Nógrád. 1972. november (28. évfolyam. 258-282. szám)
1972-11-26 / 279. szám
NYELVMŰVELŐ SOROK Egy szép könyv ürügyén A fesztivál tanulságai „A nyelv olyan, fiam, mint az asszony: elhervad, ha nem szeretik.” Ragyogó megfogalmazása a nyelv és az ember viszonyának. Pedig csak egy egyszerű román paraszt töprengéseinek eredménye. Vaszilika bácsi mondta így Sütő András: Anyám könnyű álmot Ígér című könyvében. De Sütő András könyvét nemcsak ezért a szép és igaz mondásért kell emlegetnünk, ha nyelvünk sorsáról van szó. Hanem azért is, mert szerzője rendkívül vonzó példáját adja az anyanyelv szeretedének is. „Nem tudom, hol hullattuk el szavainkat” — jajdul fel ez a romániai magyar író, mikor a Mezőség szókincsének évszázados leromlásáról beszél. S mikor rádöbbent: „Nem ismerjük nyelvünket!” —, a körülmények kedvezőtlen, ártó hatása ellenére szinte újra tanult magyarul. Degenyesek, fazekas vándorszékelyek szekere körül ólálkodva tanult meg, nagy ál- mélkodással, egy-egy friss Jelzőt, s újra meg újra visszatért, Arany János Toldijához. „Nyelvünk erdőzúgását hallgattam benne”. Aztán rátalál a nagy székely elődre, Tamási Áronra is: „Olvasmányaimban Arany János után.. .királydíszes nyelvi köntösében a hargitai Ábel csatlakozott hozzám, hogy annál sivárabbnak lássák a mi itthoni szegénységünk.” Sütő András nem hagyta hervadni anyanyelvét. S nála pompázatosabban, érzékletesebben kevesen írnak ma magyarul. Mi az tehát, amit meg kell tanulnunk a példájából? Elsősorban és leginkább az, hogy anyanyelvűnk tudása nem nélkülözheti annak szeretetét. Anyanyelvi kultúránk jelenlegi gondjai is talán ebből a hiányból származnak. Elmondjuk és megtanítjuk, hogy a nyelv a gondolatközlés eszköze. Sorra vesszük a nyelvhasználat szabályait, törvényeit. De hogy a kifejezés lehetőségeiben mennyire gazdag a nyelvünk, hogy az eszközöknek milyen bőséges tárházát nyújtja ez a nyelv, ennek eszméltető érzékeltetése már valahogy elsikkad. A nyelv eszköz. A gondolatok árnyalt, pontos közlése érdekében tehát ismernünk és ismertetnünk kell minden csínját-binját. De hogy az anyanyelvűnk nem akármilyen eszköz, hogy milyen jó eszköz — hát ennek a hangsúlyozásáról sem szabadna megfeledkeznünk. Sütő András könyve gazdag csengésű mű. Még egy szólamáról mindenképpen érdemes lenne beszélnünk. S ezt szívesen neveznénk így: az anyanyelvi erkölcs szólama. A magyar nyelv egy viharos múltú nép nyelve. Nem csak a gondolatcsere eszköze volt az évszázadok során, hanem a nemzeti lét egyik őrzője is. Ezért is féltették és óvták annyian. Ezért is örökítették ránk ennyire maradéktalanul. Az annyira vigyázott örökség kötelez. Nem vethetjük oda sem a közömbösségnek, sem a felelőtlenségnek, sem pedig az idegenszerűségekkel való kacérkodásnak. De nem tehetjük a mosdatlanságok, s durvaságok gyűjtőmedencéjévé sem. Az anyanyelvi oktatás erősítése — a júniusi párthatározat nyomán — az iskolák kiemelt feladata. Hogy ne kelljen majd ifjúságunknak — még véletlenül sem — azt éreznie, amit Sütő András érzett egyszer Pusztakamaráson: „ ... föl kellett figyelnem valóságos helyzetemre, miszerint nem erdőben, hanem bokorban születtem, 'az• anyanyeív diribdarabjai közé, ahol minden ... csupa maradvány, foltnak való, szalagvég, elhullaj- tott kacat.” Két hét is eltelt a balassagyarmati irodalmi színpadi napok eredményhirdetése óta, azóta bizonyára lecsillapodtak a kedélyek, s jutott idő arra is, hogy kd-ki felülvizsgálja álláspontját, ha azt szükséges, nek tartja. Azóta nyilvánosságot kapott a Központi Bizottság üléséről kiadott közlemény Is, amely kritikai mércéül többek közt a következőket mondja: „Az irodaiom- ós művészetkritikában fokozni kell a szocialista eszmék és alkotások melletti következetes állásfoglalást, határozottan szembe kell szállni a giccs, a selejt terjesztésével, valamint a nyugati dekadencia »alkotásai« utánzó sznob polgári, kispolgári törekvésekkel.” Pártatlan zsűri Némi formabontással hadd essen először a zsűriről szó, arról az öt emberről, akik fáradhatatlanul figyeltek és jegyeztek tizenhárom együttes maratoni bemutatkozása során. A tavalyival összehasonlítva, kétségtelenül egységesebb és higgadtabb volt, s nagyon megnyugtató gesztusként végül külön-külön is elmondták véleményüket a látott művekről. Ha nem is hangsúlyozták ki, döntésükben minden esetben mérvadó volt a művek eszmeisége. Elismeréssel illették a két diák- színpadot, a tiszafüredit és a gödöllőit, az egyik már a Pe- tőfi-évfordulóra készült műsorát mutatta be, a másik Borsi István személyi kultuszt leleplező darabjával aratott sikert. Nagyon politikus, társadalmi problémákat boncoló szövegkönyvével lett a megye legjobb együttese a drégelypa- lánki (író-rendező Pongrácz Gézáné). Irodalmilag és eszmeileg nagyszerű alkotás volt a pécsiek előadásában, Marosi Gyula: Játsszunk novellát című műve. De elismerést kapott témaválasztásáért a tatabányai Bányász Színpad (Baráüh Lajos: Kuszenda lár nyok című írásának dramatizált változatát adták elő) és a debreceni Alföld Színpad, bár az utóbbi esetében az elismerés neon volt egyértelmű. Ugyanígy nem ítélte él egyértelműen a zsűri a balassagyarmati Madách Imre Irodalmi Színpad Átváltozások című giccsét, illetve blöff jét, a zsűri egyik tagja ugyanis igyekezett mentséget keresni rá, kísérletként felfogva a félresikerült előadást, de még ő is kihangsúlyozta, hogy az adott környezet és közeg jobban meg kell határozza a témaválasztást és az alkotói stílust. Erre a szakmai konferenciákon élesen vitatott műre még visszatérek. De már elöljáróban kijelentem, hogy a zsűrinek azzal a tagjával értek egyet, aki a balassagyarmatiak próbálkozását károsnak minősítette. Tudom, hogy kényes, kellemetlen dolog a házigazdák együttesét elmarasztalni, de eszmei-ideológiai téren ellenségeinkkel sem alkuszunk. Hogyan alkudhatnánk meg éppen barátainkkal? Vakvágány, zsákutca Néhány félresikerült, dugába dőlt kísérlettel is találkoztunk. Ilyen volt az esztergomi klubszínpad előadása, amely túlrendezettségével és túlnyújtottságával elviselhetetlenné, helyenként érthetetlenné, monotonná vált. Nehezítette a mű egységes rendezését és megértetését a két ellenkező tendenciájú mű (Brády Zoltán és Vámos Miklós) összeötvözése is. Vidámsága, szatirikus hangvétele ellenére is elég gyenge színvonalat képviselt a versenyen kívül bemutatkozó Gyöngyösi Játékszín is. Nagyon zavaros és rossz felfogású műsort mutattak be a dunakesziek, akik néhány formai, filmből kölcsönzött újításukkal is rossz célt szolgáltak. A komolynak szánt mű már-imár komikumba fulladt. De a néhány kisiklást kivéve, az idei fesztivál színvonalasabb, tartalmasabbnak mondható a tavalyinál és megkapó volt az egyéni hangvétel, a pódiumlehetőségek egyre jobb kihasználása. A formai útkeresések is általában értékes tartalommal párosulták, igazán visszatetsző csak a dunakeszi erőlködés és a balassagyarmati próbálkozás volt. Minthogy a balassagyarmatiak műsorával kapcsolatosan néhány elvtelen védőbeszéd is elhangzott, kénytelen vagyok érdemén felül ismételten visz- szatémi rá, s most már némiképp érvelve is, amire a szűkreszabott tudósítás a fesztivál napjaiban nem adott lehetőséget. Elöljáróban annyit, s azt hiszem ebben nem lehet ellenfeleimnek sem más véleménye: nálunk Magyarországon, így Balassagyarmaton is, megkövetelhetjük a marxizmus—leninizmus alapján álló művészi alkotó módszer, a szocialista realizmus alkalmazását. A szocialista realizmusnak néhány alapvető jegye többek között: a tudatosság, a pártosság a közérthetőség (félreértés ne essék: ebbe a művészi elvonatkoztatás is belefér!). Azt hiszem e néhány alapvető jegy ismerete is elegendő, még csak különösebb esztétikai elmélyülésre sincs szükség, hogy az Átváltozások című műsor (enyhén szólván) semlegességét elítéljük, a materialista filozófiától és esztétikai elvektől idegennek tekintsük. Mágia és mítosz Én már két alkalommal is a tudatosság, a tartalom hiányát róttam fel a balassagyarmati együttes kontójára, mert bár az általam ismert három változat arra utal, hogy kínos erőlködéssel a rendező megkísérelte a formát némi tartalommal is megtölteni, ámde ez nem sikerült. Az Átváltozások nem mond és kezdetben nem is akart mondani semmit. Rossz volt hallani barátok és ismerősök próbálkozását arra, hogy sztorit, történetet költsenek a homokba gyaloglás, a léggömb- pukkasztás és cintányérozás köré. (Ezt a kísérletet maga a szerző-rendező semmisítette meg azzal a kijelentésével, hogy rossz úton jár, aki egybefüggő sztorit keres a bemutató mögött!) Ez az öncélú, sokkoló, eklektikus formadömping tulajdonképpen azt a korszakot idézi, amikor vallás és művészet még nem vált el egymástól. Nem bizonyítékként, hanem következményként mondom el, hogy a mindenáron cselekményt kereső sznobok közt olyan is akadt, aki az Átváltozásokba, n Heródest és Szűz Máriát vélte felfedezni, míg mások az első emberpár megteremtésének mitikus történetére ismertek, megint mások viszont távolkeleti vallási kultuszt idéztek. Az bizonyos, hogy aki a művészet csekélyke csíráját keresi ebben a próbálkozásban, az a vallás, a mágia, a mítosz, az érzékfeletti és tudatalatti, tehát a transzcendens irányában induljon el. Itt nem az elvont fogalom ölt ember- formát, hanem a varázslatokból, a hókuszpókuszokból kellene fogalmat alkotnunk. Lukács György írja egy helyen: ,A mágia azonban mindig és szigorúan szertartásos. A m:- metikus képződményeket mágikus oldalról mindig varázslatnak, rítusnak tekintik.” A balassagyarmatiak hókuszpókuszában kevesebb volt az értelem, mint a benszülöttek harci táncában, amikor az isteneket akarják megnyerni készülő harcukhoz. A megdöbbenés, amit egyesekben felidézett, semmibein sem különbözik a , vallási rítus által keltett öncélú meghökkentés- tőL Giccs és ízléstelenség A kitűnő színészi játék és * kiszámított rendezés (improvizációról itt szó nem eshet!) megtette hatását. A néző egész idő alatt telve volt várakozással, amit a groteszk, szokatlan helyzetek, a történés nélküli ceremónia csak fokoztak. Közben akcióba léptek a sokkoló eszközök, a dob, a cintányér, az olcsó, giccs- nek is nevezhető léggömb- pafogtatás és a többi! Közben egészen ízléstelen megnyilvánulásokkal is találkoztunk, ilyen például a rendező egocentrikus szereplése, ebben a szöveg nélküli műsorban azzal a hangos kezdő megjegyzéssel, hogy „új rendezőnk van”. Ezzel felcsigázták ugyan a várakozást, de a csalódás annál nagyobb, mert azok a régi rendezők csináltak mégis kiváló együttest ebből a tehetséges csoportból. S a múltban éppen a választott műsorok eszmeisége ragadta meg a balassagyarmatiak csodálóit. S alighanem nem ártott volna meríteni az értékes hagyományokból, s esetlég Mikszáth- tól, Madáchtól vagy Petőfitől választani témát az idei és a közelgő évfordulók kapcsán. Annál is inkább, mert éppen Balassagyarmaton hangzott el tavaly az a felhívás, amelyben az irodalmi színpadokat arra ösztönözték, hogy Mikszáthhoz nyúljanak témáért. Nagy-nagy tévedés volt a balassagyarmati erőfeszítés, más lehetőség nincs, mint levonni a tanulságot. Olyan produkcióra van szükség, amellyel a terveknek megfelelően tájolni is tud az együttes, s amelyet Szánd án vagy Honton is be lehet mutatni. S aminek értelme és mondanivalója is van, még ha allegorikus, elvonatkoztatott vagy abszurd is az előadás. S még egy nagyon fontos dologra szükséges felfigyelni: egyes népművelési vezető, irányító szerveknél olyan modernkedő, nvugatmániákus és megalkuvó közhangulat uralkodott el, hogy ideje lenne valamilyen módon fokozni 'az ille*ékes előadók ideológiai, politikai felelősségét. A csehszlovák, bucsi Lant irodalmi színpad tagjai és rendezői Ritszosz: „A börtön fája és az asszonyok” című versének mértéktartó, hagyományos rendezésével bebizonyították, hogy erőltetett, álmodern eszközök igénybe vétele nélkül is lehet korszerűt alkotni, ha a tartalom haladó, modern. De a legmodernebb eszköz is elvetélhet, ha célja meghatározatlan. ANYA IS GYERMEKE (Pataki József rajza) Dr. Szabó Károly yári és mezőgazdasági munkásokkal is sok gondolatot cseréltünk már a Központi Bizottság legutóbbi ülése óta. Közhelyként hangzik, de igazság, hogy az utóbbi két esztendő óta a párt megnyilvánulása ilyen érdeklődést nem váltott ki az emberekből. Lőrinci és Pásztó között, a közlemény megjelenése utáni napon, a vonaton olyan parázs szócsata keletkezett az utazóközönség között, hogy a megrendezett röp- gyűlések eltörpülhettek mellette. Pro és kontra. Kinek tetszett, kinek nem. Mindenki a maga látószögéből vizsgálta a Központi Bizottság állásfoglalását. Egy kis epizód a vitából. Az utasok közül egy férfi: „Most már se’ pálinka, se’ bagó. Kíváncsi vagyok mi következik még...” Az utasok közül egy asszony: „Nagyon helyes, nincs is erre szükség. Akinek hiányzik, az fizessen, ha van miből ...” Ezzel kezdődött a szócsata, folytatódott a tejjel és azzal fejeződött be, miután az asszonyt meggyőzni nem tudták: „Magával vitatkozni nem lehet, maga bizonyára elvtársnó”. Valóban párttag az az asszony, munkásnő az egyik gyárban. Ez a váratlan támadás meglepte őt, de egy tisztes korban levő parasztember védelmére kelt. „Akár elvtarsnő, akár nem, ez az asszony igazat mond...” így folyik a vita szerte Nógrádban. De miután az emberek többsége csak hallomásból ismeri a közleményt, azoktól, akik saját szájízüknek megfelelően ragadnak ki tételeket, a nagy remények mellett kétségek is felbukkannak a dolgozók egy részében. Az említett munkásasszony elmondta azt is, hogy a védelmére kelt parasztemberrel együtt szálltak le a vonatról a pásztói állomáson, aki ugyan védte őt a vonaton, de amikor magukra maradtak, bizalmasan megkérdezte: „Olyan jó lesz ez aranyom, ahogyan maga azt mondja ?...” A Központi Bizottság állásfoglalásának a gazdasági építőmunkára vonatkozó szakasza mindössze tizenöt sorban foglalkozik a mezőgazdasággal. Ez a tizenöt sor azonban hosszú távra megvilágítja a földművelő emberekVASÁSHAPI A közlemény nek feladatát. Mert igenis mindenkinek, aki ebben az országban él, feladata a párthatározat végrehajtásáért dolgozni tehetségéhez mérten. A Központi Bizottság állásfoglalása azért született, hogy mérlegre tegye jólétünk, biztonságunk alapját, a végzett munkát. A mezőgazdasági dolgozóknak nincs szégyenkeznivalójuk. Az elmúlt években általában olyan rohamosan fejlődött a földművelés, a termények termesztése, hogy példának okáért az idén a kukoricatermesztéssel elértük a világszínvonalat. Országos viszonylatban szemes terményből hektáronként negyven mázsát takarítottunk be. A falvak népe kenyérgabonából bőséggel ellátja az országot. Azt azonban elfeledni sohasem szabad, hogy mindezen eredmények annak köszönhetők — a földművelő emberek szorgalma mellett —, hogy az ipari munkások gépeket, vegyszereket adnak, nem egy esetben Nógrád megyében anyagi támogatást a bajba jutott mezőgazdasagi üzemeknek. Ez az eredmény csakis a két testvéri osztály szoros összefogásából jöhetett létre. A munkások vállalni fogják azt is, hogy hozzájárulnak a mezőgazdasági termények megemelt árának kifizetéséhez. Ez azonban arra kötelezi a falu népét, gazdálkodjon mindenki javára a legjobban. Az emberek jól tudják, az iparcikkek, a gépek, az építkezések árának alakulása nagy hatást gyakorol a mezőgazdasági termelvények árának alakulására. Nagyon bölcsen mondta Strak Józsefné, a salgótarjáni öblös- üveggyár tiszteletreméltó munkásasz- szonya: „Mindenkinek megvan ebben az országban a kötelessége. A határozatból is azt olvastam ki, szorgalmas- kodjunk, hogy minél magasabb legyen a termelési érték. Ez nekünk a legjobb valuta.” A mezőgazdasági dolgozóknak nagy a felelősségük, amit csak növelt, hogy a Központi Bizottság elismerését fejezte ki munkájukért. Annak a harmadik pontnak tizenöt sorában az is benne van. hogy most mi legyen a földek művelőinek a legfontosabb. Érdemes ezt teljes részletességgel felidézni, legalább a pásztói vasútállomáson bizalmas jelleggel kérdezettre is választ adhatunk, ha már ott nem sikerült a kétségeket elűzni. így szól az állásfoglalás ezen része: „Most mezőgazdaságunkban — az eddigi eredmények megőrzése és továbbfejlesztése mellett — a növénytermesztésben a cukorrépa-, a dohány- és a zöldségtermesztés, az állattenyésztésben a szarvasmarha-tenyésztés, a hús- és tejtermelés erőteljes fejlesztése és gazdaságosabbá tétele a fő feladat.” Megyénk termelőszövetkezeti tagjainak a legkevésbé szükséges megmagyarázni mit jelent ez. Ez napi kérdés, megoldásra váró, vagy megoldás alatt álló feladat. Ehhez lelkesedés, felelősségérzet, akarat, az ország gondjával való együttérzés szükséges. Az nem természetes dolog, hogy a megye mező- gazdasága ^száműzi a gazdálkodásból a cukorrépa, a dohány termesztését arra való hivatkozással, hogy az nem kifizető, jóllehet hagyományos növények vidékünkön. A gazdálkodón múlik, hogy kifizető legyen. Nem törvényszerű, hogy néhány tsz kivételével képtelenség meggyőzni az arra minden adottsággal rendelkező üzemeket, hogy zöldséget termesszenek, mert kell, szükséges, nélkülözhetetlen az emberek mindennapi ellátásában. Felül kell vizsgálnia minden tsz-nek önmagát, mikor megnyugvással tudomásul .»veszi egyes mezőgazdasági termékek árának emelését. A szövetség, az egymás iránti testvéri támogatás, mindenkire egyenlően vonatkozik. fit. agy reményekkel, bizakodással töltheti el a magyar dolgozó népet pártjának őrködése a nép, a, haza érdeke fölött. Amire kéri a párt á népét azért érdemes dolgozni, ezt a történelem bizonyítja. A legutóbbi központi bizottsági ülés új erőt adott, lássunk hát munkához! Bobál Gyula Lakos György NÓGRÁD - 1972. november 26., vasárnap /
