Nógrád. 1972. október (28. évfolyam. 232-257. szám)
1972-10-15 / 244. szám
Tamási Áron: DALOS MADÁR A kicsi székely város, amelynek gimnáziumát nyolc esztendeig jártam, nem volt messze szülötte falumtól. Pontosan tizenkét kilométerre. Néha azonban mégis messzinek tűnt, különösen karácsony és húsvét' táján. Olyankor ugyanis, szünidőre eresztvén minket, gyalogosan kellett mennem, és jönnöm. Karácsonykor a farkaskedvelő havas úton, s húsvétkor, a gazdag sárban. A nyári nagy szünidőre azonban mindig szekérrel vittek haza. Hanem a szekerezésnek, s más uras dolognak hamar vége lett, mert otthon türelmetlenül leselkedett reám a mezei munka. Abban pedig úgy kellett részt vennem, mintha télen által nem diák lettem volna, hanem akkor is falusi gazdának készülő legényke. Hát dolgoztam is jó reménységgel, gondolván, hogy majd évek múltával amúgyis a fejem fog felülkerekedni. Midőn azonban a negyedik osztályt éppen végeztem volna, igen megcsalt a jó reménység. Ugyanis azon a nyáron ütött ki az első nagy háború, amely a mezei munkát vastagabban rótta rám, mint ahogy gondolni lehetett volna. Igen vastagon,- mert hiszen a férfiakat harminckettőig mind elvitték, s azokat, nekünk zsenge és öregebb maradéknak, mind pótolni kellett. Valójában akkor tanultam meg, tizenöt éves karral és derékkal a kaszálás munkáját, amiben aztán mester is lettem hamarosan. Jó hírem úgy bejárta a falut, hogy a nyár dereka felé már nemcsak a rokonok istenkedtek nekem, hogy segítsem meg őket a kaszálásban, hanem idegenek is kezdettek jövögetni, jó pénzt ígérvén. Bölcsen a kérelmet meghallgattam ilyenkor, de a szóval nem siettem, hadd nőjön a jó hírem abban a nagy várakozásban is. Végtére, s rendesen aztán kedves anyám tekintett reám, szólván: — Nem érsz reá, úgy-é, fiam? — Biza nem — feleltem oly szomorán, mintha a szívem meg akart volna szakadni. De bezzeg, ha Hadnagy Lőrinc bácsi jött, akkor másképpen feleltem. Ugyanis Lőrinc bácsi nagyon vonzalmas vidámságot hordott, s úgy tudott szólani hozzám, hogy a szava hátáról röpködni tudott a képzeletem. S bármiről ha beszélt, nem a megfosztott valóságot mondta csupán, hanem a virággal az illatot, s a tűzzel a meleget is ki tudta mondani. Vagyis a valót igazzá tette. S mert eme természete miatt igen szerettem az öreget, véle szívesen mentem kaszálni. Őrzöm is, szinte mint a költeményeket, azokat a rügyezte- tő napokat, amikor együtt vágtuk ketten a rendet. Az egyik napot különösen. Ámbár az a nap is úgy ment belé a délbe, mint jóformán a többi. Vágtuk reggel a harmatos füvet, miközben muzsikáltak a szárnyas bogarak; majd a harmat elil- lanása után is csak vágtuk a lebegő pillangók között. Az öreg helyett egy-egy vén kánya szólott néha, s helyettem harkály rikkantott, miközben két fa között hidat repült. Hanem délien, megnézvén Lőrinc bácsi a nap állását, jelentősen így szólt: — Hasra áll a nap, hécs- kám! Hát kiválasztott az öreg egy terebélyes tölgyfát, s annak az árnyékába húzódtunk, hogy el- költsük ott a délebédet. Amíg ettünk is, a kánya és apróbb madarak szolgáltatták a szót. de aztán a legvégén megszólalt mégis Lőrinc bácsi. — S hát aztán, iskola után tr.; akarnál lenni? — kérdezte. > ✓ — Az még messze van — feleltem neki. — Messze, messze — folytatta az öreg —, de ha már nagy költséggel tanul a diák. Idejében kell ezen gondolkozni. Ott, a hűvös árnyékban gondolkoztam is egy ideig, de mivel semmire sem jutottam, magamban, végül így szólaltam meg: — Hát mi légyek, Lőrinc bácsi? — Bátor, s becsületes ember! — mondta az öreg. Tetszett nekem, hogy bátor legyek és becsületes, ámbár igen általánosnak tűnt a szó. S amellett osábosnak is, mint a felhő, amely elúszik, bárhogy meg is fogja a szem. Mert lám, úszik ez is, amit az öreg mondott; hiába fogom az eszemmel, mert széjjelárad a világba és az égre terjed. — Jó-jó — mondottam neki —, de milyen a bátor ember? — Olyan, hogy jóban-rossz- ban ember tud maradni — felelte az öreg. —r S ki a becsületes? — folytattam. — Aki életének utolsó órája szerint él! Hallván ezt a két bölcs választ, az eszemmel igaznak és a lelkemmel szépnek éreztem. Emlékembe véstem tehát, hogy kit lehet bátornak és becsületesnek tekinteni, majd így szóltam: — S a foglalkozás mindegy? — Nem egészen — felelte Lőrinc bácsi, aztán meleg mosolygással nézett reám és így folytatta: — Ifjúnak tanácsot adni nagy dolog, de mivel csakugyan meg is kell élni valamiből, mondanék neked valamit. Vagyis nem azt mondom, hogy legyél pap, aki némelyek szerint könnyebben béjut a mennyek országába, mint a világi< ember. Azt se mondom, hogy -gyógyító orvos légy, aki sokat enyhít a szenvedéseken; sem azt, hogy légy törvénybíró, aki igazságot oszt. Hanem inkább legyél olyan ember, aki pap, orvos és bíró egyazon személyben. Vagyis légy költő! Ahogy ezt kimondta a vénember, egyszerre olyan izgalom áradott belém, hogy he- vertemből felültem rögtön. Nem is lehet csodálni, hogy ennyire parázslottam, mert hiszen addigelé sohasem hallottam a faluban, hogy valakinek a költői foglalkozást ajánlotta volna bárki. — S milyen a költő? — kérdeztem. — Olyan, mint Petőfi! — felelte az öreg. De valahogy úgy mondta ezt, mintha csakugyan tudta volna, hogy Petőfi valójában milyen volt. Mintha látta volna, s beszélt is volna véle; sőt, mintha virágos és harmatos füvet is kaszált volna véle, mint velem is. — Hát ismerte talán? — nyitottam nagyobbra a szememet. Akárha szerelmes kérdezte volna a pártjától, hogy sze- retsz-é, úgy válaszolt az öreg, mondván: — Ismertem, igen! Pillantottam ámuldozva néhányat, mert abban a hitben voltam, hogy a falunak minden dolgát tudom; de lám, azt sem hallottam még soha, hogy Hadnagy Lőric bácsi ismerte volna Petőfi Sándort. — Látta?! — kérdeztem. Az öreg a messzeségbe nézett, majd sóhajtott egyet, mint aki méssze-messze száll. Olyan messzire, ahol a valóság és a képzelet már eggyé is válnak. Aztán hanyatt ereszkedett a lekaszált fű tövén, és a két tenyerét a feje alá tette. S miközben csillámló szemekkel a tölgyfa lombjai között, pillangózott, így folytatta a szót. — Negyvenkilencben, mikor sírt a haza, hát én elszöktem hazulról, hogy megyek katonának. Java nyár volt éppen, de pezsgettek az embere« is; s mint a futkosó szél, dalok jártak hegyeken- völgyeKen. — Hány esztendős volt akkor? — kérdeztem. De már meg is bántam, hogy belészóltam a beszédbe, mert az öreg felém rezzentet- te a szemét, s hirtelen meg- róvással csak annyit mondott, hogy az anyakönyvet otthon felejtette. — S aztán hogy volt? — igyekeztem tovább. — Ügy volt, hogy kérdezősködvén szorgosan, hamar megtudtam, miszerint Bem fővezér Segesvár tájékán van. No, elindultam én is arrafelé, s helybe érkezvén, oda is eresztettek engem a nagy vezér színe elé, aki el is rendelte mindjárt, hogy ott harcolhassak, ahol legjobban nekem kedvem tartja. Mivel pedig én az első vonalba kívánkoztam, hát más önkéntesekkel együtt oda haladéktalanul kimentem. Vagyis a fejéregy- házi határba, mert ott húzódott az első vonal az országúton keresztül. Én annak a tájéknak a dombos részére kerültem, ahol termőföldek és kaszálók feküdtek. No, őrködve ott táboroztunk, tisztek és legények mind együtt. Hanem az énekszó és nagyobb mozgolódás tilos volt, nehogy az ellenség, amelyik igen közel volt, neszünket vegye. Hát mi nem is mozgolódtunk, hanem inkább a nagyra nőtt törökbúzával takartattuk magunkat. Csupán egy ember volt közöttünk, aki sohasem tudott megülni a helyén, hanem ide mept, s majd oda ment. Még a lovát is ott hagyta, jól megkötve a hátunk me- gett, a piros lovát. Különben sovány és csontos ifjú volt, s valamely oknál fogva nem egészen katonának öltözve, mert példának okáért a kardja sem volt ott az oldalán. Hacsak ránéztem, nekem olyannak tetszett örökké, mint egy parázs, akit folyton fú a szél. Nekem a szívem már igen dobogott. — Az volt Petőfi, ügyé?! — kérdeztem. Lőrinc bácsi nem is felelt, hanem tovább költötte a valót, folytatván tovább a szót: — iyéha egy-két sor verset mondott, s néha nagyot nevetett. S tudván is már, hogy kicsoda, folyton szemmel tartottam, csakhogy láthassam öt. S csakugyan, mintha ma Is látnám: ott ült egy vén körtefa alatt, nekivetve a hátát az öreg fának, frt valamit sebtiben a táskáján, s közben-közben lobogó szemmel gondolkozott. S ahogy ott ült a vén fa tövén, hát egyszer a szemben levő jegenyefán megszólalt egy madár. De olyan szépen szólott, mintha a föld bánatával az ég örömébe akart volna indulni. S ahogy hallgattuk azt a madarat, hát egyszer a költő, mintha a dal egészen megbabonázta volna őt, felállt a fa tövéről, s úgy nézett fel ámulattal a jegenyefára. Ezt látván, mi is közelebb húzódtunk, hogy lássuk azt a csodás madarat; s amikor megláttuk, még jobban ámuldoztunk rajta, mert annak a madárnak piros volt a szíve tája, fehér a szárnya és zöld a lába. S nézvén nagy ámulattal a csodát, egyszer a költő felkiáltott, szólván: „Szabadságunk madara!” I tt egy kicsit elhallgatott az öreg Lőrinc bácsi, majd így folytatta: — így kiáltván a költő, lassan megindult, hogy felmenjen a fára, mert meg akarta fogni a csodás madarat. De ahogy feljebb, s feljebb ment a jegenyefán, az ellenség észrevehette, mert az egész ármádia megindult felénk. S nekünk parancs hangozván, hogy húzódjunk alkalmasabb hadállásba rögvest, valaki felkiáltott a költőnek is a jegenyefára, hogy jön az ellenség! Hanem a költő csak annyit felelt vissza, hogy „pököm az ellenségre!”. Ennyit mondván, hirtelen felült Lőrinc bácsi és reám tekintett. — S aztán mi lett Petőfivel? — kérdeztem. — Gondolom, onnét elrepült — mondta az öreg. S abban a pillantásban a tölgyfáról lehullott egy makk és pontot tett a földre. Orosz István: HARKÁNYFÜ RDÖ Zengő Árpád: Nyelvöltés .. .És Nulla óra harminc perckor megbotránkozott a világ. Az Övárosban megerőszakolták Király Etelka tizenhét éves foglalkozás nélkülit. Hajnali négykor röhögött a világ és a rock and roll agybolygató ütemére kirázta koponyájából az elmúlt óráit borzalmait. ÉS Joe-t jogerősen négyévi és hathónapi szabadságvesztésre ítélték. Valaki azt mondta az Ítélethozatal napján: „Mutasd be barátodat, megmondom ki vagy!” — Joe és én barátok voltunk. S valaki kézfogás nélkül távozott. ' ÉS? Mariannt felvették az egyetemre. Ezen mindenki csodálkozott. Évát nem. Ezen még nagyobb volt a csodálat. Mariannák gyereke lesz. Azt mondják, a gyerek apja valami tanársegéd, vagy ilyesmi az egyetemen. ÉS! Ma csend volt a világban. Keléten jenki lépett a beatnik nyakára. Róma ordított a fájdalomtól, gitárral verték a teenagert. Spanyolhonban hősi halált halt egy torreádor. Pesten kirakat reccsent a vagányok ökle alatt. ÉS. A Bolond mai napja sem különbözött a többitől. Reggel fogmosás, tea kétszersülttel, egészségügyi papír a bal zsebbe, munka nyolctól ötig; tíz deka parizer öt kiflivel vacsorára, Népszabadság; s alvás a hideg szobában. A Bolond megrögzött antialkoholista, utálja a nőket, gyűlöli a kártyát, nem szereti a mozit, undora van a színháztól, haragszik a fiatalokra. A Bolond elrontotta az életét. A Bolond csak a pénznek él. ÉS!? Mindenki szeretkezni akart. Valami akaraton túli erő az utolsó pillanatban lefékezte a heves indulatokat és egy hitvesi csókkal befejeződött a közeledés. Ma mindenki félt, hogy alkotója és felelőse lesz a jövő generációnak. ÉS mint rossz íz a szájban, úgy gyűlt össze bennem, és vágyik ki belőlem a keserűség. Ez eddig nekem ismeretlen, új. Talán a félelem ez? Mindig megborzadok, ha háborúról van szó. És? Láttam egy lányt. Világos csizmája csinos lábakat, zöldes kabátja még csinosabb alakot takart. Sötét haja érdekes vonásokkal teli arcot ölelt. Hónapok óta álmodozom egy Ideálról. Világos csizmája csinos lábakat, zöldes kabátja még csinosabb alakot takar. Sötét haja érdekes vonásokkal teli arcot ölel. Öltözz holnap világos csizmába, zöldes kabátba, s hajad fesd feketére. És. És? A rendőrség üzletszerű kéjelgés alapos gyanújával őrizetbe vette M. I. volt műegyetemi hallgatót. A világ lehajtott fejjel olvasta a hírt, majd lefeküdt és fal felé fordulva, álmában egy százast adott M. I-nek. ÉS Az új bérház kilencedik emeletéről lezuhant egy ember. A filmesek újra ismételték a jelenetet, mert a baou nem elég élethűen zuhant alá a magasságból. ÉS! ÉS! ÉS! Mindennap egyre jobban gyűlöljük a háborút. Mindennap eszünk, iszunk és jókat alszunk. Ésésésésésés Megtiltották még azt is, hogy egymás kezét fogjuk. Mi eseménytelennek tartottuk a napot, de a déli harangszó után születni kezdtek a szenzációk. s mire késő éjszaka lett. a holnap nászutasainak minden új már régi volt. ÉS Október 16-án valaki hí- resztelni kezdte, hogy jön a világvége. A boltok polcairól eltűntek a gyertyák. Az okosabbak sót és lisztet vettek. Egy lesújtó isteni kézről beszéltek. Én csak repülőgépet véltem látni atombombával a gyomrában, ÉS a költők eldobták a lantot, golyóstollat vettek elő, s a szónokok értelmes mondatok helyett sűrű tintát köptek. Még mindig senki nem merte kimondani az igazságot. ÉS..: Ma ünneplőbe öltöztek az emberek, az utcára vonultak, ünnepeltek, s mégsem mertek egymás szemébe nézni, nehogy a másik holnap szemére vesse ezt a fényűzést. ÉS, ÉS Ezen a napon félelem nélkül .akartak szülni az anyák, de az első fájdalmak után végigfutott rajtuk a félelem, s hiába mutogatták a sajtót a különböző békeszerződésekkel, az anyák akkor sem hittek. ÉS felháborodni készült a világ, de jobbnak látta hallgatni, mert nem tudta, hogy megérheti-e a holnapot? A MÚZSÁK új száma Az egyre népszerűbbé váló képes művészeti és tudományos folyóirat ez évi harmadik száma jelent meg. A gazdag tartalomból mindenekelőtt azt a két cikket érdemes kiemelni, amelyek a századik évfordulóját ünneplő két jelentős múzeumunk történetével és kincseivél foglalkoznak. A kettős centenárium alkalmából Koczogh Ákos az Iparművészeti Múzeum, Sándor István a Néprajzi Múzeum évszázadáról ad sok fényképpel illusztrált érdekes beszámolót. Az ókori kultúra neves tudósa Ritoók Zsigmond Szent versenyek címen írt az olimpiai játékok eredetéről. Hogyan lett a zene és a színház a képzőművészeteknek is kedvelt témája? — erről olvashatunk, a Szépművészeti Múzeum kiállítása kapcsán Czére Andrea cikkében. Falvy Zoltán írása a régi hagszerek- ről. a régmúlt korszakok muzsikájának felélesztéséről, elő- adhatásuk problémáiról szól. A MÚZSÁK Sajtómúzeum rovatában Móricz Zsigmond és a Kelet Népe kapcsolatával foglalkozik. „Mit tegyen az író a háború ellen?” Bubi *• Mihály tette fel ezt a ma is aktuális kérdést 1934-ben, e l a vitaindító cikket és néha" v író akkori válaszát — Kari - thyét, Bálint Györgyét, Kas. sákét — ismerteti a folyóirat új száma. ' Móra Ferenc, a régész; őseink közlekedési eszközeinek fejlődése; az anjik Róma világának érdekes, aktualizál viktoriánus festője, Alma Ta- dema; a 25 évvel ezelőtt elhunyt nagy fizikus Ma« Planck; az új szárszói József Attila Emlékmúzeum — ezek a különösen gazdag szám további cikkeinek témái. A Világcsodák rovat a gra- nádai Alhambrát és a torontói modern városházát ismerteti. Könyvismertetés és a világba tekintő Képes Krónika teszi teljessé a MÚZSÁK legújabb számát. NÖGRÁD — 1972. október 15., vasárnap ||
