Nógrád. 1973. január (29. évfolyam. 1-25. szám)
1973-01-07 / 5. szám
«s SxovieVunie Á félévi értesítő Szibériai találkozások Megyénkben a holnapi napon több mint huszonöt- ezer általános és középiskolai tanuló viszi haza a „félévi értesítőt”. Az oktatási intézmények — az általános iskolák, gimnáziumok, szak- középiskolák — az ellenőrző útján értesítik a szülőket arról, hogy a gyermekeik milyen tanulmányi eredményt értek el az 1972/73-as tanév első felében. Mit szól a szülő? A szülőket és a szoros értelemben vett rokonságot számítva, az iskola értékelő munkája közvetve, vagy közvetlenül a megyénk lakosságának 45—50 százalékát érinti. Ebből eredően elmondhatjuk, hogy alig lesz holnap olyan család a megyénkben, ahol ne esne szó az iskolák oktató-és nevelőmunkájáról, a diákok tanulmányi eredményéről, a sikereikről, az eredménytelenségeikről, a tanulást segítő vagy gátló tényezőkről. A figyelmet még jobban iáirányítja az a tény is, hogy a tanulók pályaválasztását, az egzisztenciális helyzetét — a mostani értékelési és osztályzási rend szerint — az átlagosztályzat alapvetően befolyásolja. Ezért a figyelem kereszttüzében van mind az iskola, mind a tanulóifjúság munkája. Miután holnap kapják kézhez a félévi értesítőt a tanulók az alsó és középfokú intézetekben, felvetődik a kérdés: miként fogadja a szülő az örömet, a gondot és „ellentmondást” tartalmazó okmányt? Meggyőződésem szerint bölcs belátással, nagy türelemmel és amennyiben probléma adódik, önkritikus együttérzéssel. Végzetes hibát követne el az az elégedetlen szülő, aki első indulatai közepette eltángálná a „haszontalan és semmirekellő” gyermekét. A szülők a legtöbb esetben — az érthető elfogultság alapján — többet várnak a gyermektől, mint amire képes. Mielőtt a szülő bármit is tenne, azt javaslom, hogy a „hét lakat alatt” őrzött saját régi értesítőjét is vegye elő. Abból azt is látni fogja, hogy nem is volt olyan „kiváló” tanuló ő sem, és mégis „vitte valamire” az életben. Könyörtelen harc a jegyekért A szülőknek mindenkor reálisan kell megítélni, hogy mit fejez ki az az ellenőrző könyv, amit a kezébe adott a gyermeke! Neki kell elsősorban tudni, hogy mit várhat a gyermekétől? Olyan eset is előfordulhat, hogy a feleletek átlaga nem egyezik a félévi tantárgyi osztályzattal. Tudni kell azonban azt is, hogy az osztályzás pontosságát nem a feleletek számtani közepe fejezi ki, ebbe a tanuló aktivitása, gyűjtőmunkája, füzetének pontos és áttekinthető vezetése stb. is beszámít. Azt a szülőt, aki a szülői értekezleteken, a tanári fogadóórákon érdeklődött gyermekének tanulmányi eredménye felől, nem érheti különös meglepetés. Ha a tanuló tanulmányi munkájának valamelyik területén probléma adódott az első félévben, a szülő és a pedagógus jó összefogásával ki tudják javítani a tanév második félében. Az iskolával jó kapcsolatot kialakító szülőket is érheti meglepetés, de semmi esetre sem olyan, hogy az ellenőrző láttán megfeledkezhet magáról és szidja a pedagógust és az iskolát. Sokszor előfordul az is, hogy az osztályzatokért való „könyörtelen harc” közben a szülő észre sem veszi, hogy már nem a gyermekének érdekeiért küzd. A gyermek undorral tanul, haraggal gondol az iskolára, ez pedig mindenképpen rossz, nem szolgálja a gyermek érdekét. A gyermek — főleg az alsófokú intézményekben — nem a jövőnek tanul, számára az belátha- tatlanul messze van. így sokszor a tanulóra nehezedik a szülők becsvágyából eredő nyomás is, ami emberileg teljesen érthető, meri minden szülő jó tanulót akar nevelni a gyermekéből. Nincs univerzális zseni Sokszor szomorúan kell megállapítani, hogy a szülő „elvárása” nincs összhangban a gyermek képességeivel, de sokszor nem is ismeri a tanulást befolyásoló alapvető tényezőket sem. Tapasztalatom szerint az osztályzatokért folyó küzdelem gyakran válik a gyermeknél a fejlődési rendellenesség forrásává. Azok a szülők. akik a pedagógiai járatlanságuknál fogva a tanuló minden szabad idejét, sőt még az esti órákat is lefoglalva hajtják a gyermeket, gyakran negatív hatást váltanak ki. Az ilyen esetekben a tanulás üresjárattá alakul, feleslegesen fogyasztja az energiát. A gyermekek kedvetlenek, fáradtak lesznek, ha csak teMadách-tanulmánykötet A Múzeumi Közlemények, amelyek az utóbbi időben megyénkben nagyon helyesen az évfordulókhoz kapcsolódnak, s mintegy nyolc-tíz tanulmányt tartalmaznak, megnyerték a közönség érdeklődését. A Közlemények idei, s 19. száma a Madách-évfordu- tót idézi, s tartalmazza a megye ü'odalomtörté neszeinek, helytörténészeinek, s a megyével kapcsolatot tartó szakembereknek tanulmányait Madách Imréről, illetve munkásságáról. A tanulmányok Január 31-ig érkeznek be a megyei múzeumi szervezethez, s márciusig befejeződik a szerkesztés. A tíz ív terjedelemben, képekkel megjelenő tanulmánykötet a múzeumi hónapban lát napvilágot. A NÓGRÁD - 1973, január 7* vasárnap (6.) Családi ünnep Jellegzetes szibériai táj hetik elkerülik a tanulást, végső soron a szülők túlzott követelése gátjává válik a tanuló fejlődésének. Erre is kell gondolni a tanév második felében. Nagyon helyes, hogy az MSZMP Központi Bizottsága az 1972. júniusi közokta- tás-politiikai határozata kimondja, hogy a továbbtanulásnál, a pályaválasztásnál kisebb súllyal kell kezelni az átlagosztályzatot. Később pedig teljesen meg kell szüntetni úgy, hogy a tehetség, az egyéni képesség alapján választhasson életpályát a fiatalos azt ne befolyásolja a rosszul értelmezett átlagosztályzat, mert mindenből kiemelkedő tanuló alig van. Az osztályzatokért „küzdő” szülők magatartásából eredően súlyos ellentétek keletkezhetnek, amelyek akkor rontják el a szülők jó viszonyát a gyermekkel, amikor legjobban szüksége volna rá. Sokszor a bizalmatlanság, a gyermeki félelem volt már a sok baj okozója. (A rossz „bizonyítvány” volt az oka nem egy esetben a tanuló disszidálá- si kísérletének.) A szülőknek tudni kell azt is, hogy a félévi értesítő a szülő „bizonyítványa” is. Kettős figyelmeztetés Az értesítő felhívja a szülő figyelmét arra is, hogy milyen területen kell az iskolával jobb kapcsolatot kialakítani, de figyelmezteti a pedagógust is, hogy milyen tárgyból kell nagyobb segítséget adni tanítványainak. Gyenes László Kilencezer méter magasban óránként több mint nyolcszáz kilométeres sebességgel szágul- dunk Szibériából hazafelé. Bár a repülőút hosszúra nyúlik — több helyen is le kell szállnunk, mert a rossz időjárás miatt Do- medegyevo nem fogad — mégis maradandó változást jelent azáltal, hogy a felhők fölé emelkedve, az élénken élő színek világába viszi az utast. A szibériai télre jellemző egyhangú szürkeség után — palaszürke az ég, a felhő, a hó, az épületek betontömege, a beton villanyoszlopok sora és vezetékrendszere, az úttest, a folyók, a tavak, a víztárolók egyre hízó jégtakarója, a tajga havas erdőrengetege, szinte jólesik a szemnek a színpadi hatású, sokszor émelyítően édeskés, de természetes, a felhők feletti napfénytől gyújtott színtobzódás. Az ólomszürke talpazaton gyöngyházfényben ragyog és feszül a horizont — benne a nap —, a felette húzódó mélyvörös végtelenség fokozatosan fakul és hűl ki a rózsaszínen, a narancssárgán, az élénksárgán, a leheletvilágos kéken keresztül a kékítő kékjéig, hogy aztán lilába, majd opálszürkébe haldokoljon és belepusztuljon a fekete sötétségbe... Szása bácsi jut eszembe, Alexandr Belkin, aki novo- szibirszki otthonába szibirják- ká — szibériaivá — avatott és fogadott, ö lát ennyi színt egy-egy tájban, festményben, emberben, zeneműben, vagy akár egy kiváló konstrukciójú gépben. Szása bácsi kopasz és építészmérnök, alacsony és pont ötvenesztendős, nagy tenyerű és húsz esztendeje építi Novoszibirszket, • nagyszívű, és éppen huszonöt esztendeje kommunista. Azon a kis családi ünnepségen minden pohárköszöntő a nehéz, küzdelmes múlt emlékét idézte, de ott sorakoztak az ígéretes jövő elé siető jókívánságok is. — Láttad-e kedves fiam, az „Orosz csoda” című filmet? — fordult hozzám csendesen Szása bácsi, miközben a többiek nem figyeltek ránk. — Ha láttad, akkor tudod, hogy milyen nehéz körűimé, nyék között épültek fel a harmincas években a Szovjetunió első nagy, óriási létesítményei. A térdig érő sárban sokszor egyetlen szállítási eszközünk a tacsanka, ez a kezdetleges lófogat volt. Korlát nélküli pallók vezettek át szédítő magasságok fölött és sokszor ezer, meg ezer ember — mint élő vibrátorok — ugráltak, táncoltak bocs- koros, elnyűtt csizmás lábukkal a friss földön, hogy keményre tömörítsék... A szovjet nép akkor a legnagyobb áldozatokat hozta jövője érdekében. A munka, a feladat ma sem kevesebb, az életünk azonban könnyebb, jobb. És ha láttál építkezéseket, meggyőződhettél arról, hogy milyen óriási technikával rendelkezünk, hogy a munka nehezét és zömét ma már gépek végzik. Viszonylag sok helyen jártál, de vajon láttál-e, kedves fiam, ta- csankát? — nézett a szemembe. — Láttál-e tacsankát? Tagadólag ráztam a fejem, mert valóban sehol nem láttam lófogatú szekeret, még a Bajkál környéki falvakban sem, de mindenütt hatalmas tehergépkocsikat, különböző földmunkát végző gépeket, darukat, szállítószalagokat. Azon az éjszakán sokat beszélgettünk Szása bácsival. Beszélt a munkájáról, amelyet rajongásig szeret. Szavaiból megismerhettem közvetlen munkatársait és ha nagyon csendesre fogta hangját, akkor már tudtam, hogy családjáról, feleségéről, főiskolás lányáról, Natasáról és Jurijról, munkásfiáról lesz szó. — Ez az esztendő sok munkát hozott — mondotta. — De valahogy úgy alakult, hogy az ünnepek száma is több lett. Ez az esztendő számomra emlékezetes marad, hiszen egyidős vagyok a szovjetállam megalakulásával. Elhatároztuk, hogy a nagy család, a sok nemzetiségű Szovjetunió születésének napját és az én ötvenedik születésnapomat egy napon, családi ünnepként üljük meg... Kilencezer méter magasban, óránként több mint nyolcszáz kilométeres sebességgel száguldónk Szibériából hazafelé. Óriási távolságokat hagyunk magunk mögött, fantasztikus gazdagság fölött repülünk, nagyszívű, őszinte, vendég- szerető, . a természet és az éghajlat viszontagságaival dacoló barátainkra gondolunk, olyan emberekre, akiknek a szovjet haza sorsa, erősödése, gazdagodása személyes ügyük, akiknek a Szovjetunió megalakulásának félévszázados jubileuma családi ünnepük. Oravecz János Akik Petőfi születésének százötvenedik évfordulója alkalmával közelebbről szeretnének megismerkedni halhatatlan költőnk életútjával, a sok rendelkezésre álló mű közül talán a legnagyobb izgalommal Hatvány hajós „Így élt Petőfi” című hatalmas, 1900 oldalas művét olvashatják, amely az 1955—1957 között kiadott műnek második, bővített és javított kiadása. Havany Lajos műve szerves folytatása Endrődi Sándor „Petőfi napjai a magyar irodalomban” és kiegészítője Fe- renczi Zoltán úttörő Petőfi- életrajzának. A kortársi emlékezések, s az újabban felvett levéltári adalékok nyomán követi végig Petőfi életét, magában foglalja a költő halála után a különböző lapokban, folyóiratokban, önálló kötetekben vagy a levéltárakban fellelhető dokumentumok jelentékeny részét. Egy nagyon változatos, küzdelmes élet legnagyobb és legszebb munkáját veheti kezébe az olvasó, hisz’ Hatvány ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely harminc esztendővel Petőfi halála után született, és „úgy hordta az ö fiatalon megszakadt életének gyászát, mint az apák, akik halott fiuk emlékét megmaradt leveleiből keltegetik, s mint az anyák, akik porladó testének nyomát elviselt ruháin tapogatják.” Mint egyik méltatőja megállapította, Hatványnak két csillaga volt: Petőfi és Ady, és egész életében hűséggel követte csillagait. Az indítást talán a budapesti egyetemen Gyulai Páltól kapta, akiről később „Gyulai Pál estéje” címen a magyar memoár-irodalom legszebb alkotását írta. Alapító tagja volt a Nyugat című folyóiratnak, amelynek harcaiban a liberális polgári gondolat elkötelezettje MIT OLY így élt lett. A haladó hagyomány ápolásával történelmi távlatot és hitet akart adni az irodalmi forradalomnak. Ady ugyan teljes mértékben egyetértett törekvésével, több nyilatkozatát ismerjük, amelyben kifejti a régi, hasonszőrű magyarokkal való közösségét. „Se Balassinál, se Petőfinél újabbfélének, modernebbnek nem tartom magamat” — mondta. Hatvány mégis ellentétbe kerül a Nyugat vezérkarával. Hatvány írta: „Az uraknak nem volt érzékük a múlt, az irodalmi folytonosság és a történelem iránt. Azt hitték, hogy a Nyugat minden megjelenése napján minden két héten újra kezdődik a világ”. Ez a véleménykülönbség azonban nem akadályozta meg abban, hogy a magyar irodaiam egyik legtiszteletreméltóbb mecénása legyen. Mint az ország egyik leggazdagabb családjának tagja, a Hatvány—Deutsch vagyon örököse szinte minden tehetséges költőnket támogatta hosszabb-rövidebb ideig. Részt vesz( az őszirózsás forradalomban,' a Nemzeti Tanács tagja. Forradalmi tevékenységéért, amikor 1927-ben emigrációjából visszatér, be- börtönzik. Másodszor a fasizmus elől menekül emigrációba, ahonnét csak 1947-ben tér vissza. Itthon tiszteletbeli egyetemi katedra várta, de a személyi kultusz éveiben ismét mellőzés a sorsa. Elsősorban Ady és Petőfi kutatásaiért 1959-ben Kossuth-díj- jai jutalmazták. Halálakor, SS UNK? 1961-ben az egykori mágnást, harcos haladó életéért a szocialista Magyarország gyászolta. Haladó hagyományaink tisztelete tette Hatvány Lajost a Petőfi-emlékek áldozatos gyűjtőjévé. Mint bevezető tanulmányában elmondja, szinte egész életében ennek a célnak szentelte ideje nagy részét, de hányattatott élete folyamán sok anyag elveszett, az összegyűjtött cédulák rendszerébe zavar keletkezett és ez megnehezítette a munkát. A hatalmas mű egyébként a fellelhető kortársi megnyilatkozások hűséges sorjázása, amelyeket a szerkesztő-szerző lábjegyzetekben állandó figyelemmel, bírálattal kísér. A sok emlékirat, röpirat, tanulmány, tárca, újsághír tanulmányozása közben mindig éberen figyel arra, hogy mennyi azokban a Jókai-hutás, mennyi az utókor kegye- letes belemagyarázása. Majd minden nagyobb egység után következik a „summázás”, amely alatt a tudós szerző a maga összegező véleményéi adja. Legyen szabad a hatalmas anyagból egyetlen apró részletet idézni a módszer bizonyítására. Idézi többek között Vahot Imre útijegyzetét, amelyben elmondja, hogy az orvosok és természetvizsgálók kassa—eperjesi nagygyűlésén találkozott Pulszkyvál, aki elmondta neki, hogy pompás szécsényi angolkertjében van egy lak. „hol hajdan Rákóczi vára volt, ezen kellemes csendes lakot ö tehetségesebb, de szegény magyar költőknek ádándja át használatul, s amellett élelemmel is ellátand- ja őket. A többi közt lángeszű Petőfinket ‘ szándékozik legelőször is ez, idilli lakással megkínálni.” Ezt a hírt kürtöli világgá a Pesti Hírlap 1846. őszhó (október) 10-i száma is. De Hatvány azonnal cáfol is: megírja, hogy mihelyt Pulszkv telelármázta az országot mecénáskodásának hírével, éppen Petőfivel szemben mutatkozik smucig nyárspolgárnak. Idézi Degré Lajos visszaemlékezéseit, aki megírja, hogy Petőfi, miután hiába egyezkedett Emichhel művei kiadásáról, levélben Pülszkyhoz fordult, hogy előlegezze neki a szükséges összeget. Választ nem ..*tap’ am eSy társaságban összetalálkoznak. Ott van Lisznyay is. Pulszky előbb készülő regényéről beszél, amelyet éppen a kölcsön reményében Lisznyay buzgón dicsér és eleve hatalmas műnek titulál. Majd, amikor Pulszky kiélvezte a dicséreteket, közli Petőfivel, hogy mivel szécsényi jószágán sokat kellett költekeznie, Petőfi kívánságát nem teljesítheti. Mire Lisznyay elkeseredetten fakad ki: „Edd meg a regénye-. det,. ha tudom, hogy nem adsz pénzt, bizony nem dicsértem volna” Az adalékok közlése után pedig a summa- zasban elismeri, hogy Pulszky „Életem és korom” című emlékirata sok érdekes adatot tartalmaz, de Petőfivel szemben sem mint mecénás, sem mint bíráló nem viselkedett rendesen. Akik Petőfit szeretik és csodalatos életét ismerni akarjak, nagy haszonnal forgathatják Hatvány Lajos gaz- dag tartalmú művét, amely előtt*06* a szerzö csülaga Csukly László
