Nógrád. 1972. szeptember (28. évfolyam. 206-231. szám)

1972-09-10 / 214. szám

A Mágikus Hajó és a. Zöld Bacchus közötti úttesten az idétlenül kerengő autók és a rezignáltan tökre tököt játszó részegek között egy nem túl magas, de feszes tartású férfi jelent meg. Nem nézett se­merre. felszegett fején kürtő­kalapot viselt, amely alól ren­detlen. összeragadt hajcsimbó- kok szemtelenkedtek elő. Hor­ga« orrán drótkeretes szem­üveget hintáztatott. olyasfélét, amilyent a suhancok vásárol­nak a divatos butikokban. adata, hogy kívülről tudja a murok.épa-tenyésztők orszá gos nyilvántartását, ez nem is számított túl nagy hibának. Am egy- derűs reggelen kö­vér ember lépett be hivatali szobájába. „Az új főnök va­gyok” mondta fáraóprofilba oltott karvalyképét vakargat- va. „A bőrszakmában dolgoz­om eddig” surrogta aztán bi- zalmaskodón. Másnap már mindenki fá­rad vagy karvalyfiók álorcát A falhoz lökte, kettőt-hár- mat belerúgott és azt kérdez­te. „Szóval maga azt mondta tegnap a Kátrány sörözőben, hogy ipics-apacs?” A kis em­ber kétségbeesetten nézett rá. ..Én nem is járok sörözőbe” — jajgatta. „Az engem most nem érdekel” — dörgött az okkerruhás. — „Engem csak az érdekel, hogy maga azt mondta tegnap a Kátrány sö­rözőben, hogy Ipics-apacs. Vi­lágos? Nem ipi-apacs. hanem ipics. Ipics-apacs.” Hann Ferenc: Kettétört történet ___________i ___________________ Ö ltözéke — ebben a kora hajnali órában, amikor már jól látható lila gőzgomolyok formájában kezdett elillanni a részegség az emberek kopo­nyavarratain keresztül — megállította a tekinteteket. A gondosan karbantartott szmokingkabát alatt „Több takarékbetéttel a világbéké­ért!” feliratú atlétatrikót vi­selt. mely alul némi viasko- dás után imitt-amott legyőz­te a fényesen fekete kabátot, s összegyűrt, hosszúkás há­romszögeket formázva omlott gz elnyűtt pizsamanadrágra. A szőrös bokákat bújtató vadonatúj durábelbakancs már senkit nem lepett meg, mert az érdeklődőket a kür­tőkalap bűvölte el először, s a talaj szintjére érve már ki­merültek a látványtól. A férfi plüssel bevont kis- Sámlít cipelt hóna alatt. Ke­ményen tartotta. Érezhető volt: soha nem lazít, de nem is erősít a szorításon. Hama­rosan meg kellett állnia, mert — ahogyan ez szokás — pil­lanatokon belül állandóan duzzadó tömeg vette körül. Érdes röhögések és egykedvű faki ez a hülyé”-k szállingóz­tak a pirkadó ég alatt. * A férfi maga elé tette a kis- sámlit, szálkás mozdulattal rá­pattant és álmosan körülné­zett. — Hát hogy s mint fiúk? — kérdezte harciasán. — Gon­dolom pihenten léptek a mun­kapad mellé — és itt órájá­ra nézett — másfél óra múl­va. Hangjában nem volt ugyan rosszallás, a pillantások még­is oldalpillantásokká váltak tőle. a mozdulatok ingerülteb­bek lettek. — Gondolom, ez az időpont kiválóan alkalmas arra. hogy elmondjak egy apró, de ked­ves történetet. Az egyik mellékutcából dü­löngélő részeg érkezett. Kám- foros hangon próbálkozott a „Nem vagyok én Spinoza, ám félhold paradicsomföldem van” kezdetű nagydíjas slá­gerrel. de a Spinozára rímelő, különösképpen szellemesnek tartott „mimóza” sorvégig nem jutott el. mert egy ká­védarálót lóbáló alak torkon ragadta, s a szaporodó em­berhalmaz közé lökte. — Volt egyszer egy ember — kezdte a kürtőkalapos. — Szakálla volt. Kender, termé­szetesen. Az Üveghegy helyett a Farok Vilmos téri romlott húskonzervdomb tőszomszéd­ságában lakott, békésen és boldogan. Szorgosan dolgozott, kis mákbugó fején minden reggel megfésülte tíz szál ha­ját. De igazán csak a szakál­lára volt büszke, kefélgefte, oácolgatta. egyszóval nagyon szerette a szakállát. — Nézd már — suttogta az egyik részeg a másiknak — azok ott leültek. Valóban egyre többen tele­pedtek a mocskos macskakö­vekre. Gubbasztó, kíváncsian figyelő majomcsoport vette körül a méltóságteljesen ma­gasodó kürtőkalapos férfit. — Egy dologhoz értett csak — folytatta az föntről — kí­vülről tudta a murkove-ia-te­nyésztők országos nyilvántar­tását - mivel az volt a fel­hordott a hivatali órák alatt, csak a kis mákgubó fejű em­ber viselte régi arcát, és buz­gón közölte a kért informá­ciókat a murkorépa felvásár­lásával foglalkozó szervek számára. Telt-múlt az idő. Már dér lepte a kerekterdő ledobott hajkeféből sarjadt citrusfáit, amikor a főnök magához ren­delte a kis embert. A fala­(Szujó Zoltán illusztrációja) kon lenyúzott sertésbőrökről készült művészi plakátok fe­szítettek. A felhasított irha mögötti kis réseken meztelen, aagykeblű lányok mutogattak a távolban lihegő' kondára. Az irodában mindent bőr borított, sehol egy utalás a murokrépákra. „Szóval maga azt állítja, hogy a murokrépa nem terem meg a II. Gócza király téren”. A kis ember riadtan bámult a dühtől ful­dokló pöffetegre. „Szóval ma­ga ezt állítja ...”. harsogta tovább. „Maga innen ki van rúgva.” A kis ember szakálla azon­nal megőszült. Kiódalgott a folyosóra. Ott már várta egy okkersárga egyenruhás csend­őr. NÖGRÁD - 1972. szeptember 1Q„ vasárnap A szájtáti tömeg szélén ül­dögélő részeg újra megpróbál­kozott az elmés kis sláger elő- éneklésével, de miden átme­net nélkül hányni kezdett. Körülötte káromkodtak és oisszegtek az emberek. Későn vették észre, hogy közéjük fu- rakodott egy okkersárga egyenruhás csendőr. — Hé, maga! — kiabálta. — Maga ott, azon a sámlin. Jöjjön csak ide. kérem! A kürtőkalapos fejedelmi tartással ereszkedett le emel­vényéről és elindult a dörök- lyét lóbáló csendbiztos felé. Az a falhoz lökte a kürtőka- Lapost. kettőt-hármat belerú­gott és azt kérdezte: — Szóval maga azt mondta tegnap a Kátrány sörözőben, hogy ipics-apacs? A kürtőkalapos megvetően nézett rajta végig. — Absztinems vagyok ké­rem. — Ne beszéljen mellé — fe­nyegette kissé bizonytalanul a kanáriformaruhás alak — itt mostan arról van szó, hogy maga azt mondta tegnap a Kátrány sörözőben, hogy ipics. Ipics-apacs. Világos? Nem ipi, hanem ipics. A tömeg hang nélkül fi­gyelte az eseményeket. Töb­ben érezték, hogy egyik pil­lanatról a másikra teljesen kijózanodnak. Páran felálltak, hogy elinduljanak az íróasz­talok. hivatali odúk, talicskák, kötőgépek mellé. A kürtőka­lapos figyelmesen nézte a té­továzókat, aztán hátat fordított a döröklyéjét lóbáló csendőr­nek és elindult az utcában. A lecsapó döröklye a magas kalap szélét érte. Lesodorta a sárba a csimbókos, koszos pa­rókával együtt. A megdöbbent emberek előtt ismerős arc kezdett kibontakozni. A csend­őr habzó szájjal vetette ma­gát a kopasz férfire, letépte „Több takarékbetéttel a világ­békéért” feliratú trikóját, s a Simon and Gamdfunkel már­kájú fűzővel kombinált has- szorítót Egy ócska plzsamanadrágos. pocakos, kövér ember állt az úttest közepén, tar koponyájá­ra szorított kézzel. — Úristen — nyögött fel a csendőr. — Hű. —álmélkodtak az emberek. Aztán valaki elrikoltotta magát az embrebozót fedezé­kéből: — Ez Aplle Jakab! — A polgármester — zihál­ta a tömeg. — Kegyelem, kegyelem — nyüszített a rémülettől, föld­re zuhant kanári, maid dörök- lyéjét hagyva eszelősen ro­hanni kezdett. A kopasz ember pedig dü­hös arccal vágott neki az egyik mellékutcának az egyre világosodó reggelben. — És mi lett a szakállas kis emberrel? — üvöltötte utána egy tagbaszakadt fickó. — Mi a történet vége? — Nincs vége. Nincs vége a történetnek — hallatszott a kongó válasz, s a gatyamad­zagot szorító kopasz alak át­lépett a teleaggatott szárító­kötélként meghajtó horizon­ton. CSONKA DEZSŐ Egy tűsarkú cipő Egy tűsairkú cipő Ismét tovatűnt Elvitte a múltat Elvitte a bűnt. Egyszer visszafordult Tipegett megállt Szegély kis cipőcske Búcsúszóra várt. Mit is mondtam volna Jobb ez így talán Hosszú útra ment el Tőlem az a lány. Nézem a két apró Távozó cipőt Mire megismertem Elvesztettem őt. . Móricz-illusztráció (Réti Zoltán rajza) Teenager romantika A TANÁK MÉG csak tíz perce magyarázott, de Ran- kának úgy tűnt, mintha már órák óta mondaná a magáét. Persze a többiek se nagyon jeleskedtek a figyelmükkel. Még a strében Zagyi is csak az ablakot bámulja, pedig máskor kocsányon lóg a sze­me, amikor az öreg puhos magyaráz. * Vacak egy idő van. Az ab­lakon úgy folyik a víz, mint­ha a tetőről vödörben öntöz- getné valaki. Ez az agyonáz­tatott őszi szürkület már az öreg puhos szövege nélkül is kész altató. Még az a szeren­cse, hogy Ranka nem dől be egyhamar az álmosságnak.- Meg aztán különben sem sza­badna leengednie a szemhé­ját, mivel az új festék csupa ragacs. Hogy ez az öreg mennyit tud dumálni?!... Kár, hogy nem született az időszámítás előtt, akkor próféta lehetett volna belőle. Így meg csak egy puhos tanár lett a szak­munkássuliban. No, de majd­csak abbahagyja már... Leg­alább valami értelme lenne ennek a szövegnek. Irigylem a türelmét... Ranka díszes kötésű, vas­tag könyvet vett elő, és be­lelapozott. — Oh, mademoiselle Aran­ka, már megint lírázik? — vigyorodott fel mögötte egy bozontos sörényű osztálytárs. — Pihentesd a szöveged! — csattant fel Ranka és be­csapta a könyv fedelét. „A világirodalom legszebb sze­relmes versei”. . A bozontos - sörényű elvigyorodott, de az­tán nem szólt. Az eső még mindig zuho­gott, és Ranka kezdett ide­ges lenni. Ilyen pocsék idő­ben biztosan nem jön el. Meg aztán a múltkor becsületesen leugattam. De, hát érdemel mást? Azt hiszi, hogy sült csirke vagyok, amit tálcán szolgálnak fel neki. Egyszer sündörög körülöttem, a ha­verokat telegyömöszöli a sze­relmével, máskor meg leve­gőnek nézi az embert. De majd én megmutatom neki. Csak ne zuhogna már így ez a nyavalyás eső... A fiúkoles rozoga ablaká­nak belső feléről már apró patakocskákban folyt a víz. Kovács idegesen lógatta lá­bát az asztalról, és nézte az esőt. Pfuj! N Micsoda ronda horkolása van ennek a Gön­dörnek — gondolta. Ha nem lenne a legjobb haverom, ki se bírnám vele egy szobában. Mindjárt befejeződik a taní­tás, én meg itt ülök, mint az ünnep. Teljes erejéből rázni kezdte Göndört: — Gyere, Induljunk!... Amaz szánalmasan felnyö­gött, és a hasára akart for­dulni, de Kovács tovább ráz­ta. .. — Rankáék mindjárt ki­jönnek a suliból!!! — böm­bölte. — Mit érdekel engem.. 1 — Haverom vagy, vagy nem vagy a haverom?... Pár perc múlva már az ut­cán baktattak. Kovács torna­papucsában cuppogva lötyö­gött a víz, és az orkánja is teljesen átázott, — Ilyen ökörséget! — mél­tatlankodott Göndör. — Leg­alább egy kicsit vártunk vol­na. .. — Visszamehetsz! Tovább captattak a zuhogó esőben. Kovács percenként megnézte az óráját. Siessünk! Mire az iskolához értek, már csavarni lehetett belőlük a vizet. Megálltak az üveg­tető alatt, szánalmasan, mint két ázott veréb. — ÖKÖRSÉG. És ha már elmentek? — Ranka azt mondta, hogy szeretné, ha egyszer valaki esőben várna rá. Egy könyv­ben olvasta, hogy... — De, ha most is olyan le­hetetlenül viselkedik veled, mint a múltkor, fel is tehe­ted az agancsaidat. Mindketten ismerték a srá­cot, aki az ajtón kijött. Így hát nem kellett kérdezni, el­mondta az magától is, hogy egy órával tovább tart a ta­nítás. Az osztályfőnök vala­mi fontosat akar, őt is alig engedte el az edzésre. — Na tessék! Kellett ne­ked! — fortyant fel Göndör. — Gyerünk! — jelentette ki határozottan Kovács. — Hová? — Átöltözünk. — Te teljesen becsavarod­tál. Elég volt egyszer... — Én megyek. Már alig esik. A kolesban sietni kellett az öltözéssel. Hátha előbb ki­jönnek. Göndör azért kicsa­varta a pulcsit meg a nadrá­got mielőtt kiterítette volna az ágy végére. Kovács csak úgy futtában dobálta le át­ázott holmiját a székre, és gyorsan magára kapta, ami a keze ügyébe került. Lerohan­tak a lépcsőn, el a csábító szagú étkezde mellett. — Nem lenne jobb, ha előbb... — kockáztatta meg a kérdést a haver. — Nem vagyok éhes! — Ökörség. H Az eső ismét zuhogott, és ők ismét bőrig áztak. Kovács homlokára tapadt hajtincsei­ből egyenletesen potyogott az orrára a víz. Az osztályfőnök végre befe­jezte a szövegelést. Ranka már tövig rágta körmét ide­gességében. Na tessék! Most újra zuhog az eső. De hát miért is lenne nekem jó na­pom?!. .. Már a parkban baktattak Katival a szűköcske. kockás ernyő alatt, amikor barátnője hevesen megcsípte a karját: — Itt vannak! Ranka szíve egyszeriben a torkába ugrott, és úgy érez­te, hogy lábai egyből össze­rogynak. — Tegyünk úgy, mintha nem látnánk őket! — paran­csolta elható hangon, ós erő­sen beleharapott elfehérülö alsó ajkába. A fiúk a parkkal párhuza­mosan haladtak az úton. — Errefelé lesnek — tol­mácsolta Kati. Olyanok, mint az öntött ürgék. Éles, hosszúra nyújtott nyi- hogás — hogy az úton is hallani lehessen —, aztán csend. A teraszon a pocsék idő el­lenére is sokan összegyűl­tek. Ez is csak nap volt, ha esős is, holnap már Ó6di a mai pletyka. A lányok ügye­sebbek voltak. Mire a fiúk felevickéltek a száraz alá, ők már el is vegyültek a csala- mádé társaságban. Kovács nekitámaszkodott az egyik oszlopnak, és olyan lendülettel pöfékelte a ciga­rettafüstöt, mintha azzal akarná szárogatni agyonázott orkánkabátját. — Na, mi lesz? — bökte oldalba Göndör. Odamegyünk? — Várjunk! — Hát van drótod, vagy nincs? — Adj még egy bagót! — Te tudod — legyintett a haver, aztán ő is beleolvadt a társaságba. Kovács pedig tovább támogatta az oszlopot. Rankát hatalmába kerítette az idegesség. Hát mit gondol ez tulajdonképpen? Normális egyáltalán? Vagy, hogy lehet ennyire pofátlan. Karon fogta Katit, és ismét felnyitották a kockás ernyőt. — Már mentek? — szólt oda fölényesen Kovács, ami­kor elhaladtak mellette. — Persze, a jó kislányokat ilyenkor már várja otthon az anyuci! — Jobbat nem tudsz? — állt meg Ranka és két kezét fölényesen ballonkabátja zse­bébe süllyesztette. — Szép időnk van. — Aha, látom. Hiszen csak rád kell nézni...! A fiú idegesen simította oldalra még mindig csöpögő hajtincseit, és eltaposta a csikket. Aztán csak úgy fél­vállról odavetette. — HA JÖL EMLÉKSZEM hazaindultok. Nemde? A lányok sarkon fordultak. Az utcavégi neonfény még megvilágította a kis kockás ernyőt, aztán eltűntek a sar­kon. Kovács felhajtotta vizes kabátgallérját és elindult a köles felé. Nem is vette ész­re, hogy Göndör is felzárkó­zott, csak amikor egyik tó­csából szökőkútként frees- csent rá a sáros víz. — Hülye! A barát-egy pillanatig bűn­bánó képet vágott, aztán cinkosan megveregette Ko­vács vállát: — Ugye mondtam én, hogy ökörség... Az eső pedig csurgott, mint­ha hordót lyukasztottak vol­na ki odafönn. G. Horváth Mária

Next

/
Thumbnails
Contents