Nógrád. 1972. szeptember (28. évfolyam. 206-231. szám)
1972-09-10 / 214. szám
A Mágikus Hajó és a. Zöld Bacchus közötti úttesten az idétlenül kerengő autók és a rezignáltan tökre tököt játszó részegek között egy nem túl magas, de feszes tartású férfi jelent meg. Nem nézett semerre. felszegett fején kürtőkalapot viselt, amely alól rendetlen. összeragadt hajcsimbó- kok szemtelenkedtek elő. Horga« orrán drótkeretes szemüveget hintáztatott. olyasfélét, amilyent a suhancok vásárolnak a divatos butikokban. adata, hogy kívülről tudja a murok.épa-tenyésztők orszá gos nyilvántartását, ez nem is számított túl nagy hibának. Am egy- derűs reggelen kövér ember lépett be hivatali szobájába. „Az új főnök vagyok” mondta fáraóprofilba oltott karvalyképét vakargat- va. „A bőrszakmában dolgozom eddig” surrogta aztán bi- zalmaskodón. Másnap már mindenki fárad vagy karvalyfiók álorcát A falhoz lökte, kettőt-hár- mat belerúgott és azt kérdezte. „Szóval maga azt mondta tegnap a Kátrány sörözőben, hogy ipics-apacs?” A kis ember kétségbeesetten nézett rá. ..Én nem is járok sörözőbe” — jajgatta. „Az engem most nem érdekel” — dörgött az okkerruhás. — „Engem csak az érdekel, hogy maga azt mondta tegnap a Kátrány sörözőben, hogy Ipics-apacs. Világos? Nem ipi-apacs. hanem ipics. Ipics-apacs.” Hann Ferenc: Kettétört történet ___________i ___________________ Ö ltözéke — ebben a kora hajnali órában, amikor már jól látható lila gőzgomolyok formájában kezdett elillanni a részegség az emberek koponyavarratain keresztül — megállította a tekinteteket. A gondosan karbantartott szmokingkabát alatt „Több takarékbetéttel a világbékéért!” feliratú atlétatrikót viselt. mely alul némi viasko- dás után imitt-amott legyőzte a fényesen fekete kabátot, s összegyűrt, hosszúkás háromszögeket formázva omlott gz elnyűtt pizsamanadrágra. A szőrös bokákat bújtató vadonatúj durábelbakancs már senkit nem lepett meg, mert az érdeklődőket a kürtőkalap bűvölte el először, s a talaj szintjére érve már kimerültek a látványtól. A férfi plüssel bevont kis- Sámlít cipelt hóna alatt. Keményen tartotta. Érezhető volt: soha nem lazít, de nem is erősít a szorításon. Hamarosan meg kellett állnia, mert — ahogyan ez szokás — pillanatokon belül állandóan duzzadó tömeg vette körül. Érdes röhögések és egykedvű faki ez a hülyé”-k szállingóztak a pirkadó ég alatt. * A férfi maga elé tette a kis- sámlit, szálkás mozdulattal rápattant és álmosan körülnézett. — Hát hogy s mint fiúk? — kérdezte harciasán. — Gondolom pihenten léptek a munkapad mellé — és itt órájára nézett — másfél óra múlva. Hangjában nem volt ugyan rosszallás, a pillantások mégis oldalpillantásokká váltak tőle. a mozdulatok ingerültebbek lettek. — Gondolom, ez az időpont kiválóan alkalmas arra. hogy elmondjak egy apró, de kedves történetet. Az egyik mellékutcából dülöngélő részeg érkezett. Kám- foros hangon próbálkozott a „Nem vagyok én Spinoza, ám félhold paradicsomföldem van” kezdetű nagydíjas slágerrel. de a Spinozára rímelő, különösképpen szellemesnek tartott „mimóza” sorvégig nem jutott el. mert egy kávédarálót lóbáló alak torkon ragadta, s a szaporodó emberhalmaz közé lökte. — Volt egyszer egy ember — kezdte a kürtőkalapos. — Szakálla volt. Kender, természetesen. Az Üveghegy helyett a Farok Vilmos téri romlott húskonzervdomb tőszomszédságában lakott, békésen és boldogan. Szorgosan dolgozott, kis mákbugó fején minden reggel megfésülte tíz szál haját. De igazán csak a szakállára volt büszke, kefélgefte, oácolgatta. egyszóval nagyon szerette a szakállát. — Nézd már — suttogta az egyik részeg a másiknak — azok ott leültek. Valóban egyre többen telepedtek a mocskos macskakövekre. Gubbasztó, kíváncsian figyelő majomcsoport vette körül a méltóságteljesen magasodó kürtőkalapos férfit. — Egy dologhoz értett csak — folytatta az föntről — kívülről tudta a murkove-ia-tenyésztők országos nyilvántartását - mivel az volt a felhordott a hivatali órák alatt, csak a kis mákgubó fejű ember viselte régi arcát, és buzgón közölte a kért információkat a murkorépa felvásárlásával foglalkozó szervek számára. Telt-múlt az idő. Már dér lepte a kerekterdő ledobott hajkeféből sarjadt citrusfáit, amikor a főnök magához rendelte a kis embert. A fala(Szujó Zoltán illusztrációja) kon lenyúzott sertésbőrökről készült művészi plakátok feszítettek. A felhasított irha mögötti kis réseken meztelen, aagykeblű lányok mutogattak a távolban lihegő' kondára. Az irodában mindent bőr borított, sehol egy utalás a murokrépákra. „Szóval maga azt állítja, hogy a murokrépa nem terem meg a II. Gócza király téren”. A kis ember riadtan bámult a dühtől fuldokló pöffetegre. „Szóval maga ezt állítja ...”. harsogta tovább. „Maga innen ki van rúgva.” A kis ember szakálla azonnal megőszült. Kiódalgott a folyosóra. Ott már várta egy okkersárga egyenruhás csendőr. NÖGRÁD - 1972. szeptember 1Q„ vasárnap A szájtáti tömeg szélén üldögélő részeg újra megpróbálkozott az elmés kis sláger elő- éneklésével, de miden átmenet nélkül hányni kezdett. Körülötte káromkodtak és oisszegtek az emberek. Későn vették észre, hogy közéjük fu- rakodott egy okkersárga egyenruhás csendőr. — Hé, maga! — kiabálta. — Maga ott, azon a sámlin. Jöjjön csak ide. kérem! A kürtőkalapos fejedelmi tartással ereszkedett le emelvényéről és elindult a dörök- lyét lóbáló csendbiztos felé. Az a falhoz lökte a kürtőka- Lapost. kettőt-hármat belerúgott és azt kérdezte: — Szóval maga azt mondta tegnap a Kátrány sörözőben, hogy ipics-apacs? A kürtőkalapos megvetően nézett rajta végig. — Absztinems vagyok kérem. — Ne beszéljen mellé — fenyegette kissé bizonytalanul a kanáriformaruhás alak — itt mostan arról van szó, hogy maga azt mondta tegnap a Kátrány sörözőben, hogy ipics. Ipics-apacs. Világos? Nem ipi, hanem ipics. A tömeg hang nélkül figyelte az eseményeket. Többen érezték, hogy egyik pillanatról a másikra teljesen kijózanodnak. Páran felálltak, hogy elinduljanak az íróasztalok. hivatali odúk, talicskák, kötőgépek mellé. A kürtőkalapos figyelmesen nézte a tétovázókat, aztán hátat fordított a döröklyéjét lóbáló csendőrnek és elindult az utcában. A lecsapó döröklye a magas kalap szélét érte. Lesodorta a sárba a csimbókos, koszos parókával együtt. A megdöbbent emberek előtt ismerős arc kezdett kibontakozni. A csendőr habzó szájjal vetette magát a kopasz férfire, letépte „Több takarékbetéttel a világbékéért” feliratú trikóját, s a Simon and Gamdfunkel márkájú fűzővel kombinált has- szorítót Egy ócska plzsamanadrágos. pocakos, kövér ember állt az úttest közepén, tar koponyájára szorított kézzel. — Úristen — nyögött fel a csendőr. — Hű. —álmélkodtak az emberek. Aztán valaki elrikoltotta magát az embrebozót fedezékéből: — Ez Aplle Jakab! — A polgármester — zihálta a tömeg. — Kegyelem, kegyelem — nyüszített a rémülettől, földre zuhant kanári, maid dörök- lyéjét hagyva eszelősen rohanni kezdett. A kopasz ember pedig dühös arccal vágott neki az egyik mellékutcának az egyre világosodó reggelben. — És mi lett a szakállas kis emberrel? — üvöltötte utána egy tagbaszakadt fickó. — Mi a történet vége? — Nincs vége. Nincs vége a történetnek — hallatszott a kongó válasz, s a gatyamadzagot szorító kopasz alak átlépett a teleaggatott szárítókötélként meghajtó horizonton. CSONKA DEZSŐ Egy tűsarkú cipő Egy tűsairkú cipő Ismét tovatűnt Elvitte a múltat Elvitte a bűnt. Egyszer visszafordult Tipegett megállt Szegély kis cipőcske Búcsúszóra várt. Mit is mondtam volna Jobb ez így talán Hosszú útra ment el Tőlem az a lány. Nézem a két apró Távozó cipőt Mire megismertem Elvesztettem őt. . Móricz-illusztráció (Réti Zoltán rajza) Teenager romantika A TANÁK MÉG csak tíz perce magyarázott, de Ran- kának úgy tűnt, mintha már órák óta mondaná a magáét. Persze a többiek se nagyon jeleskedtek a figyelmükkel. Még a strében Zagyi is csak az ablakot bámulja, pedig máskor kocsányon lóg a szeme, amikor az öreg puhos magyaráz. * Vacak egy idő van. Az ablakon úgy folyik a víz, mintha a tetőről vödörben öntöz- getné valaki. Ez az agyonáztatott őszi szürkület már az öreg puhos szövege nélkül is kész altató. Még az a szerencse, hogy Ranka nem dől be egyhamar az álmosságnak.- Meg aztán különben sem szabadna leengednie a szemhéját, mivel az új festék csupa ragacs. Hogy ez az öreg mennyit tud dumálni?!... Kár, hogy nem született az időszámítás előtt, akkor próféta lehetett volna belőle. Így meg csak egy puhos tanár lett a szakmunkássuliban. No, de majdcsak abbahagyja már... Legalább valami értelme lenne ennek a szövegnek. Irigylem a türelmét... Ranka díszes kötésű, vastag könyvet vett elő, és belelapozott. — Oh, mademoiselle Aranka, már megint lírázik? — vigyorodott fel mögötte egy bozontos sörényű osztálytárs. — Pihentesd a szöveged! — csattant fel Ranka és becsapta a könyv fedelét. „A világirodalom legszebb szerelmes versei”. . A bozontos - sörényű elvigyorodott, de aztán nem szólt. Az eső még mindig zuhogott, és Ranka kezdett ideges lenni. Ilyen pocsék időben biztosan nem jön el. Meg aztán a múltkor becsületesen leugattam. De, hát érdemel mást? Azt hiszi, hogy sült csirke vagyok, amit tálcán szolgálnak fel neki. Egyszer sündörög körülöttem, a haverokat telegyömöszöli a szerelmével, máskor meg levegőnek nézi az embert. De majd én megmutatom neki. Csak ne zuhogna már így ez a nyavalyás eső... A fiúkoles rozoga ablakának belső feléről már apró patakocskákban folyt a víz. Kovács idegesen lógatta lábát az asztalról, és nézte az esőt. Pfuj! N Micsoda ronda horkolása van ennek a Göndörnek — gondolta. Ha nem lenne a legjobb haverom, ki se bírnám vele egy szobában. Mindjárt befejeződik a tanítás, én meg itt ülök, mint az ünnep. Teljes erejéből rázni kezdte Göndört: — Gyere, Induljunk!... Amaz szánalmasan felnyögött, és a hasára akart fordulni, de Kovács tovább rázta. .. — Rankáék mindjárt kijönnek a suliból!!! — bömbölte. — Mit érdekel engem.. 1 — Haverom vagy, vagy nem vagy a haverom?... Pár perc múlva már az utcán baktattak. Kovács tornapapucsában cuppogva lötyögött a víz, és az orkánja is teljesen átázott, — Ilyen ökörséget! — méltatlankodott Göndör. — Legalább egy kicsit vártunk volna. .. — Visszamehetsz! Tovább captattak a zuhogó esőben. Kovács percenként megnézte az óráját. Siessünk! Mire az iskolához értek, már csavarni lehetett belőlük a vizet. Megálltak az üvegtető alatt, szánalmasan, mint két ázott veréb. — ÖKÖRSÉG. És ha már elmentek? — Ranka azt mondta, hogy szeretné, ha egyszer valaki esőben várna rá. Egy könyvben olvasta, hogy... — De, ha most is olyan lehetetlenül viselkedik veled, mint a múltkor, fel is teheted az agancsaidat. Mindketten ismerték a srácot, aki az ajtón kijött. Így hát nem kellett kérdezni, elmondta az magától is, hogy egy órával tovább tart a tanítás. Az osztályfőnök valami fontosat akar, őt is alig engedte el az edzésre. — Na tessék! Kellett neked! — fortyant fel Göndör. — Gyerünk! — jelentette ki határozottan Kovács. — Hová? — Átöltözünk. — Te teljesen becsavarodtál. Elég volt egyszer... — Én megyek. Már alig esik. A kolesban sietni kellett az öltözéssel. Hátha előbb kijönnek. Göndör azért kicsavarta a pulcsit meg a nadrágot mielőtt kiterítette volna az ágy végére. Kovács csak úgy futtában dobálta le átázott holmiját a székre, és gyorsan magára kapta, ami a keze ügyébe került. Lerohantak a lépcsőn, el a csábító szagú étkezde mellett. — Nem lenne jobb, ha előbb... — kockáztatta meg a kérdést a haver. — Nem vagyok éhes! — Ökörség. H Az eső ismét zuhogott, és ők ismét bőrig áztak. Kovács homlokára tapadt hajtincseiből egyenletesen potyogott az orrára a víz. Az osztályfőnök végre befejezte a szövegelést. Ranka már tövig rágta körmét idegességében. Na tessék! Most újra zuhog az eső. De hát miért is lenne nekem jó napom?!. .. Már a parkban baktattak Katival a szűköcske. kockás ernyő alatt, amikor barátnője hevesen megcsípte a karját: — Itt vannak! Ranka szíve egyszeriben a torkába ugrott, és úgy érezte, hogy lábai egyből összerogynak. — Tegyünk úgy, mintha nem látnánk őket! — parancsolta elható hangon, ós erősen beleharapott elfehérülö alsó ajkába. A fiúk a parkkal párhuzamosan haladtak az úton. — Errefelé lesnek — tolmácsolta Kati. Olyanok, mint az öntött ürgék. Éles, hosszúra nyújtott nyi- hogás — hogy az úton is hallani lehessen —, aztán csend. A teraszon a pocsék idő ellenére is sokan összegyűltek. Ez is csak nap volt, ha esős is, holnap már Ó6di a mai pletyka. A lányok ügyesebbek voltak. Mire a fiúk felevickéltek a száraz alá, ők már el is vegyültek a csala- mádé társaságban. Kovács nekitámaszkodott az egyik oszlopnak, és olyan lendülettel pöfékelte a cigarettafüstöt, mintha azzal akarná szárogatni agyonázott orkánkabátját. — Na, mi lesz? — bökte oldalba Göndör. Odamegyünk? — Várjunk! — Hát van drótod, vagy nincs? — Adj még egy bagót! — Te tudod — legyintett a haver, aztán ő is beleolvadt a társaságba. Kovács pedig tovább támogatta az oszlopot. Rankát hatalmába kerítette az idegesség. Hát mit gondol ez tulajdonképpen? Normális egyáltalán? Vagy, hogy lehet ennyire pofátlan. Karon fogta Katit, és ismét felnyitották a kockás ernyőt. — Már mentek? — szólt oda fölényesen Kovács, amikor elhaladtak mellette. — Persze, a jó kislányokat ilyenkor már várja otthon az anyuci! — Jobbat nem tudsz? — állt meg Ranka és két kezét fölényesen ballonkabátja zsebébe süllyesztette. — Szép időnk van. — Aha, látom. Hiszen csak rád kell nézni...! A fiú idegesen simította oldalra még mindig csöpögő hajtincseit, és eltaposta a csikket. Aztán csak úgy félvállról odavetette. — HA JÖL EMLÉKSZEM hazaindultok. Nemde? A lányok sarkon fordultak. Az utcavégi neonfény még megvilágította a kis kockás ernyőt, aztán eltűntek a sarkon. Kovács felhajtotta vizes kabátgallérját és elindult a köles felé. Nem is vette észre, hogy Göndör is felzárkózott, csak amikor egyik tócsából szökőkútként frees- csent rá a sáros víz. — Hülye! A barát-egy pillanatig bűnbánó képet vágott, aztán cinkosan megveregette Kovács vállát: — Ugye mondtam én, hogy ökörség... Az eső pedig csurgott, mintha hordót lyukasztottak volna ki odafönn. G. Horváth Mária
