Nógrád. 1972. november (28. évfolyam. 258-282. szám)

1972-11-26 / 279. szám

Madách 'mre:*

Az ember tragédiája

(Részlet)

III. SZÍN (Farkas András illusztrációja)

LUCIFER:

Mondd hát, hogyan fér büszke közeledbe Az ember, hogy ha Istenül fogad?

A FÖLD SZELLEMÉNEK SZAVA:

Elrészletezve vízben, fellegekben,

Ligetben, mindenütt, hová benéz

Erős vágyakkal és emelt kebellel. (Eltűnik.)

(A ligetet, forrást tünde játszi Nymphák népesítik.)

ÉVA:

Ah, nézd e kedves testvér-arcokat Nézd, nézd, mi bájosan köszöntenek,

Nincs többé elhagyottság, rengeteg,

A boldogság szállott közénk veletek, ök adnak búnak biztató szavat, .

A kétkedésben jó tanácsokat.

LUCIFER:

Nem is kérhettek jobb helyütt tanácsot —

Kik, a mint kértek, már határozótok —

Mint ép e kedves, tünde alakoktól,

Kik úgy felelnek, mint kérdésetek szól:

A tiszta szívre mosolyogva néznek,

Ijesztő rémül a kétségb’ esőnek;

Ők kísérendnek végig száz alakban,

Százféleképpen átalváltozottan,

A fürkésző bölcsésznek üde árnya S örök ifjú szíveknek ideálja.

ADAM:

Mit ér, mit ér e játék csillogása,

Előttem mely foly? nem hatok belé —

S nekem csak egy rejtéllyel több jutott —

Ne hitegess, Lucifer, ne tovább,

Hagyj tudnom mindent, úgy, mint megfogadtad. LUCIFER:

(Félre.) Keserves lesz még egykor e tudásod,

S tudatlanságért fogsz epedni vissza.

(Fent.) De türelem. Tudod, hogy a gyönyör Perczét is harccal kell kiérdemelned;

Sok iskolát kell még addig kijárnod,

Sokat csalódnod, míg mindent megértesz.

ADÄM:

Könnyű neked beszélni türelemről,

Előtted egy öröklét van kitárva,

De én az élet fájából nem ettem,

Arasznyi lét, mi sietésre int. >

LUCIFER:

Minden, ml él, az egyenlő soká él,

A százados fa, s egynapos rovar. /

Eszmél, örül, szeret és elbukik,

Midőn napszámát s vágyait betölté.

Nem az idő halad: mi változunk,

Egy század, egy nap szinte egyre megy.

Ne félj, betöltőd czélodat te is.

Csak azt ne hidd, hogy e sár-testbe van Szorítva az ember egyénisége.

Látád a hangyát és a méherajt:

Ezer munkás jár dórén össze-vissza,

Vakon cselekszik, téved, elbukik,

De az egész, mint állandó egyén,

Együttleges szellemben él, cselekszik,

Kitűzött tervét bizton létesíti,

Míg eljön a vég, s az egész eláll. —

Portested is széthulland így, igaz,

Dé száz alakban újólog felélsz,

És nem kell újra semmit kezdened.

Ha vétkezél, fiadban bűnhődöl,

Köszvényedet ő benne folytatod;

A mit tapasztalsz, érzesz és tanulsz,

Évmilliókra lesz tulajdonod.

ADAM:

Ez visszapillantása az öregnek.

De ifjú keblem forró vágya más:

Jövőmbe vetni egy tekintetet.

Hadd lássam, mért küzdők, mit szenvedek.

ÉVA:

Hadd lássam én is, e sok újulásban Nem lankad-é el, nem veszít-e bájam.

LUCIFER:

Legyen! Bubáját szállítok reátok És a jövőnek végéig beláttok Tünékeny álom képei alatt;

De hogyha látjátok, mi dőre a czél,

■ Mi súlyos a harc, melybe útatok tér;

Hogy csüggedés ne érjen e miatt,

És a csatától meg ne fussatok:

Egére egy kicsiny sugárt adok,

Mely biztatand, hogy csalfa tünemény Egész látás. —, s e sugár a remény.

«■MAD4CB IMRE százötven esztendeje, 1823. Január íl-ín született Alsósztregován. A jubileum és az előkészületek alkalmából közlünk részleteket főművéből. Az ember tragédiájából. Farkas András uz illusztrációkat a Tragédia (ina kiadásához készítette.

SINK A ISTVÁN:

VLAGYIMIR CIBIN:

Anyám balladát táncol

Egyszer volt szép az anyám tánca, mikor kendőjét gyepre hányta, a Korhány vizénél, Pusztapándon, s bokázó lába pásztortűznél, öles apám örömére szállt, mint illet a virágon.

De gyönyörű lábán víg figurát eredő táncába ő se vitt, csak mutatta ringó mozdulattal halálba járó őseit.

Mert ugyanaz sirt fel a flótán, hogy meghaltak azok ima nélkül, nagy szakállal, akasztófán.

S hajvaltájon, lengő szélben, hogy fény nyílott két nyárszemében, elébe raktak tíz szál gyertyát, hat másikat meg karikába. — Közöttük anyám ott sugárzott, s kis csizmája lángot vert át.

Az ősi ritmust pásztorok fütyülték..,

Kettő-kettő felállott szélrül, jelezve, hogy a csúfolt ős szép feje most halálba révül.

S a holtak szemét, ahogy lezárták: ezt a sirató, örök búcsút a nyárfák alatt már öten járták.

Akkor meg, mikor sírt nyitnak, közéjük lendült hatodiknak apám is, kinek 'épteit úgy mérte az öt táncoló, mint ki utolsó fordulattal az egész műbe értelmet vitt...

Mikor a gyertyák porig égtek, még anyám eljárta a végét: egy szál virág körül koszorút táncolt... A juhászok meg már csak nézték, hogy az égen hold ballag át s csudái ja nagy, fehér szemmel anyám lábán a balladát. ,

Két öreg százas

A minap vásároltam valamit. ötszázassal fizettem, két pirosat és még valamit kaptam vissza. A százasokat a pénztárcámba tettem, ahol lapult egy társuk. Aztán kivil- lamosoztam a Budai-hegyekbe, ahol a nagy csendben — amikor pihenni leültem — hangokat hallottam a szívem felőL

Nem szívem dobogását, 6, nem, beszédet. Jobban odafigyeltem, s rájöttem, hogy a pénztárcám mélyén folyik a diskurzus.

— öregem! Én, ha jól nézem. nem először látlak téged.

— Lehet, annyi helyen megfordultam már...

— Magam is, de... de veled valamikor régen, nagyon régen ... Hopp! Megvan. Ha jól nézlek, mi évfolyamtársak vagyunk.

— Csak nem azt akarod mondani, hogy téged is 1949- ben bocsátottak ki?

— Sőt! Én is a 793-as vagyok.

Ezt a véletlent! Évek óta nem találkoztam senkivel a fiúk közül.

— Nem is csoda, hiszen már alig vagyunk, sorra nyugdíjazzák még a nálunk jóval fiatalabbakat is. Isteni szerencse, hogy én is megúsztam eddig.

— Nem szerencse, hanem a jó kondíció. Remekül tartod magad.

— Hát vigyázok, amennyire

csak lehet. De te sem panaszkodhatsz.

— Nézz meg jobban! Csupa ránc vagyok. Dugipénz voltam hat hónapig.

— Sodorva?

— Hajtogatva, az órazsebben.

— Ismerem a szitut.

— Ráadásul kimostak a végén.

— Csavartak is?

— Nem, viszont vasaltak. Meg is perzseltek egy kictit. Latod?

— Érdekes, engem egyszer ugyanezen a helyen megharapott egy moly. Nem ízlettem neki, de azért rágcsált.

— Nem naftalinoztak be?

— Nem ruhásszekrényben voltam, hanem könyvben.

— Könyvben... Az jó buli! Egyszer fogtam ki ebben g rohadt életben. Másfél évig üdültem Balzac: Goriot apójában.

— Én, tudod, hol szeretek lenni a legszívesebben?

— Illatos női holmik között. Mi, te vén kujon?

— Az attól függ! Egyszer — például — majd megfulladtam egy retikülben. Valami borzalmas pacsulit használt a hölgyike. Meg is léptem tőle. Egy óvatlan pillanatban — zsupsz! és kiugrottam. Néhá- nyan megtapostak, de aztán fölvett egy úriember. Nem

mondom, alaposan megköpdösött, de aztán ...

— Talált pénznek lenni, az a jó! Nekem is sikerült egyszer. Ha nem utazik Bécsbe a nagysága, még most is ott szu- nyálnék a pudriéban.

— Bécs! Istenkém! Én is megjártam egyszer-kétszer...

— Én legutóbb Rómában voltam. Ha elmondanám, hol utaztam, belepirulnál.

— Sejtem. Persze létezik rosszabb is. Én egyszer lekvár között... Útközben eltört az üveg, és aztán ... Megmostak. Brrrr...!

— Én egyik utazásom után

tárgyi bizonyíték voltam.

— Hát az meg mi?

— Jó buli! Az embert babusgatják, óvatosan lefektetik, csinálnak róla néhány művészfotót, de aztán hónapokig nyugi van.

— Már értem. Lebuktatok a határon. Igaz?

— Le bizony, pedig én igazán lapultam a szalonna alatt, de hiába ... Sokan voltunk.

— Kötegben?

— Originál. — Még a slejf- ni is rajtunk volt. Valósággal fellélegeztünk, amikor a vámőr kiszabadított minket...

— Ez mostanában történt?

— Tavaly ilyenkor. Hej-haj! Bezzeg Valamikor az se koty- tyant meg, ha belesodortak egy szipkába, de hát öregszik, vénül az ember...

Sólyom László

HÓZÁPOR

Ahol a szarvasagancsok cári koronák, ahol elsistereg a hó, amikor az izzó szántalp

belevág,

és a megolvadt hóban szélviharok csukafarka csobban —

kicsiny koromban ott a förgeteg-anyácska ringatott, medve volt másik anyám, szelíd nyálát csurgatta rám, fölöttem a kékség körhinta-szédületében ezüst-tobozok:

csillagok csüggtek az égen,

és éjjel

olyan fagyok ropogtak, hogy jégcsapokból nagy harcsabajsza nőtt a

holdnak,

Arasznyi koromban télen

fürdettek patak jegébe vágott, pipáló lékben, életre vert a nyirfaseprű, aztán a gőz!- Ettől, kölyök,

ha megélsz, nagyra nősz!

Ha nagyra nősz. a fagy pőrén se bír veled, a nyirfaseprű vágtára fogja véredet!

— Muromec lesz belőled!

S a hátam csattogott.

Az ablaktábla résén unatkozó kis téli csillagok, és szúrós fehér prémbe bújt a hold. a szél-csiszolt havon kékhasú förgeteg loholt.

Erdőszéli fürdőházak füstje göndörül, porhavat csaD fel g szél szántalpak mögül, szántalpak csikorognak, kasban lányok zsinatainak, ágaskodnak, hegyre érnek, fehér csillagokat tépnek. Megégetik ujjúkat.

juj! — fújdogálják. csillagtépő kezüket nekem szániák.

Rab Zsuzsa fordítása

GYÁRFÁS ENDRE:

Nyitottáí-e már követ

Nyitottál-e már követ rozsdás konzervnyitóval? Láttad: porrá mint esett egy paleolit sóhaj?

Lézerrel sem ütsz kaput halott szüzek szemérmén. Alga-pirula se tud

győzni ősöd éhén.

Ellenséged, ami volt, s ami van: pribékje. Feszítsd rá konzervnyitód a jövő kövéret

Erdős István:

Gyermekn

1948. március 27. Margit nővér áhítata, mint a bozót tüskéje, úgy ragad belém. Énekelek vele; mint idegen járok-kelek itt én, nincs hazám, hol megnyughatnám... És felolvas nekem egy különös folyóiratból. Tanít. Szeret engem.

Kezeli a hajam. Mossa, ke- negeti, hát szépen erősödik. Sűrűbb, fényesebb. Minden délben jóllakom nála, és uzsonnázok is. Búcsúzáskor váltamra teszi a kezét, küld.

— Eredj haza, kislányom! Várnak.

— Nem várnak — mondom —, nem várnak...

1948. március 31. Anyuka, a

szemem láttára belevág egy marék sót a levesembe, hozzáönt egy pohár hideg vizet, úgy teszi elém.

— Hol voltál?

— őrsi gyűlésen voltam. Őrsi gyűlésen...

— Megint?

— Ne tessék bántam!

— Kitépem a hajadat, te csavargó.

— Orsi gyűlésen voltam én... Apuka elaludt a vonatban

és ellopták a vasutastáskáját

Anyuka ezért is nagyon veszekedett.

1948. április 9. Margit nővér fél apukától. Igen, igen féL

— Kommunista az apád, gyűlöl minket, pedig láthatod, én jó vagyok. A jehovisták senkit nem bántanak, látod...

— Látom, de apuka sem bánt senkit.

— Ne beszélj rólam otthon, az iskolában. Az úttörőben sem. Én csak szeretetre tanítalak, mégis bántanának... Ne beszélj rólam!

— Nem beszélek.

1948, április 23. Anyuka úgy szorítja a kezem, mint satu a vasat, a szemével meg fenyeget: lesz neked, csak hazamenjünk! A tanár, mintha ott sem lennék átnéz rajtam. Bárcsak Klári néni lehetne az osztályfőnököm!

— Nénikém, őrsi gyűlés egy hónapban egyszer van. Tehát csavarog a gyerek.

— Csavarog? Mindennap?

— Fogják szorosabban!

— Fogjuk mi tanitó úr ...

— Akkor még szorosabban. Hogy fájjon neki!

— Ütöm, verem, kérem.

— Nem ütni kell, nevelni.

apló

— Nevelem én, esak nehéz vele. öníejű. önfejű ez a gyerek, tanító úr...

— Majd' rendbe jön ő azért!

— A haja az már fényes, ni, nicsak, látja?

— Igen, elmúltak az ótvar nyomai, látom.

— Csak nem beszél. Hallgat

ez mint a sír, ha kérdezzük, hol jár. '

— Csavarog. Azt mondom magának, csavarog.

1948. május 6. A detektívet a szomszédunkból ismertem. A rendőrségre kíséri Margit nővért. Apuka hazavezet, a konyhában ütnek. A végén apuka mégiscsak kiszed anyuka keze közül, tessék-lássék ad még két pofont Margit nővér miatt. Bedagadt a szemem, alig látok. Így csak akkor vertek el, mikor a kisebbik üsző ráment a Sínre, és megállt miatta a kisvonat, hogy el ne üsse, és anyuka éppen azzal a vonattal jött haza ... . Apuka, este azt mondja, Margit néninek semmi baja nem lesz. csak kikérdezik, mit csinált velem.

1948. május 17. Némedi Márta az állomásfőnök lánya.

Csomós Mari a párttitkáré, Gönczi Vali az evangélikus papé. Szép lányok, okosak. Nálam sokkal, sokkal okosabbak. Őket szeretik a nagylányok, a nyolcadikosok. Tapsoltak a nevük után a csapatgyűlésen. Ők jó tanulók is, meg jó úttörők is. Én csak jó úttörő vagyok, azt hiszem.

— Némedi, Gönczi, Csomós. És lelkes úttörőmunkájáért Tóth — mondja Klári néni.

— Tóth? — dünnyögnek körben a lányok —, a kis, tetves Tóth?

— Tóth, Tóth Julianna — mondja keményen a tanárnő, —, jó úttörő, megérdemli.

Nem vagyok tetves. Már régen nem vagyok tetves. Csak a gúnynév maradt rajtam, azt Margit nővér se tudná meggyógyítani, mint a beteg hajhagymákat. Rettenetesen szégyellem ezt a gúnynevet.

— Nem vagyok jó úttörő, Klári néni. És nem akarok üdülni menni.* Menjenek csak, akik megérdemlik. Engem ne csúfoljanak. Nem vagyok tetves.

Mindenki nevet azon, hogy kiabálok.

1948. június 30. Első éjszaka. Az álomból suttogás ébreszt. Hat-nyolc fehér lepedős lány táncol körbe ijesztően az ágy körül. Nekem táncolnak, engem ijesztgetnek.

— Hu, hu! Itt vannak a boszorkányok.

— Hagyjatok aludni, lányok, nem félek úgyse. Hagyjátok a párnám, ne rángassátok a pokrócomat 1

I