Nógrád. 1972. október (28. évfolyam. 232-257. szám)
1972-10-15 / 244. szám
CSONK A DEZSŐ' Consummátum esi Utólsót lobbant Lustán a fáklya A rímek kobzán Elpattant a húr A dirigens Utoljára intett S egy akkord A végtelenbe hullt. S ki méltatlan Hőse volt a dalnak Tűzvarázsát Vesztve érzi már Egy meteor Hullott le az égről Szárny aszegett Elnémult madár. Bús herold jött Könnyező szemekkel Lépte nyomán Elsargult a lomb Szél kérdezte kiégett virágtól Hol a szived ostoba bolond? Valahol egy lélekharang csendült Hirdetve a múló életet A Költő a csillagokra nézett S ennyit szólt csak: bevégeztetett. ARAGON: A szerelem nem puszta szó • (75 évvel ezelőtt, 1897. októberében született Louis Aragon, a szocialista irodalom egyik nagy úttörőié és élő klasszikusa.) Mikor rám leltél olyan voltam mint kivetett kavics a parton Mint valami jura dolog amit senki se tud mire tartson Mint régi szeksztánsra tapadt moszat amit'partra hajit a dagály Mint köd, amely kéretlenül az ablakba ül s be-beszáll Mint mások-hagyta zűrzavar egy szállodai szobasarokban Mint ünnep utáni reggel a téren szétszórt zsírpapírokban Mint potyautas aki a vonat-lépcsőn kuporog Patak amit eltérítettek útjából a gonosz parti lakók Erdei vad mely az autók reflektorába belekábul Éjjeli őr aki hajnalban hazatart robotából Mint lázálom mely a börtön homályában sehogy se oszol Mint a madár mely őrjöngve verdes a házban ha fogoly Mint gyűrű piros nyoma a megcsalt szerelmesek ujján Mint egy eltépett levél mely a szél szárnyán tovaszáll Mint egy kocsi amit sorsára bíztak állva az utcán Mint lesülés a kézen amit otthagyott a tavalyi nyár Mint réveteg tekintete annak aki érzi messzire tévedt Mint poggyász amit a megőrzőben ottfeledének Mint egy ajtó vagy ablak ami nyitva maradt valahol • Mint a seb amin a villám a fába s a szívbe hatol Mint egy kő mely az útszélen ott marad emlékeztetőnek Mint baj, mely mint a véraláfutás nem szüntethető meg Mint hiábavaló hajókürt a távoli tengereken Mint kés emléke a húsban amely nem múlik el sohasem Mint elcsatangolt ló amely inna s a mocsár körül ődöng Mint vánkos amely lázálmas éjjelen összegyűrődött Mint káprázó szemmel a napra szórt durva szitok Mint a harag ha látjuk hogy a földön semmi se változott Ügy leltél rám te az éjben mint egy szóra mely jóvátehetetlen Mint a csavargóra ki aludni az istállóba hevert le Mint ebre amely nyakörvén másnak a nevét viseli Mint egy régvolt emberre aki zajjal s haraggal telidesteli Somlyó György fordítása R. Pík: fy i z Éppen leültünk ebédelni, amikor nyílt az ajtó és a résbe megjelent Bernard bácsi, Ö általában ritkán nevetett, de most az egyszer aztán pontosan úgy nézett ki, mint aki utolsó nadrágját hagyta a zálogházban. — Üdvözletem, Bemard — köszöntöttem. — Lefogadom, hogy valami rendkívüli dolog történt veled! — Eltaláltad! Elhúztak az autóvezetői vizsgán. Pedig a jó isten a megmondhatója, mekkora felkészültséggel rendelkeztem! Hat hónap alatt egyetlen foglalkozást sem hagytam ki. Jobban vezetek, mint egy hivatásos versenyző- és tessék: ez a piszok instruktor kinyiffantott! — Kezdetben úgy ment a dolog, mint a karikacsapás! A vizsgáztatóm azt mondta: ..Minden rendben. A városban úgy látszik tud vezetni, ám én szeretném látni, hogy boldogul az országúton”. ..Egye fene, gondoltam, menjünk az országúira”. Vizsgáztatóm kigúvadt szemmel figyelte mozdulataimat, én pedig csodálnivaló virtuozitással kezeltem a sebességváltót. Nem elégedetlenkedett, 6Őt arra kért növeljem a sebességet, Mi a szösz, kispajtás — gondoltam magamban, s mikor már 140-nel repültünk, ez a hülye hirtelen megrántotta a volánt. Kis híján az útmenti árokban kötöttünk ki... — Bizonyára öngyilkos akart lenni! — kiáltott fel ijedten a feleségem. — Dehogy! Csupán — ahogy később értésemre adta — arra volt kíváncsi, hogy mit tennék abban a váratlan helyzetben, ha az utasom hirtelen eszét vesztené. No persze, az én eszem a helyén volt! Jó ideig két keréken szeltük a kilométereket, míg végül sikerült egyenesbe hoznom a kocsit. És ekkor ő, képzeljék, előrántott a zsebéből egy pisztolyt, s elkezdett lövöldözni az orrom előtt. Természetesen vaktölténnyel, ám ennek ellenére az orrom hegye úgy megpörkö- iődött, mintha csibék csipegették volna meg. Nézzétek... — De miért tette? — Öh, hát kíváncsi volt rá, hogy adott esetben, ha netalán a kedves utasnak kedve szottyan engem megölni, mit teszek? És higgyétek el. az ilyen eshetőségre, mivel az ember sosem tudja kiben mi lakozik, számítani kell. — Na és te, hogy reagáltál minderre? — Fogamat összeszorítva, szemrebbenés nélkül vezettem tovább, mintha mi sem & g a történt volna. De kálváriám ezzel még nem ért véget! Néhány kilométer után, idomítom zsebéből előkotort egy zsákot, amit gyors mozdulattal a fejemre húzott. Higgyétek el, nem tanulóvezetőre, hanem egy rabul ejtett sólyomra hasonlítottam. De én vezettem, mintha semmi sem történt volna! — Hogy-hogy? Zsákkal a fejeden ? — Naná! Kiváncsi volt. mihez kezdek abban az esetben, ha hirtelen rámszakad az éj. Szerencsémre ez volt az utolsó megkísértésem. Beértünk a városba. Oktatóm megkért, hogy álljak meg közvetlenül a járda mellett majd ünnepélyesen kijelentette: „Egyetlen hibát sem csinált. A követelményeknek megfelelt. Roppant elégedett vagyok. Elintézzük a hivatalos papírokat”. Kiszállt a kocsiból, de hirtelen visszafordult: „Elnézést, úgy látszik tévedtem. Maga tíz centire állt meg a járdától, az előírásos nyolc centi helyett! Utóvizsgát kell tennie”. Fordította: Baraté Rozália /«r* Aj' ' Pataki József: FÉRFIFEJ Varga Rudolf: Az én törzspadom Mostanában, hacsak tehetem, mindennap kimegyek a közeli parkba. Szorít a város. Mintha be lennék falazva. Az utcák léghuzatában csak sietni tudok. Mire hazaérek, a rohanástól már szúr a mellkasom. Az érintések, a lökdösődés elől, a dörgő kukák, dudáló autók elől a liget oázisába menekülök. Befogadnak a fényjárta lombok. Szeretnék beléjük költözni. Kifeszített vitorláikba fogják a szelet a nagy fák. Millió levél repdes a gallyakon. Itt minden arc ismerős. Az öregek ismerik egymás lépteit is. Távol van a benzinszagú országutak idegesítő rohanása. Ha nem szólok senkihez, ha nem szól hozzám senki, akkor sem vagyok egyedül. Már ismer a park társadalma. Megvan a törzspadom is. Mindig üresen találom, hacsak egy-egy betévedő idegen el nem foglalja. Általában könyvvel a kezemben ülök. Olvasok. De érdeklődésemet, fantáziámat mindig jobban izgatja a valóság. Érdekesebb minden könyvnél az, amit magam körül látok. Hónapok óta figyelem az öreg vasutast, aki kazánfűtő volt. Most nyugdíjas. Egyik cigarettát a másik után szívja. Krákog, mintha keserű íze lenne nyugalmának Nagy füstfelhőt ereget maga körül. Ha újjával elpöcköli a cigarettavéget, még sokáig néz utána. Az enyhe szélfúvásban olyan a füstölgő csikk, mint egy kis mozdony. Pár percig parázslik a vége, mintha arra várna, hogy az öregember jelére megindulhasson. Sötétedésig ül a nyugdíjas vasútas hátradőlve a pádon. Ügy nézeget jobbra-balra, mintha vonat vinné. A nagymama jelenti itt a vidámságot, négyéves forma kisunokájával. Hányszor feloldotta az elszigeteltséget a botladozó kisfiú! Ennek köszönhetem, hogy egyszer mosolyogni láttam az öregembert, aki látszólag senkihez nem tartozott. Mindig itt töltötte a szombat-vasárnapok üres ünnepét a parkban. Sétálgatott. Néha sunyin, szégyenlősen lehajolt egy-egy eltaposott cigaretta- csikkért. Zsebébe gyűrte, aztán továbbment. Látszott rajta, megbékült már mindenkivel, mindennel. Az elmúlással- is. Néha hangtalanul mozgott a szája. Fölemelte kezét, mintha valamire figyelmeztetni akarna: „Emberek, milyen hűvös kiszámítottsággal éltek a hétköznapokban?” Kinyújtott karjának mozdulatával láthatatlan rendet teremtett rnaga- körüL Egyik délután a kisfiú nagyanyja nagyon belemerült a beszélgetésbe, egy másik idősebb hölggyel. A fiúcska a füvön játszott, aztán odatö- työgott az öregemberhez és az ölébe mászott. Pár pillanatig némán nézitek egymás szemébe. Olyan megértéssel, mintha nem is lett volna köztük hetven, nyolcvan év. Éppen egy fekete esőfelhő úszott a nap elé. Sötét lett. A kisfiú felnézett az égre. — Bácsi! Gyújtsd már fel a napot! — mondta kérlelő hangon. — Jöjjön ki velem a felsőgödi tőzeglápra — ezzel állított be hozzám az itt következő történetben szereplő kissé őrült férfiú egy napsütéses vasárnapon. — Nosza, menjünk! — mondtam, mert a gyors elhatározások embere vagyok. Pillanatokon belül útra készen álltam az ajtóban, de amikor lenge nyári öltözékemet ösz- szehasonlítottam útitársam bricsesznadrágjával, bakancsával és degeszre tömött hátizsákjával, feltámadt bennem a gyanakvás szelleme: — Mondja csak, mit keresünk mi azon a tőzeglápon? — Albinócsigát — hangzott a válasz, oyan tömören, ma- gabizosan és magától értetődően, ahogyan csak a íel- sőbbrendű elmék tudnak válaszolni a szellemileg fejletlen, gügye kérdezőnek. Ezért aztán kissé félénken kérdeztem: — Albinócsigát... Jó. De minek? Türelmesen elmagyarázta, hogy azt a csigafajtát, amelynek képviselőit ma fel akarja kutatni, a kihalás veszélye fenyegeti. Feltétlenül szüksége van egy fiú- és egy lánycsigára, hogy megmentse a fajtát az utókor számára. — De én utálom a csigákat! — Igazi nő — mondta elnéző megvetéssel, és válaszom lényegét figyelmen kívül hagyva — ellentmondást nem tűrő mozdulattal kituszkolt az ajtón. Büszkeségem tiltotta, hogy gyáván megfutamodjam, ezért aggályaimat elnyomva, a körülmélyekhez képest eléggé vidáman bakKalandjaink a tőzeglápon tattam fent említett férfiú oldalán. A bajok már a pályaudvaron kezdődtek. Ugyanis útitársamnak, aki világosabb perceiben a Dénes névre hallgat, fogalma sem volt a vonatindulás időpontjáról. Így jó másfél órás várakozásnak néztünk elébe, amit jó kedéllyel még el lehet viselni. De amikor egyetlen szó magyarázat nélkül kinyitotta a táskámat, és vad gyorsasággal elkezdte beledobálni a zsebkéstől a buszjegyig mindazt, ami addig a nadrágzsebében volt, kezdtem felfedezni magamon az idegesség első jeleit. — Mit csinál, az istenért? — A százasomat keresem — mondta, befejezve a műveletet. Bővebb felvilágosításra nem is volt szükség, mert a kifordított zseben tátongó lyuk, amelyen tűnődő arccal dugta át a mutatóujját, eléggé jól szemléltette a dolgok állását. Bánatunkban leittuk magunkat kólával a restiben. Később a peronon megint a zsebeit tapogatta. — Most mit keres? — A vonatjegyeket — volt a válasz, és miután egyik kezembe nyomta ólomsúlyú táskáját, a másikba a pipáját, visszaszáguldott a restibe. Láttam, ahogy , a pénztár körül a földön kotorászik. Annyi balszerencse közt, de viszonylag kevés viszály után — hála béketűrő természetemnek — megérkeztünk. A fiatalembert, aki elvezetett 8 NÓGRÁD — 1972. október 15., vasárnap volna bennünket a lápra, természetesen nem találtuk otthon, csak az édesanyját, Márta nénit, és a kishúgát, Anikót. Ügy alkonytájban elindultunk a lápra a következő felállásban: az egyik kezemet Anikó fogta, a másikban a háziak Ádáz nevű pulijának hatméteres pórázát tartottam. Elől Márta néni mutatta az utat Dénesnek, miközben a puli nagy köröket írt le körülöttünk, mindannyiszor szoros kötelékbe fonva a társaságot. Kissé hosszadalmas, de kedélyes sétának ígérkezett. Sajnos, Dénes nem tudta már kivárni, amíg elérjük útunk célját. A falu szélén rögvest lerohant a patakmederbe és tekintetét a vízre függesztve közölte, hogy teknősbékát talált. — Döglött — jelentette kicsit később és szomorú arccal húzott ki a vízből — egy töröttnyakú üveget. Ez volt a kezdet, de a folytatás sem váratott magára sokáig. A sás már egészen közelről susogott, amikor Márta néni így szólt: — Engedjen előre kedveském, mert itt csak én ismerem a járást. — Tessék, — mondtam, udvariasan félrehúzódva az útból. Egy loccsanás és Márta néni lábai máris az orrom előtt kalimpáltak. — Biztos, hogy erre kell menni? — kérdeztem kaján kétkedéssel, de választ nem kaptam.. Márta néni teljesen némán kászálódott ki az iszapból. Szétszéledtünk a lápon. Dénes térdig gázolt a vízben, mi pedig elindultunk buzogányt keresni. Mezítláb, mert állítólag így a legkellemesebb. Ez igaznak is bizonyult. Egészen addig, amíg rá nem léptem az egyetlen olyan szálra, amelyik nem lapjával, hanem élével feküdt az úton. Ez ugyanis egészen kés módjára viselkedett. „Majd begyógyul”, vigasztaltam magamat, és vérző talpammal mit sem törődve bőszen rángatni kezdtem egy buzogányt, amely azonban sehogyan sem akart megválni a szárától. „Kés kellene” — jegyeztem meg, mire társaim kórusban kezdték hívni Dénesi, meglehetősen vészes hangon. Lélekszakadva rohant, belebotolva az út közepén békésen üldögélő Márta nénibe, aki kifejezéstelen arccal kérdezte: — Nincs egy kése? Adott egyet, de jól láttam, hogy a gutaütéssel küszködik. Sajnos, addigra már magam is megbirkóztam a makacs növénnyel, úgy, hogy útja teljesen hiábavaló volt. — Most mit csinál? — kérdeztem óvatosan. — Naphalakat fogok — mondta zordul és valami lepkehálófélével vadul csapkodott a vízbe. Márta néni is talált elfoglaltságot; a kutyát akarta rábírni egy kis fürdőzésre. — Gyere kutyus. gyere — hívogatta, és elöliárva a jó példával, nyakig elmerült a vízben, állítólag szándékosan. Ádáz udvariasan csóválta a farkát a parton, de kellemesebb szórakozásnak tartotta a Dénes által partra dobált ritka vízinövényeket eszegetni. Amikor azután csaknem valamennyiünk mellé ajánlkozott egy pióca útitársnak, jobbnak láttuk, ha sürgősen hazaindulunk a Márta néni által javasolt úton. Az út néha derékig érő iszaptengerré változott, de mi engedelmesen belegázoltunk; elvégre Márta néni tudja, merre kell menni. — Az iszapfürdő tulajdonképpen nagyon egészséges — monológizált Dénes, mi pedig tűnődő arccal, hallgatagon tapostuk a langyos sarat hazáig. A ház kapujában elbúcsúztunk házigazdáinktól és egy albinócsigával a tarsolyunkban, amelynek nemét nem sikerült tisztáznunk, kissé „elcsigázva” . indultunk haza. — No, hogy érezte magát? — firtatta Dénes diadalmas arccal. — Én nagyon jól éreztem magam, de még sokkal jobban érezném. ha teljesítené egy kérésemet. — Mi légyen az? — kérdezte nagylelkűen. — Dénes... — kezdtem habozva. — Engedjük vissza azt az egy csigát a lápra ... Megtettük. A csiga visszamászott a sás közé, mi pedig az élet rejtelmein tűnődve, hosszan bámultunk utána. — Ez volt ma az egyetlen értelmes cselekedetünk — ismerte be Dénes, amikor felszálltunk a vonatra. — Igaz — válaszoltam vidáman —, de vigasztalja az a tudat, hogy azért valami tökéleteset is alkottunk. __ 77 — Tökéletesen értelmetlenné tettük a kirándulásunkat. Szöghy Katalin Az öregember szája furcsa mosolyra húzódott. Már mindenki őket nézte. A nagymama a tőle telhető legnagyobb gyorsasággal odaszaladt. Kikapta az öregember féltő öleléséből a fiúcskát. Fenekére paskolt és elvonszolta a csöppséget. Mindez egy perc alatt játszódott le. Vastagon állt körülöttünk a csend. Az öregember csak ült maga elé meredve. üres kézzel. Görnyed- ten fölállt. Álomból, halálból kel fel így az ember. Többé nem láttam a parkban. Nem jött többé, mint az a fiatal pár, amely minden délután a park sarkában ült. Itt készültek az érettségire, a felvételire, amíg be nem esteledett. Aztán közelebb húzódva egymáshoz a jövőjükről álmodoztak. Egyik este hiába várt a fiú. Görnyedten ült, háttal a kavicsos sétánynak. Hiába várta az ismerős ruhasuhogást. — Fölvették az egyetemre a kislányt, — vettem ki a szomszéd pádon beszélgetők szavaiból. „Valaki hiányzik. Ismeretlen helyre távozott...” cikáztak a gondolatok zsibbadtan a fiú fejében. — „Most hogyan tovább? Ügy kell folytatnom az életet, hogy mindent újrakezdek.” Gondolatai közt vissza-visz- ’szatért egy mesefoszlány. Gyerekkori meséskönyvben olvasta. Sehogyan sem jutott eszébe a történet vége a csillagszemű juhászról, aki mindig az eget nézte és beesett a kútba, a kések közé... Sietős léptekkel ment el, majdnem szaladt. Nehogy valaki sírni lássa. Ahol a kavicsos út befordul, ott láttam utoljára. 1
