Nógrád. 1972. szeptember (28. évfolyam. 206-231. szám)

1972-09-10 / 214. szám

£DY ENDRE:

Levél-féle

Móricz Zsigmond

Móricz Zsigmondhoz

Rózsafa-vonóként nagy zöngésű húrhoz Súrlódjék ez írás Móricz Zsigmond úrhoz. Szóban hozta vön’ el a beteg, ki küldte,

De sok Élet-lázban magát tönkre-hülte.

Mégis, mert hát ma még sokan hisznek

velem,

Adják át Móricznak ezt az én levelem.

A könnyes, áldott hang, aki általadja,

Éppen úgy áldassék, mint, az, aki kapja.

Szerelmetes barát, zömök Móricz Zsigmond, Tudod jól, hogy polyva, az ember amit mond. Ezért is jövök most hozzád kényes verssel: Én-fajta versekben az ember nem kertel. Jövök hozzád versben, betegségben, búban,

Jól kezdett s elromlott, dicső háborúban, Jövök egy kis, kopott, szép, tavaszi Éggel,

Egy kis megszólással, egy kis irigységgel.

Boldog Móricz Zsigmond, ki nem korán

kezdted,

Aszúra fog érni minden szép gerezded,

Rajtad már nem ülhet rohadt, magyar átok: Ez okos elkésés: ez a magyarságod.

És mégis siettél: meglepődve vitted Súlyát az újságos, magyaros, szent hitnek, Dölyffel, feleséggel, gyermekkel, várással,

Sok, most ébredező, ó kitalálással.

És ha hébe-hóba talán másként véled:

Erős vagy, mert erős telkedben az Élet.

Temészteni is tudsz és tudsz támasztani:

Sári Bíró vallja és bősz Túri Dani,

De ezerszer szebben, mert újabbról vallja Győző nagy telkednek minden kis zsivajjá.

És ami benned él, s el fog jönni hozzánk,

Mi néha sápasztja magyar, piros orcád,

Ezer kimondatlan magyar bánat, titok, Szépség várja vágyón: Móricz beszélni fog. Hisz’ én is kimondtam néhány magyar-újat, De mesekirályfik táltosai fújtak,

Ördög hordjon el már minden bolond versei: Életet kívánunk, valószínűt, nyerset S amit meg nem adhat rímek ezer hadja,

Mi új Lúdas Matyink többször visszaadja.

öreg-ifjú Zsigám, sok mindent hallhattál, Hallva, nézve, írva sok-sok-sokat adtál.

De amíg rossz fogunk végleg el nem vésik: Mégis csak a legszebb, a legjobb: a másik. Gondolom, te voltál ez a „másik” nálunk,

Egy kicsit életünk, egy kicsit halálunk,

Egy kicsit undorunk, egy kicsit örömünk. Szóval: az Életet, mely tőlünk messze tűnt, Édes Móricz Zsigánk, te hoztad volt vissza, Kedves magyar részeg, kedves bornemissza.

Rád furcsa emberek furcsáén figyelnek:

Ma te vagy a tévő és jótékony gyermek, Nyugat csapatjának keleti zászlója,

Mi nagy csatázásunk nagy igazolója.

Néha kényeskedő, de magyar hatalmú, Nyugatba tört magyar s duzzadt bizodalmú, Papnak indult lélek, de szabad, pacsírtás, Szentírásos ember, kinek szent az írás.

Ma te vagy a magyar s rendkívüli követ,

Ma benned sarjadnak az ős magyar tövek.

Ha tán bolonditnál s igazi se volnál,

Mert szépen hazudtál, engem igazolnál.

Téli Budapestnek kevés, vidám fája Móricz Zsigmond úrnak csodatettét várja S ha várja, várhatott, s ha várta, megkapja: Móricz a váratlan Tavaszoknak apja.

De engem szeressen; így üzenek neki S jó, hogyha az embert ilyen is szereti Aki nem hatalmas s több a hatalmasnál S ha ki-kinek árt is, milliomszor használ.

Adassák e levél Móricz Zsigmond úrnak,

Kit most érdemelten, szépen koszorúznak. Koszorút nem viszek, írás megy helyette,

De ott leszek mégis, míg élek, mellette. Készül, mert készítik, az én szemfedelem,

De Móricz Zsigmond is megmarad én velem. Magyar sors-kockákon ez ígyen döntődöit, Mind összekerülünk közös mártír-hősök S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni,

Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni.

Halálának 30. évfordulóján

Zsigmond halálának évfordulóin — 1942. szeptember 4-e óta, általában az „ötös”, vagy a „tizes” esztendőkben — gyakran úgy idéző- dik fel az alakja, mintha még élne. Szokásaikról, mozdulatairól, életének keretéről a kortársak még az élmény hatása alatt emlékeznek meg; tanúiként annak, hogy személye is feledhetetlen volt, emberként is tiszteletet ébresztő, maradandó benyomást gyakorolt mindazokra, akik találkoztak vele.

De a személyes emlékek lassan elfakulnak, alakját a tisztelgő kortási vallomások őrzik meg. Az életműve az. ami örök. A XX. századi magyar irodalom egyik legnagyobb öröksége a móriczi mű, a kor magyar valóságának ez a kiterjedésében és mélységében egyaránt roppant arányú ábrázolása. Kevés írónk van, akinek az élete — életműve — ennyire oszthatatlan. Móricz Zsigmond- ra gondolva nem valamelyik regénye* riportja, novellája jut eszünkbe, hanem az a valóságfeltáró szerep, amelyet vállalt, s amelyet elvégzett. Mert bár halálának napjáig újabb és újabb műveken gondolkodott, alakokat formált, terveket érlelt, amit hátrahagyott, az kerek és egész, tökéletes és befejezett. írásainak hatalmas serege a század eleji* s húszas-harmincas évekbeli magyar társadalom enciklopédiája; csak éppen nem enciklopédikus leírásokban, hanem izzó drámákban, élő jellemekben, kimunkált alakokban, — egyszóval mozgásban, színben, élményben, forróságban, legtöbbször éppen a tragédia, a válság lérejöttének pillanatában.

Mert elsősorban ez ragadta meg, ez izgatta és

érdekelte: mi történik az emberben és világában. *,Én sem ilyen, sem olyan író nem vagyok —• írta agy helyen —, hanem csak igazmondó. Amit én mondok, az nem vitaanyag. Az egyszerűen annak a közlése, ami bennem van, s amit a világból látok. S nem tananyag. Nem is kívánom, hogy kövessék”. Művész volt, nagy művész, s amit meglátott, magában feldolgozott és kifejezett, az a kor tökéletes képévé vált* a magyar realista próza halhatatlan értékévé. Móricz Zsigmond életműve nélkül sokkal kevesebbet tudnánk a századfordulótól a felszabadulásig eltelt időről; kevésbé ismernénk e válságokkal terhelt korszakot, közvetlen elődeinket — tehát önmagunkat is —, akik a pusztító nemzeti drámákat és a ritka napsütések kivételes óráit átélték. Elhulló úri léhák, nagybirtokok szorításában vergődő zsellérek, kisvárosi porban fulladozó értelmiségiek kitaszítottak, árvák, lélegzet után kapkodó nyomorultak verejtékéből kincseket sajtoló kizsák- mányolók, nincstelen parasztok, ravasz gazdák- emberi létért, szép szerelemért küzdő fiatalok, örökségért, jussért ölre menő testvérek ... Hús-vér alakok végtelen sora vonul el a szemünk előtt, bármelyik művére gondolunk, — s ebben a hatalmas felvonulásban Magyarország harmincnegyven esztendeje van, egy igazmondó író által feltartott őszinte tükörben.

Nincs magyar író, akinek a felszabadulás óta annyiszor, annyi kiadásban jelent volna meg könyve* mint Móricz Zsigmondnak, kivéve talán a régebbi, s legnagyobb klasszikusokat, Jókait, Mikszáthot. önmagára, önmaga közvetlen,

Móricz

még megélt múltjára volt kiváncsi az olvasók milliója, mikor Móriczot olvasta, vagy novelláinak, regényeinek színpadi és filmre vitt átültetéseit nézte. A felszabadulást követő két évtizedben a magyar olvasók egyik legnagyobb élménye volt a móriczi életművel való megismerkedés. Hatott az olvasókra: megismertette őket a közelmúlt magyar világával. Hatott az írókra: ösztönözte őket a valóság mélyebb feltárására* megmutatására. Hatott egész közéletünkre: az ember panaszainak észrevételére, bajainak orvoslására, létének jobbítására tanított, s hatott történelmi tudatunkra is: ami értéket a múltban meglátott, s felszínre hozott — gondoljunk az Erdély című nagy művére — ma is fontos izgalmas, tanulságos.

Voltak korszakok, amikor őt tekintették az egyetlen példaadó modellnek, utánozandó mintának. Maga a móriczi életmű n on- dott ellent ennek az erőszakos szorgalmazásnak: az utánozhatatlan és megismételhetetlen. Ami péídaadó benne minden nemzedék számára: a szenvedély,

amellyel kora valóságát megmutatta, az indulat, amellyel az elnyomottak oldalán állt, a részvét az elesettek iránt, gyűlölet az élősködőkkel, a másokon tiprókkal szemben.

Ez a hatalmas

életmű az egyik

legszebb ajándék, amelyet a magyar irodalom az évszázadok során kapott. Móricz Zsigmond halálának harmincadik évfordulója újabb alkalom, hogy olvasói nevében tisztelegjünk a nagy író emléke és halhatatlan műveinek sora előtt.

T. I

J

óí rendelték azt az ísteJ nek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni. Nemcsak sírás-rívás hallak a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.

Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generációja, amelyből az apám való, megpróbálta az ínségnek legsúlyosabb állapotát is. Abban az időben napszámos volt az apám egy gépműhelyben. Ö sem dicsekedik ezzel az idővel, más sem. Pedig igaz.

És az is igaz, hogy soha már én e jövendő életemben nem kacagok annyit, mint gyermekségem e pár esztendejében.

Hogy is kacagnék, mikor nincsen már piros arcú, vidám anyám, aki olyan édesde- den tudott nevetni, hogy a könny csörgött a végén a szeméből, s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta...

És még ő sem kacagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal töltöttünk, hogy hét krajcárt kerestünk ketten. Kerestünk és találtunk is. Hármat a gépfiókban, egyet az almáriumban... a többi nehezebben került elő.

Az első három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni, s amit fizettek, mindig odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincses- bánya volt, amelybe csak bele kell nyúlni, s mindjárt van terülj asztalkám.

El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat benne, tűt, gyűszűt, ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor, s egyszerre csak azt mondja nagy bámulva:

— Elbújtak,

— Micsodák?

— A pénzecskék — szólt fe,vacagva az anyám.

Kihúzta a fiókot.

Móricz Zsigmond:

H

— Gyere csak kisfiam, azért is keressük meg a gonoszokat. Huncut, huncut kraj- cárkák.

Leguggolt a földre, s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt volna, hogy kirepülnek; úgyis borította ie egyszerre, mint mikor kalappal lepkét fog az ember.

Nem lehetett azon nem kacagni.

— Itt vannak, benne vannak — nevetgélt, s nem sietett felemelni —, ha csak egy is van, itt kell neki lenni.

Leguggoltam a földre, úgy lestem, nem búvik-é ki valahol egy fényes pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonképp nem is nagyon hittük, hogy van benne valami.

összenéztünk és nevettünk a gyerekes tréfán.

Hozzányúltam a fenekével felfordított fiókhoz.

— Pszt! — ijesztett rám az anyám — csendesen, még kiszökik. Te még nem tudod, milyen fürge állat a krajcár. Nagyon sebesen szalad az, csak úgy gurul. De még, hogy gurul.

Jobbra-balra dőltünk. Sokat tapasztaltuk már, hogy igen könnyen gurul a krajcár.

Mikor felocsúdtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a fiókot.

— Jaj! — kiáltott rám újra az anyám, s én megijedtem, úgy visszakaptam az ujjam, mintha a sparhelthez ért volna.

— Vigyázz, te kis tékozló. Hogy sietne már kiadni az útját. Addig a miénk, míg itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. Mert látod mosni akarok, ahhoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét krajcár kell,

ÉT KRAJCÁR

kevesebbért nem adnak, nekem már van három, még kell négy, az itt van ebbe a kis házikóba; itt lakik, de nem szereti, ha háborgatják, mert ha megharagszik, úgy elmegy, hogy sose látjuk többet. Hát vigyázz, mert a pénz nagyon kényes, csínyján kell bánni vele. Tisztességgel. Könnyen megáprehendál, mint az úri kisasszonyok... Te, nem tudsz valami csalogató verset, azzal tán ki lehetne csalni a csigahéjéból.

Hányat kacagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a csigabiga-csalogató nagyon furcsa volt.

Pénz bácsi gyere ki,

Ég a házad ideki...

Azzal felfordítottam a házat.

Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt.

Az anyám 6avanyúan felhúzott ajakkal kotorászott, hiába.

— Milyen kár — mondta —, hogy asztalunk nincsen.

Ha erre borítottuk volna ki, nagyobb lett volna a tisztesség, akkor lett vóna alatta.

Én összekapargáltam a sok lomot, s beleraktam a fiókba. Az anyám azalatt gondolkozott. Ügy eltörte az eszét, nem tett-é valahova valaha valami pénzt, de nem tudott róla.

De nekem fúrta valami az oldalamat.

— Édesanyám, tudok én egy helyet, ahon van krajcár.

— Hol fiam, keressük meg. míg el nem olvad, mint a hó

— Az üveges almáriumba, a fiókba vöt.

— Ó boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most asse lenne.

Felállottunk, s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek ve, azon lógtak a ruhák, nem volt üvegje már régen, mi csudák-csudája, ahogy de a fiókjába ott volt a krajcár. ahol én tudtam. Három nap óta készültem kicsenni onnan, de sose mertem. Pedig cukrot vettem vóna rajta, ,ha azt is mertem vóna.

— No, van már négy krajcár. Sose búsulj már fiacskám, megvan a nagyobbik fele. Már csak három kell. Osztón ha ezt az egyet megkerestük egy óra alatt, azt a hármat is megleljük uzsonnáig.

Még akkor is moshatok egy rendet estig. Gyere csak sza^ porán, hátha a többi fiókba is lesz egy-egy.

Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg almáriom fiatalabb korában olyan helyen szolgált, ahol 6ok duggat- m való lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának, nem hiába volt olyan göthös, szúette, foghíjas.

Az anyám minden új fióknak tartott egy kis prédikációt.

— Ez gazdag fiók — vót.

Ennek sose volt semmije. E meg mindig hitelből élt. No, te rossz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajcárod. Ó ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi. No, neked ne is legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se adsz. Ennek van a legtöbb, ni! —kiáltotta kacagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, amelynek egy csepp fe- ,’neke se volt.

A nyakamba akasztotta, aztán leültünk nevesünkben a földre.

— Megállj csak, — szólt hirtelen —, mingyárt lesz nekünk pénzünk. Az apád ruhájában lelek.

A falba szegek voltak verS a

legelső zsebbe belenyúlt az

anyám, rögtön a kezébe akadt egy krajcár.

A szemének alig akart hinni.

— Megvan — kiáltotta —, itt van! Mennyi is van már? Meg se győzzük olvasni. Egy,

— kettő, — három, — négy,

— öt... öt! Már csak kettő kell. Mi az, két krajcár semmi. Ahon öt van, ott akad még kettő.

Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sanjos, hiába. Nem lelt egyet

sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajcárt.

Már nagy, vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól. Nem volt szabad dolgoznia, mert mindgyárt beteg lett tőle. Persze ez kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet eltiltani senkit.

Eljött az ozsonnaidő is, el is múlt. Mindgyárt este lesz. Az apámnak hónapra ing kell és nem lehet mosni. A puszta kútvíz nem viszi ki belőle azt az olajos szennyet.

És akkor a homlokára csap az anyám:

— Ö, ő, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem nézem meg. De bizony, ha már eszembe jut, megnézem.

És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat.

Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még.

— Mutasd csak a te zsebedet is. Hátha abba is van.

Az én zsebem! Nojsz, azokat megmutathatom. Azokban nem volt semmi.

Bealkonyodott és mi ott voltunk a hiányos hat krajcárunkkal, mintha egy se lett volna. A zsidónál nem volt hitel, a szomszédok épp oly szegények, mint mi, s csak nem kérünk egy krajcárt!

Nem volt más mit tenni, mint tiszta szívből kinevetni nyomorúságunkat.

És akkor beállított egy koldus. Éneklő hangon, nagy siralmas könyörgést mondott.

Az anyám majd belebódult, úgy ránevetett.

— Hagyja el, jó ember — mondta — ma egész délután itt heverek, mert nincs egy krajcárom, a fél font szappan, hoz, hibádzik az érából.

A koldus, jámbor arcú, öreg ember, rábámult.

— Egy krajcár? — kérdezte.

— Hát.

— Adok én.

— No még a kéne, kódustól alamizsnát.

— Hadd el jányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a kapafőd. Avval minden jó lesz.

Kezembe adta a krajcárt, s nagy hálálkodással eldöcögött.

— Na, hála légyen — szólt az anyám —, szaladj hát.

Ekkor egy pillanatra megállt, aztán nagyot, nagyot kacagott.

— Jókor van együtt a pénz. hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt lámpaolajom sincs.

Fuldoklás jött rá a kacajtól. Keserves, öldöklő fuldoklás és ahogy odaállottam alá, hogy támogassam, amint két tenyerébe hajtott arccal hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre.

Vér volt, az ő drága, szent vére. Az anyámé, aki úgy tudott kacagni, ahogy a szegény emberek között is csak kevés tud.

NÓGRÁD- 1972. szeptember 1D„ vasárnap Ü