Nógrád. 1972. október (28. évfolyam. 232-257. szám)
1972-10-15 / 244. szám
RYElfflóVElS SOROK Csukolhat-e az ember? Mit játsszon a vidéki Ez a kellemetlen rángást idéző szavunk minden valószínűség szerint a legnevezetesebb igéink egyike. Viselkedését néha szabályszerű meghökkenés és hitetlenkedés kíséri. Űgyannyira, hogy már-már feledteti: feltűnősé- geiben nincs is egyedül; egy bizonyos igeféleség kiemelkedő képviselője csupán. A mindennapi életben aránylag ritkán fordul elő, hogy valakit csuklásra kell nosza jtanunk. Kevés az alkalom. hogy ilyenféle mondatokat hangoztassunk: „No, csu- koljék már egyet!”, „Csukol- iátok ki magatokat!”, „Még egy kicsit csak csukdjanak!” De ha netán mégis sor kerül rájuk, könnyen elbizonytalankodunk: jól használjuk-e ezeket a felszólító alakokat. Bizonytalanságunk még csak fokozódik, amikor a csuklik ige egy-két más származékával is szembekerülünk. „Ha akarsz, csukolhatsz!”, „Szánalmasan csukolva feküdt az ágyon.” De előlbb-utóbb rájövünk, hogy a csuklik ige egyáltalán nem rokontalan. Jó néhány -l és -z képzős ikes igénk mutat föl hasonló tulajdonságokat. Soroljunk fel néhányat: csuklik, hasonlik, hanyatlik. fénylik, bűzlik, hírlik, kotlik stb. Miért jelentkeznek ezekben a csuklik-íéle igékben az az említett ragozási és képzési problémák? Miért érezzük szokatlannak és elfogadhatatlannak a valójában helyesen formált alakokat? Az ilyenfajta igéknek tulajdonképpen két töve van: egy változatlan és egy változó. Ha az előbbi tőhöz tesz- szük a felszólító módú végződéseket, akkor ilyen alakok jönnek létre: csukl-jon, csukl- jatok stb. Ez a megoldás azonban szinte teljesen idegen tőlünk. Jobbnak tartjuk a második tőhöz igazodó toldalékolást: csukol-jak. csu- kol-jon, csukol-janak. De — minek tagadjuk — még ezek ellen a formák ellen is berzenkedik a nyelvérzékünk. De hát miért? — tesszük fel újra a kérdést. Az idegenkedés oka bizonyára az, hogy az ilyenféle igék toldalékait — a -j, a -hat, -hét, a -va, -ve kivételével — a hangzóhiányos, rövid tőhöz tesszük; csukl-om, csukl-ás, csukl-ani stb. A meglepőnek tetsző alakok tehát voltaképpen eltérések a megszokottól, a általánostól, A tartózkodás másik előidézője az előfordulás már említett ritkasága. A ritkaság már önmagában is: szo- katlanság. A sűrűbben jelentkező csuklik-féle igék egyáltalán nem riasztanak. Petőfi például a legnagyobb természetességgel használta a bot- lik ige felszólító módját: . Nem akarta, hogy a nap su- gára Megbotoljék habjai fodrába”. Vagy gondoljunk az ilyen közhasználatú mondatokra:: „Ne bomol jatold”, „Vigyázz, el ne romoljon!”, „Oszoljanak!”. Ugyanakkor viszont a sokkal ritkábban feltűnő megbicsaklik-ból valóban félve hozunk létre felszólító módú állítmányt: „Most pedig bicsakoljatok meg!” A tárgyalt igefajták furcsának tűnő esetei és származékai tehát helyesek. Nyugodtan használhatjuk őket. Ha azonban mégsem állna rájuk a szánk, van még egy közbülső megoldás. Vegyük elő a visszaható igei alakokat. Mondjuk így: csuklóéivá, megbicsaklódhat, hír- lődjék, fénylödjenek, siklód- junk. Ezek a formák talán természetesebben hangzanak. Dr. Szabó Károly PIACON (Polónyi József rajza) A kérdés nem is olyan fölösleges, mint talán az első pillantásra látszik, sőt, már megfogalmazásán is lehet vitatkozni. Szabad-e, érdemes-e vidéki színházakat emlegetni? Nem helyesebb-e a rádió módszere, ahol egy kedves, szellemes műsorsorozatban adtak teret a vidéki színházak vidám bemutatkozásának, de talán, tapintatból, talán a tréfa kedvéért, talán, hogy a vidéki jelző rossz mellékzöngé- jét elkerüljék: állandóan a „nem budapesti” színházaikról beszéltek. Az előadások gyengéje Az elnevezés azonban lényegtelen. Így is, úgy is annak a kilenc városnak a társulatáról van szó, ahol Budapesten kívül álla'ndó színházi együttesek dolgoznak. A címadó kérdésnek tehát a tartalmi része a fontos. Mert válasz ugyan azonnal és sokféle akad, de továbbra is fennmarad a kérdés: melyiket, vagy melyeket kell elfogadni? A vidéki színház — maradjunk most ennél a jelölésnél — játsszon mindent, mondhatják a színházzal rendelkező városok vezetői. Itt egyetlen társulatnak kell kielégítenie mindazt a közönségigényt, amire Budapesten olyan elütő jellegű színházak vállalkoznak, mint a Nemzeti, az Operaház, az Operettszínház vagy a Huszonötödik Színház, hogy csak a legvégletesebb példákat említsük. Ezért hát játszani kell prózát, zenés darabokat, vígjátékot és tragédiát, klasszikust és mai szerzőt, külföldit és magyart egyaránt. Ez olyan „vegyeskereskedés” — mondhatják erre sokan, amiben egyenletesen jó színvonalon sohasem lehet a közönséget kiszolgálni. Azután olyan példa is van, hogy egy aránylag kis városban — Veszprémben — több mint 10 esztendeje megél a színház, pedig csak prózát játszik. Csak olyasmit szabad bemutatni, amit a társulat elbír, olyan darabokat, amelyeknek ki lehet osztani a szerepeit, mondogatják gyakran a rutinos színházi szakemberek.' S valóban: nem ritka gyengéje a vidéki előadásoknak, hogy egy-egy darabra csak két-há- rom jobb képességű, úgynevezett vezető színész jut, a többi fontos szerepet már jóval gyengébb erőkkel kell megoldani. Dehát hová jut egy társulat, ha kezdő színészeknek soha nincs alkalmuk megmutatni, mit tudnak, mert mindig csak a vezető művészek számára választanak darabot? Meg egyébként is: lehet vendégművészeket hívni más városból, vagy éppen Budapestről. Leutazik a sajtó Űj darabokat kell játszani, ősbemutatókat tartani, mai magyar szerzőket színre vinni, vagy klasszikus magyar darabokat átdolgozni. Erre odafigyelnek. Erre „leutazik a fővárosi sajtó”. Erői írnak, neve lesz a színháznak, színésznek, és akkor még saját városában is jobban becsben tartják őket. — Ez az érvelés sem ritka, különösen a színészek körében. Ám az ellenérvek sem jelentéktelenek. Minek kell fölöslegesen kísérletezni? Minek kell a közönséget elriasztani bizonytalan, értékű művekkel? A pesti színházaknak módjuk van kísérletezni. Ami ott beválik, azt vidéken nyugodtan el lehet játszani, a helyi közönségnek egy fél évvel, egy évvel később is újdonság. Még örülnek is, hogy ők is láthatják azt, amiről eddig csak hallottak vagy olvastak. Klasszikusokat kell játszani, a színházművészet vitathatatlan értékeit. Ez népművelői feladat is, meg az ifjúság nevelésének — színházi és morális nevelésének — egyik legkitűnőbb eszköze. Körülbelül így vélekednek a vidéki városok pedagógusai. Ám, hová jut egy élő színház, ha nem tart kapcsolatot a mával, ha színpadán csak közvetve, legjobb esetben is csak áttételesen esik szó olyan gondokról, gondolatokról, amelyek a nézőtéren ülő mai közönséget foglalkoztatják. Nagyjából így hangzik a pedagógusokkal szemben az ellenérv, amit többnyire a kritikusok ismételgetnek. Mélyek a gyökerek színház? egyáltalán meghatározni, mit játsszanak a vidéki színházak? Általánosságban valószínűleg nem lehet. Egy régi, ma már semmiképpen nem indokolt szemlélet vehette csak egy kalap alá a nem budapesti színházakat, éppen azzal, hogy „vidékiek”. Ez a gondolkodás azonosnak tekinti a színházi viszonyokat Békéscsabán vagy Miskolcon, Veszprémben vagy Debrecenben. Márpedig nyilvánvaló. hogy milyen, el nem hanyagolható különbségek vannak a vidéki városok között. Ezek a különbségek nemcsak külsődlegesek, hanem speciálisak is az élet különböző területein. így például igen jelentősek a színházzal kapcsolatos differenciák. Nemcsak a társulatok létszáma, minősége, a színházépület állapota és befogadóképessége tekintetében, hanem mindenekelőtt a városok lakosságának szerkezetében. Nyilvánvalóan más karaktere, más összetétele van Kecskemét lakosságának, mint Győrnek. Az sem elhanyagolható, hogy egy-egy városban milyen hagyományos gyökerei vannak a színháznak, mennyire mélyek ezek a gyökerek, az ott lakó emberek mennyire tartják önművelődésük és szórakozásuk fontos részének a színházba járást. Alapos analízist A helyi sajátosságokat valószínűleg lehetne sorolni még, de a lényeg talán az, hogy egy-egy vidéki színház műsorának összeállítása megkívánja a város alapos analízisét. Am rossz következtetés az, amely az analízisből kizárólag az operettigónyeket hajlandó kiolvasni, s nem veszi számba azokat a létszámban talán kisebb rétegeket, amelyek minden érdemleges újdonságra reagálnak, odafigyelnek. Ennek a színháziba járó rétegnek a felfedezése, megkeresése, kiszolgálása legalább olyan fontos, mint az, hogy egyetlen színház se' szakadjon el tartósan a pénztáránál jegyet váltó legszélesebb közönségréteg támogatásától. Ez az az egyensúly, amelyre minden vidéki színház törekszik, s ez lehet mérce is, amely egy-egy évad darabjaiL assan, de intenziven reagált a közvélemény a Központi Bizottság közoktatás-politikai határozatára. Eleinte mintha tudomásul se akarták volna venni, most meg már a részletek körül is viták bontakoznak ki. A legnagyobb derűlátással és vakmerőséggel szabad csak arra gondolni, hogy milyen előrehaladást lehetne elérni, ha annyit tennénk is az ügy érdekében, amennyit újabban beszélünk róla. A pedagógusok és a szakigazgatás munkatársai körében némi türelmetlenség is megnyilvánul: egyesek a hosz- szan tartó és körültekintő vizsgálat nyomán úgy képzelték, hogy most már az egész oktatási rendszert alapjában felforgatják. Rendeleti úton növelik az oktatási időt és ugyancsak rendeletekkel törölnek el tantárgyakat, vagy növelnek tantárgyi órákat, mint például a matematikát, ahol óraszámcsökkentésre a követelmények alapján aligha nyűik lehetőség. S most, hogy mennyiségi és szervezeti változásra nem került sor, bizonyos csalódást éreznek. Szerencsére a türelmetlenség jogosságát számos érv, ellenvetés cáfolta már, legutóbb a salgótarjáni városi és járási pedagógus pártaktíva előadója ismertette, hogy milyen objektív akadályai vannak az abszolutista törekvéseknek, mint például tárgyi és személyi feltételek hiánya. A különböző iskolák körében felszereltségben, ellátottságban szembetűnő a különbség, nem szólván arról, hogy kevés a szaktanár is, az általános iskolákban például megyénkben mindössze 66,6 százalékban biztosított. Egyesek túlságosan nagy igényt is táplálnak az iskolai neveléssel, főleg a szakos oktatással kapcsolatosan, azt szeretnék, hogy az iskola befejezett embert adjon mind a gyakorlati munkának, mind a felsőbb oktatási intézményeknek. Nem akarják tudomásul venni, hogy a tudományok terén akkora szellemi robbanás következett be, amellyel a küzdelmet csak a gondolkodás logikájával, az alapismeretek magasabb fokával lehet fölvenni. Ma már általában tisztán látjuk, hogy az ismeVASÁRNAPI JEGYZET A közvélemény középpontjában retek ilyen túitengése mellett lehetetlen univerzális embereket adni az életnek, s a határozat is ennek érdekében szorította, illetve szorítja háttérbe az átlagosztályozást, amely a mai Edisonoktól azt is megkövetelné, hogy a görög mitológiához és francia nyelvhez ugyanúgy értsenek, mint a természettudományokhoz. Az életre nevelés a határozatnak és közvéleménynek egyformán fontos kérdése. Ennek érdekében került szóba például a középiskolákban a fakultatív oktatás bevezetése, s az a néhány visz- szásság és ellentmondás, ami gátolja az előrehaladást. így például van olyan megye az országban, ahol a tagozatos osztályban a fizikai dolgozók gyermekeinek aránya alig haladja meg a 17 százalékot. (Megyénkben az idén beíratottak között 50 százalékos az arány!) Ezért vetődött fel az a javaslat, hogy a jövőben csak a második középiskolai tanévben válasszák ki a tagozatos osztályokban. a fakultatív oktatásban részvevőket, mégpedig nem adminisztratív, se nem szubjektív elgondolások, hanem a szaktanárok véleményezése alapján. Az életre való nevelést szolgálja az is, ha a szakiskola nem ad minden irányú előképzést, hanem a választott és a képességeknek legjobban megfelelő szakmára specializál, s ugyanezt szolgálja a kétlépcsős egyetemi és főiskolai képzés is, amely a gyakorlat számára irányító mérnököket nevel és egyidejűleg a rátermetteknek, akik majdan gyártmányt terveznek és kutatómunkát végeznek, nagyobb elméleti ismereteket ad. A statikus oktatásmóddal szembehelyezett dinamikus módszer egyidejűleg feltételezi az oktatás, az elméleti és gyakorlati továbbképzés folyamatosságát. A salgótarjáni városi pártaktíván szóba került egy bábolnai tipikus példa. A csirkenevelésre átállott állami gazdaságiban eleinte a jobban nélkülözhető, kevésbé használható munkásokat küldték el szakmai továbbképzésre, hogy a mindennapi munkában ne történjék fennakadás. Később rájöttek, hogy sokkal hasznosabb dolog, ha a jó szakmunkást ismertetik meg az új, a korszerű módszerekkel. S amíg először a selejtet küldték tanfolyamra és iskolára, újabban a legjobb szakmunkásaiknak már maguk kémek a felsőbb oktatási intézményektől tanfolyamot, mitöbb fizetnek is érte. Megtanulták, hogy a tudomány ilyenformán — ahogyan azt az elméletben tanultuk — közvetlen termelőerővé válik. Sok szó esik — különösen pedagógus- körökben — a szocialista demokráciáról is, amikor is sokan úgy képzelik, hogy az iskolaigazgató egyszemélyi vezetését valamiféle kollektív vezetés váltja föl. Erről szó sincs, viszont az -egyszemélyi vezetés fenntartása mellett a szocialista demokrácia kell segítsen a pedagógiai önállóság fenntartásában és a közösséget érintő döntések egészséges kontrolljában. A határozat ugyanis fokozni óhajtja a pedagógus önállóságát és kezdeményezőkészségét, hadd válasszák meg saját maguk a célhoz vezető módszert, hadd kapjanak szabad kezet eredményesnek vélt kísérleteikhez. T lyen és efféle gondolatok foglal- koztaitják a közvéleményt. Sok hely kellene ahhoz, hogy valamennyit megemlítsük, mint például az osztályzat időnkénti elmaradása, vagy a túlterhelés, az írásos követelmények látszólagos csökkentése, vagy egyéb régimódi, a határozat éivényesítését szolgáló, elavult intézkedés, de egy dolog bizonyos, ez az élénk reagálás máris némi biztosítékot ígér a fontos, lényeges határozat mielőbbi és folyamatos megvalósítására. Lehet persze címbeli kérdésünkre általános, elvi síkon is választ keresni, s akkor még vitának sem nagyon marad helye. Ez a válasz valahogy így hangzik: a színház azt játsszon, amivel leginkább hatni tud a közönség szocialista közgondolkodására, olyan darabokat, amelyek újat tudnak mondani az emberről és társadalmi viszonyairól. Olyan darabokat, amelyek a szinház- művészet fejlődését szolgálják és reprezentálják. Mindez persze jogos igény, vagy inkább: jól körülírt célnak nevezhető. Ám éjitől még teljes bizonytalanságban élhet a színház, hogy végül is milyen darabok felelnek meg leginkább ezeknek a céloknak és milyenek nem? Felmerül hát az újabb kérdés is: lehet-e nak sora mellé állítva megmutatja a színház valódi értékeit. S persze arról sem lehet megfeledkezni, hogy ez a mérce sem állandó, mert nemcsak a színházművészet van mozgásban, hanem a közönség különböző rétegei is. Ezek a rétegek nem különülnek el statikusan, nem maradnak meg örök kategóriákban. A szabály tehát — némi túlzással — az, hogy nincs minden városra, minden együttesre érvényes szabály. Közös célok vannak, amelyeket a város éjs a színház erőinek elemzése alapján kidolgozott műsorokkal lehet csak eredményesen szolgálni. Bernáth László LADÁNYI MIHÁLY: ZÁRÓRA JÖN A vaksi alkonyat tört bottal sétál, leül mellém a parkban, mélyet szusszan. Egy asszony hozzámdől a villamosban, fűillata elszáll a megállónál. A kocsma nyűtt, varjú-taposta tarló, poharakban savanyú est pezseg. A kövér pénztárosnő rámdereng. Az ember — mondja isten — fázik s gyarlót Záróra jön, és ködtől csepegő fák köhögve ácsorognak utcahosszat. Tél lesz, s talán a dárazsak is vacognak, akik mézes nyaramat kirabolták. NÓGRÁD — 1972. október 15., vasárnap y
