Nógrád. 1972. augusztus (28. évfolyam. 179-205. szám)
1972-08-06 / 184. szám
Felmérés és demokratizmus Az oktatáspolitika továbbfejlesztésének ösztönző hatása Kései ábránd Egyik napilapunk levelező rovatában külföldi vendégnek hazánkban szerzett benyomásairól olvastam érdekes beszámolót. A nyugatról érkezett látogatót főleg „az őszinte közvetlenség lepte meg; amellyel a nyilvánosságot tájékoztatják, készülő törvényjavaslatokról, tervekről, és elképzelésekről, sőt nemcsak tájékoztatnak — fokozódik a meglepetés —, hanem egyre gyakrabban kérnek hozzászólásokat, javaslatokat.” Hatékony segítség Igen, ami nekünk természetes és talán sokszor nem is becsüljük meg kellően, másnak meglepetést jelent. „Természetes”, törvényszerű tartalmáról, realitásáról személyes élmény kapcsán szeretnék szólni, a legszélesebben értelmezett közösségi összefüggésben. Befejeződött a X. kongresszus határozata alapján kezdeményezett nagy felmérő munka, melynek keretében igen széles körben vizsgálták meg az állami oktatás egész rendszerét és tartalmát. A vizsgálat nyomán született MSZMP KB-határozatot a sajtó nemrég ismertette. A megjelenéssel egyidőben sok társamhoz hasonlóan kaptam kézbe a Központi Bizottság levelét, amelynek figyelmes hangja minden bizonnyal magyarázatul is szolgálhatna a bevezetőben említett látogatónak. „Sem a felmérő munkát, lem a javaslatok kidolgozását nem tudtuk volna elvégezni, ha nem kaptunk volna hatékony segítséget pedagógusoktól, tudósoktól. E munkában nagy segítséget jelentett, hogy részt vett a pályaválasztási és felvételi rendszer kérdéseivel foglalkozó munkabizottság tevékenységében és elősegítette a továbbfejlesztésre vonatkozó javaslatok kialakítását...” A közei másfél éves tevékenység szinte minden mozzanata nagyon tanulságos volt. Az a tény, hogy olyanokkal dolgozhattam, akiket eddig elsősorban írásaikból ismerhettem, önmagában is izgalmas élmény. A közös munka, a viták szenvedélyes hangja, a körültekintő — az érveknek és nem a tekintélyeknek, a „hivatalosnak” szóló — figyelem, jelentette azonban az igazán tiszteletet parancsoló tanulságot. Bizottságunk rendkívül sok hazai és nemzetközi vonatkozású adattal; közösségek és egyének véleményével, dokumentumok tömegével dolgozott. Éppen a központi irányítás gyakorlatának megfelelően mindig igyekezett elszakadni a sablontól, a rutinelemzéstől. Tudományos alapokon Talán itt kell megjegyeznem, hogy éppen a vizsgálat adatai bizonyították, hogy mennyire káros lehet az a folyamat, amelynek során a különböző szervek, intézmények — a felsőbb szintű, általános feladatokat másolva — önmagukban,- gépiesen másolva a többit „teljesítik feladatukat”. Egyik szembetűnő vonása ennek, az anyagi és szellemi erőket szétforgácsaló előkészítő tanfolyamok szervezése. Egyetem, üzemek, iskolák, ifjúsági szervezetek, művelődési házak, szakszervezetek stb., szerveztek matematika—fizika előkészítőket a fizikai dolgozók gyermekeinek, mert a felsőbb utasítás ezt a két tantárgyat tartotta a legfontosabbnak. A kampány eredményeként többnyire ugyanazon tanulók járhattak azután a tanfolyamokra, ugyanazon előadókhoz. Más tárgyakra, más szakra készülő gyerekekre senki sem gondolt, mert nem a gyerekeket kérdezték meg, hanem „szerveztek”, pedig azt, hogy milyen segítségre van szükség egy iskolában a fizikai dolgozók gyermekeinek, azt nem fentről és kívülről lehet eldönteni. Bizottságunk nem volt kis létszámú, és szűk képviseletű, (gyakorló pedagógus, pszichológus, egyetemi rektor stb.), mégis csaknem valamennyi kérdés „megnyugtató”, reális összegezésekor kibővült. Ez nem valamiféle bizonytalanságot jelzett, éppen ellenkezőleg. A vizsgálatnak alapelve volt, hogy a gyakorlati munkában tevékenykedőkre kell támaszkodni, meghallgatva „mindenféle” álláspontot, felkutatva esetleg elsüllyesztett, korábban visszautasított véleményeket, javaslatokat. Nélkülözhetetlen eszközként nyert felhasználást a széles - körű, tudományos alapokon álló közvélemény-kutatás. A vélemények összegezése szembetűnően tükrözött két kedvezőtlen jelenséget: 1 A megítélésekben, a véleményekbe^ megle- * hetősen gyakori az egyoldalúság, az elfogultság. Pl.: csak gimnáziumi nézőpontból, csak az egyetemi továbbtanulás szempontjából „értékelnek”, kritizálnak. Minden problémát az iskolákra, vagy éppen a szülőkre hárítanak, de nem mérlegelnek olyan alapvető kérdéseket, hogy elfogadható kor e a pályaválasztáshoz a 14 év, vagy a pályairányítást járási szinten kívánják megoldani. A KB határozata nem hiába emeli ki a határozottabb, a körültekintőbb tájékoztatás szüksé-- gességét, hiszen még felelős vezetők is összekeverték a szakközépiskolát a szakmunkásképző iskolákkal, vagy évek óta bevezetett eljárást javasoltak! Megengedhetetlenül nagyok a különbségek, * osztályok, társadalmi rétegek, országrészek, iskolatípusok, iskolák lehetőségeiben, feltételeiben. A vizsgálat egyik sürgető célja volt ennek a hátránynak, fokozott felszámolása, megszüntetése. Számítanak a pedagógusokra Az elemzés a közoktatás helyzetének őszinte, tárgyilagos feltárása, összefüggéseiben tükröződik, hogy a problémák többsége nem speciális magyar jelenség. A lehetőségek és a kidolgozandó konkrét tervek összhangjának megteremtése azonban a mi feladatunk. A vizsgálat átgondolt kollektív munkája azt a tanulságot is hordozza, hogy a tényleges tevékenységben is szükség lesz a folyamatos visszajelzésekre, segítésre és a társadalom legszélesebb rétegeinek tájékoztatására, ellenőrzésére. Ezt az igényt jelzik a már idézett levél utolsó mondatai: „Reméljük, hogy a végrehajtás bonyolult és nagy munkájában is számíthatunk támogatására és a fáradozásért kárpótolni fogja az eredmény.” Mindannyiunk érdeke, kötelessége, a fiatalok nevelésének ügye kívánja ezt. Andrássy Péter „Teljes mell-szélességgel álltam / az arcvonalba, a világ / megváltásáért küzdve bátrap, / s ott is csak a harmóniát / hallván, ahol a zavaró zaj / a rend nagy építményein / eluralkodott, s nőtt a sóhaj.” Ismét szegényebb lett a magyar irodalom, ötvennyolc esztendős korában elhunyt Kónya Lajos kétszeres Kossuth-díjas költőnk. Utolsó vereseskötete a „Kései ábránd” az elmúlással, az öregedéssel viaskodik, az ifjúságot akarja visszaperelni, a ki nem hunyó kíváncsiságot éltetni, mert nem tud belenyugodni, hogy „tán egy marék toll sem marad csak az isten üres magánya, fojtogató szomorúság.” , Kónya Lajos 1914. november 2-án született Felsőgal- lán. Apja szabómester volt, örökmozgó, siető, kalandra szomjas, százszor újrakezdő, törhetetlen-reménykedő, elpusztíthatatlan kedvű — ahogy az író „Kicsi a világ” című önéletrajzi regényében jellemzi. Szerencsés gyereknek mondja magát, mert ha anyagi bőségben nem is volt része, olyan édesanyja volt, akiben szegényparaszti szolgálóleány létére is „mérhetetlen szomjúság élt a szellem dolgai iránt.” Szűkös anyagi körülményei miatt választotta a pedagógusi pályát. 1936-ban, végzős tanítóképzős korában jelent meg az első verseskötete az „Üti sóhaj”. Ezt még további két kötet követte, ennek ellenére költészete a felszabadulás után tudott igazán kibontakozni. Az ötvenes években elsősorban mozgalmi verseivel tűnt ki. A „Bányászlámpák” című elbeszélő költeménye a munkásosztályhoz való örök hűségének szép vallomása. A költemény záró strófájában írja: „Mint bányászlámpák lenge fénye, l mind boldogabb vidékeken / vezess, gondjaim menedéke, '/ jutalmam hű csókod legyen — / s miként e lámpák csillogása, / légy dolgaimban is velem, / emlékeztess folyton Hazámra, / orökkétartó szerelem!” Jelentős szerepet tölt be, mint az irodalmi élet szervezője is. Előbb az írószövetség lektorátusának lesz vezetője, majd ő tölti be a főtitkári tisztséget is. Költészete nem mindig mentes a sematizmustól, de a személyi kultusz erősödése idején hangja komorrá válik. Jellemző példának talán a szüleihez ekkor írt verseit lehet venni. „Apám” című versében még boldogan dicsekszik sikereivel: „Apám csak ül, örömtől könnyesen. / Nem sok öröm jutott ki életében / szegénynek, hát most sikereimen / hadd csurran- jon örömkönny a szemében!... / Ha rágondolok, elszorul szívem. Ezt írta: Könyveidet olvasom, / félig süketen és félig vakon.” „Anyám” című versében már a könyörtelen beszolgál- tatási rendszer ellen emeli fel a szavát: „Nem termett annyi napraforgó, mint amennyit be kéne adni.-« bab se, borsó se...” A párt segítette őt harcos költővé válni: „Régen csak egyedül voltam, / úgy harcoltam, ha harcoltam, / Nem láttam az ellenséget, / vagdostam a sötétséget / Ké- zenfog már Pártom keze, i velem a föld jobbik fele...” 1956-ban elhallgatott, s csak 1958-ban jelentkezett újra. Ekkor egy ideig tanár, majd könyvtáros, végül pedig a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa volt „Emlék és intelem”, „Hazai táj”, „Égen-földön”, „Aszú”, „Szálló magvak” című verseskötetei mellett prózai munkákkal is jelentkezett A „Hej, búra termett idő” című regényében háborús emlékeit dolgozta fel, a „Virág Márton boldogsága” című regénye pedig önéletrajzi sajátosságot mutat. A „Kései ábránd” című kötete hű tükre a már érett és lehiggadt költő érzés- és gondolatvilágának. Nyelve egyszerű, olykor szinte már a próza határán mozog, de ! közvetlenségével mégis magával ragadja-az olvasót. A „Könyörgés jó illatokért” és a „Hajnali ének” ciklusban a nőt ünnepli, a szép szerelmek visszahozhatják az ifjúság elszállt örömét. Emlékezetes vers a „Koszorú”, amelyet Kőszegi Attila vezérkari őrnagy emlékének szentel, aki századával együtt átállt a szovjet hadsereg oldalára. Katonáit sikerült ugyan megmentenie, ő maga azonban egy félreértett mozdulat áldozata lesz: az őr lelövi. A „Veres Péter halálára” című versében azt kéri az örökkévalóság bevetetlen földjeire költöző írótól, hogy hagyja rá hitét és felelősségérzetét. Ezzel a felelősségérzettel élt a költő, amíg élt. A hűség volt a legjellemzőbb emberi vonása, hűség a hazához, a szocializmus eszméihez. Utolsó versét néhány nappal halála előtt, a János Kórházban írta. Megrendítően szép vallomás a hazaszeretetről, visszautasítása az olyan gondolatoknak, hogy mindegy hol élünk, csak jól folyjék a sorunk. „Anyanyelvem bölcsőjében l ringok jó fél évszázada f kötelékek ezrei kötnek / nem tudom elvágni őket / A közhelyek fürdőjébe / márto- gatták és hazugságok / rózsavizével permetezték / legszentebb érzelmeimet f Mégsem tudták hozzád való/ hűségemet / kimosni szívemből hazám”. A költő utolsó kívánsága az volt, hogy haló porait se engedje soha ki zárt tenyeréből a haza, amelynek gyarapodásáért tiszta szándékkal dolgozott. A költő pedig immár tovább él verseiben, az olvasók szívében a múlandóságtól többé nem há- borgattatván. Csukly László 23. Szász Dániel bekapcsolta a magnót, a szalagról a saját hangját hallotta: — Dédi kérem? Tettek a németek ajánlatot Balátainak, hogy ha átadja a területeit, akkor megfelelő összeget bocsátanak a rendelkezésére? — Igen, tettek. — Milyen összegről volt szó, és ki tette név szerint az ajánlatot ? — Nem tudom. En Éva édesapjától hallottam bizonyos összegről... — - Mikor volt ez ? — Nagyon nehezen jegyzem meg a dátumokat. Az utcaneveket, telefonszámokat is gyorsan elfelejtem. Ezért készítek mindenről feljegyzést. Drága kis Évám, hogy nevetett, amikor megtalálta a szekrényemben Pesten a bentesszámlákat. — A Balátainak szánt ösz- szegről mégsem készített feljegyzést ? Hogyan lehet ez ? — Lehet, hogy készítettem, de tudnod kellene, az én házamat bombatalálat érte 1944- ben. Mindenünk ott veszett. Én a pincében voltam Évával. Képzelheted, mi mindenen mentünk keresztül. Ügy ástak ki bennünket. Olyan nagy megrázkódtatás ért, néha elfelejtek dolgokat. Kihagy az emlékezetem. — Valószínű a lelőhelyek értékét figyelembe véve több millió pengőről lehetett szó. — Igen. ele ez engem nem nagyon érdekelt — a bárónő nyugalma alól feltört az erőszak. Hangja legalábbis ezt sejtette. — Az okkultizmus kérdéseit tanulmányoztam, österreichernél jártam is Bécsben. Helen Schmidt a legjobb médium... Szász félbeszakította felesége nagyanyját. — Elképzelhetetlen, hogy Űn, akinek Balátai tetemes összeggel tartozott, ne érdeklődjék veje anyagi viszonyairól. — Ez az ő magánügye volt. Különben is, tudtam én már,, hogy fütyültek a pénzemnek. — Szóval tartozott önnek Balátai. — Igen. Adtam neki bizonyos összeget. — Mit kezdett ő ezzel? — Nem emlékszem. — Vásárolt ön bauxitrész- vényeket a tőzsdén? — Én nem. A titkárom. — Hogyan hívták a titkárát, Dédi? — Werner, Otto Werner. — Német ember volt? — Hát nem egészen. Idevalósi ember volt, de német származású. — Meddig volt a szolgálatában ? — Nem emlékszem pontosan. Azt hiszem 1944-ig. A vegyigyáramat is lebombázták, és már nem volt miből tartanom, össze kellett húznunk magunkat, szegények lettünk. — Értem. Szóval azt sem tudja, ki tette az ajánlatot és mennyiről szólt? — Nem. Én csak arról tudok, az amerikaiak ki akarták vinni az USA-ba. Legalább azt elfogadhatta volna. — ön ellenezte- a német ajánlat elfogadását, vagy mellette volt? Szász emlékezett, ennél a kérdésnél a bárónő nagyon izgatott lett. Elpirult. — őrültség nem elfogadni. Ezt mondtam Jenőnek. Alice 4 NÓGRAD - 1972. augusztus 6., vasárnap SZUTS DÉNES: Öngyilkosság ? (A Kaszinó utcában is bizonygatta: egyetlen lehetőség. A németek tisztességes összeget kínáltak. — Hogyan került oda a lánya? Hiszen már évek óta különváltan éltek. Nem? • A bárónő észrevette, hogy elszólta magát. Sietett a hibát helyrehozni. — Véletlenül találkoztunk a Gellértben, és Balátai dicsekedett, ha akarná, rengeteg pénze lehetne. Alice-zal voltunk. Később együtt is mentek ők el. Alice későn jött haza. Nagyon megviselte férjének a makacssága. Szeme kisírva, arca beesett, sápadt volt, egész testében reszketett. .. Az a csökönyös szamár apósod akkora csalódást okozott a pártfogóinak (értsd, a nácibarát trösztvezetőknek), hogy rám is neheztelni kezdtek. Ezt anyagilag is súlyosan megéreztem. Szász a homlokára csapott. Pont e fölött a nagyon fontos megjegyzés fölött akart ő el siklani. Hiszen ez annyit jelent, hogy Ehrenburgi Bayer Olgát bízták meg az ajánlat megtételével. Meg voltak győződve arról, hogy az anyagilag gyenge lábon álló, kiéheztetett mérnök kapva kap a 3 millió pengőn. Szász Balátai helyébe képzelte magát. Milyen nagyfokú önuralomra volt szüksége apósának, hogy nemet mondjon! Ha elfogadja a pénzt, nem árverezik el zártkutatmányait. Felesége a mellére borulva kér bocsánatot, és újra a szerelmi kapcsolat néma és sötét, de boldog mennyországában élhetnek. Az új Tröszt állandó munkát, elnökségi tagságot kínál neki. Mindenbe beleegyeznek, csak ruházza rájuk a lelőhelyek kiaknázási. értékesítési jogát. Bizonyára szerette a pénzt is, hiszen feleségének a márványvilla- ajánlat és a többi ígéret azt bizonyítja, hogy Balátai Jenő gazdag ember akart lenni. De Balátai emellett hazafi is volt. Inkább szakított az asz- szonnyal, inkább elment albérletbe, inkább vállalta az újabb adósságokat, csak ne kelljen átadnia a németeknek a bauxittelepeket. Ám, amire Balátai biztosan nem számított, az az árverezés volt. A németek átlátszó trükkel, a magyar állammal vetették el egy magyar ember felfedezéseit. Balátai azt hitte, a telepek maradnak, és azoknak a birtokában köny- nyen dacolhat ’ a német zsarolással és anyósával is. Clodiusék az ajánlat visz- szautasítására iszonyú dühbe gurulhattak. Még a bárónőnek is megmoshatták a fejét. Ludger Westrick és Schröder talán meg is fenyegették. De a németek nem ejtették a bárónőt, szükségük lehetett még rá. A kormányt sikerült rávenni az árverezésre és az új Bauxit RT megalakítására sőt, arra is, hogy abban a prímet a német megbízottak játsszák. Anyira azonban nem voltak biztosak a dolgukban, hogy Balátait is teljesen elfelejtsék. A németek világuralomra törtek, és a világuralomhoz nem volt elegendő a magyar bauxit. Az csak a villámhaborúhoz kellett. Balátait később be akarták fogni újabb kutatásokra, ha kell erőszak árán is. Európában számtalan tudóst dolgoztattak életveszélyes fenyegetésekkel, zsarolással, pénzzel, s módszereik szerint ehhez mindig felhasználták a családi adottságokat. Elrabolták az illető tudós lányát, bebörtönözték feleségét vagy fiát, és úgy kényszerítették munkára. Ba- látainál is végigpróbálták az összes elképzelhető eszközt, és nem rajtuk múlott, hogy csődöt mondtak. Balátait felakarták használni, voltak vele elképzeléseik. Ahhoz tehát, hogy eltegyék láb alól, még valaminek történnie kellett. Ebben az időben csak anyagilag akarták tönkretenni. A fizikai megsemmisítés gondolata még nem érett meg. És abban, hogy ez később felmerült, nem tudni, volt-e szerepe a Bauxit Tröszt vezetőinek. Miért követelt pénzt a bárónő ettől a kölni gyógyszerésztől, Alfred Flessburger- től? IÓ ez az ember? Volt-e ennek valami köze akkor a magyarországi ügyekhez?... Export-import céget vezetett. Melyiket? Jó lenne beszélni vele. Hátha tud valamit? Szász idegesen felnevetett. Agyongyötri agyát és már kényszerképzetei vannak. Flessburger és a Dédi biztosan érdekelt volt valamelyik üzleti tranzakcióban a sok közül. Onnan származik az ismeretségük. Az ügy szempontjából ez most lényegtelen. A megoldás kulcsa Balátai- nál van, azt kell megkeresnie. Dániel biztos volt a dolgában és tudta, jó nyomon jár. A következő kérdés, amire választ kell adnia, Balátai lelkiállapota az árverezés után. Elkeseredhetett-e a mérnök annyira, hogy véget vessen életének? Ha elkeseredett volna, s hiábavalónak tart minden közbeavatkozást, akkor nem megy el dr. Dénes György ügyvédhez, nem harcol a zártkutatmányok visz- szaszerzéséért. Balátai azonban — mint ezt az ügyvéd számtalanszor kijelentette — elszánt akarattal küzdött. Az első fokon ugyan elutasították a kérvényét, de a második tárgyalás még hátra volt. Sőt a Kúria döntése is... Miért lett volna öngyilkos a végső döntés előtt? Szász dr. Árvainak, a Műszaki Élet című lap főszerkesztőjének, egyik Balátairól írt cikkére emlékezett. Dr. Árvái Balátairól így írt: „Pénztelenül, nyakig adósságokban tengődött, nyomorgóit, lyukas cipőkben, rongyos télikabátban járt. Egy havas délután találkoztam vele. Nagy, fekete szeme lázasan égett arcában. Lefogyott, keserű vonásai megkeményedtek. Olyan ember benyomását keltette, aki bármelyik pillanatban ütni, ölni, valamint felrobbantani képes. — Mit tehetek érted, Jenő? — állítottam meg. — Semmit! — kiáltott dühösen és igaztalan vádakkal támadt rám, mintha, mi, a mérnöki kamara, tudtunk volna valamit is tenni érte. Sajnáltam. ..” Balátai tehát a főszerkesztő szerint nyomorgott, emiatt dühös volt, ütni, ölni lett volna képes. De nem saját magát! Bár az események 1938-ban felgyorsultak. Hónapok alatt is sok minden történhetett. (Folytatjuk)
