Nógrád. 1973. április (29. évfolyam. 77-101. szám)

1973-04-15 / 88. szám

Nógrád vendége volt A történész felelőssége Beszélgetés dr. Borús József kandidátussal A magyar nyelv ünnepe Dr. Borús József kandidá­tus, a MTA Történelemtudo­mány! Intézetének munkatár­sa, a csütörtökön befejeződött négynapos IX. Nógrád me­gyei pedagógiai napok ren­dezvénysorozatának egyik vendége volt. Előadásában a történelemtudomány egyes kérdéseiről beszélt, a leg­újabb kutatások fényében; valamint a második magyar hadsereg világháborúbeli ka* I tasztrofájáról. ismeretlen dokumentumok Dr. Borús József — aki a budapesti tudományegyetem hallgatója volt 1945. és 1950. között — pályája kezdetén az 1848-as polgári demokratikus forradalom és szabadságharc kérdéseivel foglalkozott. A második világháború problé­mai az ’50-es évek második felében kezdték foglalkoztat­ni, amikor a Hadtörténeti In­tézet tudományos munkatár­saként éveket töltött Bécsben. Itt olyan dokumentumokhoz és könyvekhez jutott hozzá, amelyek Magyarországon is­meretlenek voltak. Kandidá­tusi disszertációját még az 1848—49-es problémakörből írta, ma azonban jobbára már csak a második világháború szerteágazó történetében ku­tat. Legújabb nagyszabású munkája a „Churchill és a brit vezérkar balkáni tervei” moist készül. — A második világháború történetéről meglepően újat mondani ma már nem lehet. De azzal, hogy a levéltári források mind Nyugat­mind Kelet-Európábán egyre inkább hozzáférhetők, a rész­letek pontosabb megismeré­se válik lehetővé. így kerü­lünk közelebb a történelmi igazsághoz, ha már a világ­háború eseményeit percről- percre nyomon tudjuk követ­ni. — Manapság mintha meg­növekedett volna a történelem iránti érdeklődés. Hogyan lát­ja ezt a szakember, a törté­nész? Áz embereket érdekli a múlt — Igen. A történelem kér­dései iráti érdeklődés egyre inkább fokozódik. Ennek szá­mos jele van. Például a nagy évfordulóink kapcsán meg­mutatkozó tömeges érdeklő­dés, a történelmi filmek, re­gények, színdarabok már-már rendszeresnek mondható si­kere. Tapasztalaink szerint az emberek szívesen olvassák a folyóiratok, heti- és napila­pok történeti cikkeit. Ez az érdeklődés növeli a tollfor gatók felelősségét: a történe­lemről szóló mindenfajta írást gonddal és alapossággal kell elkészíteni és nagyon kell ügyelni a történeti tények helyes publikálására. Mun­kám során sok emberrel ke­rülök kapcsolatba. Tapaszta­lom, hogy az embereket ér dekli a múlt, különösen az a része, amelyet átéltek. Ezek­ről mindig nagyon szívesen beszélnek. — Beszélgetésünk közben szó esett már a történeti hű­ségről, felelősségről. Miben látja Ön a történelem jelen­kori szerepét, a történész alapvető feladatát? — A történelem nemcsak leírja az eseményeket, hanem magyarázza is azokat. A tör ténelem tanulságainak általá­nosítása, az egyes események­nek a történelem általános menetébe való behelyezése, az egész társadalmi fejlődés megértésében segít. Segíti je­len dolgainkat is, hiszen meg­mutatja, mi a jő, vagy rossz, mit kell követnünk, min kell változtatnunk. A történésznek tehát valóban nagy a felelős­sége. Tudnia kell általánosí­tani és a történelmi tények ismeretében úgy kell megírni a történelmet, hogy minél jobban megközelítse a törté­nelmi igazságot. Arról van szó, amit József Attila vala­hogy úgy fogalmazott meg, hogy az igazat mondd, ne csak a valódit. — Előadásának címében szerepelt: ,A történettudo­mány egyes kérdései a leg­újabb kutatások fényében”. Hallhatnánk erről valami kö­zelebbit? — Tulajdonképpen itt arról van szó, amiről már beszél­tünk: a történeti igazsághoz való közelítésről. Az újabb kutatások ezért vannak, e cél érdekében. Valamennyi felve­tődő problémáról nem szól­hatok, ezért ragadjunk ki egyet. A második világhábo­rú történetével kapcsolatban előadásomban szóltam a né­metek hadipropagandájáról. Saját fegyvereik körül hihe­tetlen nagy propagandát fej­tettek ki. A háborúra vissza- emlékezők is állandóan a né­met „Tigris” tankokat emle­gették. A propaganda és a visszaemlékezések alapján több ezer tankra gondolha­tunk, holott a németek — sa­ját adataik szerint — kétezer­nél többet nem csináltak a világháború évei alatt. „Tig­risből” pedig csak ezerhárom­százötvenötöt. A történész szerepe ebben van: a meg­nyilatkozásokból leszámítja a „propagandaszázalékot”, kihámozza az igazságot. Hegéri a fáradságot A történész, munkája során sok-sok írásos és szóbeli for­rásanyag vizsgálatával, egy­mással való szembesítésével keresi meg és írja le a tör­ténelem eseményeinek való­ságos menetét. Ez a munka alapos elméleti és szakmai tudást, fáradthatatlan szor­galmat követel. De megéri a' fáradságot, mert a történész a múlt titkainak „tudója” lesz, amelyek közzétéve a közösség szellemi kincsévé válnak. Sulyok László Méltán váltott ki tapsot A salgótarjáni úttörő ház zenekara Szombathelyen Mint arrö! előzetesen hirt adtunk, a salgótarjáni „Nóg­rádi Sándor” Üttörőház zene­kara is résztvett az úttörő­zenekarok országos fesztivál­ján. A találkozón huszonegy zenekar lépett fel fúvós-, vo­nós- és vegyes zenekari kate­góriában. A seregszemle igen magas színvonalú volt, ami a magyar zeneoktatásnak, a zeneiskolák munkájának is tü­körképe. Meglepetésnek szá­mított a vonószenekarok meg­szokott jó teljesítménye mel­lett a fúvószenekarok előre­törése mind azok számában, mind a felnőtt fúvószenekar írókkal vetekedő teljesítmény­ben. Különösen a berettyóúj­falui és sárbogárdi zenekarok szereplése keltette fel a szak­emberek érdeklődését. A vonószenekarok kategó­riájában lépett fel igen nagy közönségsikerrel a salgótar­jáni zenekar is. Virág László vezényletével. Különösen jól sikerült a Händel: Vízi zene előadott két tétele, és Fa- sang Árpád: Két magyar nép­dal című kompozíciója, de Vivaldi: d-moll concertójának muzikális interpretálása is méltán váltott ki tapsot a zeneiskola hangversenytermét zsúfolásig megtöltő közönség­ből. A nógrádi úttörőknek a szereplésen kívül volt alkal­muk megismerkedni a régi római kort idéző város mű­emlékeivel, történetével, és a mai kor fejlődésével. A salgótarjáni úttörőknek nagy élményt jelentett a kő­szegi kirándulás, melyen a vá­ros történelmi múltjával is­merkedtek. Díszhangversennyel zárult a háromnapos fesztivál, me­lyen az egyesített zenekar­ban a salgótarjáni úttörők is résztvettek. Képek tanulsága ' Ä hős neve — Schattmann — árnyembert jelent. Ifjúsá­gában a náci koncentrációs táborokban árnnyá fogyatkoz­va élt a pokol tornácán. Ö maga túlélte a poklot, fiatal felesége, akinek rabruhás portréja nyitja a könyvet, el­pusztult benne. Peter Edel katartikus hatású műve a sze­mélyes és történelmi tragédia árnyait idézi meg látomáso* san. Az önéletrajzi regényben az emlékező Schattmann — fes­tőművész, aki „A képek ta­núságával” idézi a hitleri Né­metország halálszédületét. Megörökíti a holtak arcát, hogy legalább a síkra vetít­ve továbbéljenek, az arcokon a halál iszonyát, hogy ne kí­sértsen többé. Árnnyá fosztották szinte gyermekkorában: üldözés és megaláztatás szabták ki fej­lődése feltételeit. Kizárták az iskolából, mert zsidó, elhagy­ták, éheztették, megbélyegez­ték, halálraszánták, s már- már maga sem tudta bizto­san, hogy vajon ember-e. Csak azt tudta, hogy élni sze­retne még és festeni, meg hogy a szenvedést ki kell bír­ni. mert a lét győzelem a ha­lál és a gyilkosok felett. Az író sok dimenzióban idézi fel a múltat, a jelenről tanúskodó részek síkszerűb* bek. Dokumentációs ereje, lí­rája révén felnőttek széles körében találhat olvasókra. Edel, Peter német író: Ere­detileg: festő és grafikus. Első könyve 1947-ben jelent meg. Az NDK-ban él. Nem­zeti-díjas. „A képek tanúsá­ga” németül három kiadást ért meg, tévéfilm is készült belőle. NÓGRÁD - 1973. április 15., vasárnap A hét könyvel EURÓPA: Ama do, Jorge: Zsubiatoá. Regény. — KOS­SUTH: Clarke, Arthur C.: Holdrenges. Regény. Az élő Petőfi. Megemlékezés Petőfi Sándor születésének 150. év­fordulójáról. Kerekes Lajos: Az osztrák tragédia. Petőfi Sándor. Votum Petőfianum.— MÓRA: Kertész Erzsébet: Szamóca-lányok. Ifjúsági re­gény. Krumbach, Walter — Baarmann, Erika: Cica, ku- tyus, kisbocí. Verses képes­könyv. — SZÉPIRODALMI: Fazekas László: Sziklaösvény. Versek. Mikszáth Kálmán: Különös házasság. Regény. Várnai Zseni: Vers- és virág. N yelvében él a nemzet — hirdették a reformkorszak nagyjai, akik nemzetté akarták termi minden lakója számára ezt az országot „Amely nemzetnek nyelve nincs, annak nincs hazája’’ — vallotta Kis­faludy Sándor. — „És csak a szerencsés időknek tudhatni be, hogy az ily nem-nem­zetet, hanem csoportot a másik nemzet el nem nyeli. Nem a föld, nem a folyók tartják össze a nemzetet, hanem a nyelv.” A magyar nyelv évszázados útja sok min­dent elárul a jól odafigyelőnek. Mátyás ki­rály vidám hangú történetírója még arról beszél, hogy hazánkban az egyszerű nép és a főurák nyelve, beszéde között alig vnn kü­lönbség. Bessenyei György viszont már arról kénytelen panaszkodni, hogy „nagyon meg­szűkültünk a magyarságba, melynek ugyan bőségébe soha nem voltunk. Csodálkozom nagy nemzetünkön, hogy 6, ki különben minden tulajdonainak fenntartásában oly nemes, nagy és állhatatos indulattal viselte­tik, a maga anyanyelvét felejteni láttatik.” Pázmány Péter még minden igyekezetével azon van, hogy a latin nyelvű szövegeket úgy tudja nyelvünkre lefordítani, hogy „ne lát­tatnék deákból csigázott homályossággal re­pedezettnek, hanem olyan kedvesen folyna, mintha először magyar emberiül magyarul íratott volna”, de Bessenyei Györgynek már gondja, hogy a nyelvet gazdagítani kell: „Mit tehet arról a drága hegy, ha kincseit belőle nem szedik: mit tehet róla a magyar nyelv is, ha fiai őt nem ékesíteni, sem nagyítani, sem fölemelni nem akarják. Jegyezzük meg a nagy igazságot: minden nemzet a maga anyanyelvén lett tudóssá, de idegen nyelven sohasem.” A nyelv élete hű tükre a nemzet életének, amint ez megújul, meg kell újulnia annak is. A latin nyelv hivatali uralma és az elnéme- tesítő törekvések ellenhatásaként ennek a megújításnak két útját látták derék eleink: a népnyelv tisztaságának megőrzését, irodalmi rangra emelését és a nyelvújítást Csokonai bátran tanácsolja: „Hallgassátok figyelemmel a danoló falusi lányt és a jám­bor puttonost, akkor találtok rá az Árpád szerencsi táborára, akkor lelitek fel a nem­zetnek ama mohos, de annál tiszteletesebb maradványit, amelyet az olvasott és uta­zott macskáknak társasagában haszontalan keresnétek.” Petőfi és Arany pedig uralkodó­vá teszi a népiességet hogy ennek nyomán a nép uralkodhassék a politikában is. Nem szállnak ók le a néphez, hanem a népnyelvet emelik irodalmi magasokba. Mint ahogy a nagy palóc, Mikszáth Kálmán is ebben látta nyelvünk további gazdagításának útját: „A néptől tanulja a nyelvet az író, mint ahogy a szamócát az erdőn szedi az ember. De megtisztítva, megmosva, a rothadtat, satnyát, éretlent kidobálva kell azt feltálalni. Az aro­ma rajta legyen, de a rög, a penész és a bé­kanyál nem.” A nyelvújítás woft a másik lehetőség: nyelvbővítés, az új fogalmak kifejezésére szolgáló szükséges új szavak alkotása, a nyelvtisztítás, a nyelvet szeplősítő, idegen nyelvekből betódult szükségtelen szavak ki­szorítása, a nyelvszépítés, a szertelenül hosz- szú és egyhangú szavak helyettesítése rö­videkkel jó hangzásúakkal. Csak a legnagyobb tisztelettel és elismeréssel gondolhatunk Ka­zinczy Ferencre, Szemere Pálra, Bugát Pálra és a többiekre, akik több mint tízezer szóval gazdagították nyelvünket. Gazdagították, mert tudták az Apáczai Csere János által is megfogalmazott igazsá­got, hogy azok a nemzetek haladnak elő job­ban a tudományokban, amelyek azokat „az anyjok tejével szopott nyelven hallják, ol­vassák, közűik.” Kossuth Lajos azt is hangoztatta, hogy a szakszavak okszerű magyarosítása a tudo­mány népszerűsítése és a nemzeti művelő­dés szempontjából egyaránt fontos feladat, mert „be kell vinni az életet a tudományba, hogy a tudományt ki lehessen vinni az élet ­be.” Tudják, mert tudatos művelői a nyelv­nek, hogy „nem lehet ott ideákat tisztogatni, ahol a nyelv az ideákat összezavarja”, ezért közüggyé tették az elnehezült magyar nyelv hajlékonyabbá tételét, szikrázóvá edzették, gondolatok, eszmék tisztább tükrévé csiszol­ták. ’Az ő munkájuk eredménye is, hogy nyel­vünket olyan jeles „szakember”, mint Mez- zofanti, a világ eddig ismert legnagyobb nyelvismerő csodája, (élete végén 103 nyelvet tudott) a világ egyik legdallamosabb és verse­lésre legalkalmasabb nyelvének tartotta. Jós­nak sem volt rossz, hiszen Franki Ágoston cseh költőnek azt mondta, hogy ebben a nemzetben egyszerre csak fel fog tündökölni egy költői lángész és nézetemet igazolni fog­ja. ,A magyarok még nem is tudják, micsoda kincs lakozik a nyelvükben.” Ez a nyilatkozat 1817-ben hangzott el, abban az évben, amikor a magyar nyelv egyik legnagyobb művésze, Arany János született és amikor a másik óri­ás, Petőfi nem is élt. „Mi ezt a nyelvet szeretni tartoznánk, ha üy szép és a maga nemében egyetlen nem is volna: mert a mienk” — vallotta a magyar nyelvművelés apostola, Kazinczy Ferenc, ö már foglalkozik azzal a kérdéssel is, hogy nem lenne-e jó egynyelvűvé tenni a világot? „Én azt, aki ezt cselekedné’’ — válaszolja — „az emberiség legnagyobb ellenségének tekinte­ném.” Általánosan elterjedt, téves ismeret, hogy a magyar nyelvet egy maroknyi nép nyelve­ként tartjuk számon. Zsirai Miklós megálla­pítása szerint az egész világon beszélt 2296 nyelv sorában a huszohkilencedikek, az Eu­rópában élő 120 nyelv közül pedig nagyságra a tizenegyedik helyen állunk „A germán és szláv nyelvtengerhez képest sziget a magyar­ság, kitéve a duzzadó ár erejének és veszé­lyének, de a sziget nagyobb, keményebb, mint egyesek látják, s már egy évezrede veri visz- sza a hullámokat.” Ezért kötelességünk megfogadni Kölcsey fi­gyelmeztetését: „Igyekezned kell nemcsak arra, hogy beszéded hibátlanul zengjen ajka­idról, hanem arra is, hogy kedves hajlé­konysággal, gazdag változékonysággal, tisz­tán kinyomva, s szívre éé lélekre erőben munkálva, okaidnak s érzelmeidnék akara­todtól függő tolmácsa lehessen.” Féatett kincsünk nekünk a nyelv, mert ctö- deinfc szívós igyekezettel, a nyelvében élő nemzet elkötelező parancsának engedelmes­kedve építették olyanná, amilyen. Rajtunk is áll, hogy a hétköznapok, valóságában hűséges megőrzői, továbbéltétől, „héroszai” tudunk-e lenni az olyan sokak által méltán tisztelt és csodált nyelvünknek. Éhhez az őrző és továbbépítő tevékenység­hez nagyszerű alkalmat nyújtanak a holnap meginduló III. országos magyar nyelv heté­nek előadásai, az a megtiszteltetés, hogy eb­ben az esztendőben megyénkben rendezik e felemelően szép szolgálat legkiemelkedőbb eseményeit. T isztelettel és szeretettel köszöntjük az ünnepi hét megyénkbe érkezett elő­adóit, akik meggy őzódhetnek róla, hogy itt a „görbe országban”, a palócok föld­jén él az igény a szép magyar beszéd, édes anyanyelvűnk ismerete, legjobb elsajátítása iránt. Balassi, Madách, Mikszáth hazájában is vallja minden becsületes dolgozó,: „Szép anyanyelvi ha van oly rész bennem, mely nem akarná hív szolgálatodat tenni, ttizeddel emészd! Aki pedig hozzád másként érezne hazánkban, Lepje meg a szégyen, mely meg­alázza fejét.” l*-'1 Csnkly László I. Néhány hét óta az Elet és Irodalom hasábjain indulva izgalmas vita van kialakuló­ban a tanyákról■ A vélemé­nyek szelíd görögtüze szük­ségszerűen erősödik fel — egy évtized múltán — dob­pengéssé. A tanyakérdés köz­ügy, az ország ügye, s nyolc­százezer ember égető jelen- valósága. A cikkek, tanulmá­nyok, riportok, kötetnyire tel­jesedő anyagában számtalan külterületen élő ember szólal fel, tanulságos kifakadásban. Ballagunk Manci nénivel a Murányi-tanya felé. Házi­asszonyom most idegenveze­tőként magyaráz: „Amott, az szántóföld volf’ — mutat egy enyhe kiemelkedésre —, ..azóta akácát telepítettek oda.” Megtudom, hogy tíznél is ‘öbb tanya volt Legénd ha­tárában, ma már csak kettőt laknak. Murányiéké előttünk sárgáll■ Közeledünk, lassan tornyosul fel a ház elénk, ré­gi. szemet xionzó. ilyet a fa­luban sem láttunk. — Eljöttünk látogtóba, el­fogadnak vendégnek? — mondja Manci néni köszönés előtt. Örömmel látnak, hamaro­san a konyhában ülünk, ép­pen a nagymosás közepére ér­keztünk. Borral, pálinkával kínálnak. A házigazdával koc­cintunk gyorsan, mert neki vissza kell a juhokat hajtani az akolba. Négyen maradunk. A falon olajégő csüng■ — Villany nincs? — kér­dezem. — Nincs, nincs... — fele­li Marika néni, a háziasz- szony. — Hát, a rádió mivel mű­ködik? — érdeklődöm. — Teleppel, de hozzávaló telepet már hetek óta nem kapni- Veszünk egy táskará­diót — mentegetődzik. A sarokban kottás ül, a kacsákról esik szó, közben megjön a nagymama, pár perc elteltével ismét a villanyt emlegetjük. — Huszonötezer forintba ke­rülne. A fiam felajánlott ti­zenkétezret, a többit a tanács­nak kellett volna pótolni, de a tanács ennyit adni nem tu­dott — böki ki egy szussza- natban a nagyi. Elkísérem Marika nénit az etetéshez, az istálló fala tisz­tán vályog, alacsony, sárga épület, a jászolnál három te­hén álldogál: a sarokban új­szülött boci hever. — A munka. -, Máris árad a szó a házi­asszony ajkán. — Nehéz. Egész nap itthon vagyok. így is akad munka reggeltől estig, aztán a tejet viszem a faluba. A kesergés önkéntelenül is támasztékul szolgál a követ­kező kérdéshez, — Nem gondoltak arra, hogy beköltözzenek a faluba? Két villa széna kerül a sa­roglyába. „Puszta mama” — az unokája nevezte így — a villára támaszkodva válaszol. — 1946-ban költöztünk ki a tanyára, amikor a földosztás után a határba áradtak szét a falvakból az emberek. 1950- ben aztán visszatelepültünk Legéndre. majd 1955-ben megint ki a tanyára. — Kér­dezném. hogy „miért jöttek vissza?”, de Marika néni foly latja. — Azóta itt élünk egy­folytában. Tudja, itt voltak a földjeink, nem tudtuk, hogy megalakul a tsz. Visszamen­nénk mar, de a házat nem hagyhatjuk, meg ide is szok­tunk. Manci néni huszonegy to­jást vesz „ültetéshez”. Csen­des félhomály ereszkedik a konyhára. Marika néni meg­áll néha a mosásban, úgy be­szélgetünk. — A gyerekek? — Egyetlen fiam tizenki­lenc éves korában megnősült. Míg katona volt, a menyecs­ke nálunk lakott, később a községbe költöztek. Készülődünk hazafelé, be­néznénk a másik tanyára is, de igencsak megvastago­dott a sötét, jó lesz haza­sietni. 3.-------------------------­T úlzó következtetéseket pa­pírra vetni, egyetlen látoga­tásból leszűrve, gondolom, in­dokolatlan lenne, de az biz­tos, a tanyai emberek tuda­ta is átformálódik, hiszen er­re kényszeríti őket a haladó idő. Varga Tibor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents