Nógrád. 1972. november (28. évfolyam. 258-282. szám)
1972-11-26 / 279. szám
HAZAK ' (Gonda Zoltán tusrajza) SZ/'PO GYULA KÉT VERSE: Egy perc Nem volt más, csak egy szó, élesen villant (elém, lelkendezett pokolról, égről, s hökkenve hátráltam én Csak egy darab idő volt, századok márvány falára esővel dacolt s a faggyal. vésve, kő-hivatását teljesítve Mindennek oka van sokáig nem tudhattam mitől lesz sötét az este napfényt gyűjtögettem volna összetartott tenyerembe Csak sejtettem okát a szélbenszálló leveleknek búcsút intve ágaiknak rozsdáivá leperegtek kerestem a munka titkait azt mondták néha fájhat ha két kar húzza le a gondoktól terhelt vállat mindennek oka van szakadéknak szép-szavaknak tükrösfényű pocsolyáknak nyüzsgő verébhadaknak mindennek oka van mutatta nagy költők nem-elégje s menekültem a kötetek soklapú rejtekébe Valahogy mindig... Valahogy mindig kijutott nekem A rossz barát A gyötrő szerelem Kísértő múlt Es lázadó jelen Valahogy mindig Kijutott nekem Valahogy mindig jobbra vágytam Jobbra a csókban Es az ágyban Asszonykarokban Álmodásban Valahogy mindig Jobbra vágytam Valahogy nem volt igaz vétkem Olcsó kis bűnök Szárnyán égtem S bár kellett volna ölni féltem Valahogy nem volt Igaz vétkem Valahogy mindig haldokoltam Az égben éppúgy Mint a porban Keservet ittam Ócska borban Valahogy mindig Haldokoltam Valahogy messze kéne menni Ahová nem köt Senki semmi Kegyetlen múltam Elfeledni Valahogy messze Kéne menni \ Csonka Dezső Meglehet, nem is különös történet, ahogy ma látom. Szívesen elmondom magának minden álszemérem nélkül. Dehogynem voltam szerelmes! Nagyon is szerelmes voltam Kurta szoknyás polgárista lányka koromban az voltam már, otthon, a városkámban. Magának mindegy a neve. Rudinak hívták különben, és a legcslnosabb fiú volt a városban. Nagyon téved, hogyha úgy gondolja, hogy csak nekem tetszett Mert bizonyára azon fordult meg, hogy ma nem vagyok a felesége, hogy nagyon is elkényeztették, és ez tette csélcsappá és korhellyé őt Én Is szép leány és jó parti voltam, ö elbizakodott volt s én sem egészen szeszélymentes, így történt, hogy ösz- szevesztünk. Aztán makacsak voltunk mind a ketten. Ügy viselkedtünk attól fogva, mint akik nem halunk utána egymásnak. Persze, hogy valójában... De ez annyira százszor olva- vasott és hallott história, hogy egészen magára bízhatom, ha elképzeli a részleteit. A világ legtermészetesebb dolga volt, nemcsak szüleim, de mindenki nézete szerint, hogy nem volna nagy szerencse rábízni az életemet, afféle falurosszára. Gondoljon, amire akar. Botrányokra férjes asszonyokkal és duhajkodásokra. Ez mind beletartozik a dologba részéről. Épp így, ami szakításunkra következett, az sem hallatlan ritkaság. Egy gyakornoka jött édesapámnak Mit mondanék róla? Mit lehet mondani egy kifogástalan fiúról? Ez volt Kedves, jó gyerek. Nyugodtan mondom, ma sem tudnék mást és különbet, akit nő élettársának választhat. Az, hogy az érzéseim talán kevésbé lázasak voltak irányában, mit jelent ez? Legyen elég magának az egészhez, hogy egyszercsak, szinte észrevétlen, ott tartottunk, hogy megkéri a kezemet. Itt kell kissé részletezni kezdenem az ügyeket. Szegény fiú volt tudniillik. Már úgy értem, hogy semmi másra nem támaszkodhatott, mint a fizetésére és hát egyelőre még elég messze volt, míg a gyakornokból arra juthatott volna, hogy minden más nélkül, illő helyzetet biztosít a számomra nevével. ! — Hu, hu! — Hagyjatok! — Hu, hu, kis tetves! Még te kiabálsz! Valaki az ajtónál felugrik az ágyára: jön a nevelő! Egy szempillantás alatt a takaró alatt van mindenki. Pejek a párnákon. A villanyfényre mindenki hunyorog, tetteti magát. Az én ágyam szétdúlva, felforgatva. — Mi történik itt? Egy nyolcadikos szolgálat- készen felül. — A kis Tóth! Tóth! Nem hagy aludni minket.., Egy másik lány is felül, lepedőbe burkolózva, ö még álmosabban nyög: — A kis Tóth — ásít is a nyögések mellé —, fel-le mászkál folyton az ágyáról, nem lehet tőle aludni. — Reggel számolunk — mondja a tanárnő. Alig hogy elaludtam, csillagot rúgattak velem. Égő papírt húztak a lábujjaim közé. Akkorát sikoltottam, hogy majd összedőlt az üdülő. — Mi van itt megint?! — rohan be újra a tanárnő. — Tóth, Tóth, Tóth. A nevem hangzik innen is, onnan te. Az osztálytársaim hallgatnak. Csomós bámul rám tágra nyflt szemmel, Némedi, Gönczi mintha aludna. Füstölve ég a papír a földön. A tanárnő megérti, mi történt. Keményen megszidja a nyolcadikosokat Eloltják a villanyt, A sötétben csak úgy sziszegnek felém a nagylányok: — Spicli. spicli. Tetves spicli... Nem tudom, mit jelent a spicli, de sírtam egész éjszaka. 1048. július 4. Az a jó az egészben, hogy finom ételeket kapunk. Egy fenyves közepén áll ez a kastély. Az üdülő. Rengeteg szoba van benne, igen nagy úré volt valamikor. Minden kiáltás sokáig visszhangzik a folyosókon. De már nem szabad kiáltozni. A bejárat mellett egy kis ezüstfenyő áll, azt magamnak a többi fa közül kiválasztottam. Azt szeretem. Mikor esteledik, a zá'zlólevonás előtt leülök alá. Ez a fa, ez a fenyő a barátom ... 1948. július 6. Székekért mentünk a szomszéd faluba. Este előadás lesz a táborban. Mindenkinek két széket kellett hozni. Az elején könnyű volt a két szék, de az út vér gén borzasztó nehéz. Szél támadt, és eleredt az eső. Az egyik székre ráültem, a másikat a fejem fölé tartottam, de befújta alá a szél az esőt. 1948 július 7. Lázas lettem. Feküdni kell. Ellopták a vörös nyakkendőmet, amíg beteg voltam fél napig. 1948. július 9. A spenótot csak én szerettem. Az asztalunknál, se a három osztálytársam, se a két nyolcadikos nem evett. Pedig jó volt. A Csomósét, Göncziét, Némedi- .ét megettem szívességből. Egy kicsit nehezen ment le a vége. Mikor jött a felszolgálónő a tányérokért, az egyik nyolcadikos szólt neki. '— A kis Tóth szeretne egy repetát, de nem mer kérni... A felszolgáló velük nevetett, mikor bekínoztam az ötödik tányér spenótot. Ekkor a nyolcadikosok kérlelni kezdtek, hogy az ó ételüket is egyem meg, elszaladtam. Egy óra múlva hívattak az irodába. — Te vagy Tóth Julianna ötödikes? — Igen — mondtam, és meghűlt bennem a vér. — Te disznó, szégyellő magad — kiabál az igazgatónő. — Én nem csináltam semmit ... — Semmit? Gyerünk az ebédlőbe. Az ajtóban rámripakodott. — Melyik asztalnál ültél? De ne hazudj, mert rögtön üazazavarlak. — Az ajtó mellett az elsőnél ültem.. — Melyik széken? — Ezen — mutatom a székem A felügyelő tanárnő is mellénk áll. — Mit csináltál? — Semmit. Én semmit sem csináltam. — Nem csináltál semmit? — Csak ettem ... Az igazgatónő megragadja a vállam, a földre nyom, és a székem alá mutat. — Nem ettél, ideöntötted a spenótot! Te kis gazember, kölyke! — dühöng fölöttem a felügyelő tanár —. most büntetést kapsz. — De én ... — Elég legyen. — Én repetát is ettem, és... — Két nap szobafogság, Tóth Julianna. 1948. július 11. Születésnapom van. Nem tudja senki. Nekem is csak azért jutott eszembe, mert a konyhán vagyok ma. és a szakács néni haragjában meghúzta a fülem. 1948. július 19. Lesz zárótábortűz. Én is benne vagyok a tánccsoportban. Próbálunk. — Tóth, mutasd meg a nagy haranglépést — büszkélkedik a tanárnő a tábor orvosa előtt. Elakaszt egy láb, hasra esek. Rajtam röhög az egész társaság ... 1948. július 14. Anyuka nehezen nyitja a kaput, csikorog a kulcs a zárban. — Ne tessék haragudni, hogy nem írtam. De nem volt pénzem, borítékra, bélyegre... Anyuka bevágja mögöttem a kaput, s kulcsra zárja. — Minek írtál volna?! Senki nem kívánesi itt a te írásodra. Inkább magad is maradtál volna ott,., 1948. szeptember 7. Klári néni szólt, hogy írjak egy cikket a faliújságra a nyaralás örömeiről, az úttörőtábor szépségeiről. Elvállaltam. Megírtam, hogy nagyszerűen éreztem magam. Legalább Irigyeljenek, akik nem voltak ott. Klári néni azt mondta, aki hatodikos korában ilyen szép cikket ír, abból még író is lehet... »••iiiiiiiiniiiiiiNimmniiinimiinimnnmmmr. S = i s § Tersánszky /. Jenő: | 5 = ...................................... Édesa nyám már tudott a dologról, ö engedékeny, áldott lelkű teremtés volt. Ellenben nehezebbnek ígérkezett az ügy édesapámmal. ö — bér szeretném, ha enyhén értené —, kissé zsarnok természetű volt. Főként pedig nagyon konok. Úgyhogy félőbb volt mindennél, ha az első kísérlet kudarcot vallana nála. Mert ez mindent elronthatott végleg. Csaknem sötétben vngvok. Az ablakok le vannak fiiggö- nyözve. s a játékteremből hallom a zsivajt, pohárcsörgést, Egyszer egy nótába belevágnak a cigányok is, de félbehagyják. A következő percben kinyílik a játékterem ajtaja. De a pincér helyett a kaszinó bérlőjének a felesége lép ki rajta. Tudja, ez egy íiatalasz- szony volt, s a férje egy vén, totyakos ember. Rebesgettek mindenfélét róla és az uráliról. Nos, észre sem vesz, amint keresztül siet a szobán, ki a folyosóra. De alig tűnik el, újra nyílik az ajtó. Abban a pillanatban én háttal fordultam neki, a bérióné után nézve. Mire azonban megfordulnék a játékterem ajtaja nyitására, soha váratlanabb nem érhetett valóban. Most aztán ne nevessen ki. Hogy ilyenkor a gyöngéje felől szoktunk kerülni valakihez, s édesapámnál is erre vetemedtünk. Mégpedig én magam voltam, aki élni akartam egy véletlen adta jó alkalommal. Apusnak, nem tagadhatom, eléggé szenvedélye volt a kártya. No, annyira sohasem, hogy jelentős kötelességét mulasztotta volna miatta, vagy hát az anyagilag érzékeny veszteségekbe zúdította volna. Inkább egészségét féltettük, hogyha sűrűbben tért haza hajnalban, sőt, reggel egyenest az irodába a kaszinóból. Nem sejti már a kapcsolatot? Nos, hát, amikor apusomnak afféle katzenjammeres napja volt, olyankor anyusom szelíd korholásaira ő maga is engedékenyebb volt egymást belátni és persze ezeket a hangulatait én magam is sokszor kihasználtam, hogy er-, re-amarra megpuhítsam. Csitri lánykoromtól fogva így tettem már ezt. Ehhez még hozzá kell fűznöm, hogy a kaszinó a szomszédunkban volt, és úgy jártam én te át bele, mint egyéb mindennapos helyre. * r Hát egy nap valami fontos kiszállása volt apusnak. Korareggel indulnia kellett kocsival, vidékre. De előtte való este a kaszinóban névnapot, vagy talán évfordulói mulatságot tartottak a férfitagok, és tudtuk, hogy ez nem fejeződik be hamarabb a reggelnél. Zoltánnak — Ja!, így hívták a gyakornokot —, neki kellett intézkednie az irodában, apus helyett. És apus a kiszállás miatt korábbra rendelte be őt. Hát ő már megérkezett. De apus még mindig a kaszinóban játszta a „csendes"-t. Tél volt, és csúnya, borús nap. Hét óra felé még kész éjjel. De én korakeléshez voltam szokva. Már felöltözve mentem be az irodába. Tudom is én! Előbb, ahogy arról beszéltünk, hogy apus ma reggel már a kocsist is visszaküldte a kaszinóból, aki érte ment és már képes a kiszállást is elmulasztani a kártyáért... így jött aztán szóba, hogy ezt a bűn tudatos állapotot kellene nála felhasználnunk. Egyszóval, kész volt a terv. Én apus után megyek a szobalánnyal a kaszinóba, és útközben megemlítem neki szándékunkat. Erre aztán kedvező esetben Zoltán is kirukkolhat kérésével az irodában. Mindenesetre apus távolléte a kiszállás alatt tompít majd az esetleges családi viharon. Ha rosszul adom elő, próbálja maga jobban kiegészíteni képzelettel, ami következett. Ott állok benn, egyedül a kaszinó egyik termében. A szobalány a gangon vár rám. Az egyik pincért küldtem be apusért a játékterembe. Gondolja el, hogy egy férfi ront ki az ajtón, és egyszerre azon veszem magam észre, hogy két kar ránt maga közé és az Ijedtségtől aléltan, védekeznem nem is lehetett, egy férfiszáj nyomódik ajkamra, hevesen, borgőzösen, do- hányillatosan. Ennél csak azt nehezebb elmondanom, ami jött. Vergődöm, sikoltok és szembefordulva megismerjük egymást merénylőmmel. Ki fogja találni, ki volt. Rudi. Igen. ő. Az első. Már visszazökkent és révedezik. De kénytelen tovább is karjaiban tartani, mert elesnék. így visz a legközelebbi székig, s leültet. Én már zokogtam: — Mit merészelt? ö dadogva, s zavartan próbált mentegetőzni, s kérlelni. De érthető, hogy elutasításra lelt tőlem. Elvégre sok lett volna, hogy a kaszinósné ve- télytársának vállalkozzam. De lássa, leginkább erre céloztam, hogy nem akarok hazudni. Volt egy kis tettetés felháborodásomban. Nagyobb része volt benne a büszkeségnek, mint az őszinteségnek. — Bocsásson meg — hallottam tőle. — Undorító vagyok. De higgye meg, rosszul ismer. Magáért lett volna, egyedül magáért, ha más is tudott volna lenni belőlem. Hogy ml hatásuk volt rám ezeknek a szavaknak? Bizonyára nem akkora, mint annak a látványnak, amelyet az ajtóból visszanézve vittem el magammal. A keze az arca előtt volt, s ott sírt a szoba közepén. Nos, hisz’ mondják, részeg hajnalokon könnyen áll ez a férfiaknak. De istenem! Nem mindegy az, mikor talál rést rajtunk, amit egyébként olyan jól tudunk rejtegetni? Én csak magamra akarok vetni, hogy a dac nem engedte, hogy egy enyhítő szót, egy békítő pillantást hagyjak számára. Pedig többet is bevallhatok. Hamis volt még megbotránkozásom és haragom is amiatt a gálád, korhely, tisztának semmiképp sem mondható csók miatt is. Mért — most piruljak már érte? —, hogy nem is volt oly szörnyű. Még csak visszatetsző sem. Hiszen nem egy emlék rebbenhetett visz- sza belém, mikor ugyanilyen hajnalokon, ugyanebben a teremben dőltem zenétől, keringéstől zsongó, édes bá- gyadtsággai órákon át ugyanezekre a karokra és hát... De kár érinteni ilyen érzelmes ügyeket. A tények hívebben beszélnek mindenről. Csakhogy a többi már hosszú mese volna azóta, s nem hiszem, hogy érdekes. A másik ugyan sohasem tudta meg, miért várt rám, hiába akkor az irodában. Miért nem láttam apus kedélyállapotát alkalmasnak aznap a nyilatkozásra. És aztán később is, végleg... úgy, hogy most egy öreg kisasszony, egy vén nénike mesélte itt el magának egy régi kalandját. NÖGRAD - 1972. novembei 26., vasárnap 9
