Nógrád. 1972. szeptember (28. évfolyam. 206-231. szám)
1972-09-05 / 209. szám
Exportra dolgoznak A Budapesti Finomkötöttárugyár balassagyarmati 3. sz. gyáregységének az éves termelési feladata száztízmillió forint értékű. Az üzem hatszáz munkással dolgozik, kilencven százalékuk no. Az üzem húsz brigádja közül öt elnyerte a Szocialista Brigád címet. A gyártmányok 60—70 százaléka szovjet exportra készül, de más államoknak is küldenek úgynevezett „mintaexportot”, többek között Franciaországnak Gyapjú- és szintetikus alapanyagból készülnek a gyermekes női ruhák, valamint a konfekciós termékek. A síkhurkolt árukat — mint megtudtuk —, Balassagyarmaton fogják gyártani a közeljövőben. A régi, elavult épület helyett még ebben az évben újat kapnak. Az épületet körülvevő területet a KISZ alapszó, vezet parkosítja A dolgozók többsége fiatal, közülük százhúszon KISZ-tagok. Túlnyomó többségük vidéki, és így a legtöbb gondot a munkahelyre való bejárás okozza. Képeinken három jó eredményt elért brigád látható, amelyek sorrendben a következők: Gagarin, Toranov és a Megértés Brigád Fodor Tamás képriportja Magyar vagonok Csehszlovákiában Eg;; határozat egvulósuláM utján Jánosoknál tapasztalatok AMIKOR 1967-ben Jánosaknán, a volt bá- nyászszálló két helyiségében nyolcvan fővel megkezdte a termelést a Női Fehémeműgyár 2-es számú üzeme, aligha gondoltak arra a környékbeli asszonyok, hogy három év múlva már új, korszerű üzemben csaknem hétszázan kapnak munkaalkalmat. Az pedig teljesen hihetetlen volt számukra, hogy az akkori havi 800 forintos átlagkereset éppen a duplájára, 1600 forintra növekedik majd., Ezt persze az tette lehetővé, hogy lényegesen javult a dolgozó asszonyok viszonya a munkához, jelentősen növekedett a szakszerűen végzett munkafolyamatok minősége és a termelékenység. Az új gyár új gondokkal is küszködött. Sokat ismertek közülük a gyár vezetői, számos mellett pedig elmentek, vagy nem vették észre. Egy olyan gyárban, ahol a dolgozók több mint 90 százaléka nő, magyarázni sem kell, hogy milyen nagy örömmel fogadták ' az MSZMP Központi Bizottságának határozatát, amelyet a nők anyagi, kulturális és szociális körülményeinek javítására hozott. Talán önmagáért beszél néhány szám. Csak a szociális helyzet elemzésénél is meg lehetett állapítani, hogy a dolgozó nők között 180 asz- szonynak van gyermeke. Közülük huszonhármán egyedül nevelik kisebb, vagy iskoláskorú gyermekeiket. De 19 olyan család is akad, ahol az egy személyre jutó jövedelem nem éri el a 800 forintot. Éppen a határozat után derült az is ki, hogy nagy az üzemben a bérszóródás, hogy gondot okoz a dolgozó nőnek a második műszak, hogy nem kielégítő az üzemben a szociális ellátottság stb. Ide kívánkozik az is, hogy igény merült fel már korábban is a politikai képzettség, az általános műveltség gyarapítása, a kulturális szolgáltatások iránt, még akkor is, ha korábban már tettek ezekért erőfeszítéseket. Azt csak üdvözölni lehetett, amikor a határozat megjelenése után a párt-, a szakszervezet és a gazdasági vezetés nem készített kü- lön-külön intézkedési tervet, hanem egy tervben rögzítették a tennivalókat, szinte fontossági sorrendben. Ez az intézkedési terv pedig minden szervre kötelező érvényű. Ezt az együttes tervet, elképzelést vitatták meg aztán párt-, KISZ-, szakszervezeti taggyűlésen és termelési tanácskozáson. Nem maradt más hátra, mint a cselekvés. Az egységes értelmezésnek, felfogásnak és cselekvésnek ma már számos eredményét lehet feljegyezni. Nézzük talán sorrendben, s kezdjük a nők politikai és szakmai képzésének eredményeivel. A marxista—leninista esti középiskolát például 25-en végezték el. Egy-, illetve kéthetes tanfolyamon húszán végeztek. A pártoktatásbam 60, szakszervezeti oktatásban 120, KISZ-oktatásban pedig 40 dolgozó vett részt. A középiskolát végzettek száma a határozat óta 12 fővel növekedett. Szakközépiskolába — levelező tagozatra — nyolcán jelentkeztek. Más középiskolába 8, a 8. általános iskola elvégzését újabb 14 dolgozó nő vállalta. Maradjunk még a számoknál. Művezetői tanfolyamot 18. meóstanfo- lyamot pedig — két alkalommal is — összesen 30 fő részére szerveztek. Ez a fejlődés pedig már igen számottevő a fehérnemű- gyárban. A politikai képzettség, az általános műveltség fokozása mellett a munka javítása terén is előbbre léptek Jánosaknán. Ennek eredménye, hogy az üzem az első féléves tervét öt százalékkal túlteljesítette, s a termelékenység — létszámnövekedés nélkül — 7,4 százalékkal nőtt. Több mint 200 asszonynál bérkiegészítést is végrehajtottak. Talán ezzel is magyarázható, hogy lényegesen csökkent a fluktuáció: még 1971-ben 113, az idén, az év első felében ez csak 33 volt. De nem hallgatható el az sem, hogy az elmúlt évben már törzsgárdatagokat is köszönthettek, s a 140 asszony között, akik már öt éve dolgoznak az üzemben, összesen 60 000 forint jutalmat osztottak szét. Többen elnyerték a Szakma Kiváló Dolgozója címet, négy brigád pedig már a Szocialista címért küzd az üzemben. A Központi Bizottság határozata kulturális és szociális intézkedésekre is serkenti az üzemeket. Jánosaknán a határozat megjelenése óta, az általuk elkészített intézkedési terv szerint e téren is előbbre léptek. Amellett, hogy nagyobb lehetőséget biztosítottak a könyvtár igénybevételére, húsz színházbérletet is vásároltak a salgótarjáni József Attila Művelődési Központba. Építettek az üzemben egy szódavízkutat. Felépítettek egy orvosi rendelőt betegszobával, ahol az orvos mellékállásban, az ápoló főállásban látja el munkáját. Megszervezték az üzemben a büfét is, ahol a reggelit, uzsonnát, kávét szerezhetik be a dolgozó asszonyok. Felépült az üzem közvetlen szomszédságában egy korszerű élelmiszerbolt és egy húsbolt, ahol műszakváltáskor zavartalanul vásárolhatok. Az üzemben működő Patyolat-átvevőb ly — amelynek dolgozóját az üzem biztosítja — ugyancsak sokat segít az asszonyoknak. A legnagyobb sikert talán az az intézkedés hozta, hogy itt is bevezették a 44 órás munkahetet. Feladat természetesen még akad. Tudják ezt a Női Fehérneműgyár 2-es számú üzemében. Ezek közé tartozik, hogy még ebben az évben elkezdjék az állami oktatást és a szakmunkásképzést, elsősorban a betanított nők körében. Meg akarják teremteni annak a lehetőségét, hogy a dolgozó nők rendszeres orvosi tanácsban részesüljenek. Figyelemmel kísérik az úgynevezett bérszóródást, s ha arra szükség van, bérkiegészítést biztosítanak. A raktári dolgozók munkáját gépesítéssel kívánják könnyebbé tenni. De elkészítették a tervet arra is, hogy átépítsék az üzem öltözőjét, hiszen a jelenlegit — éppen a létszám- növekedés következtében — „kinőtték”. Egy nagyobb méretű hűtőszekrényt is beszereznek, hogy a dolgozók uzsonnájukat, vagy a műszak előtt vásárolt élélmiszereiket megóvják. Talán még egyet: zsúfoltak azok az autóbuszok, amelyeken a környékbeli dolgozók bejárnak. Kérésük valószínűleg megértésre talál. A MEGYE ipari üzemeit figyelembe véve nem nagy a Női Fehérneműgyár 2-es számú üzeme Jánosaknán. Ennek ellenére a Központi Bizottság határozata után tett intézkedések példával szolgálnak más üzemeknek is. Ez az az , tizem, ahol a határozat nemcsak szavakban, de tettekben is megvalósul. Somogyvári László Termelés, haszon nélkül? Az elmúlt napokban tárgyalások folytak Győrben, a Magyar Vagon- és Gépgyár, valamint a csehszlovák Strojexport Külkereskedelmi Vállalat képviselői között magyar személyvagonok exportjáról. Bár végleges megállapodás nem született, a műszaki kérdésekben már létrejött az egyezség. Csak a szállítási határidőkről, valamint a Strojexport által a vagonokhoz szállítandó csehszlovák alkatrészekről kell megegyezni és minden valószínűség szerint a szeptemberi bmói vásáron aláírják a szerződést. Több száz vasúti személykocsi 1973—74. évi szállításáról van szó, s előreláthatólag szintén Bmóban kötik meg a jövő évi magyar tartalékalkatrész-exportról, illetve, az import alkatrészekről szóló szerződést is. A tárgyalásokon a Strojex- port képviselői későbbi magyar kocsiiszállítás lehetőségeiről is érdeklődtek. A Magyar Vagon- és Gépgyár esetleg további néhány száz hasonló típusú személykocsi kivitelét vállalná az 1974-et követő egynkét évre. Mint a gyárban elmondották, 1966 és 1970 között összesen 1102 személygépkocsit küldtek Csehszlovákiába, ezekből majd 500 a nemzetközi vonalaikon közlekedik. Tavaly nem szállítottak, de idén a Strojexport kétéves igényét elégítik ki: szerződés szerint 100 kocsit exportálnak. Ennek háromnegyed része már elhagyta az országot és szeptember végéig a teljes mennyiséget megkapja a rendelő. Az idei és az aláírásra kerülő 1973—74. évi megállapodás 24,5 méter hosszú, azaz méreteiben a nemzetközi előírásoknak megfelelő személykocsikra vonatkozik, amelyeket csehszlovák belső vonalakon fognak használni, mert nem fo- iyosós-fülkés, hanem termes kivitelűek. A Minisztertanács az év elején határozatot fogadott el, amellyel kötelezte a minisztériumokat, hogy területükön mérjék fel a gazdaságtalan termelést folytató vállalatok helyzetét, a veszteséges termékek körét. A hatvanas években — lassan ugyan — megkezdődött az ipar szerkezetének változása. Ez szükséges, kedvező folyamat. Következetes végigvitele azonban — a gazdasági reform idevágó elveinek valóraváltásaként — nehéz dilemmákkal is jár. Így a többi között azzal, hogy mi legyen a sorsa a haszon nélkül termelő üzemeknek? Hazánk iparának egyharmada ugyanis csak visz a „konyháról” ; éppen pénzénél van, vagy támogatásra szorul. Zárják Ipe ezeket az üzemeket? A válasz az igen lenne? Jó, de mi történjék az ott dolgozó tízezrekkel, s mi pótolja az ott készült, de még szükséges, vagy éppen nélkülözhetetlen termékeket? Azaz vagy-vagy alapon a dilemma megoldhatatlan. öt év alatt 23 forinttal — 249 forintra — csökkent egy tonna szén kitermelésének költsége. Ez helyes. Bezárták a drágán, azaz nagy ráfizetéssel dolgozó bányákat. Ez is helyes. Ám a rossz igényfelmérések, a kellő súlyozások mellőzése miatt, egyszeriben szénhiány teremtődött. Ami aligha helyes. Sőt, hiba. A szénbányászat esete mind pozitív, mind negatív értelemben sok fontos tanulsággal szolgált. A legfőbb: a döntéseket rendkívül alapos, minden részletre kiterjedő elemzéseknek kell megelőzniük, s elsősorban az arányok — a fejlesztési eszközök szétosztásánál — hassanak oda, hogy bővítés és visszaszorítás összhangban legyen az össztársadalmi érdekekkel. Szülessék gyors határozat az utóbbiak előállításának abbahagyására? Ez a megoldás? Avagy inkább az, hogy változtassanak a termékösszetételen, mint teszik ezt a pamut-, és gyapjúiparban. Járható a ma veszteséges termék gazdaságossá tételének útja is. Nem hagyható figyelmen kívül az esetleges exportálás — államközi kötelezettségeket nem rúghat fel például sem a gép-, sem a ruházati ipar, s ezért 1975-ig gazdaságtalanul előállított termékeket is szállítania kell —, a devizaszerzés lehetősége. Bűvös kör lenne? Szó sincs erről. Az elsoroltak arra figyelmeztetnek, hogy nem vizsgálható önmagában, egy termelési szakaszon belül a jövedelmezőség. Ami az alapanyag feldolgozójának jó nyereséget biztosít, az az alapanyag termelőjének veszteséges lehet. A vállalati nyereség tehát nem olyan mérce, amelyre figyelve teljesen biztonságos az ítélkezés. A visszaszorításnak feltételei vannak, ahogy a fejlesztésnek szintén. Ezekre alapozódik az ún. szelektív iparpolitika. Gondjaink nem újkelelűek. Csupán az eddig rejtett, takart vonások bukkantak felszínre. A nehézipar 1950—1955 között a beruházási összeg 90 százalékát kapta; a teljes beruházás húsz százalékát csak a szénbányászat. Indokolt döntés volt. Európa-szerte energiaéhség tombolt, importra nem nyílt lehetőség. Ám a szénbányászat fejlesztése „túlélte” önmagát; későn kezdődött meg a szénhidrogénalapra való átállás. A beruházott összegek nem eredményezték mindig a várt — remélt —, hatékonyságot, a termelékenység lassan növekedett, az 1950—1958-as időszak éves átlaga mindössze három százalék volt... 1950 és 1965 között folyamatosan csökkent a gépipar részesedése a beruházásokból, holott a többi KGST-országban éppen ennek fordítottja ment végbe. Tények, amelyek érzékeltetik, az örökség nehéz részét is vállalni kell. Ahogy szembenézni más problémákkal szintén elkerülhetetlen. Így a látszat-„ki- egyenlítődéssel”. A vállalatok népgazdasági jövedelmezősége világpiaci árakon számítva, ugyanis jóval eltérőbb, mint a hazai árak alapján kimutatott eszközarányos nyereségük. Azaz lennének nagy haszonnal termelő vállalatok, de ezeknél viszonylag szerény fejlesztési források képződnek, a népgazdaságilag nem jövedelmező vállalatoknál viszont elegendő a pénz ahhoz, hogy fönnmaradjanak, sőt, „fejlődjenek”! Nyilvánvaló: ezt az ellentmondást sürgősen fel kellene oldani. 1970-ben 47 milliárd forintra rúgtak a vállalatoknak nyújtott állami támogatások, *’z a népgazdaság különböző területein létrehozott nettó jövedelem 39 százaléka. Az ipar és a külkereskedelem ebbői 20 milliárdot élvezett, amit a meglevő szerkezet időleges fenntartásával járó áldozatként foghatunk fel, a hangsúlyt az időlegesre téve. Ennek ellenére a vállaUU 'ál még mindig nagyon lassú a termékszerkezet változás.', az új áruk a régiek mellé sorolódnak, bővül tehát a gyártmányskála, holott sok területen így is nagyon széles: ráfizetéssel jár. Nem lehet tehát ripsz-ropsz „rendet tenni'. Szükséges fokozatok — a támogatás csökkentésétől a megvonáson át, egészen a konkrét utasításokig — egyengetik az átalakulás útját, a haszon nélküli termelés visz- szaszorítását. Mészáros Ottó NÓGRÁD — 1972. szeptember 5., kedd 3 i
