Nógrád. 1972. szeptember (28. évfolyam. 206-231. szám)

1972-09-24 / 226. szám

Palotától kunyhóig

— Adjon az Isten ezerannyit érte.

Ez a leghatásosabb berekesztése a koldusmiatyánknak, ami mint végtelenbe suhintott ostorcsapás megkorbácsolja a. bevehetetlennek hitt emberszíveket. Ez a fájdalmas és magassá gos refrén a kitagadott koldusok egyetlen siráma és joga.

Ilyen cserdítéssel fejezte be miatyánkját Suhajda Péter is, aki bemerészkedett a báró úr kastélyába egy kis alamizsnáért.

— Na és ki vagy te? — kérdezte a nagyúr a mankón támaszkodó, remegő embertől.

.— Én, Suhajda Péter, harmincnyolc éves magyar honpolgár, ötgyermekes családapa. végigküzdöttem a világháborút, Piave mellett elvesztettem a bal lábamat és most mint hetvenöt százalékos rokkant ...

Erre aztán felförmedt a kormányfőtanácsos báró úr és magából kikelve rikácsolta a „lázadó” koldus arcába:

— Nem ezt kérdeztem, te hüle. Mit érdekel engem, hogy te hol voltál, hol csatangoltál, mit csináltál a háborúban. Az a te bajod, ez mindenkinek privát ügye. Azt kérdeztem, mi a mesterséged?

És erre a koldus összerezzent. Hang nem jött ki a torkán. Hej. valamikor milyen derék legény volt. De szívesen belebújt a katonamundérba és ment harcolni Galíciába, a montenegrói hegyek közé és lőtt ártatlan emberekre, akik neki sohasem vétettek, dehát ekkor ipar volt a gyilkolás és minden meghajszolt katona érezte Shakespeare nagy igazságát: „irgalmat elfojt vadság megszokása”. Most . pedig gúnyja és szégyene mindenkinek, még magának is. Ott lógnak rongyos, koszos katonaruháján a vitézségi érmek, mint akasztott emberek. Rajtuk Ferenc József és Károly király arcképei és mintha azok is „in effigie” föl lennének akasztva

És ő most hordozza ezeknek átkát és a maga balek nyomorúságát is. De hordoz még egy láthatatlan érmet is, egy tüdőlövést, de mivel ez nem látható, hát erre nem kapott külön kitüntetést.

— Mutasd csak a koldulási engedélyedet! — kanyarított a levegőbe a nagyúr.

Előkereste és diadalmasan átnyújtotta. (Mert akkor a nyomorhoz is engedély kellett, de akinek megvolt, az nyugodtan nyomoroghatott, senki se háborgatta tovább). Ügy nézett most Péter erre a

nyomorúság-könyvecskére, mint egy kúriai ítélőbíró, aki még paragrafusokkal védheti és alkotmányosnak gondolhatja nyomorúságának minden jogát.

A nagyúr elolvasta, nagyot nyelt és visszaadta a könyvecskét. Gondolta: ennek a csavargónak tényleg joga van a kolduláshoz, a nyomorhoz, ez alkotmányos, konstruktív koldus.

— Na és miért mondtad az előbb, hogy adjon az Isten ezerannyit érte, tudniillik nekem? Hát volt szemed ezt mondani? Nem látod, hogy nekem van mire néznem? Miért nem magadnak kívánsz te nyomorult?! Nagyon rászorulnál. Vedd tudomásul, hogy én már az istenre sem szorulok.

Félelemtől megizzadt markában Péter reszketve szorongatta a húsz fillért és várta, hogy még mennyit kell ezért eltűrnie.

És jött az újabb offenzíva. kegyetlenebb,' mint Sábáénál

volt:

— Na és nem láttad, hogy ki van írva a kapura (s itt olyan pózban beszélt, mintha statáriális ítéletet hirdetett volna ki): kolduni életveszélyes, a kutya harapós?

Látta, hogyne látta volna, de Przemyrüben is azt szónokolták az urak, a tisztek, hogy csak bátorság és most az ő

éhezése veszettebb minden veszett kutyánál és vérbe bo-. rult szemű rohamozónál.

— Nem ismerem az írást — szelídült vissza Péter a békeidőkhöz és hirtelen elkapta a nyomorúság^ hullámain hányódó utolsó mentőövet.

Pedig valamikor még azt is el tudta olvasni, hogy k.u.k. Infanterieregiment Numero Drei. Ezt is meg kellett tanulnia, hogy összmonarchiás körítésben tálalhassák fel a halál nagy lakomáján. Mert ez volt ám az ő beosztása a világháborúban.

— Na, de szerencséd, hogy nem volt szabadon Hannibál és Cézár (csupa hadvezér, jelen esetben csak kutyák), mert azok olyan vérebek, hogy a csavargókat (ez talán enyhe célzás arra. hogy Péter idegen országokban kutatott a halál után) első látásra darabokra szaggatják. Megállj, János, te piszkos inas, majd elhegedülöm a nótádat, épp most tudtad megkötni a két kitűnő kutyát. Cerberus, az szabadon van; de az nem bántja az ilyen kóválygó, mihaszna embereket. mint te vagy.

Ez volt az utolsó és legfájdalmasabb offenzíva, kegyetlenebb. mint a montenegrói utcai harc.

Ezt már nem bírta el a szitkokhoz szoktatott ember és megfordulva, mankójával kifelé kopogtatta a földet, Károly király és Ferenc József császár az érmeken lesütötték a szemüket, már ők is restellték, hogy az oly sok hősi ütközet bátor harcosának ilyen sok bolhacsípést kell eltűrnie.

A báró úr is sarkon fordult, s valami ilyet morgott: „buta paraszt.”

A megsuhintott Suhajda kint megállt. Elolvasta a kutyák előlegezett statáriumát. Szóról szóra úgy volt. De ekkor már könnyes volt a szeme. az ajka remegett és a lelkében eltemetett jajok kötélhúzást játszottak. A nagy hős sírt. mint a méla boron- gású Osszián. Aztán a pénzt eldobta és valamit nyöszörgött mellé.

Talán arra mondott átkot, aki a pénzt megtalálja, vagy önmagára, vagy aki adta, isten tudja kire...?

Benézett aztán a jegyző úrhoz is, de ott ezt az aktaszerű, kemerítő (őt is. kimerítette) felvilágosítást, kapta:

— Kedves honfi, engem a magyar paraszt tart el, márpedig tudhatja, hogy a paraszt ma abból él. hogy nem fizeti az adóját. Már két éve nem kapom rendesen a fizetésemet. Mondhatom magának, ha nem lennének jószívű községi hivatalnokaink, már régen B-listára kerültem volna, mert ezek tartanak el pénzzel, és a parasztok aludttejjel. De már félek bemenni az irodámba, mert mindig ostromolnak alattvalóim, s nekem mindent el kell tűrnöm. A parasztokat még ki tudom fizetni a dicsértessék a Jézus Krisztussal.

— Hát a maga pofájáról nem sülne le a bőr ezek után?

— Azt hiszem, méltányolja honmentésem lélekemelő, s egyúttal gyalázatos és megalázó munkáját, amikor azzal az indokkal térek ki különben indokolt kérése elől. hogy egy fillérnek sem vagyok ura.

— Hiszem uram, hiszem ..., — nyögte amaz és kifelé tántorgott vak célú ténfergéssel. Attól tartott, hogy nyomorúsága mellé meg kell tanulnia Werbőczi Trtpartitumát vagy kérvényt kell benyújtania és iktatta tnia.

Betámolygott aztán egy elhagyatott udvarra.

Földjét felverte a gyom és a keserűlapu. A ház fala sok helyen lesírta magáról a rá- kényszerített vakolatot. Kéménye nem füstölt, talán sohasem füstölt. Talán nem is ember lakik benne, hanem valami mesebeli szörny, valami csúf vasorrú bába. Talán senkié, semmié.

A kapukat is ellopták a falu zsiványai és a gazos, kietlen udvar most így ásít bele a falu utcájának eseményte- lenségébe.

De ő remélte, hogy itt talál egy kis megértett jajt. egy kis megosztott szenvedést. Bekopogtatott.

Csend.

Ismét bekopogtatott.

Megint csend. *

Várt.

Halk léptek kopogása hallatszott.

A zár nyikordult. az ajtó kinyílt.

Feketébe öltözött asszony állt előtte. Magas és sápadt, mint a ravatalgyertya vagy mint sötét pincében kihajtott krupmliinda.

És ekkor elkezdte zuhogtat- ni a miatyánk monoton tragédiáját. És dübörgött az ima lelkiismerete — vádolva, jajgatva, könyörögve és lelkűknek minden öklével megostromolták az emberekből elsikkasztott embert.

„ ... de szabadíts meg a gonosztól” — hangzott az örök fájdalmú emberiség utolsó ditirambja.

Itt már elmaradt az „adjon Isten ezerannyit érte”. Itt nincs mire mondani ezt a semmire nem kötelező szívajándékot. Talán bánatból kérne ezerannyit? Mert itt alamizsnát bizony nem kaphat.

— Térjen beljebb, szegényember — mondta a gyászruhás asszonyliliom a megértésre talált kodusbánatnak.

Leültek. Mindegyik elsírta a maga keservét. Keresgéltek egymás lelkében és mindegyik megtalálta a maga nyomorúságát. És ez volt az igazi nyomorúság. Nem volt rajta semmi festék, alkotmányos, nemzetiszínű zománc, de benne sírt az egyetemes emberiség minden Golgotája.

— Férjem ottveszett a háborúban, fiam Öt évvel ezelőtt kiszökött Amerikába, ott rászakadt a bánya. Egyedül maradtam a férjem, a fiam és a magam bánatával. Nekem most három élet tragédiáját kell hordoznom.

— Itt van szegénynek az utolsó fényképe — ekkor odalépett a komódhoz és levett onnan egy elhomályosult, megkopott képet és átnyújtotta a koldusnak. És az nézte. Nézte, amíg. benne meg nem látta önmagát, a vészbe ha- nyatthomlok rohanó, csuhajos kedvű, bepálinkázott katonát. Szemhéját eldugott könnyek csiklandozták. Próbálta elfojtani, de az végigömlött arcán, aztán folyt, ömlött. mint gátját áttörő Tisza, aztán belefolyt egy másik könnypatakba és a két sfralomfolyó hatalmas folyammá szélesedett.

Már házakat borított,. palotákat, legelésző gulyákat sodort el. Ringó búzavetéseket, kövér mezőket, és öröktermő televé- nyeket temetett el piszkos iszapjával. Az emberek jajgatva úsztak az élet bűnös hajóroncsain. Fölöttük dögkeselyűk szálltak vijjogva. És már emberhullák és állatok bűzlő tetemei úsztak felpuf- fadva és rothadtan. Itt egy arany hajú gyermek sodródott az árban. Arcán az életnek ottfelejtett utolsó mosolya. Amott egy asszony fekete ruhában. Utána egy katona szétlőtt testtel, véresen, piszkosan. szétterülve a tajtékzó habokon. Utána egy katonasapka rohant, rajta piros rózsa, amely tiltakozik minden megsemmisülés ellen.

Aztán felgyújtott házak üszkös gerendái, szétszórt csontok, koponyák, aztán akasztófák, hóhérok és királyok összedőlt trónokkal és szétzúzott koronákkal. Majd borzalmas látomás: öklök emelkednek ki az örvénylő zuhatagból és fenyegetőznek. Az emberek nem látszanak, csak az öklök, de szeretnének felszínre jutni. Rángatóznak, fenyegetnek, vo- naglanak és ütnek, amit érnek, de minden hiába. Továbbra is lent maradnak a piszkos forgatagban. De amelyik már megfulladt a vízben, a felszínre kerül és fönt úszik némán, diadalmasan és büdösen.

S a nagy zűrzavarból magasan emelkedik ki egy feketére festett, egyszerű fakereszt, mintha minden halálnak és hullának ez lenne a fejfája

Itt nyugszik Kőszó János közvitéz élt

28 évet

siratja özvegye és egyetlen

gyermeke

— Áldja meg az Isten — mondta a koldus — megfogta a kiaszott testű özvegy halvány kezét és elhagyta a siralomházat.

Kint a korhadt düledező kerítésnél megállt és mankójával egy diadalmasat dobbantott a földre, örült, hogy az ő magánosságánál még van borzasztóbb magánosság és jö- vőtlenségénél sivárabb jövőt- lenség. Fejbe kólintott nyomora ismét élő nyomorrá hatal- masult benne, s érezte, hogy még van joga az élethez, a kolduláshoz.

De most már csak a szalrfedeles viskók ajtaján kopogtatott.

Egyszer csak azon vette észre magát, hogy ráesteledett és nincs szállása.

Egy kaputlan udvarra tévedt. Bekopogtatott. Jóságtól csengő hangok visszhangozták köszönését. A falu harangozó- ja volt. Bevezette, adott neki szállást, még egy kis harapni- valót is.

Már kora hajnalban fölkelt. Elbúcsúzott és mankójával tovább dobogtatta a föld lelki- ismeretét.

Natkó Gyula

Átmeneti történet

A Pesti délután érkezett meg a vidéki irodaházba. A nők összecsoportosultak a folyosón és lázasan beszélgettek valami érdektelen témáról. Annak a látszatát akarták kelteni, hogy nekik most éppen a folyosón van fontos tárgyalnivalójuk. Pannika, a gárda legifjabbja és legszebbje gyorsan hajtott egyet a szoknyája derekán, kerekre meresztette a szemét; valami fura bandzsa tekintetet csinált, félig a Pestit, félig a beszélgetőket nézte. A Pesti, a helyzet magaslatán, megpróbálta beljebb húzni takaros kis pocakját és díjbír- kózó állásba merevedett. Mélyen rezgő, tenor hangon érdeklődött átmeneti munkahelyének holléte felől. A nők egyszerre ugrottak és csapatban kísérték fel a második emeletre. Aztán kinyílt a szoba ajtaja és a Pesti megláthatta átmeneti titkárnőjét. Az, feszesre húzott mellekkel, mosolyogva fogadta.

Becsukódott az ajtó. A nők visszaballagtak helyeikre és a nap hátralevő részében már nem dolgoztak semmit. A Pestit tárgyalták, meg a titkárnőt, akivel eddig a napig senkinek nem volt baja. Észrevétlenül élt köztük, tisztelettudó volt és szerény. Pillanatok alatt lett belőle kacér férfiból ond, férjcsaló.

Pannika az egész délutánt a második emelet folyosóján töltötte és átkozta a hangszi- getelős ajtók feltalálóját is. Bár fogalma sem volt, hogy ki lehet az.

A Pesti eközben kényelmesen elhelyezkedett átmeneti birodalmában, s a titkárnővel öt percen belül közvetlen stílusban megérttette elképzeléseit. Ez, mivel butuska volt egy kicsit, rögtön megállapította, hogy a Pesti nemcsak szemrevaló, de rendkívül intelligens is, mert csak a nagyon művelt emberek mondhatnak olyanokat, hogy ebben a táguló világegyetemben ilyen jó nő nincs is több, meg őrizkednie kell a kispolgári csö- kevényektől annak, aki vidéken lakik, meg mondott még egy-két műszót, amit viszont a titkárnő már nem értett, hiszen még csak az esti gimnázium második osztályát fejezte be. Szóval a Pesti meg a kifeszített mellű titkárnő tartalmasán eltereferéltek, a kolléganőket meg az első emeleten törte a frász.

A második nap is olyan volt, mint az előző. Nem változott semmi, hacsak azt nem tartjuk említésre méltónak, hogy a titkárnő; „ügyan nekem férjem van, akit még sohasem csaltam meg, és beláthatnak az ablakon az állványozók” jelszóval próbált kibontakozni, mintegy ötperces csókolódzás után átmeneti főnöke karjaiból. A fejében — ahová még a Pesti sem láthatott be — meg az motoszkált, hogy istenem, nem olyan nagy bűn, amit most csinál, hiszen nem mindennap akad az ember életében egy eredeti Pesti, egy intellektüel.

8

NÓGRÁD — 1972. szeptember 24., vasárnap

DOMBVIDÉK

(Radics István tusrajza)

Pannika feldúltan sétált a folyosón, és az agya lázasan dolgozott. Pocsék volt a lelki- állapota, mióta ez a gemyák — magában így nevezte a Pestit — betette ide a lábát. „Hogy lehetne vele tartósab- ban beszélgetni, úgy négy- szemközt?” — e téma körül forogtak a gondolatai. Majd megmutatná, hogy milyenek az okos nők. E-ívégre nem hagyhatja az ember, hogy a Pesti csak a titkárnőnél szerzett tapasztalatokkal távozzék a fővárosba, és elterjessze a vidéken élő nőkről, hogy azok buták. Nem, ez igen rossz fényt vetne úgy általában ... Egyszóval Pannika nem egyéni érdekektől vezérelve akart a Pestivel beszélgetni, közelebbi kapcsolatba kerülni. Hajlandó volt feláldozni magát a vidéken élő értelmiségi nők érdekében.

A harmadik napon felvillanyozva nyitott be az egyik kollégája szobájába, akit különben szívből utált, s akivel már hónapok óta a köszönésen kívül nem váltott szót, de aki a Pestit valahonnan régóta ismerte. A fiatal kolléga elképedten fogadta el Pannika meghívását az esti házibulira, de már tisztábban látott, amikor Pannika közölte, hogy a teljes létszám érdekében a Pestit is vigye magával.

így történt. Múltak az órák, peregtek a vadnyugati számok, fogyott a konyak, emelkedett a hangulat; a hábé jól indult. Pannika boldog volt, viháncolt, szorgoskodott, aztán levetette magát egy földön heverő párnára, éppen a Peseti lábai elé. És végre ketten beszélgettek. Pannika elhadarta életfilozófiájának lényegét, amelyben evés-ivás és egyéb, is mind benne foglaltatott. Az utóbbin vitatkoztak. így volt ez jó,, legalábbis Pannikának, mert bebizonyíthatta a dialektikus materializmusban való alapos jártasságát. Először boldogan tapasztalta, hogy tájékozottabb, mint a Pesti. Később valahogy lelombozó- dott és már azt szerette volna, ha a Pesti csak egy kicsivel is értelmesebb. Mert a vita egyoldalúan nem igazi, ahhoz két fél kell, két egyenrangú, egyívású fél. Pannika ekkor még nem akarta beismerni, hogy a Pesti számára nem partner, mert nem olyan észkombájn, ahogy azt elképzelte. Még annak a hülye Tapétának is okosabb beköpései voltak á vitában, mint a kedves vendégnek.

Bár konzervativizmussal nem lehetett vádolni, mert a szomszéd szobában eltöltött másfél óra fényt derített arra, hogy a Pestinek az ellenkező nemek közötti kapcsolatok tekintetében még modernebbek a nézetei, mint Pannikának. De valahogy ez nem bántotta Pannikát, nem érezte magát legyőzöttnek, lehengereltnek. Olyan érzés vett rajta erőt, miközben a Pesti mellett feküdt a heverőn, mintha egy nagy-nagy semmiben lebegne, egy űrben, aminek nincs tartalma, amiben még levegő sincs, ami olyan, mint a léggömb, hogy egykettőre eldurran és vége. S ahogy így lebegett a semmiben, hirtelen szeretett volna megkapaszkodni valamiben. Ideges lett, megmarkolta a Pesti sörényét és üvöltött, hogy: „Hülye állat vagy hapsikám, buta állat, az agyad helyén spenót van!” És már nem a haját markolta a kedves vendégnek, hanem a fejét ütötte, olyan erővel, hogy az felnyüszített, és köszönés nélkül elment.

A buli utáni napon Pannika karikás szemekkel jelent meg a munkahelyén, nem sétált a folyosón, becsukta irodája ajtaját és szorgalmasan dolgozott. Kivédte a titkárnőt a többiekkel szemben, s ha a Pestire terelődött a szó, lemondóan legyintett.

„Szegény, már megint reménytelenül szerelmes” — gondolták a munkatársnők, és sajnálták nagyon.

V. Kiss Mária