Nógrád. 1972. augusztus (28. évfolyam. 179-205. szám)
1972-08-27 / 202. szám
Vita a művelődésről A tévé és az új módszerek A tömegközlési eszközöknek a társadalom életében betöltött funkcióival — társadalmi, gazdasági fontosságuk miatt — egyre inkább tudományos igénnyel foglalkoznak, figyelembe véve azt, hogy az általános szükségletek köre természetszerűleg nagyobb, jelentősebb, mint a tömegközlési eszközök által kielégíthető szükséglet Tárgyi formák A polgári kutatók közül a legnagyobb visszhangot kiváltó módon Marshall McLuhan foglalkozott kommunikációs folyamatokkal. A marxizmus számára elfogadhatatlan alapállás és következtetések mellett figyelemreméltó összefüggéseket állapított meg a kultúra fejlődésének szakaszairól. Véleménye szerint az emberiség kultúrája a könyv- nyomtatás feltalálásáig (Gu- temberg-galaxis kezdete) a szóbeliség kultúrája volt, amelyet a könyvnyomtatás után az objektiváció szintjére lépve napjainkban a tömegközlési eszközökkel (főleg a tévével) a készen kapott konzumkultúra közegében az emberiség kultúrája újra visszatér a Gutemberg- galaxis előtti állapotokhoz, újra előtérbe kerül a szóbeliség. Holott nem erről van szó, mivel napjainkban tárgyi formák a kultúraelemek hordozói, amelyek szervesen illeszkednek az egyetemes emberi kultúra fejlődési folyamatába. A társadalom erkölcsi, etikai értékrendje és kulturális színvonala az egyén társadalmi gyakorlatát, létezését, cselekvését nagymértékben meghatározza, ennek következtében az osztálytársadalmakra jellemző kulturális megosztottság nálunk is tapasztalható. Az elit- és tömegkultúra szétválása, polarizálódása nálunk is komoly veszélyeket jelent. Az egyes ember választási esélye 50—50 százalékos a kulturális terület kínálatának dömpingjében, de az értékes, igazi kultúra és az értéktelen „kúltúrális termék” fogyasztásának módjai az úgynevezett konzumkultúra veszélyeit hordozzák magukban. Mit tehetünk a kultúra szétszakadásának megakadályozására, illetve a távolság növekedésének lelassítására? Mivel a „kulturális kínálatban” jelentkező differenciálódás nem szüntethető meg, így alkalmazkodva a kulturális értékrend rétegeződésé- hez, rétegezett műveltséganyagot kell biztosítani, elsősorban a tömegközlési eszközök segítségével, illetve közvetítésével. Természetesen a jelenlegi műveltségi szerkezet átrendezése nem egycsapásra megoldható feladat: a köz- műveltségi berendezés természetszerűleg szükséges, adekvát megreformálása csak a kulturális forradalom hosz- szabb távú általános feladata lehet. Kérdésként felmerülhet, hogy megéri-e, gazdaságilag hasznos nemzeti befektetésnek bizonyulhat-e az ehhez szükséges nagyfokú gazdasági koncentráció? Erre nemcsak Széchenyi István gondolatával — miszerint a kiművelt emberfők sokasága tesz naggyá egy nemzetet — hanem az MSZMP X. kongresszusán a KB beszámolójában elhangzott közművelődésre vonatkozó egyik megállapítással is válaszolhatunk: „a közművelődés az egyéniség kibontakoztatásának, a szocialista demokrácia erősítésének a termelési kultúra emelésének nélkülözhetetlen tényezője.” A kulturális forradalom céljait csak a tömegközlési eszközök nagyfokú alkalmazásával, elsősorban a tévé felhasználásával érhetjük el, és ma már természetesnek hangzik az a megállapítás is, hogy az iskolán kívüli művelődés alaphangját elsősorban a tévé adhatja meg, annak ellenére, hogy jelenleg szórakoztató funkciója az elsődleges. A tévé kedveltebb és elérhetőbb tömegközlési eszköz mint a rádió, sajtó, vagy a film. A munkások többet nézik A kutatások szerint az információk 83 Százalékát vizuális úton szerezzük és hallással csak 11 százalékát. A tanulásnál is (rögzítésnél) az egyidőben látott és hallott anyagok elsajátítása 50 százalékos. A tévéadások viszonylag rövid múltra tekintenek visz- sza. Az első nyilvános tévéadás Angliában 1930-ban volt, azóta a tévé elterjedt az egész világon. 1960-ban már 80 országban volt tévé, ma pedig a világ minden országában láthatnak és hallhatnak tévét az emberek. A szocialista országokban az ötvenes évek elejétől kezdődtek meg a rendszeres tévéadások. (Szovjetunió 1948, NDK 1952, Csehszlovákia 1953, Bulgária 1955, Románia és Magyar- ország 1958). Magyarországon 1958-ban még csak 18 ezer előfizetőt tartottak nyílván, az előfizetők száma 1966- ban érte el az egymilliót és jelenleg gyakorlatilag minden családra jut egy tévé- készülék. A tévével kapcsolatos kutatások nálunk csak a 60-as évek elejétől folynak. Rendszeresen csak 1963-tól, amikor megalakult a Magyar Rádió és Televízió közvélemény-kutató osztálya, amely kutatásainak eredményeit kiadványokban közli. Mindezek ellenére a közművelődési vonatkozású tévékutatások kisszámúak. Az első jelentős, e témakörben tartott konferenciára is csak 1964- ben került sor Salgótarjánban és a jövő év tavaszára tervezik a harmadikat, szintén Salgótarjánban. A tévé közművelődési fő- szerkeszősége által készített műsorok körülbelül 25 százalékát teszi ki a tévé átlagosan napi tízórás adásidejének, amelyet minden adásnapon az előfizetőknek körülbelül a háromnegyed része lát és hall. A tévénézés jelentős helyet foglal el a szabad idő eltöltésében, de ez természetesen sok tényezőtől függ. Általában megállapítható, hogy a nehéz fizikai munkát végzők nagyobb arányban néznek tévét, az erre fordított idő a növekvő életkorral egyenes arányban, a műveltségi szinttel fordított arányban áll. A művelségi szinttel való arány a válogatás lehetőségének kihasználását jelzi. (Az adatok nagy része Harangi László—Vitár Zoltán: Tévé falun című tanulmány á- ból származik, amely egy Nógrád megyét is érintő széles körű vizsgálat alapján készült). Művelődés és közösség Figyelmeztető adat az is, hogy a tévénézés indítékai között a szórakozás 55 százalékos, a művelődés 15 százalékos, és ez azért is jelentős tényezője közművelődési munkánk szervezésének, mert az ismeretterjesztő műsorokat körülbelül kétszer annyi értelmiségi foglalkozású, tehát valószínűleg magasabb elméleti és szakképzettséggel rendelkező igényli és nézi, mint fizikai dolgozó. A művelődési otthon- jellegű intézmények konkrét köz- művelődési munkájának tervezéséhez és szervezéséhez hasznos útmutató adatokat közöl az a „Művelődés és közösség” címet viselő (hatvan művelődési otthon széles körű adatfeldolgozása alapján a művelődési otthon igazgatók országos konferenciájára készült) tanulmánykötet is,, amelynek adatai szerint a tévéadások, -műsorok hatása a művelődési otthon munkájára 30 százalékban pozitív, 35 százalékban negatív. Az adat jól mutatja a tévé szerepét, ugyanakkor a megítélés ellentmondásosságát is. Igaz ugyan, hogy a tévé hatására 50 százalékkal csökken a művelődési otthonok látogatottsága, de a tévé a művelődési otthonokban ugyanaltkor sajátos helyi programokra is ösztönöz. Ha a művelődési otthon rendezvényeivel a tévé -sport és szórakoztató műsoraival nem is tud versenyezni, de példamutató hatására (pl. vetélkedők rendezése), a helyi közművelődési munka az eddiginél színesebbé, vonzóbbá is válhat, s nem akadályozójának, hanem hasznos, sőt nélkülözhetetlen segítőtársának ég egyúttal eszközének is tekinti a tévét. Varga B. Vilmos MIT OLVASSUNK? „Sárpilis kiadó!...” Amikor 1936-ban, a később tragikus sorsú Sárközi György szerkesztésében megindult a Magyarország felfedezése sorozat, amely szociográfiai müveken keresztül (Erdei Ferenc: „Futóhomok”, Féja Géza: „Viharsarok”, Szabó Zoltán: „Cifra nyomorúság”, „Tardi helyzet”) mutatta meg a magyar valóságot, az ellen- forradalmi korszak ügyészsége pert indított a szerzők és szerkesztő ellen. Pedig ezek a művek, annak ellenére, hogy szerzőik a legbecsületesebb szándékkal írták műveiket, a magyar valóságot sokszor megszelídítve mutatták be az olvasóknak. Tették ezt azért, mert a teljes igazság megmutatása egyenlő lett volna azzal, hogy ezek a segíteni vá- rgyó munkák meg sem jelenhettek volna. írtak, mert érezték; nem bizonyos, hogy a jövőben lehet-e szólni azokról a hibákról, melyek e népet oda juttatták, ahol van, és nem bizonyos, hogy el lehet majd még mondani akár csak azt is, hogy hová jutott. „A jövő, mely vagy jobb lesz” — írta Szabó Zoltán — „vagy semmilyen se, bizonnyal elmondja ítéletét mindarról, ami ide szorította a magyar írókat, kiknek nem volt más bűnük, mint hogy tudták és mondták: népében él a nemzet, és érezték: bajában elpusztulhat a beteg”. A napjainkban újraindított sorozat az elődökhöz hasonló felelősségérzettel vizsgálja valóságunkat: nemcsak az elért eredmények megmutatása a célja, hanem annak a vizsgálata is: mindent meg- tettünk-e, helyesen tettük-e a ránk bízott szabadság eddigi éveiben, hogy emberszabású világunk, a szocializmus teljes felépítése mihamarabb valóság lehessen. Kunszabó Ferenc „Sárköz” című munkája ennek a sorozatnak legújabb terméke, amely méltán számíthat a széles olvasóközönség érdeklődésére. A szerző már eddig megjelent rövidebb lélegzetű tanulmányaiban, valamint „A hegy alatt” című kisregényében és a „Parázson pirítani” cimű riportkötetében is — amelyet a Palócföldben részletesen ismertettek — jószemű írónak, a valóság türelmetlen érdeklődésű vallatójá- nak bizonyult. Érdeklődése sokoldalú, ami talán eddigi életútjában leli magyarázatát. Kunszabó Ferenc 1932-ben született a Nyíregyháza melletti tanyavilágban található Kacsabokorban. Apja uradalmi cseléd volt. A világ háta mögött nevelkedett gyermeknek a felemelkedés első állomása a szakma szerzése volt. Pesten a Ganz Hajógyárban kitanulhatta a lakatos szakmát. Innét vitte útja a szak- érettségi után a bölcsészkarra. Újságírói évek, majd néhány esztendei tanítás után a MTA szociológiai kutatócsoportjához került. A Szekszárdi Állami Gazdaságban kezdett ismerkedni a vidék problémáival és a komplex brigádokkal folytatott kísérletről már előbb izgalmas tanulmányt írt. „Sárköz” című munkája lényegében ennek a tájegységnek legkisebb települése, Sárpilis történetét mondja el. Ahogy a sorozat egyik szerkesztője, az időközben elhunyt Erdei Ferenc lektori jelentésében írta, a munka háromféle elemet tartalmaz: „A bevezető és az első fejezet szépirodalmi hangvételű, izgalmas olvasmány. A középső rész igazi irodalmi szociográfia. .. szabad értekezés történelemről, társadalomról, emberről, nemzetről, történelmi források, tanúvallomások és a szerző jelenítései.” Az utolsó négy fejezet pedig a múlt és a jelen összevetése, hogyan élnek az elsüllyedt paraszti világ hagyományai, magatartásformái tovább a mában, miként lehet azok visszahúzó hatását leküzdeni, mindenben helyes irányban megyünk-e előre. Kunszabó — akárcsak nagy elődei — gyakorlott országjáró élete folyamán szinte az ország minden táját alaposan megismerte, észrevételeit fel is dolgozta. Éppen ezért megragadó olvasmány, ahogyan a megközelítést leírja: hogyan sikerül magát elfogadtatni, az évszázadok óta élő bizalmatlanságot leküzdeni, tanúit megszólaltatni. Az a mód, ahogyan a két végletet elkerüli: nem akar sem hivatalos ember lenni, de benyájaskod- ni sem magát, majd a személytelenné vált „nyelvek” a Gazda, Kisparaszt, Szegény, Renitens őszinte megnyilvánulásai mutatják, hogy eljárása sikeres, és az adott körülmények között talán az egyetlen követhető módszer volt. Művében áttekinti a község genetikai, történeti múltját, a földrajzi környezet befolyását, a Duna mocsarai között átvészelt nehéz évszázadokat, majd az ármentesítés után bekövetkezett változásokat. A két világháború, a földosztás, az ötvenes évek mező- gazdasági politikája, a két termelőszövetkezeti szervezés leírása mellett foglalkozik olyan „régi” problémákkal, mint az egyke kérdése és az urbanizáció hatása. Elgondolkoztató megállapításai vannak. Például: „Sárpilis kiadó! Húsz év múlva ez lesz kiírva a község bejáratánál, kérem” — mondja az egyik helybeli — „Most már nem feljebb, hanem csak lejjebb.” Mindez elsősorban a város, Szekszárd vonzásának eredménye, de annak is, hogy a dolgos szülők más életet, kényelmesebb, könnyebb érvényesülést kívánnak gyermekeiknek. A könyv izgalmas olvasmány is. Érdemei körött feltétlenül említeni kell tiszta, szép nyelvi kifejezéseit. Ügy teremt összhangot forrásai, a népnyelv és irodalmi nyelv között, hogy ebből egy egységes stílus, magával ragadó irodalmi alkotás jön létre. Valóságunk megisemrésének hasznos, jó szolgálatot tesz Kunszabó könyve, amelyet szakemberek és csak tájékozódni kívánók is élvezettel olvashatnak. Csukly László Túl az Északi-sarkkörön (V.) Vikingtűzek Ivalótól Ylivieskaig Színház, klubok, szakkörök rÁ pásztói Lovász József Műi j'.ődesi Központ már az új évadra készül. Ismét Indulnak a Déryné Színház bérletes előadásai. Első alkalommal — tegnap — a Princ, a civil című vígjátékot láthatták a színházkedvelők. A Moziüzemi Vállalattal közösen szervezett pásztói filmklub idei programja is sok csemegét tartogat; a Világirodalmi alkotások filmen címmel ösz- szeállított programban a Zor- ba, Az apáca, A Rómeó és Julia, a Bűn és bűnhődés című nagy sikerű alkotások szerepelnek. A szakkörök, klubok is kezdenek szeptember elején. A képzőművészeti kör egy kiállítással nyitja programját, a pajtás ifjúsági klubokban is pezsgő élet várható. NÖGRÁD - 1972, augusztus 27., vasárnap Sommerferio — nyári szünet. A rövid, de idén igazán meleg nyár elsősorban a fiataloké Finnországban is. A diákszövetségek, utazási irodák, vagy éppen öntevékeny csoportok szervezésében a vikingtáborok százait hozzák létre ilyenkor. S ha éjszaka — óra szerint! — indul el az ember a lappföldi Ivalóból vissza délre, Helsinki felé, közel, s távol az utaktól vikingtüzeket lát egészen Ylivieskaig, tehát több mint ötszázkilométeres távon. Ezek az ifjúsági táborok általában a nyílt mezőkön létesülnek, hogy éjjel-nappal érje őket a napfény, a friss levegő. A tüzek is szinte éjjel-nappal égnek. A szúnyogok miatt. Még Helsinkiben figyelmeztettek a követségen, hogy készüljek fel a szúnyogok elleni harcra. Szerencsémre. Így csak tízfillér nagyságú dudorokkal díszítették ki homlokomat, hátamat, bokámat. Mert sajnos az edzettebb „dögök” fittyet hánynak a legmárkásabb aeroso- los készítményekre is — és harapnak. A finn fiatalok, a „vikingek” tűzzel védekeznek ellenük. Közben énekelnek gitároznak, játszanak, vagy éppen főznek maguknak. Az egész ország egyetlen utazás ebben az időszakban. Fiatalok és idősek hátán ott nehezedik a fémvázas hátizsák. Olyan terjedelmes málha, hogy azt hinné az ember, beleszakadnak a cipe- lésbe. Ök mégis könnyedén, vidáman viszik — a hálózsákot, a zeneszerszámot, a meleg ruhát és a hegymászóbakancsot. Viszik a kis gázfőzőket, amelyekhez eldobható palackozásban kapni minden bazárban póttartályt. És mennek vonaton, autóbuszon, hajón. Mindenütt a „vikingosztályon”, ami egynegyede csupán a rendes viteldíjnak, de ugyanolyan tiszta, kényelmes. Vonaton úgynevezett repülőüléses kocsikból áll a vikingosztály. Csak itt nincs pincérhívó csengő az ágy mellett, nincs egyéni mosdó ég egyéb luxuskellékek. S ha a táborokban kevés a pénz — mert bizony a tejet ők is 16 forint körüli áron kapják a boltban, a görögdinnyét sem húsz forint alatt, s az egyharmad literes üveg alkoholmentes sör, a háromdeciliteres cola, narancsital, vagy ásványvíz!!! — Számukra is 8—20 forint körül kapható csak — szóval ha kevés a pénzük, hát besegítenek a közeli farmernek szénát gyűjteni, krumplit kapáim stb. Akár éjfél után egy órakor is! Mert bizony nemcsak gyerekeket láttam a sarkkörön innen és túl éjfél előtt és után a játszótéren hintázni, homokozni, de diákokat ég parasztokat is a krumpliföldön, kaszálón, vagy éppen a fekete-tarka, vagy vörös-tarka tehenek körül szorgoskodni. Finnország három és fél magyarországnyi területét — lakják. Számomra teljesen érthetetlen módon lakja ez a négy és fél milliónyi finn az egész országot. S ha tizenöt, yagy harminc kilométernyire van is egymástól egy-egy farm, odáig villany és jó minőségű út vezet! Az A finnek előszeretettel építenek parkokat, ligeteket, szökőkutakat — az erdők, ligetek és tavak között is. S a szökőkutak „társa” a díszbokrok közé bújtatott szobor, szoborcsoport autóbusz pedig lekanyarodik az autópályáról, s úgy teszi meg a háromszáz kilométernyi légvonalban mért távot, hogy közben harminc, harmincöt kilométernyire ie- vő kis központokhoz, szállodákhoz, üdülőkhöz ig „beszalad”. Utasért, vagy csomagért. Hogy hozza, vagy vigye a postát. Mert itt minden busz postajárat is egyben. S az autógumit, a műszaki cikkeket, vagy éppen a száz kilométerrel távolabbi áruházban összeállított élelmiszercsomagot a kalauz leteszi a megállókhoz épített kis fülkébe, a napi újsággal és egyéb postai küldeménynyel együtt. Oda, a kerékpárok és robogók mellé, amiket néhány órával ezelőtt tett le a tulajdonosuk, hogy busz- szal utazzon tovább száz, vagy háromszáz kilométert. S leteszik zárt borítékban a tejfelvásárlók elszámolását is. Mert így szokás. Mert még a turistáknak sem juthat eszébe hozzányúlni bármihez is. „Hiszen annak tulajdonosa van!” — mondta rovaniemi barátom, amikor említettem neki ezeket a szabadon hagyott értékeket. Aki pedig kikészített rénszarvasbőrt, agancsot, vagy más lappföldi dísztárgyat kíván vásárloni bárhol az Északi-sarkkörön túl, az csak jelezzen nyugodtan a buszvezetőnek bárhol, ahol az út mentén ajándéktárgyakat rejtő sátort lát! Minden ülésnél jelzőgomb van, s a vezető bárhol megáll. Ha megtetszik a prém, vagy az agancs, a rétűzött árat is elfogadhatónak tartod, tedd le a pénzt a kis fémtálba, helyezd rá a fedőt, s vidd, amit kifizettéL Hogy Helsinkiben rádöbbenj: minden áruházban fél- annyiért. juthatsz hozzá a 'egszebb rénprémhez. Kótay Antal (Következik: Tapióla, az alvó város.)