Nógrád. 1972. október (28. évfolyam. 232-257. szám)
1972-10-08 / 238. szám
I \ VARGA RUDOLF: A KÖLTŐ A költő olyan léghajós, ki folszáll szülőföldestül, mindenestül de ha kell kosarából nehezékül kidobja feleségét, hat gyerekét, szerelmi levelezésével és írógépét, könyveit és fényképeit, fogkeféjét, műfogsorát, sorrendjeit ha van neki és nyakkendőjét székestül és diplomáját, ha van neki és kétkedéseit, gyűlöletét, szivének homokzsákjait, csak azért, hogy égbe vigye egy hajó. A költő olyan léghajós ki ismeri a magasság mélységét de ha kell kiugrik maga is, olyan léghajós a költő, ki lehetne paraszt, idegenlégiós és tengeralattjárós is , A vonat megállt, az utasok leszálltak. Harminc éve is megállt a vonat és két utas szállt le. Az érkező üdülővendégek fiatalok és hangosak. Kézfogásuk csattanó, mintha játék lenne. Harminc éve a két vendég a déli gyorssal érkezett. Csomagjukat egy fekete kendős lány vitte. Forrón tűzött a nap, a lány érezte, hogy a kendő alatt összeragad a haja. Az egyik vendég azt mondja a másiknak: — Isteni lesz a víz. Az üdülő segédmunkása a csoport mellé tolta a négykerekű kiskocsit, felrakta a csomagokat: bőröndök, fonotthálók, az egyikben leeresztett autógumi. A segédmunkás a csoporttól távol egy öregasszonyhoz lépett. Az öregasszony kezében új bőrönd, kövérre tömött táska. — Felrakom — mondta a segédmunkás és a csomagokért nyúlt. Az öregasszony nem nézett rá. — Elbírom — mondta —, nem kell. A segédmunkás megrántotta a vállát, visszament a kocsihoz, kötelet feszített a hasa alá és arra gondolt: „Azt hiszi, hogy borravaló kell!” Az út rövid és kellemes. Az egyik lány — pufók — az mondta a másiknak: — Ha Juli meglátja, hogy milyen barna leszek, megpukkad. A gondnok nézi az öregasszonyt, mosolyog: „Két forintért cipekszik a bolond!” Az üdülő előcsarnokában a fiatalok előreengedik az öregasszonyt. Az irodába megy. — Tizenhetes — mondja az írnok. — Szerencséje van, egyágyas szoba. Érezze jól magát. — Köszönöm — mondja mosolyogva az öregasszony és átveszi a kulcsot. A kulcson alumínium tábla: „17”. A 17-es szobában harminc éve az egyik vendég lakott. A balatoni villa tulajdonosának unokaöccse. A fekete kendős lány minden reggel felvitte a reggelit. A vendég egyszer le akarta fektetni a fekete kendős lányt, erőszakoskodott vele, de a lány ellenállt. Az öregasszony kipakolta a holmiját és elrendezte á szekrényben. Aztán az ágyhoz ment, tenyerével ránehezedett. Rugózik — gondolta és ettől jó kedve lett. Az ablakhoz lépett... Lelátott a partra. Néhány fiatal, már fürdőruhában a víz felé futott és kiabált: Márton Klára: Keresztelés '/////////////////////////////////////////■/////////////zw///// Petrával kint játszunk az udvaron, amikor jön a bajuszos ember. Mindegyikünknek egy zacskó cukrot ad, lovagló- nadrágban van és egy ideig all melletünk. Anyám még nem ért ide. Becsukja utána a kaput, aztán a kavicsos úton, a virágagyak között felénk közeledik. Figyelem, ahogy elhalad a málnabokrok mellett, letép egy lepkevirágot és a szájába veszi. Süt a nap. Anyám haja körül sárgás fény vibrál. — Ez a kis szeplős az? — hallom a bajuszos hangját. — Mindjárt ráismertem. Olyan, mint maga, Mária. Mondd meg a nevedet! — Nem kell! — szól anyám és megfogja a bajuszos kezét. Bemennek a házba. Petra a szomszédban lakik, nem figyel ránk. Telerakja a süteményformát cukorral és kiborítja a homokba. A lók- nik ide-oda ugrálnak a vállán. A konyha felől nagyanyám hangját hallom. Sima, egyszínű hangon beszél valamit. Egy ideig csend lesz. Csak a legyek zümmögnek a levegőben. Odamegyek az ajtóhoz és megállók a küszöbön. — Aztán szeretsz-e kocsi- kázni? — néz rám a bajuszos. Előrehajol a kanapén és mosolyog. — Fel kellene öltöztetni — mondja anyám. — Befogták már a lovakat? Egyszeriben mindenki megelevenedik. Nagyapám is kijön a szobából. Valamelyik nagy n lém ruhát ad rám Aztán kézenfognak. Petra, amikor meglát, feláll a homokkupacból. Kezében a játékvödör. Nyitott szájjal bámulja piros lakkcipőmet. — Köszönj el Petrától — lök meg anyám. A hátsó udvaron felraknak a szekérre. A saroglya szénával van tele. Oda kuporgok, — Hát, isten áldja, Molnár László! — Nagyapám Kezet fog a bajuszossal. Anyámmal együtt már fent ülnek a szekéren. Valaki kinyitja a hátsó kaput. — Gyíte! — mondja a bajuszos. Ostorával egy kört csinál a levegőben. Elindulunk. A kocsi kereke nyikorog. Visszanézek nagy- apámékra. Kis, barna csoportban állnak. Valaki közülük leveszi a kalapját. Házak között megyünk. Az egyik deszkakerítésre egy asz- szony támaszkodik. Anyám megszólal: — Hogy leskelődnek ezek! Forduljunk már be. Megyünk egy hosszú kocsi- úton. Hanyatt fekszem a szénán. Felettem minden kék. Anyám és a bajuszos hátat fordítva ül. Válluk összetapad. Nézem az eget. A kocsikerekek nyikorognak a fejem alatt. Arra ébredek, hogy megálltak a lovak. Koromsötét van mindenütt. A bajuszos leugrik a szekérről. — Nyolc szilvafa van, meg egy barack — mondja anyámnak. Aztán átöleli és elindulnak előttem. Utánuk kullogok. Bemennek egy ajtón. A sötétben gyufa lobban. A bajuszos meggyújtja a lámpát ée a feje fölé emeli. Nagy istállót látok. Hosszú jászol van a fal mellett. Tudom, itt állatok laknak. Láttam már ilyet. Ott a szalma is, amin aludni szoktak. Az istálló félig el van választva egy vörös téglafallal A másik felén tűzhely. Sárból tapasztották. — Hát eí a konyha — mondja a bajuszos. Aztán egyik lábával átlép az istállóba: — Itt a lovak helye.' De menjünk be a szobába! Ott ácsorgók a hátuk mögött. Aztán utánuk megyek. A bajuszos Itt is magasra emel) a lámpát. Halkan beszélgetnek. Látok egy ágyat. Odamegyek és felkapaszkodom. Puha párnák vannak benne. — Látod, már megtalálta a helyét! — mondja a bajuszos Messziről jön a hangja, aztán suttogássá változik, ösz- szegömbölyödöm. A bajuszos odajön. Vetkőz- letni kezd. Csak félig merem kinyitni a szemem. Homályo— Vízi.íj Vízi:: Emberei? víz! Az öregasszony mosolygott és arra gondolt, közölték, este ismerkedés lesz. Neki is be kell mutatkoznia. Kezet kell fognia mindegyik fiatallal. Mit mond majd, Tóth Anna fonógyári takarítónő. Bemutatkozik. Na és? Mit mond ez a pár szó? Nevetséges. SemAz öregasszony a hátára fordult. Tenyerét párnának a feje alá tette. És arra gondolt: elszaladt az élete. Munkával. Nem ért rá még gyereket sem szülni. Jó lenne, ha lenne egy gyereke. Egy, a lenti fiatalok közül. A fiatalok hangja és a magnetofonzene a klubszobából felhallatszott. Tíz órakor már forrón tűzött a nap. A fiatalok kiabálva lubickoltak és labdáztak a vízben. Ketten csónakkal a túlsó part felé eveztek. Az volt a tervük, hogy a másik oldalról mindenkinek egy kavicsot hoznak ajándékba. Az öregasszony lassan közeledett a part felé. Mintha nyújtani akarná az időt, minél később lássák a testét. H. Barta Lajos: Lány a kastélyból mit. Minek is bemutatkozni? Két hetet úgy is eltölt- het az ember, ha csak látásból ismeri a másikat. Már a nyolcadik emberrel fogott kezet és mindannyiszor elmondta a nevét. A kilencedik egy magas, fiatal fiú volt. — Kezét csókolom. Nagy János vagyok — mondta. — A néni a legidősebb, üljön az asztalfőre. Csodálkozva nézett. Jólesett a közvetlenség. Amikor a gyárban azt mondták, menjen csak üdülni, sosem volt még, jót tesz az — nem akart Most örül, hogy eljött. Vacsora után bort ivott táncolt. Az ágy megvetve várta. Selymes paplan, hófehér lepedő. Elhatározta, másnap fürödni fog. Igaz, hogy csúnya, eres a lába, szégyellt de fürödni fog. Harminc éve a két vendég és a villatulajdonos három napra átment Badacsonyba. A fekete kéndős lány egyedül maradt. Este átjött hozzá a vőlegénye, falubeli parasztfiú. A lány felvitte a 17-es szobába, abba, ahol a vendég erőszakoskodott és az övé lett. Azon az ágyon lett az övé, ahol a vendég akarta. san látom az arcát, és anyámat, ahogy sétál a szobában. — Hamar elaludt — mondja anyám. — Nem kellene megmosni a kislány lábát? — kérdi tőle a bajuszos. — A hideg víz csak felébresztené — hallom. Reggel kimegyek az udvarra. Mindenütt napsütés. Sárga napraforgófejek himbá- lódznak a szélben. Nincs kerítés a tanya körül. Anyám jön ki az ajtón. — Gyere csak — mondja Kézen fog. Egy fa alatt állunk meg. — Na — sürgető a hangja—, ha valaki kérdezné: Hogy hívnak téged? — Szilágyi Julikénak. — Nem. A hangja csattanós. összerezzenek. Ekkor megráz: — Téged Molnár Julikénak hívnak. Érted? É6 ez az ember az apád. Dacos leszek. Nézem a lehullott, szétmállott szilvaszemeket, és azért is mondom: Szilágyi Julika... — Hogy hívnak? — Anyám először csodálkozik. Egy ideig néz, aztán pof on vág. — No, mondd mégegyszer! Potyognak a könnyeim. — Na? — Molnár Julikénak. Reggel kereszthuzatot csinált, kiszellőztetett, beágyazott és friss vizet tett a virágtartóba. Miután elvégezte, lement reggelizni. A fiatalok vidáman fogadták: — Na, hogy aludt?.... Jól aludt Anna néni? Amikor az utolsó kortyot itta a kávéból, a takarítólány leszaladt a segédmunkáshoz. — Igaza van — mondta —, bolond ez az öregasszony. Beágyazott... Lehet, hogy sepregetett is. Reggeli után a fiatalok röplabdázni mentek. Hívták az öregasszonyt is. De az csak nevetett: — Még csak az kellene... Semmi más, csak az kellene — mondta. A kert végére ment. Sétálni. Leült volna szívesen a nappal szemben szunyókálni, de padot nem talált. Harminc éve falécekből készült, kényelmes, görbe hátú pad állt itt. Azon az estén, amikor a fekete kendős lány vőlegénye behívót kapott, itt ültek, itt búcsúztak. Azt mondta a fiú: — Ha nem jövök felejtsél el. — Nem — mondta a lány —, visszajössz. A fiatal vendég a 17-es szoba ablakából leste őket. Elleste a legszebb pillanatukat. Aztán kegyetlenül odakiabált : — Jöjjön be!... . Jöjjön be! Nem csókolta meg a fiút Előtte nem akarta. Ügy váltak el, csak kézszorítással. Az egyik ment a háborúba holy ók elé, a másik a 17-es szobába. Mindkettő parancsra. Az öregasszony lassan lépkedett a kertben. Arra gondolt: ha isten lenne, megtehetné, hogy ne legyen eres a lába. Az írnok jött ki az ajtón. Papírokkal a hóna alatt az utca felé sietett. Amikor meglátta az öregasszonyt, megkérdezte: — Na, Anna néni, hogy érzi magát nálunk? — Jól, jól fiam — mosolygott az öregasszony —, csak leülnék... Nincs itt pad? — Pad?... Volt az is. Csak már öreg volt, elkorhadt és eltüzeltük. VÁRNAY DEA KÉT VERSE: Őszi dal A labda, a nagy lendülettől a part felé repült. Az egyik lány a labda után nézett, hirtelen riadtság ült az arcára. — Csúnya — mondta szinte akaratlan —, nagyon csúnye a lába. Az egyik fiú a lányra nézett. — A sok munkától — mondta. — Attól... — És az anyjára gondolt. Az anyjának is eres és csúnya a lába. Harminc évvel ezelőtt a két vendég délelőtt fürödni ment és úszás közben nőkről ábrándozott. így szólt a 17-es szoba lakója: — Azt mondják vízben holdsütésnél nagyon jó ... — Lehet. — Én még nem próbáltam — mondta a 17-es, és idege- sítően nevetett. A fekete kendős lány távol állt tőlük, felkötött szoknyában egy vendéggyereket fürdetett. A 17-es barátja arra mutatott: — Próbáld meg vele... Tíz pengőért biztos megteszi. — Nem... Nem kell — mondta a 17-es —, csúnya a lába. — És arra az estére gondolt, amikor a lány nem lett az övé. — Csúnya, csúnya — nevetett a másik —, csak egy kicsit eres. Egy óra volt, éppen ebédhez kongattak, amikor a két fiú csónakkal megjött a túlsó partról. Szép, nagy kavicsokat hoztak ajándékba: tizennyolcat. A legnagyobbat az öregasszonynak adták. — Köszönöm — mondta mókásan az öregasszony. — Képzeljék el, majd a gyárban elmesélem, a Balatonnál ajándékot kaptam egy fiatalembertől. .. Nem hiszi el senki... Senki sem hiszi el... Nevettek a fiatalok. Nevetett az öregasszony is. És ahogy elindultak együtt befelé ebédelni, az öregasszony már nem is gondolt arra, hogy eres a lába. A fekete kendős lány 1945- ben hagyta el a balatoni villát. Már nem volt kit szolgálni és a fekete kendős lány elment. Két bugyorral, négy fekete kendővel indult az or- szágútnak. A vőlegénye 24 éve jött vissza. Kereste a lányt, de nem találta. Kutatta, de nem találta. Meghalt — gondolta. És megbékélt a halállal. Sok halált látott. A fiatalok este moziba mentek. Vígjátékot játszottak. Hívták az öregasszonyt is. Velük ment, de mert fújt a szél, kendőt kötött a fejére. Fekete kendőt. — A moziban, amikor leült, a nyakán érezte, hogy valaki nézi. Nagyon nézi. Lassan hátra fordult, egy görbe hátú ember jött felé. — Ne haragudjon — mondta a görbe hátú ember —, nem dolgozott maga valamikor a kastélyban? — Nem, nem... Sohasem jártam erre, most vagyok itt először — mondta az öregasszony. És nem is hazudott. Nem ő volt a fekete kendős Ián,' . Csak nagyon hasonlított rá. És ő is- mindig fekete kendőt hordott. Harminc évvel ezelőtt is. Őszi hangon — És hány éves vagy? — Négy és fél. — Jól van — mondja, és egy kicsit sóhajt. Megkerüli a házat és bemegy. Állok egy darabig. Aztán megszámolom a szilvafákat. Megvan mind a nyolc. A barackfa kicsit távolabb van. Rücskös, vastag a törzse és a föld felé dűl. Odamegyek hozzá és átölelem. Azt mondom neki: — Egy. Ilyenkor ősszel gyakran álmodom veled, mikor szökni készül a fény, az éjszakák hidegek. Halványulj az árnyék és lehull a semmibe ... NÓGRAD - 1972. Ősz van és ideképzellek újra, az esőáztatta kavicsútra, Te jössz felém a parkon át — a téren halott virág csend van: csak a szél zokog. 8., vasárnap 9
