Nógrád. 1973. március (29. évfolyam. 50-76. szám)
1973-03-11 / 59. szám
Ralf Wiener Rajfai Saroltat Királyi kegyből A víz egyenletesen csörgött, átlátszó, háborítatlan folyamban, sok méteres alagutak hosszán végigbizseregve. Sziszegő, vékonyka sirdo- gálás hangja járta be a falakat, panaszait csak a függöny puha redői fojtották meg. amint elveszni bolyháik rengetegébe terelgették. Kati a parányi mosdófülke nyirkos menedékében álldogált. Tenyerei öblét a csap alá tartotta, mfg forró csuklóit is elárasztotta az irgalmas hűvösség. Azután arcát újra megmerítette benne, maga sem tudta, egyvégtében hányadszor S hogy a törölköző után tapogatva felpillantott. a félvad tükör az övé mellett a Főnők barna szeplős, banánhéj arcát is megtörte- gyűrte, s ringatta szelíden a sík felszín alatt megbújt hullámain. S mintha a nikkelezett csövek csápjai egyszerre növekedni kezdtek volna, óvakodni feljebb és feljebb, kitapogatni a távolságot, láthatatlan, hideg permetüket a kislány gerincére csorgatva k'egyetlen-kiszámítottan. A Főnök arca váratlanul gömbölyűvé, majd kétoldalt csúcsossá torzult: a tükörbéli mosoly fifltorba veszett. — Félsz? — Kati lehunyta a szemét. — Rosszul érzed magad? — lágyult el a Főnők hangja. — Csak... — megszédültem — mondta végre a lány. A banánhéj arc elkeskenyedett. — Ha nem akarod... ha nincs ma kedved... A lány összeszedte magát — De igen! Akarom!... Azaz... Nagyon szeretném. A Főnök ujja! a lány vállához értek, s beletévedtek a hátközépig erő haj tömegébe. — A legügyesebb tanítványom vagy... s ezzel a hajjal a legjobb reklám egyben —■ mondta szelíden. — Ne félj. Kati tenyerét sós pára futotta be, köpenye érdes vásznához tapasztotta hát mind a két kezét. — Köszönöm, Főnök úr. — Köszönöd! — legyintett a Főnök. — A teremben csak engem figyelsz, érted? Körbejárod a fejet, s odapillantasz, rám. Intek majd, ha jól csinálod. 4 — Igen, Főnök úr. Köszönöm. — Nna. Hát akkor... — állt félre a Főnök. A kislány keskeny szalagot húzott elő a zsebéből, s a hosszú, nehéz hullámokban aláfolyó haját kapkodó, gyors mozdulatokkal kötötte össze a tarkója fölött, csak azután indult a terembe. Hallotta maga mögött a Főnök furnérlemez lépteit: finoman hersegett az új cipőtalp a szőnyegtelen parketten, de nem dongott — a Főnök elegánsan vékony volt, járása könnyed, épp, mint a női hajakkal eljátszadozni tudó, varázslatosan gyengéd ujjai. Kati barátnőjét és munkatársát lelte az előkészített székben, a másik fodrásztanulót. Jó hajanyag — köny- nyébbült meg a kislány, míg a tartályt a mosáshoz odacipelte. — Se drótszálú, se habosán selymes: közepes minőség, elbánni vele álom. Akár egy hatalmas liften süllyedt volna alá az összeszokott, félévente újra és újra ítélkező, időszakos vizsgáztató bizottság, vagy ők ketten emelkedtek volna ugyanúgy. Kati csak a fejet látta, meg Anicska szorongó arcát — egymást figyelték csupán, minden lélegzetvételükkel buborékokat kaccantva egyenest a százas égők fényébe — mások számára hangtalanul. Kati ujjai alatt felverődött a hab langyosan, puhán, parányi szivárványos hólyagocs- kákká fúvódott, s azok játszódtak egy keveset, szánkáz- tak a duzzadó hajtömegen, fölfénylettek, öntelten és ne- kiszabadultan pöffeszkedtek. ám azonmód semmivé foszlottak, hogy szemmel nem is látható anyagukból új göm- böcskék keletkezzenek. Kati ujjai a tarkót, a fülek domborodó tövét csiklandozták. Anicska összepréselt szájszélére vidáman pipáló fintorokat csalva. A kislányok folyton-folyvást összemosotyogtak, a művelet követelte figyelmet leszámítva szinte egyvégtében, megmerültek egymás tekintetében, mintha hosszú rabság után az újjászületettek sajátos örömével nem tudnának betelni. ... Kár volt rettegni — a Főnök mégse rossz ember! Most igazán az ő kezében vannak... mind a ketten... mint, ahogyan ’soha. Mint, ahogyan a fél év folyamán egyszer se — gondolta Kati. A Főnöknek tudnia kell, hogy ő akkor se akart rosszat. .. Semmit nem sejtett még a szakmáról, a szabályokról — a tanárnőnek kellett volna óvatosabbnak lennie.. Mert ő megírta — volna olyan ostoba — megírta abban a legelső, nyomorult iskolai dolgozatban, hogy mivel tölt egy munkanapot a műhelyben. A mesternél. Azután gyanútlanul végezte tovább a dolgát Anicska érezte meg előbb a lekozmált étel fanyar bűzét: az odakozmált szakmai becsületét... Ismerte a KlOSZ-elnököt, s még inkább a KlOSZ-etnök feleségét Amint néhány hét múltán belépett az asszony az üzletükbe úgy alkonyattájt, s fénymázas ajkait csücsörítve megkérdezte a Főnököt: „Mi történt? Ezek a lányok se mosnak, se mosogatnak? Csak nem a szakmát tanulják, Ferikém?!” Kati egyszerre szájüregében-torka oan érezte az estig lenyiroalt hajszálak gubancos tömegét: fuldoklótt A vendég meg a Főnök pedig egymásba karolva vonult át a helyiségen, hogy néhány másodperc múlva már két nő tüntetőén hangos és boldog visítozását hallja az üzlet közönsége, hogy a banánhéj arc kaján mosollyal kukkantson még be egy pillanatra: „A felesegem legjobb barátnője" — s hogy hosszú időre eltűnjön a ház vidámabb féltekén 6 is. Igen, Anicska már korábban megsejtette, hogy valami komoly baj lesz. A KlOSZ-feleség után a KlOSZ-elnök is becammogott: ellenőrzött bizonyos bejelentést. S amikor Kati már ott állt előttük a poharakból és tálakból áradó aromák fülledt gőzeiben tetemre híva és megszégyenülten — noha a legszokványosabb napját írta le az iskolában, s a valósághoz hűen —, dadogni tudott csupán. Az arcok eggyémo- sódtak, a szempárok, az ajkak, a sííjas félmondatok, s a figurák is — mintha egyetlen, soha nem ismert, mese • beli, hatalmas és fenyegető szörny készült volna össze- roppantani őt. Azóta retteg — várakozik. Várakozik és retteg. — Kevés nyírást... inkább csak kiigazítást kérünk — irányította a százas égők fényében, a vizsgaterembe az elnök hangja ismét. Anicska már a búra alatt ült, amikor Kati először fordult szembe a bizottsággal. A Főnök arca ragyogott, s ő szeretett volna elébe borulni, hálásan és alázatosan ereszkedni térdre, mint a királyi kegyből lovaggá ütöttek. Azután ő ült a tükör előtt, s Anicska kissé sápadtan állt mögötte. Anicska keze hirtelenebb volt, kevésbé érzékeny, de gyorsabb az övénél. — Magának nehezebb dolga lesz — hallották az elnök hangját. — No, csak valamicskével. .. nem kell megijednie. Mosáshoz, majd vágáshoz készüljön. Anicska sebesen dolgozott, Kati szinte lebegett, míg a hab toronnyá magasodott a fejen. A szabványmozdulatok egymásutánja jólesőn bágyasztotta el, fejbőre bi- zsergett, tarkója láthatatlan fordulatokkal segített Anics- kának. Az olló két ezüstága ékszer — a legtündéribb: a legengedelmesebb. —• Fiús fejet kérek — iobb oldali választékkal — mondta az elnök. Anicska megdermedt, sokáig nem mozdult. A tükörben a két szempár — a világra igazában még rá sem nyílt két fiatal szempár egymásba kapaszkodott, s mindkettő ugyanazt látta. A nehéz, nagy hajat, a tíz év alatt burjánzó hullámrengeteggé, csodává növekedőt. — Megértette a feladatot? — az elnöki hang személytelenné csiszolódott, a banánhéj arc atyai mosolya nem változott semmit — Megértette — mondta a Főnök. Anicska ékszeres két ujja lassan hántotta le magáról a gyűrűfogókat — Vágj bele — súgta Kati alig hallhatóan. Majd szinte sikoltotta: — Anicska! Vágd! — S tarkóját tenyerével megtámasztva úgy tartotta a nedves köteget testétől távol, mint tengerből kifogott, ám korántsem fölismerhetetlen, csak még alig-alig megtapasztalt hínáros, összebonyolódott fonalak tömegét Elszántan, hidegen, öntésiéből már-már kilépve ült s várakozott. Ebben a pillanatban pontosan tudta mi a feladata ezen a világon, hogy a mindennapi, kötelező munkáján túl is van valami, mindig lesz valami, valami több. amiért mindent ki lehet bírni — amiért érdemes. Ha megtenné a szívességet... FWothea Plier, a tizen- ^ hét éves laboránsnő még soha életében — na, ne pont arra gondoljanak! De mivel már megpendítették a témát: úgy látszott, Dorothea még valóban sohasem csókolt meg férfit, s noha gyanúsításnak tartotta volna, ha szürkéskék szemében bárki egyebet fedez fel, mint a látás eszközét. Természettől piros szájának sem volt más rendeltetése, mint hogy kis tömlő segítségével kémcsőbejuttassa a beteg vérét. Ami pedig szép, formás kezét illeti, annak hivatása kimerült bizonyos folyadékok hevítésében, a mikroszkóp beállításában és táblázatok kitöltésében. Dorotheánaik a kórházban, ahová enyhe lefolyású tüdő- gyulladással kerültem, az volt a híre, hogy a legszebb. „Bocsánat”, mondtam és meghajoltam. „Megkértek, hogy adjam át önnek ezt a dobozt.” „Ó, ez igazán kedves”, felelte Dorothea. „Kérem, jöjjön be.” Ez több volt, mint amit reméltem. Kis szívdobogással beléptem a szobájába, letettem a dobozt az asztalra, és máris indultam volna az ajtó felé. Ebben a pillanatban hangok szűrődtek be a folyosóról. „Kérem, ne menjen most”, suttogta Dorothea. „Ez a főnővér. Még azt gondolná, hogy férfilátogatóm volt, ami kínos lenne számomra.” Beláttam, hogy Igaza van, és leültem a felkínált székre. Elmúlt egy negyed óra. Ekkor hallottuk, ahogy a főnővér elköszönt: „Jó éjszade a szerelem iránt legérzéketlenebb női lény. Ez annák kát!” ra tette volna érdemessé, mert ha a szokásos vérvételnél megkarcolta a fülcimpámat. úgy éreztem, hogy a szívemig hat. Viselkedése valószínűleg sohasem változott volna meg, ha nem következik el március 21-e, a tavasz kezdetének napja. Langyos szellő fújdogált, rejtett ösztönök mozdultak, és én mint lábadozó, a kis telefonközpontban ültem, hogy Willi barátomnak gratuláljak a születésnapjára. „Nem tenne egy szívességet?” — kérdezte a beszélgetés után Ascher úr, a kórház telefonosa. „Szívesen", — válaszoltam, „miről lenne szó?” Ascher úr elővett egy kisebb dobozt. „Az előbb hozták. Ruha Plier kisasszony számára. Fent lakik a nővérotthon nyolcas számú szobájában. Én nehezen szabadulok most innen. Ha megtenné...?” Két perccel később a nyolcas számú szoba előtt álltam. Mély lélegzetet vettem, azután kopogtam. Dorothea nyitott ajtót. „Jó estét! Mit óhajt?” són újabb beszlégetés kezdődött. „Dorothea kisasszony", szólaltam meg egy idő múlva, „most igazán mennem kell. Biztosan keresnek már a kórteremben.” „Hova gondol”, felelte izgatottan. „Már egy fél órája is elmúlt, hogy bejött a szobámba. Senki sem fogja elhinni. hogy csak egy dobozt adott át.” Beláttam, hogy Dorotheának igaza van. Közben a folyosón a kórház igazgatója is beleszólt a vitába és kevés remény volt rá. hogy egyhamar abbahagyják. Dorothea is mind idegesebb lett. Színházba akar menni, mondta, és még át sem öltözött. „Tudja mit?” suttogtam, „öltözzön át nyugodtan, én majd hátat fordítok.” És míg a folyosón a főnővér és az igazgató egyre jobban belemelegedett a beszélgetésbe, a hátam mögött csobogott a mosdóvíz, Dorothea ruhát váltott, berúzsozta a száját, megfésülködött — és minden jól ment volna, ha nem áll előttem a tükör. Először kikerültem a tekintetemmel, később lopva belepillantottam, azután már nem is néztem másfelé. Végül Dorothea elkészült. Az órájára pillantott. „A színházat lekéstem”, jegyezte meg és először nézett figyelmesen rám ezen az estén. „Ma van a tavasz kezdete,” állapította meg, „Ne főzzünk magunknak egy kávét?” Nem értettem ugyan, hogy mi köze a tavasznak a kávéjához — de amikor később a heverőn daráltam a kávét és ő olyan szorosan ült mellém, hogy a könyökömmel állandóan súroltam a derekát, nem kételkedtem benne, hogy ezt a március 21-ét nem fogom egyhamar elfelejteni. „Először vagyok kettesben egy férfival”, súgta a fülembe Dorothea. Erre kicsúszott a kezemből a kávédaráló és amikor fél órával később felvettük. Dorothea legyintett: „hagyd csak. inkább hozok egy pohár likőrt!” így történt. Dorothea a megközelíthetetlen kapitulált a tavasz ébredésének hatása alatt. Annál nagyobb volt a meglepetésem, mikor néhány nap múlva a telefonközpont előtt elhaladva hallottam, hogy Ascher úr így szól egy fiatalemberhez: „az előbb hozták, ruha Plier kisasszony számára. Fent lakik a nővérotthon nyolcas számú szobájában. Én nehezen szabadulok most innen. Ha megtenné...?" „Sose mérgelődjön”, jegyezte meg egy arra sétáló őszes halántékú úr, aki észrevette, hogy a telefonfülke előtt hallgatózom. „Egyszer már én is felvittem a ruhát!” Az esetről mindenkinek " meg lehet a véleménye. De a magam részéről azóta sokkal óvatosabb vagyok azoknak a nőknek á megítélésében, akik a nyilvánosság előtt olyan tartózkodóan viselkednek, mint Dorothea Plier. Boldog Balázs fordítása PARDI ANNA: UTÓHATÁS Csak a messzeség merészeli arcod ábrázolni, kavicsokat görget szeplőid helyébe, míg játékos, dúlt vonásaidról a meghittséget mélykék szivacsával az ég ledörgölu Hanyatlik, s kilobban nemsoká e nap. Neved hosszú hálóköntösébe öltözhetek, hogy kínzó álmot hozz, halálos részvételt, s egy súlyosan sérült Jarkas vonításában ellakhassunk. C KÓGRAO - 1973. március 11.9 vasárnap Nógrádi Andor; Kapu J
