Nógrád. 1973. március (29. évfolyam. 50-76. szám)
1973-03-18 / 65. szám
Culrni f ongrőc' Egy kritikus naplójából A testvér Valamikor régen, évekkel ezeiőtt, hármasban ültünk Iliyés Gyula tihanyi malomkőasztala körül: a költő, a füredi körorvos, meg én. Poharazás közben sokfelé ágazott a beszélgetés: Szabó Lőrinc került szóba, aki e házban írta a „Tücsökzené”-t, s ha egy-egy szonettet bevég- zett, partvisnyéllel kopogott fel az emeletre. . aztán a „Petőfi” új francia kiadása... aztán a német prózaírók körülményes, tincscsavargató stílusa... aztán a Marie Bell- társulat beszédkultúrája... aztán a mi irodalmunk... és a kritika! Itt elidőztünk egy darabig. — Nem tudom — mondta Illyés, — észrevettétek-e? Űjabban elszaporodnak a sommás kritikai közhelyek, szállóigeként kóválygo általánosságok. .. Ha megengeditek, elmondok egy történetet... Illyés kúttá borát, s folytatta. — Idén tavasszal, néhány fróbaratommal, meghívtak az egyik Duna-menti faluba, irodalmi estet tartani. A műsor első része, annak rendje -módja szerint, lezajlott. Utána rövid cigarettaszünet következett: ismerkedés, barátkozás a közönséggel. Hát amint lelépek a dobogóról, ■ megállók a terem sarkában, oda tor lesz- kedik hozzam egy erósen kapatos ember. Nyilván a szomszéd italboltból hajtotta át a kíváncsiság. „Maga is elvonókúrán volt?” — kérdezi, s néz rám, a részegek bá- mesz merevségével. Mit mondjak erre? Tiltakozzam? inkább tréfára vettem a dolgot „Én is” — feleltem. S már kíváncsian vártam a folytatást Az atyafi lehorgonyzón mellém. „És ugye, magának se használt?” — kérdezte. „Nekem se” — mondtam. „No lám! Pedig maga író. No lám” — Ezen elgondolkozott — „Engem mar négyszer akartaik leszoktatni, négyszer vittek be a klinikára, mégse sikerült” Nem állhattam tovább, megkérdeztem: „Honnan tudja, hogy elvonókúrán voltam? Ki mondta?” A párás szempár kissé dacosan nézett rám: „Nem szégyen az, kérem! Az újság is megírta...” Aa újgág? Illyés, ki maga is szórakozott a történeten, itt rövid hatásszünetet tartott. Két tenyerével, hátul a tarkóján összeszedte, s rendbe hozta a szélben szétszóródott üstökét. Hátradőlt a székben. Nevetgélt. — Töltsétek — mondta. A körorvos körbetöltögette a poharakat. De egyikünk se mozdult. Vártuk a poént. — Először én se értettem — folytatta Illyés —, melyik újság írhatta rólam, hogy megrögzött alkoholista vagyok? De előadás után egyik helybeli barátom előkel ítette a megyei lap legfrissebb számát. Azt, amelyik a mi estünkről is tudósította olvasóit. A lap közölte az írók fényképét, s pár soros életrajzot is adott róluk. Ez aztán kiugratta a vidéki szerkesztőségben rejtőző Gyulai Pált! A cikkíró megdicsért, hogy jó költő vagyok, én írtam a „Puszták népé”-t, Kossuth- díjat is kaptam... De nem mulasztott el megróni, mert úgymond, az utóbbi időben nem megyeik helyes Irányba, folyton letérek az egyenes útról, jobbra-balra támolygok és ingadozom... Egyéb se kellett az én borissza ismerősömnek! Nyilván arra gondolt, hogy mi ketten ugyanabban a cioőben járunk, csak az én hibámat — vendégről lévén szó — valamiképp nagyon tapintatosan, finoman, költői módon fogalmazták meg. Hát eddig a történet. — Én nem írom meg. De ha úgy tetszik. írd meg te! — nevetgélt Illyés és a pohár után nyúlt. — Egészségünkre! Caaiódás Barátném hosszú vívódás után feleségül ment a Nagy Filozófushoz. A Nagy Filozófus hatvan- kilenc éves volt. Barátném huszonkettő. Barátném arra számított, hogy a Nagy Filozófus, akinek két Kossuth-díja van, személyesen ismerte Ady Endrét és jövőre hetven. lesz — csupa fontos és örökérvényű dolgot mond majd neki. Talán beavatja a Titokba, amelynek birtokában egyszer, s mindenkorra megoldhatja az életét. A Nagy Filozófus azonban nem mondott semmi fontosat. A Nagy Filozófus ehelyett arról beszélt, hogy Lessing nagyobb gondolkodó, mint Spengler, hogy a lágytojást egészen fővetlenül szereti, hogy Leopardi állítólag bölcseleti műveket is írt, hogy a ködös idő árt a hörgőknek, s hogy a takarítónő nem porolta le a szekrény tetejét. Barátnémnak tehát csalódnia kellett Ezért nemsokára otthagyta & Nagy Filozófust, és hozzáment az Egészen Jelentéktelen Fiatalemberhez, akivel boldogan éltek, míg el nem váltak. A negyedik menet Piroska regényhős. És szerencsétlen asszony. Annyira szerencsétlen, hogy története mellé az író már előre odakészítette a zsebkendőt Olvassátok és sírjatok: szüleit korán elvesztette, első szerelme hősi halált halt a második megcsalta, házát elárverezték, barátnői cserbenhagyták, férje disszidált, gyermekei rossz társaságba keveredtek — ennél vihar- vertebb nőt csak egy másik regényben lehetne találni. Hiába, a sors néha végtelenül könyörtelen. De az ember könyörülete véges. És ezzel a véges szánalmával maga szeretne gazdálkodni. Nem szenvedheti, ha mértéken felül meg akarják hatni; ilyenkor gyanút fog, és elzárkózik. Bizonyára ez az oka, hogy Piroska tizedik sorscsapása semmivel sem rendített meg jobban, mint a legelső. Sőt, a történet derekán — ahol az asszony a fiatalkorúak bírá- jának rimánkodik — már unatkoztam is. Beleásítottam a zsebkendőbe, amelyet & könnyeimnek szántak. A regénybeli Piroska sorsáról Nagy Lajos jut eszembe. — Ha megyek az utcán — mondatta egyszer Nagy Lajos —, és egy temetési menet jön velem szemben, megállók leemelem a kalapomat, s mély részvétet érzek, mert lágyszívű ember vagyok. Ha aztán továbbmegyek, és még egy temetési menet jön velem szemben, megint megállók, megint leemelem a kalapomat, mert erényem a kegyelet, de igazi részvétet már nem érzek. S ha mondjuk, még tovább megyek, és egy harmadik temetési meneti»! is találkozom, újra csak leemelem a kalapomat, mert tudom, ml az Illem, de akkor már se részvétet nem érzek, se meg nem állok. Ha azonban a következő utcasarkon — úristen! — a negyedik temetési menet is az utamba kerül, úgy viselkedem, mint egy kőszívű, kegyetlen és Illetlen fráter: se meg nem állok, se le nem emelem a kalapomat, se részvétet nem érzek, hanem elnevetem magam — mert mindennek var. határa.. „ Fontos é* melléke» Ha egy nyolcvanéves öregasszonyt jellemezni akarok — mindenekelőtt azt kell elmondanom róla, hogy nyolcvanéves. Jellemezni, persze, lehet ra- vaszabbul is, de nem érdemes. Az évszám megjelölése helyett például azt is mondhatom, hogy az említett asszony „már nem fiatal” — ami szintúgy igaz; s utána rátérhetek a részletekre, annyi .Jellemző” tulajdonságot sorolva fel, amennyi jólesik: beszélhetek a szeme színéről, orra formájáról, szíve jóságáról, meg arról, hogy kiváló réteseket tud sütni. Ettől kezdve minden úgy megy, mint a karikacsapás. Egy kis tapintat, némi stiláris ügyesség, és már ott tartok, hogy saját öreganyámat Anita Eckberg' élemedettebb változatával téveszthetik össze Pedig — nem győzöm hangsúlyozni — minden szavam igaz volt. Sőt, lelkiismeretem megnyugtatására a „hibákat” sem hallgattam el. Kijelentettem például, hogy a mozgása „lehetne elevenebb is”, az arcbőre „nem elég sima”, a hangja „rekedtes” stb. — ami szintén mind igaz: vállalom érte a felelősséget! Kritikusi gyakorlatomban többször megkértek: írjak meg mindent a szívem szerint, de ha egy mód van rá — ne közöljem az öregasz- Szony életkorát. Ez azért fontos — mondták —, mert vannak ennél az öregasszonynál öregebb öregasszonyok is, mert igazán nem illik egy öregasszony fejéhez vágni, hogy öregasszony, mert a korához képest jól tartja magát (hetvenöt évesnek is nézhetné akárki*, mert az öregasszonyok érzékenyek, és mert „ne szólj szám, nem fái fejem”) Megkértek továbbá, más művek kapcsán, hogy a kleptománlás fiatalembernek dicsérjem meg a bajuszát. Arra is kitérhetek persze, hogy az illető fiatalembernek kissé enyves a keze, de jusson eszembe: nála szebb, hódítóbb vágású bajuszt kevesen hordanak Budapesten. Megvallom, sokszor kísértésbe estem, hogy eleget teszek az ilyetén kéréseknek. Miért is ne? Csakhát... a kritika igazsága a kimondatlan szavak mennyiségétől is függ. És még sok egyébtől. A jellemzés sorrendjétől, a lényeg azonnali megragadásától, vagy késleltetésétől, az erények és hibák elosztásától, az indulat mértékétől, a kifejezés pontosságától — igen, talán még a kötőszavak használatától is. Ezért fontos, hogy a példabeli nőszemélynél azonnal tisztázzam: nyolcvanéves. Később aztán már beszélhetek a szép kék szeméről is — senkinek sem lesz kedve május éjszakákon róla álmodozni...- -V'i Lengyel Piter: IPOLYSZÖQ Bába Mihály: ügy par csizma Az öregember 8 sarokba húzódott, és mélázó tekintettel bámult ki a vonatablakon, nézte a szemfáiditóan sík alföldi tájat, amelyre üvegbúraként borult a látóhatár. — Korán tavasz lesz — fordította felém arcát egy pillanatra. — Különben, az idén nemigen lesz se tél. se tavasz. — Februárban, márciusban áll a bál — jegyeztem meg mosolyogva. — Még kitáncolhatja magát a tél. — Akárcsak egy vénember — nevetett. Cigarettával kínáltam úti- társamat, beszélgettünk, hogy szaporábban fusson az idő. — Nem szeretem ezt a csattogást. Nem is szívesen utazom, de a fiam nem hagyott békén, hogy jöjjek már fel, látogassam meg a kis- unokát. És képzelje, elvitt a gyárba is. ahol dolgozik. Azt mondja: na. apám. ezt nézze meg, így dolgoznak ma a suszterek, a csizmadiák! Azelőtt sose láttam cipőgyárat, hát elképzelheti, kartársam. hogy meg-megálltam az ámuldozástól. Én egyetlenegy pár új csizmát csináltam életemben! Akkor. amikor 1917-ben felszabadultam. A segédvizsgához kellett. Csodálkozva néztem rá. Szürkés arcának ráncai között kutattam a múlt halványuló emlékét. — Más pályára terelte a sors? — Dehogy terelt. Sehová se terelt. Apám csizmadia volt, és az lett minden fia. Én Is. a legkisebb, h többiek szétszóródtak az országban. én meg ott maradtam apám mellett. Amikor meghalt. a nevemre írattam az iparengedélyt, és megnősültem. Öt gyerekünk lett. Éltünk. ahogy tudtunk a sar- kalásból, talpalásból, foltozásból. — Oj cipőt, csizmát senki sem rendelt? — Senki. A parasztok csak a vásárban vettek új csizmát. Ketten voltunk csizmadiák a faluban. Hozzám csak javítani hozták a lábbelit, a másik szaktárs néha csinált egy-egy pár csizmát, de mindig ráfizetett, mert olcsón vállalta. Versenyezni akart a vásári áruval. Nem dicsekvésből mondom, nem Is panaszképpen, de nálam mindig annyi volt a Javításra váró csizma, bakancs, hogy mozdulni se tudtam tőle. Reggel felkeltem, leültem a háromlábú székemre és késő éjjelig nem álltam fel, csak az ebédhez, a vacsorához. Mert mindenkinek azonnal kellett volna a folt sarok, hiszen nemigen másik pár lábakadt nekik belijük. — Amikor a gyerekek cseperedni kezdtek, már köny- nyebb volt, mert segítettek — szőtte tovább az emlékeit. — Ügy, ahogy mi segítettünk apánknak. És ahogy felszabadultak nálam, rögtön ki is röppentek. Undorodtak a sok rossz lábbelitől. Meg akkor már munka se akadt annyi, mint korábban, pedig a másik kartárs is meghalt, egyedül voltam a faluban. 3 NÓGRAD - 1973. március 18., vasárnap CSONKA DEZSŐ KÉT VERSE: Én nyújtom azt... Én nyújtom azt mit nem nyújt más Neked Fél csókokat és fél Szerelmeket Én vagyok az Ki nem lehet egész Mert darabokra tört A szenvedés Én nyújtom azt mit nem nyújthatna más Csak én vagyok ilyszép Komédiás Én vagyok az Kit megkínzott a test Ki minden könnyet vérszínűre fest Én nyújtom azt mit nem nyújt más Neked A dal szerelmét És a verseket Én vagyok az Ki rímeket farag S kap érte jussként Tolvaj csókokat Én nyújtom azt mit nem nyújt más Neked Félcsókokat És fél szerelmeket Én vagyok az Mi mondatban a pont Haldokló csillag Költő vagy bolond Van egy pont... Van egy pont, ahol elromlik minden Ahol a legszebb hang is hamisba vált Ahol az agynak büszke logikája Porrá őrlődve gyáva jajt kiált Van egy pont amit az ember Átlépni nem tud onnan visszahull És visszahullva tántorogni fog csak Komor szemekkel boldogtalanul. Van egy pont, ahol az élet többé nem élet onnan már halál Egy pillanat csak és az óra tik-tak Utolsót kettyen... Elnémul... Megáll! tsaana Reménykedtem, hoev legalább egy gyerek velem me rad. Nem maradt Elmentek Debrecenbe. Miskolcra, meg Pestre. Nem mondom, jó soruk van. örülök neki. Csakhogy nekünk meg nehéz. A feleségem beteges, s én se vagyok már valami nyalka legény. — Miért nem költöznek egyik gyerekükhöz? — Melyikhez? Meg ott a ház. a műhely. — Akad munkája7? — Annyi, hogy az ár meg ne rozsdásodjon. Mondja, kartársam: ki jár ma ócska, foltos csizmában? Senki. Dolgozni gumicsizmában mennek, annak nem árt a sár, a víz, a hó. Ha kilyukad, eldobják. másikat vesznek. Vasárnap, ünnepnap meg mindenki cipőben jár. Még nyáron is. Már az öregek is. Gyermekkori emlékeim fuvallata hozta, sodorta elém a torokszorongató képeket: tavasztól késő őszig mezítláb járt gyermek és felnőtt. Vagy a levágott csizmafejből eszkábált szandálban. — Csak a tisztesség miatt van még kint a cégérem. De azzal is megjártam. Jött egy úr, hogy adjam el. megveszi, ad érte száz forintot. Aztán kettőt ígért azért a kopott cégtábláért. Az mondja, régiségeket gyűjt. Van egy kis házimúzeuma. Kérte a háromlábú széket is, meg a szerszámokat. Cakompakk! Hogy ez már ritkaság. Elhiszem, hisz’ azzal dolgozott aa apám is. Na. szóval nem adtam. Mondom a fiamnak, hogy jártam a kunyerálóvaL A fiam meg: el ne adjon apám egy tűt, egy árat se. Ha már úgy gondolja, hogy nem kell. akkor lemegyek érte! „Minek az neked?” — kérdezem. „Minek? Hát itt a gyárban rendezünk belőle múzeumot a klubszobában, vagy másutt...” És így is lesz; az ebédlő egyik sarkában alakítják ki, úgy, ahogy nálam van otthon. Ki hitte volna, hogy apám szerszámai, kaptafái oda kerülnek, ahol percenként készül egy pár finom bőrcipő? Hát kérem, nagyot változott a világ, ez az igazság. Vagy nem így vélekedik? A vonatkerekek csattogó tármája elnémított bennünket néhány pillanatra. Aztán megint az öreg csizmadia, a foltozóvarga beszélt. aki szerszámait „közszemlére” ad’a, mert a „népek” ritkán viszik hozzá foltozni, flek- kelni lábbelijüket, így hát már annyit sem keres, hogy kétszer tisztességesen megtömje belőle a pipáját.
