Nógrád. 1972. október (28. évfolyam. 232-257. szám)

1972-10-15 / 244. szám

Mai arcok — mai emberek Édes falunk határa (III.) Zárak nélküli közösség A járásnál elmondták, mi­csoda erőfeszítésébe került Po- morcevnek, hogy — az ösz- szes kolhoz közül elsőként — bevezesse a tehenészetben a kétszeri fejest. Érvelt, vitat­kozott, hivatkozott a moszkvai terület, a balti-tengeri köz­társaságok, az Amerikai Egye­sült Államok tapasztalataira. De az első napokban meg­csappant a tejhozam. Sokan úgy vélték, semmi sem ment­heti meg Pomorcev fejét. Az­tán megjósolták, hogy tönkre­mennek a berendezések. A jóslatok végül is nem váltak be, de a kísérlet igen. Jobban nem is sikerülhetett volna. Ráadásul a kétszeri fejés meghozta azt, amit nem sike­rült elérni a különben is elég, labilis kétműszakos munka- beosztással. A tehenészet lét­számát most egyharmaddal csökkentették, az állattenyész­tők munkaidejét pedig a fe­lére. Lehetővé vált minden művelet gépesítése — akár egy nagy gyár üzemében ... És íme, a sok levelezés, ra­vaszkodás, rábeszélés, vita, sok-sok álmatlan éjszaka egyik eredménye: a kolhoz negyvenkilenc gépkezelője kö­zül a harmincöt éven felüliek hatan vannak, a tizenhat fe- jőnő közül szintén. Az átla­gos életkor huszonhét—har­minc év. De hová lettek az öregek? Az elnöknek az a vélemé­nye: akinek van ereje, tudá­sa, tapasztalata hozzá, hadd dolgozzon a farmon, a me­zőn. De ha elfáradt, akad könnyebb munka is. Például: tizenkét férfira van szükség a kazánházban és az asztalos­műhelyben, nyolc idősebb asz- szony vigyáz a gyerekekre a bölcsődében, és óvodában, a többiek a kolhoz boltjában dolgoznak, meg a kórházban, orvosi rendelőben, a borjúne­velőben, kolhozirodában... Este betértem a kolhoz klubjába, beszélgetni a gé­pészfiúkkal. (Itt egyébként mindenki gépész, mert kézi munka alig maradt.) A le­gények erősek, jókötésűek, s falusi módra szófukarok, tar­tózkodók. Ugyan mi az, amiért sze­retik az öreg Urjupot? Kü­lönbözőképpen válaszoltak, attól függgően, kinek milyen a hajlama, karaktere. Volt aki a termékeny földről áradozott, hiszen az urjupi árterület va­lóságos fekete földű oázis ... A másik a folyóparti aranyho­mokért lelkesedik, meg a csobbanó folyású Urjup fo­lyóért ... A harmadik a kol­hoz terjedő dicsőségére büsz­ke... Természetesen, a városban is jó, bólintottak. De vajon itt, a faluban talán rosszabb? A farmokon, a mezőn mindent gépesítettek. Hogy nevezik most például a fejőnőt? A gépi fejés elsőosztályú meste­re. A tehenészt? Takarmányo- záslrányító. Mert nem villá­val, meg lapáttal hadakozik, hanem bonyolult automatikát vezérel... Van itt a faluban minden, amire szüksége van az embernek ... — Ott van Venka Markido- nov — kuncognak —, Alek- szej Pavlovicsnak erőszakkal kellett a városba zavarnia. Aztán elmesélik azt is, hogyan történt. Megjelent az elnök a köz­gyűlésen, új öltöny van raj­ta, feltűzte a kitüntetéseit is. Elmondta, ahogyan máskor is szokta, mit végzett a kol­hoz, mi a feladat. Aztán ki­hívja az emelvényhez Marki- donovot, és átnyújt neki egy moszkvai beutalót. A legény — a legjobb gé­pész a faluban — nyugtalan, vonakodik, kifogásokat keres. El csavarogja a fél nyarat Moszkvában — azt mondja —, őszre meg, amikor elkészül a végleges elszámolás, majd a szemére vetik. — Ne félj, Vena. Az uta­zás — jutalom. Munkanap­ként számoljuk el — nyug­tatta őt Alekszej Pavlovics. Így utazott aztán Moszk­vába és Leningrádba Ljuba Begyenyejeva, Iván Ovlenko, Kátya Gornosztájeva, Pjotr Ivanyenko, Pomorceva Rája... De vajon mindenben igaza van-e Pomorcevnak? Hiszen ilyesmi aligha fordul elő. Bizony, vele is előfordult, hogy megbántott, megsértett másokat. Vannak neki is el­lenségei. Még a falubeli legények is, akik pedig apjukként tiszte­lik, elítélik egy cselekedetét. Nemrég, egy velük egykorú társukat, Nyikolaj Buhacsen­kót két évre elítéltek garázda­ságért. Pomorcev pedig egy ujját sem mozdította meg a védelmében. Pedig még meg lehetett volna nevelni, bár a munkát nem szerette, dorbé- zolni, botrányokat keverni annál inkább. — Hát ti féltetek tőle ta­lán? — kérdeztem a fiúkat-. —(Tőle, mi? — nevettek. — De hát nős emberek vagyunk, nem akaszkodhatunk össze az ilyenekkel ... — Lehet, hogy igazuk van a fiúknak — mondja az elnök és nem egészen úgy sikerült minden, ahogyan szeretném. De ítélje meg maga. Nemrég kezdeményeztük a járásban, hogy a falvakból ki kell ir­tani a részegeskedést, gyöke­restül kell kitépni a garázda­ságot, tolvajlást. Nálunk a lakatokat, zárakat is leszerel­ték a kapukról. Végigsétáltunk a falun. Szép ez a község. Az új lakóházak koszorújában fel­magasodik a bölcsőde-óvoda, iskola, klub, kolhoziroda. A falak jórésze fehérre meg kékre festve — az elnök ked­venc színei. A hold is kibuk­kant a felhők mögül. Az is kéken világít, jóked­vűen. Megálltunk az el­esett hősök emlékműve előtt. A Nagy Honvédő Háborúban a falu 110 családjából ötven­négy katona esett el. A talapzaton lehajtott fe­jű, szálas fiatal harcos kőfigu­rája. Az emlékmű avatására eljöttek ide a kubityeti, de még a folyón túli szkripacsi és novokurszki volt fronthar­cosok is. Van valami erő eb­ben a kőben. Az ember ön­kéntelenül megemeli a kalap­ját előtte. Alekszej Pavlovics arcvonásai szigorúvá lettek, önkéntelenül, katonásan ki­húzta magát... És hiába szerettem volna vitába szállni vele egynémely dologban. Itt, a szobor előtt megértettem: semmi értelme. Az a fontos, hogy Po- morcevet értik a faluban, a járásban, a megyénél is. Segítenek neki, ahol kell, tá­mogatják. Nem, dehogy ma­rad ő egyedül, és egyáltalán nem szélmalomharc az, amit ezért a megifjodott öreg Urju- pért folytat... A. Zajcev Az alábbi két történet Nóg- rádban esett meg, nem is olyan régen. Mindkettő fő­szereplője új személygépko­csi-tulajdonos volt. Pórul jártak, ám nem akárhogyan. !★ A Mátra északi tövében meg­búvó kisközség egyik lakója eladta Moszkvics gépkocsiját. Az adás-vétellel járó admi­nisztrációs tennivalókat az új tulajdonossal előírásszerűén elvégezték. A boldog „gazda” miután átnyújtotta az 58 ezer forintot — friss jogosítvánnyal a zsebében — fütyörészve be­szállt az autóba. Kiengedte a kéziféket, és elindult úgy, ahogy a „Tanuljunk könnyen, gyorsan autót vezetni” nép­szerű kiadványban papírra rögzítették, ötven méter meg­tétele után viszont már fura módon az árok partján gu­rult. Izgalmában a fék he­Áaíós történetek lyett a gázpedálra tette a lá­bát, és uzsgyi, neki az el­korhadt távbeszélőoszlopnak! Az oszlop derékbatörött, per­sze, ráesett az autóra. Az új­donsült tulajdonos elkesered­ve . kászálódott ki megcsúfí­tott járművéből. Miután még biztosítással sem rendelke­zett, nemcsak a karosszéria javításának költségeit kellett megtérítenie, de az új tele­fonoszlop beállításának árát is. ő fizette meg. Kezdetnek nem volt olcsó mulatság ... i ’*• Alábbi kis történetünk már nélkülözi a tragikomikumot. A Cserhát egyik községében tör­tént. Az új gépkocsi tulajdo­nosa a szomszéd faluba indult — megmutatni a rokonoknak, hogy micsoda pompás autóra tett szert. Óvta széltől és jég­től, eredeti finn rénszarvas­bőrrel törölgette róla a port. Mindenféle ápolási kiadványt átböngészett, még a légy is megcsúszott a derék „jószá­gon”, önfeledten kélt tehát gyermekével útra. Am az egyik bukkanóval nehezített éles kanyarban összeütközött egy teherautóval. Természete­sen a személykocsi tulajdono­sa húzta a dolog rövidebb vé­gét. A jármű eleje a motor­házzal együtt, teljesen tönkre­ment. Még szerencse, hogy a tulajdonos és gyermeke nem sérült meg. A fiút haza is küldte, hogy a szerencsétlen­ségről értesítse a feleségét. Am, mire a segítség megérke­zett, az elkeseredett autós egy eperfára felakasztotta ma­gát... (rozgonyi) „Az asszonyok is rám szavaztak...*’ — MINDIG nagyon örülök, ha jön valaki hozzánk, ránk­nyitják az ajtót. Nem is pa- naszkodhatom, jönnek gyak­ran. Csak most éppen ez a nagy rendetlenség. Fürdőszo­bát toldunk a házhoz. Tud­ja, amikor építettük, az uram éppen katona volt, a fürdő­szobára már nem futotta. Így most a két szoba, a konyha meg az előszoba mellé végre fürdő is kerül. Itt van a kád már a helyén. Egymásnak ad­ták a kilincset a mesterembe­rek, azért vagyunk így szerte- széjjel. Akkor jöjjön el leg­közelebb, amikor már ki is meszeltünk. Hogyan kerültem a Kéz­műipari Vállalathoz? Erről könnyű beszélni. Ha jól szá­molom, négy évvel ezelőtt, ta­vasszal indult a varrodai rész­leg. Jelentkeztem én is. Görbén néztek rám az elején. Nem mindenki, az igaz, de voltak akik megjegyzéseket tettek. A hátam mögött hal­lottam; ez a cigányasszony mit keres itt!? Nem fordul­tam meg, de bennem maradt a tüske, őszinte legyek? Nem szeretem ezt a szót, hogy ci­gány. Nincs bennem szégyen­kezés, hogy annak születtem. Nem tagadom meg az enyéi­met. Csák segíteni akarok ne­kik. Minden erőmmel, hogy sikerüljön kiszabadulniok a Dankó-telepről. Ügy, ahogy nekem sikerült... Amikor a varrodába ke­rültem, még soha nem ültem gép mellett. Féltem, még a lábam is remegett... Ügy éreztem először, itt én két na­pig nem bírom ki. Aztán egy­más utón múltak a napok, a hetek, egyre gyorsabban ment a munka. Megszoktam,* meg­szerettem az asszonyokat... Azt hiszem, ők is engem. Nem hiába mondják, hogy az idő rendbe teszi a dolgokat. Azt mondták, Bangónéval lehet dolgozni... Most meg már lassan törzsgárdatag leszek. SZOCIALISTA brigádveze­tő vagyok az Orion II-es bri­gádban. Engem választottak az asszonyok. Honnan a furcsa név? Az űrhajózásból vettük. Ügy gondoltuk, ne legyünk maradiak, repüljünk mi is . .. Hát így lettünk Orion-brigád. Varrjuk a fürdőruhákat, mun­kavédelmi ruhákat, ahogy jön. Tizenhatan dolgozunk együtt. Jóban, rosszban, összetartunk, nagyon jó a mi közösségünk. Igazán megvagyunk a veze­tőnkkel, Ducza Erzsébettel, asszonynevén Kovácsnéval is. Pedig amikor idekerült, meg persze mi is, csak néztünk egymásra, hogyan is lesz ez majd... De minden egyenesbe jött, dolgozunk együtt. Miért pont engem választottak brigádve- zetőnek? Nem is tudom. Talán azért, mert mindig szóvá tet­tem ami a szívemet nyomta. Megmondtam, ma is meg­mondom bárkinek. De min­dig csak a közös dolgokat. Az asszonyok gondját-baját, so­hasem a magam ügyét. ' Azt is szokták emlegetni, hogy ennek a Bangónénak mindenre jut ideje. Nem ilyen egyszerű ez. A brigádvezető­ség mellett szakszervezeti bi­zalmi vagyok, és régi-régi népfrontos. Megválasztottak a megyei népfrontbizottságba, a járásiba is. Még megyei kül­dött is voltam. Ott is felálltam és megmondtam, hogy a ci­gányok élete csak akkor vál­tozik meg igazán, ha elköl­töznek á putrikból, a szegé­nyes telepekről. Amikor mi is ott éltünk, egy szobában, kony­hában öten laktunk. Minden vágyam az volt, csak el in­nen! Az emberem éppen ka­tona volt. A kislányom, a Marika, éppen hogy iskolába kezdett járni. Most tízéves, ötödikben tanul. Nézze csak, itt a fényképe. Házhellyel in­dultunk, elég nehezen szed­tük össze a pénzt. Aztán ka­matmentes kölcsönt kaptunk, és itt a Kövicsesben' építkezni kezdtünk. Szép hely ez itt Pásztón, szeretek itt lakni. A Dankó- telepiek itt is mindig meg­találnak, ha valami kérésük, göndjuk-bajuk van. Tudja, tanácstag vagyok abban a körzetben. Ezt el is felejtet­tem mondani, a tavasszal ta­nácstagnak is megválasztot- -tak. A jelölő gyűlésre sokan eljöttek. A férfiak nem sza­vaztak rám, de az asszonyok azt mondták, nekünk Bangó- né kell.. . Azóta is talán job­ban tudják a szabad szom­batomat, mint én. Sokan akarnak onnan szabadulni, csak hát nem könnyű élet­formát változtatni. Tudom magamról. Olyan nagy öröm volt az nekem, amikor két esztendő­vel ezelőtt ide beköltöztünk. Éppen május elseje volt. Mondtam is az asszonyoknak, nem tudok veletek menni ki­vonulni, mert költözünk. Ve­lem együtt örültek. Két <«nü- szakban dolgozom, elég kevés az időm. A kislányom nap­közis de én semmi pénzért nem hagynám itt az üzemet. Hozzátartozom, de az üzemi­ek is énhozzám. TESSÉK, nézze meg, most, május elsején Kivaló Dolgozó jelvényt kaptam. Majdnem sírtam a meghatottságtól, amikor Budapesten, rögtön harmadiknak, az én nevemet szólították. Csak azt néztem, szépen ki tudjak menni ott, mindenki előtt az asztalig. Büszke vagyok a kitüntetésre. De arra még inkább, hogy a brigád asszonyai is rám sza­vaztak, amikor arról volt szó, ki érdemli meg ... ★ (Elmondta, Bangó Zsigmond* né, a Pásztói Kézműipari Vál­lalat szocialista brigádvezető­je.) Feljegyezte: Csatai Erzsébet Közel az Ipolyhoz Az ősz körülfogta a gyárat. A balassagyarmati festőmű­vész, Farkas András néhány finom vonalú rajzáról is töb­ben ismerik ezt az üzemet, körülötte fák, kicsit távolabb a mező. Az épületek kockái körül fényes fémek, kábeldo­bok. Pásztázza az októberi nap a gyárudvart. Monostori Tibor pártvezető­ségi tag, termelési felelős, a Balassagyarmati Fémipari Vállalat egyik irodájában el­mondja, hogy a munkáslét- szám csaknem 400 körül van jelenleg, hetven százalékban szakmunkások dolgoznak itt, zömmel lakatosok, öntők. 1972. január 1-től az Alumínium- ipari Tröszt tizenegyedik vál­lalata ez az üzem. A korábbi, hagyományos profilban trak­tor-, dömperfülkéket, villamos elosztószekrényeket, liftakna­ajtókat gyártottak többi közt. Üjabban alumíniumöntvények, könnyűszerkezetek készülnek itt, s ezek helyszíni szerelé­sét is végzik. Természetesen, az átállás hosszabb időt igé­nyel majd, a fejlettebb tech­nológiai eljárások — egyé­Formálódik a város A Rákóczi úton folytatja a Tanácsköztársaság téren már megkezdett csatornázást az Egri Közúti Építőipari Válla­lat. A Centrum Áruháztól a Pécskő Üzletházig tartó mun­ka során a vízelvezető-hálózat kiépítésével párhuzamosan, új telefonkábelek lefektetése is szerepel a tervekben. Ezen az útszakaszon, az elképzelé­sek szerint 14 méter széles úttest, s mindkét oldalán 5—5 méter szélességű járda épül ben kívül — az emberek kép­zését is sürgetővé teszik. ★ Pincze Sándor 1956. augusz­tusától dolgozik az üzemben, lakatos. Törzsgárdatag. Most lakatos csoportvezető, huszon­ötén dolgoznak brigádjában, az öt tanulóval együtt. Három­szor nyerte el a brigád az oklevelet, zászlót. Hogyan dolgoznak, tanulnak, élnek ők szocialista módon? Mielőtt a kérdésre választ kapnánk, nézzünk körül mun­kahelyükön. A korszerű csar­nokban most öt gépi meghaj­tású tolóajtó is készül — egye­beken túl. Korábban, hét éven át traktorfülkét gyártottak. A brigád termelési eredményei jók, iskolai végzettségük mi­att nincs szégyenkeznivaló­juk. A brigádvezető, Pincze Sándor fiatal ember. Jövőre beiratkozik a gimnázium har­madik osztályába. Tízéves szakmai gyakorlattal rendel­kezik, különbözetivel techni­kusi oklevelet kíván szerezni. Hogyan él? — 1966-ban nősültem, a feleségem a 2. számú Volán­nál dolgozik, egy kislányom van,- ötéves. Óvodába jár. Még 1966-ban építettünk egy két­szobás házat, bebútoroztuk, ami kell, megvan. A ház itt, Balassagyarmaton áll, csendes utcában, közel az Ipolyhoz. Ahhoz a kis folyó­hoz, amelynek festői partjai­ról, de árvizéről is olyan em­lékezetesen írt Szabó Lőrinc, s az Ipoly általa is ott van már a magyar irodalomban. Pincze Sándor háza korszerű otthon, fürdőszobával, központi fű­téssel, sok fénnyel, egyik szo­bában kombinált bútor, a másik a gyereké, gyermekszo­babútor áll benne, s szolgálja kis lakóját, ha hazatér az óvodából. A szekrényekben a szükséges ruhanemű, cipők, ami kell. Nem szenved­nek hiányt. Igaz, mert a pénz nagy része is el­megy havonként, fizetni kell a kölcsönt, egyéb részleteket, s az élelem is drága, bár kis kert tartozik a házhoz, s ez enyhít a konyhai kiadásokon valamit. Pincze Sándor elége­dett. Év vége körül, kará­csony tájékán igyekeznek je­lentősebb ruhadarabokat vá­sárolni, gépkocsira nem gyűj­tenek. Pincze Sándor panasz­kodik a közúti forgalomra, mint mondja, félne is kocsiba ülni. Az igaz, hogy a korsze­rű, szép otthon, az életszín­vonal megtartása mellett erre most nincs is pénz. — Legkedvesebb időtölté­sünk a kirándulás — jegyzi meg. — Májusban Siófokon voltunk, nincs messze Viseg- rád, a Duna-kanyar, Budapest. Havonta legalább egy alka­lommal kirándulunk a csa­láddal, rríegnézzük a látniva­lókat, ismerkedünk az or­szággal. Hétköznaponként megvan az életrendünk, én hattól délután kettőig dol­gozom. Feleségem hétre jár, előbb elviszi a kislányt az óvodába. Fél háromra haza­érek, üzemi konyhán étkezünk, így az ebédre nincs gond. Teszek-veszek a ház körül a kertben, foglalkozom a boxe- remmel, egy éve vettem, Brachma a neve. Szeretem a kutyát. Üjságot olvasok, a Népszabadság, s a Nógrád jár. A sportot nézem meg elsőnek, a hosszú cikkeket nem szeretem, sok időm sincs. Később befűtök. öt óra körül ér haza a család, játszom a gyerekkel. Este a . televíziót nézem, a híradót mindig, s a történelmi filmeket szeretem. Könyvekben is a történelmi tárgyú regényeket, s az út­leírásokat kedvelem, verset is olvasok, de nem sokat. Otthon körülbelül száz kö­tetet tesz ki a saját könyvál­lomány, főleg szépirodalmi mű­vek. Az üzemi műszaki könyv­tárból veszi ki Pincze Sán­dor a műszaki könyveket, ál­landóan képezi magát. A csa­ládnak most színházi bérlete is van. Így élnek, közel az Ipoly- hoz Pinczéék. majd. Bibók László felvétele NÓGRÁD — 1972. október 15., vasárnap

Next

/
Thumbnails
Contents