Nógrád. 1972. október (28. évfolyam. 232-257. szám)
1972-10-08 / 238. szám
A nyolcéves Marlene a szomszédos Merck-ház udvarán éppen a poroló tetejére ültette Oszvald nevű babáját, hogy megszokja a magasságot — modern babáknak nem szabad szédülniük, hiszen könnyen megeshet, hogy repülőgépen is kell utazniok —, amikor megjelent kishúga: Pony és így szólt: „Gyere azonnal haza. Megjött az új mamánk”. Marlene biccentett és felrázta a babakocsi párnáit. Pony pedig sarkonfor-^ dúlt, végigbaktatott az udvai hepe-hupás kövezetén és eltűnt a kapualjban. A Merck-gyerekek kíváncsian vették körül Marlen-t. Az egyik fiú megkérdezte: „Mi a neve?” Vagyis az új mamának. „Azt hiszem, Stampfer kisasszony”, felelte a kislány. „Buta beszéd”, jegyezte meg Herta, „ha ő az új anyátok, akkor természetesen Nieritz- nének hívják, ugyanúgy, mint az apádat.” „Jaj, de hülye vagy!” mondta a Merck-fiú, „az apát nem hívják Nieritznének!” És előrenyújtott kezével láthatatlan keresztet akart rajzolni nővére homlokára, ostabasága jeléül. De a lány a kezére ütött, ■ mire a fiú is rávágott és megkezdődött a Merck- gyerekek szokásos civakodá- sa, amibe a többiek is beleavatkoztak. Marlene pillanatok alatt magára maradt. Fogta babakocsiját és elindult a kapu irányába. Oszvald a poroló tetején ijedtében hanyatt vágódott és a kövezetre pottyant. Ott feküdt égnek emelt karokkal. Testi épségében azért szerencsére nem esett kár, hiszen rongybaba volt. Az utcán Marlene óvatosan körülnézett, majd elindult a házfalak mentén és gyorsan befordult babakocsijával az egyik mellékutcába. Itt meglassította lépteit és azzal a lassú méltósággal sétált az egykori tüzérlaktanya előtt álló szilfák alatt, mint ebéd után a pesztonkák. Ott, ahol bal kéz felöl kezdődnek a veteményeskertek és a virágárusbódék, megállt. Kicsit eljátszadozott a kerítéseken áthajtó nyírfaágakkal, letépett belőlük kettőt és a kocsiba fektette, azután szedett hozzá néhány szálat az út mentén virító százszorszépekből, • folytatta útját a Szt. Pauli-temetőig. Fent a negyedik táblán, ahol az utolsó évek sírhantjai sorakoznak egy dombon, magasan az elmúlt évtizedek számtalan sírkeresztje fölött, kinyitotta az egyik kripta nyikorgó rácsát, erőlködve maga után húzta a három lépcsőn a babakocsit. A sövény mellé állította, leült a kis zöld pádra és a sírok, a keresztek, az urnák, majd az angyalok fölött lenézett a tornyaival lila ködben úszó városra. Ekkor arra jött az egyik öregasszony, aki a sírokat ápolta és a virágokat Öntözte, s kedves fejbólintással üdvözölte a gyermeket. Marlene észre sem vette. Letérdelt, eltávolította a sírról a száraz gallyat, meg a hervadt virágokat, hogy a kriptára helyezhesse a két nyírfaágat és a százszorszépeket. Utána kiemelte a kocsiból a babáját. Florfinát és a sírboltra ültette. „Oszvald meg ott ül a porolón”, mondta, „emlékeztess rá, hogy később érte menjünk. Különben egész éjjel kint marad és sírni fog. Talán még szívbajt is kap félelmében. Üljél szép nyugodtan!” Fekete ruhás férfi és nő haladt el az úton. Talpuk alatt csikorgott a kavics. Marlene végigsimított Flor- fina kóchaján, majd megrázta a fejét, mintha valamire válaszolna, s azt mondta: „Stampfer kisasszonyt most Nieritznének hívják és azt hiszi, hogy ezzel már az anyánk lett. Micsoda ötlet, mi? Mintha odamennék Merckékhez és azt mondanám: Jó napot, mától kezdve a lányuk vagyok és Marlene Merck a nevem. Érted? Nahát. Még neked is furcsa, pedig csak egy baba vagy. Csak Apa nem érti meg.” Marlene az ölébe ültette Florfinát és megkérdezte: „Nem vagy nagyon fáradt?” Aztán elnézett a város fölött, majd félhangon folytatta: „Meséljek neked valamit, talán a kis Márta történetét, 3 NÓGRÁD - 1972. aki mindig egyedül volt? A kis Mártának ugyanis meghalt az édesanyja. Ezért egy napon elhatározta, hogy meglátogatja. Megtakarított pénzéből vett magának egy repülőgépet, amelyet egy nagy ágyú csövébe dugtak. Márta bent ült a gépben egy hátizsákkal, melyben tej volt, meg kétszersült. És egy doboz csokoládé a mamája számara ... Erich Kästner: Az új mama Aztán elsütötték a nagy ágyút és a repülőgép egyenesen az égbe szállt. De a kapuban megállították, mert aki nem halt meg, annak tilos volt a belépés! Erre Márta az őrt álló rendőrnek adta a doboz csokoládét és az elengedte. Sokáig keresgélt az utcák kék számú házai között, míg vegre a százezer-tizenegyes számúban rátalált. Anyján szép, arany színű ruha volt. Eszre sem vette Mártát ahogy ott ült, mint egy zsöllyén a moziban, és nézegette hat gyermeke fényképét. Márta csendben mellé ült, megfogta édesanyja kezét és vidáman mondta: végre megtaláltalak! Nem akarok egyedül maradni a földön, inkább úgy teszek, mintha meghaltam volna és az őrt álló rendőrnek adtam a csokoládét. De nem baj, majd veszek neked másikat. Semmi sem baj most, hogy újra együtt vagyunk!” „Drága, jó Anyukám”, suttogta Marlene és könnyes szeme előtt elhomályosultak a város tornyai. Lehajtotta fejét a három százszorszép mellé és kezébe temette, az arcát. Nieritz eközben a lakodalmi vendégekkel ott ült a nagyszobában. Csak néhány rokona volt jelen és egy üzletbarátja, Lisbeth. Az új asz- szony szeletelte a kuglófot, betöltötte a kávét és kínálta a vendégeket. Néha felkelt, hogy benézzen a szomszéd szobába, ahonnan kihallatszott a gyerekek vidám zsivaja. „Róbert éppen anyának szólított és Gertrúd megsimogatta a kezemet!” mesélte örömmel az asztalnál. „Igen, igen, de hol marad Marlene”, kérdezte Nierizt, „annyira ragaszkodott anyjához, az első feleségemhez, hogy amióta Lisbeth hozzánk jár, a gyerek jóformán soha sincs itthon.” „Nálunk a Turner végén, két házzal följebb”, mondta az egyik sógornő, „lakik egy özvegyasszony a kisfiával és két év óta egy Lippold nevű, csinos és rendes emberhez akar feleségül menni. A postánál szolgál. De a gyerek egyszerűen nem engedi. Ha Lippold meglátogatja őket, addig sír és ordít, amíg a férfi el nem" megy. Az asz- szony meg az ember kétségbe vannak esve és nem tudják mitévők legyenek.” „Pony!” — szólt Nieritz, mire a kislány beszaladt a másik szobából, nagy darab kuglóffal a kezében. „Nem hívtad haza Marle- ne-t?” „De hívtam. Biccentett is, mire én hazajöttem.” „Vajon még mindig Merck- éknél van?” kérdezte az új anya. „Nem.” október 8., vasárnap „Akkor hol lehet? A pincében, az istállóban, vagy a szénapadláson?” „Nem, ott sincs”. „Hát hova lett?” „Nem mondom meg”. „Gyere csak ide!” — parancsolta az apja, „Hol van Marlene? Tudni akarom”. „Marlene biztosan... nem. nem mondom meg.” „Tehát hol ?” „Marlene... a temetőben lesz. Gyakran kijár.” A társaság megdöbbenve nézett maga elé. Az apa lehajtotta a fejét és az óraláncával babrált. Augustin asz- szony csettintett a nyelvével „Jól van. Visszamehetsz'” szólalt meg Nieritz és a kislány átment gyerekekhez. A hirtelen csöndben csak a gyermekek nevetése és a csészék csörömpölése hallatszott át a szomszédból. Ekkor felállt az új Nieritzné. feltette kalapját, nagy szek- fűcsokrot emelt ki az egyik vázából, s a virágokat fehér papírba csomagolta. „Érte mész?” kérdezte a férj. „Igen, hazahozom. Ne haragudjatok, de mennem kell " „Ez nagyon szép tőled, Lisbeth”, mondta a sógornő. Nieritz tókereskedő pedig megjegyezte, hogy egy ilyen feleséghez csak gratulálni lehet. Remélhetőleg ilyen is marad. Már messziről észrevették egymást. A gyermek mintegy védekezésül szorosan a rácshoz simult. A sápadt asz- szony megállt a lépcsők alján. Fel kellett emelnie arcát, hogy kis mostohalánya szemébe nézhessen. „Nem akarsz hazajönni?” kérdezte az asszony. • Marlene alig észrevehetően megrázta a fejét, s hallgatott. „Miért haragszol rám ? Olyan rosszat teszek, amikor hat gyermeknek, akiknek nicsen anyjuk, egy kicsit segíteni akarok? ... Tudom, hogy csak egy anyánk van, és ha az v meghal, az ember örökké árva. De valakire csak szükségünk van, Marlene!” Az asszony fáradtan leült az egyik lépcsőfokra a gyermek lábához, ránézett a menyasszonyi csokrára és így szólt: „Hidd el, még mindig jobb, ha veletek vagyok, mintha egyedül maradnátok. Látod, egyszer én is olyan kislány voltam, mint te. Nem gondoltál még erre? Az én apám nem nősült meg újra, mikor az édesanyám meghalt. Azt hiszem az még szomorúbb volt, és én még boldogtalanabb voltam, mint ma te.” Marlene szótlanul állt az ülő asszony mögött és hallgatott. „Mint gyermek mindig egyedül voltam. Az én apám ugyan nem utazott Holsteinbe, Belgiumba és Dániába mint a tied, mert nem volt kereskedő. De azért mégsem volt otthon. Később aztán én utaztam Hamburgba, ahol elárusítónő voltam egy kesztvűkereskedésben. Vasárnaponként sétálni mentem a barátnőimmel, de nem illettem hozzájuk. Szebbek voltak mint ón, és vidámabbak. Feleségül nem vett senki. Pedig úgy szerettem volna gyerekeket...” Az asszony kivette a szegfűket a fehér papírból és a csokrot az ölében tartotta. „Közben egyre öregebb lettem”, folytatta, „és amikor apátok megkérdezte, hogy akarok-e a mamátok lenni, eljöttem hozzátok. Nem azért, mert édesanyára van szükségetek, hiszen az meghalt. Hanem, mert szeretem a gyerekeket ... Ügy érzem Marlene, hogy egyedül vagy. De én még sokkal magányosabb vagyok mint te ...” A görnyedten ülő asszony nagy gonddal hajtotta össze a selyempapírt. Ekkor egy kis kéz félénken a szekfűcsokor- ért nyúlt. És amikor az asz- szony megfordult, látta, hogy Marlene a virágokat a sírra helyezi. Aztán a kislány kocsiba ültette a babáját és a kis járművet a nyitott rácsajtóit át letolta a lépcsőfokokon a kavicsos útra. Majd halkan megszólalt: „Gyere, állj fel. Különben még bepiszkítod a ruhádat.” Szótlanul haladtak végig egymás mellett a sírok között. Csak az utcán, a kertek mellett kérdezte meg az asszony a kis kocsira mutatva: „mi a neve a babádnak?” „Florfina”, .mondta a kislány, „és Oszvald még ott ül a porolón.” Boldog Balázs fordítása Tóth-Máthé Miklós: Cézár megfürdik jS, les csengetésre ébredt. Álomtól bódult, 1-1 nehéz fejjel kaparászott a papucsa J~J után, és magában a díjbeszedőt átkozta, akinek mindig ilyen korán jut eszébe vizitelni. Nagyon csinos, húsz év körüli lány állt az ajtóban. Maxikabátja prémekkel díszítve, barna haja kis kontyba csavarintva a fején. Nagy szeme, festékkel még nagyobbra húzva és valamilyen furcsa illatú parfüm lengte körül. — A Halál vagyok! — mondta egyszerűen, aztán finom eleganciával, mellével kicsit a férfi karját érintve besimult az ajtón. A férfi megrázta a fejét, mintha elfogad- hatóbbá akarná rendezni a hallásra. — Mit mondott?! — kérdezte a hosszú kabátból nyugodt mozdulatokkal kibontakozó nőtől. — Bemutatkoztam — mosolygott rá a nő, és leült a heverőre. Kényelmesen befészkelte magát a díszpámák közé. Piros műbőr forrónadrágot viselt, rojtosat. — Igen — nézett rá merev tekintettel a férfi —, de mintha egészen furcsa nevet mondott volna. Azt hiszem, nem jól értettem. Megismételné? — A Halál vagyok! — mondta a nő, és hosszú ujjaival végigzongorázott a combján. — Megkínálna egy cigarettával!? A férfi odanyújtott egy doboz Fecskét. — Külföldi nincs? — vett ki egyet a nő és változatlanul, kicsit gúnyosan mosolygott a megdermedt férfin. — Tüzet nem ad?! — De, ho... hogyne... parancsoljon! — a férfi kezében kattant a gyújtó. — Ne nézzen úgy! — fenyegette meg a nő. — Mint aki még sosem látta a Halált! Ja, igen, persze — nevetett fel, —, még valóban nem! — Kérem... — kezdte a férfi — én nem vagyok semmilyen viccnek az elrontója, értem a humort, de most már mondja meg őszintén, melyik barátom van a tréfa mögött?! — A tréfa mögött?! — kérdezte komolyra vált arccal a nő. — Azt hiszem ön nincs tisztában a dolgokkal... A halál nem ismer tréfát, és én mint már említettem, a Halál vagyok! A külsőm ne tévessze meg — húzta föl a szemöldökét —, a halál néha tetszetős formát is ölthet! — Kicsit lejjebb húzva a pulóverét, feszesre tornyozta a mellét. A férfi odapillantott, majd a hosszú combokat nézte és magában arra gondolt: az ilyen halál ölelése valóban nem lehet kellemetlen. — Na, jó, úgy látom, maga ragaszkodik a vicchez, bár egy kicsit morbid, nem gondolja?! Azonkívül azt is közölnöm kell, hogy nincs érzékem a misztikus dolgokhoz. Leült a fotelbe, szemben a nővel. Kis ideig nézték egymást, aztán a férfi megszólalt. — Tulajdonképpen, miért jött hozzám?! — Magáért — mondta nyugodtan a nő, és forrónadrágján eligazgatta a rojtokat. A férfi nagyot nevetett. — Maga színésznő? — A Halál vagyok, mondtam már! — Idefigyeljen halálka, haggyuk most már viccet! Tudni szeretném, ki maga, ki küldte és miért?! A nő keresztbe rakta a lábát, az egyik díszpámát az ölébe vette, mint egy gyereket, paskolta, simogatta, megfricskázta a fülét. — A nagyapja üdvözletét hozom — közölte aztán —, annakidején őt is én vittem el! — Na, ne mondja! A nagyapám még hál’ Istennek él, most töltötte be a nyolcvanötödik évét! — Akkor a dédapja gondol magára szeretettel — helyesbített a nő —, nagyon kedves öregúr, a múltkor megcsipkedte az arcomat és ajánlatokat tett. — Na. most már elég! — állt fel a férfi és a telefonhoz lépett. — Mindennek van határa! — Hová akar telefonálni? — A rendőrségre! A nő lassan felemelkedett, majd szorosan a férfi elé állt. — Miért? A férfi nem felelt, tárcsázni kezdett. A nő lassan kivette kezéből a telefonkagylót, visz- szahelyezte, majd hosszú karjait a férfi nyaka köré fonta. — Ha megcsókollak — súgta — akkor meghalsz! Te még aránylag fiatal vagy, nem félsz?! — Egzaltált kis lotyó — gondolta a férfi — ilyennel még életemben nem találkoztam! — Te vagy a legszebb halál — mondta —, csak azt nem értem ... A nő lecsókolta a mondat másik felét, közben odasimult a férfihez, mintha el akarna tűnni benne. — Halálkám — dörmögte a férfi — fogalmam sincs, hogy ki vagy, lehet, egy elmegyógyintézetből szöktél meg, de a csókod az csodálatos! — Menj! — tolta el magától ,a nő. — Füröd j meg! — Most?! Majd később! — Ne ellenkezz, imádom, ha egy férfinak szappanszaga van! Egyet azonban ne felejts — emelte fel az ujját —, alti velem volt, meghal! — Komolyan?! — nevetett a férfi. — Egyszer úgyis meg kell halni, akkor még ez a forma a legizgalmasabb! Pillantásával mégegyszer végigsepert a nőn, és megállapította, hogy ilyen ragyogó példányra nem is emlékszik a prakszisából. Holott már öregedő agglegény volt. Kiment a fürdőszobába, a zuhany alá állt. — örült — gondolta —, vagy valami egészen perverz nő, akit csak vadidegen, félálomból felvert férfiak tudnak izgalomba hozni! Jól leszappanozta magát, a legillatosabb szappannal, amit otthon tartott, majd vászon- törülközővel szárazra dörgölte a testét. Aztán kölnit lötykölt magára. Végül egészen jó kedve kerekedett. — Ilyen jó nőyel kezdeni el a napot — fülyürészett —nem rossz indítás! • — Cézár! Móri túri te salutant! — har- sant, ahogy kilépett a fürdőszobából és szemével a nőt kereste. Nem volt sehol. Eltűnt. És eltűnt vele együtt tízezerforintos takarékkönyve, az órája, egy aranygyűrű brillel, sőt, még egy Humperdinck-lemez is. Úgy látszik a „Halál” rajongott Humperdinckért! F eltárcsázta a rendőrséget, ahol közölték vele, hogy két nap alatt, ő a tizedik magányos férfi, akit ilyen halálos kaland ért. Megnyugtatták, hogy megindították a nyomozást a nő kézre kerítésére. Szégyenkezve tette le a kagylót. — öregszem — motyogta —, ilyen velem néhány éve még nem fordulhatott volna elő! Nem dőlök be egy ilyen átlátszó trükknek! Lelke mélyén azonban sejtette, hogy igen! Egy ilyen „haláli” nő ha akarja, mindig képes léprecsalni egy öregedő magányos férfit.Régi fürdők (Babajev Raszim rajzaj
