Nógrád. 1972. július (28. évfolyam. 153-178. szám)
1972-07-30 / 178. szám
A piros Skoda hirtelen leiért a műútról, néhány métert még ugrált az erdőgazdasági ösvény hepe-hupáin, aztán végleg leállt. — Itt volnánk, fiúk. nyomás, kifelé! Vasad! kimászott a kormány mellől, öcsi is a túlsó oldalon, aztán a másik kettő. Karesz hozta a focilabdát, Jóska elrúgta előle, és végigrohantak a kis réten. Sötét kérgű fák álltak a tisztás szélén, ezüst bükkök karéjában. Agaik tekervényes- .4égével, mélyzöld lombozatukkal mintha csak idegenből érkeztek volna vendégségbe a Tündérszikla környékére. A fiúk talán meg se látták a különös fákat, de Vasadi, néhány zsákkal a hóna alatt, egyenesen oda indult. Körüljárt alattuk, a füvet tapodta, bámészkodott. Nyújtózkodva sem érte el a legalsó ágat, beljebbgázolt hát. Most már nem a fák helyét nézte, inkább a bokrok alját, és felemelt egy vastag gallyat. Le- nyeste róla a fölösleges hajtásokat, kibújt egy tisztásra, és a fütyköst a lombok közé vágta. Levelek hullottak elé, és ágról ágra pattanva, nagy puffanással visszaérkezett a hajítófa. Zamek! 1 Ezúttal jobban célzott, egy nagyobb fürtből néhány tüskés gombóc vált le. Karesz a kocsi alá gurította a labdát, és a mulatságra a fiúk is » fa köré gyűltek. — Mit tetszik csinálni? — Gyerünk, srácok, munkára! Később majd focizhattok. A fütykös nekilendült, és fenn is akadt. Vasadi nehézkesen, mintha nem hinne a szemének, megfordult, aztán kivette Karesz kezéből a félig kész furkót, és a lombok közé célzott vele. Mikor a hatodik bot se jött vissza a magasból, köveket kezdtek gyűjteni. A foci a Skoda alatt hfisölt, a fiúk vadászlázban célozgatták a bunkókat. — Ne azt, süketek, egyenesen a gesztenyét! Zamek! A sötétzöld lomb lassan gyűlt a fák tövében, hajtások reccsentek a vis&zahulló kövek súlya alatt, s néha az élettelen tárgyak bakugrásaival egy-egy fütykös is visz- szatért a magasból. Vasadi ilyenkor megcsóválta, hogy diadalkiáltással felröpítse az égbe. A szelídgesztenye fürtjei egyre védtelenebbül him- bálództak az ágak végén. A fiúk a fák alá rohantak minden találat után, és felkapkodták a kis zöld sünöket. Távolabb, a rét szélén, rit- kás láncban vonultak a kirándulók. Három fiú kámzsanyakú pulcsiban, egy idős férfi vizslával, házaspárok kisgyerekekkel, öreglányok lasz- texben, velük húzódott a tisztáson át Engelbert Humperdinck, Korda György és Tom Jones panaszos kántálá- sa. A kutyák és a kisgyerekek elfutottak a fákig, de a kőzápor elől visszafordultak. Egyszercsak öcsi a szájába kapta az ujját, és lenvalta róla a piszkot. Ujja hegyén finom kis sebek láthatatlan repedésein át szivárgott a vér. ö í sziszegett, rázta a kezét, Karesz és Jóska- is a tenyerüket vizsgálgatták. — Nyomás, srácok, kapkodjátok azt a gesztenyét! — Szúrós ám ez a hülyeség. Inkább fociznánk egyet... — Hohó! Hát a kocsikázás jó volt? Segíthetnétek egy kicsit. — Vérzik a kezünk! — Gyerünk, Karesz, azzal a szürettel. Te itt maradsz! Karesz a fa alá oldalgott, és néhány gesztenyét a zsák felé rugdalt. De már olyan vastagon állt a lomb, hogy minden rúgása elakadt, öcsi és Jóska újra a labdát hajkurászA táskarádiókban már a cigány húzta, delelőn állt a nap, lekerültek a melegítők, pulóverek. Vasadi még az ingét is levetette. Szőrös felsőtestén hájredők és izomhurkák rándultak minden dobásra. Mikor a harmadik zsákra került a sor, egy zöldkalapos öregember állt meg a tisztáson. Közelebb lépett, és csak nézte-nézte a kopasz ágakat, a letört hajtásokat. Jelvényekkel kivert botjával megbökte a három szúrós zsákot, közben maga elé beszélt. De Va- sadai minden szavát megérthette. Dessewffy László: VASÁRNAP DÉLELŐTT ták, nekik nem parancsolt senki. Vasadi furkói, és a kövek ritmikusan reccsentek fenn az ágakon, a kirándulók vonultak, az erdő minden pontján felszárnyalt a búbánatos üvöltés: Aranyhajú Iáhány,.. elvitt egy ezüsthajú úúúr... Vasadi szünetet tartott a dobálásban, és felkapkodott néhány gesztenyét. Karesz meg-megtorpant, és a foci- zókat figyelte. A sokasodó lombban egyre tovább tartott a keresgélés. Az idő csak múlott, és Vasadi újra meglendítette a követ. — Szemtelenek a haverjaid. Leshetik, hogy én még egyszer elhozom őket kirándulni. Na. .. Zummm. Reccs. Csati — Vigyá... Karesz behúzta a nyakát, abban a pillanatban a fejére esett a kő. Nem volt nagy az a kő, egy ág a sebességét is levette, a gyerek mégis lehuppant a levelek közé, és bömbölni kezdeti Vasa'di megnézte az ütést, megtapogatta a púpot. Karesz még jobban üvöltött. — Rá se ránts! Nem is vérzik. — Ahagyráházkóhádáhást kaptam ... hühühü ... — Még mit nem! — De ihigenis ..szédülök ... — Feküdj le oda a bokorhoz ... Karesz négykézláb a bokor alá mászott, míg Vasadi tovább működött. Recsegtek az ágak, hullott a lomb. A kirándulók megtorpantak a kopaszodó fák láttán, némelyikük közelebb oldalgott, felemelt egy-egy zöld burkot, megszagolta, visszadobta. — Ez mi? Vasadi egyiküknek sem válaszolt. Karesz már régen felpattant, mint a futball- primadonnák, és a labda után vetette magát. Jóska beállt Vasadi mellé segíteni, duzzadt a második zsák is. — Nincs itt egy erdész, vagy egy rendőr ebben az egész nagy erdőben? így tönkretenni ezeket a gyönyörű fákat... Nem jó ez a gesztenye semmire, nem tud ez beérni... hideg van itt rá... — Aztán magának mi köze hozzá? Zamek. A felröppenő bunkó egy egész fürtöt levert, Vasadi gyorsan a zsákba dugta. — Semmi. Csak ezek a gyönyörű fák nem azért vannak, hogy összetörjék őket. — Majd kihajtanak tavaszra. Vasadi egy követ vágott a magasba. Az öreg csak szí- vosködott. — Ha nem hagyja abba, rendőrt hívok... — Menjen csak, faterkám, sürgősen! / — Díszfák ezek, tönkreteszi őket, közben meg ... — Bízza csak rám. Na, nyomás! Meglendítette a furkót, és letört egy csomó levelet. Az öregember sietősen elindult. Vasadi még felsuhintott néhány követ, aztán felkapkodta a zsákmányt. — Hé, Karesz, gyertek ide! Felrakjuk a zsákot! A fiúk tovább fociztak. — Gyertek, az anyátok, halljátok-e, mert szaladhattok utánam... Nyögve és sziszegve rán- cigálta a millió tüskétől szőrös zsákokat a kocsi felé. A három gyerek is segített már, lábukon csíkot karmolászott a tüske. — Gyorsan, gyorsan! Egyik zsák leesett, a gesztenyék sjétgurultak. Vissea- rúgdalták 'a kiborult gubókat, aztán egy perc múlva az egészet kiöntötték a kocsi aljába, A másik két zsák belefért a csomagtartóba, öcsi a fák felé köpött —• Ezeket aztán jól lelombozta, Vasadi bácsi. Focizhatunk? A nyavalyát! Indulás .., — Vasadi bácsi, csak egy kicsit... — Nem lehet. Ebédre otthon kell lennünk. Na, ugrás! A fiúk nyakukba húzott térddel kucorogtak a hátsó ülésen, a kocsi pedig vissza- farolt a műútra. Csak ültek, ültek, aztán Jóska bicskát kotort elő, és felvágott egy tüskés burkot. A fiúk összedugták a fejüket. Két kis barna, kukacforma gesztenye kuksolt a vastag "héjban. Felvágtak egy másikat, egy harmadikat, de azokkal sem volt több szerencséjük. A sokadikat Jóska továbbadta Karesznak, az- meg előrenyújtotta. — Apu, tessék nézni, milyen vacak. — Mi? — Kár volt a benzinért.;; Vasadi oldalt pillantott, a csenevész kis barnaságra és visszakézből fülön vágta a fiát. Az autó rándult egyet a padka felé, de egy pillanat múlva megint egyenesen futott az úton. Karesz fel jaj* dúlt, a fejét fogta, és a szája elé kapta a kezét. Falfehér volt. öcsi bőgni kezdett, Jóska a Vasadi hátát böködte, — Vasadi bácsi, Vasadi bácsi, álljon meg! A Karesznek hányni kell... — Mi? — Álljon meg. A Karesz' nek baja van. — Micsoda? Majd adok nek' tek máskor focit. Betegre ugráljátok magatokat! — Tessék már megállni. Agyrázkódása van ... A kocsi a padkára döccent, a fiúk kitámogatták Kareszt. A gyerek a fejét fogta, és összegörnyedt a fűben. Az ülésből néhány gesztenye gurult az árokpartra. Galambok Pataki József rajza BŐD A ISTVÁN: Ház az országúton Díszkíséret nélkül bandukolva, feketegyöngyök kristály gyalogútjain.,. Menedék készül. Végvár, egyetlen strázsa. Vén baka gyalogol, bármikor hazatérhet, emlék és illat várja. Felhők a habos égem Jegenyék talpig zöldben. Férfiak szívig gondban. Asszonyok feketében. Kredenc, feszület sorban. Elvásott ingek a szélben. Száradó verejték-álom árnyékra dől a fasorban. S bandukolva a tépett remények dac-sugarában, a lélek csákazértis itt lel már menedéket! VARGA RUDOLF: DÓZSA Varangyvörös éjszakában forgószél rabolta mennybe a fákat, égőszárnyú varjak vitték véred fekete hószitálásban, csak parazsatokádó hegedűszó, szelek kifeszített vitorlái feletti, halk, halotti ének, levelekből hullatott sikoly látta, mikor gyullongó leheleted az idegen csendben jeget kiáltott, piros paripák előtt meztelenre vetkőztetett bőröd; pörkölt virág, sistergő fagyban hevítetted gyulladásig magad. Pengéid bontottak csontjaidon láng-ujjlenyomatos, felrobbant sugarat. Varangyvörös éjszakádban forgószél rabolta mennybe a fákat. Ott volt a máglya; véres angyal. Mennybeszúrt tornyok csigaszarvai fölül, néztél le a Napból, tüztöl viselős arccal. NÓGRÁD - 1972. július 30., vasárnap Rákosy Gergely: Csak egy csap T ropára ment a kádunk melegvizes csapja. Nem tartozóm azok közé a mamlasz pacákok közé, akik csak néznek és toporognak ilyenkor. Sőt azonnal kapcsolok és mindenféle eszembe jut. A plakát a villamoson, buszon — csepegő csap, a cseppek ezüstös forintokká kerekednek; különféle bizottságok erőszakos csöngetése — „Jó napot, csapellenőrzés!” — és így tovább. Nem világrengető dolog, ha egy csap tönkremegy. A mi esetünkben pedig nem is csoda, hogy kikészült, hiszen három társbérlő, összesen tíz személy használja, a menetek éle szép lassan kopik, egyre nehezebben fordul, hetekig akadozik, aztán egyszer csak az az egy-két ép él is fuccs, megszakad, s ömlik a víz megállíthatatlanul. Semmi vész. Elzártam a csap alatti biztosítót á kom- bináltfogóval, s a blitzfogóval <van mindenféle szerszámom) leszedtem a kimúlt csapot, szerszámokat, mindent a kád szélén hagytam, gondoltam, beugróm a városba — 40 perc oda, 40 vissza — másfél óra múlva már fel is szerelhetem az új csapot. Mikor az aktatáskámban a csappal — biztonság okáért, mintának vittem magammal, hiszen annyiféle csap van egy igazi nagy csapüzletben — beléptfem a Majakovszkij utcai Cső- és Szerel vénysaaküz- letbe, a szemközti templom , toronyórája éppen fél tízet ütött. Szemben az ajtóval, a pult mögött egy fekete köpenyes eladó hatalmas ládából pakolt ki éppen valamiféle csöveket, vagy szerelvényeket. Egyenesen odamentem hozzá, útközben már kikattintottam az aktatáskámat, belekotortam, kisodorintottam az újságpapírból, s mire a pulthoz ertem, már fel is mutattam a szegény, kiszolgált csapot. — Egy ilyet kérnék! — mondtam. — Ha lehet, itt a forgattyú közepén legyen ez az izé... betétlapocska piros, mert melegvizes csapról van szó. — Nem szeretem a körülményeskedést, kukacoskodást, de ha már egyszer új csapról van szó, mért ne legyen szép piros az az izéje. — Nincs — mondta az eladó, de fel sem pillantott, nyúladozott a mély ládába, s rakta ki egymás mellé a csöveket, vagy szerelvényeket. Már nem emlékszem pontosan, vagy mert meg sem figyeltem, vagy a sör visszamenőleg is elködösített bennem mindent. De azt hiszem, ez nem is lényeges. — Hát, ha nincs, akkor jó lesz olyan piros izé nélkül is. Az eladó rakosgatta tovább a csőszerelvényeket, vagy szerelvénycsöveket, most sem pillantott fel. — Nincs — mondta újra, higgadtan. — Mondom — mondtam, —, hogy nem lényeges a piros szín ott középen. Semmilyen szín nem lényeges. Most felpillantott végre az eladó, szemében igazi érdeklődés csillant meg, lelkes kisgyerekek pillantása idéződött fel bennem, mikor először vetik szemüket gubancos, morc púpostevére vagy piros fenekű páviánra. — Ember — mondta —, nincs csap! Se piros betétes, se kék betétes. Semmilyen betétes. A kád szélén várakozó blitz- fogóra gondoltam. — Hát, akármilyen — mondtam. — Nem érdekes, ha nem ilyen. Az sem, ha nem nikkelezett. Csak a menete stimmeljen. Ha meztelen sárgaréz, ha olyan kis alumíniumkerékkel kell elzárni, vagy olyan kis pecekkel, az sem számít, csak zárni és nyitni lehessen, ez a lényeg. Az sem baj, ha nem csap, csak olyasféle, mintha csap lenne. Ekkor már ott állt mellettünk a boltvezető. — Se ilyen, se másmilyen, semilyen csapunk nincs — mondta. Visszagöngyöltem a csapot az újságpapírba. — Hát akkor mit csináljak? — kérdeztem. — Próbálkozzon az Urániával szemben. Próbálkoztam. Délben már Pesterzsébeten jártam, ahol miután elsoroltam, hol, merre jártam már csapügyben, megmosolyogtak. Hogy lehet valaki olyan balek, hogy Magyarország legnagyobb szaküzletét a „Kátait” kihagyja. Ott kellett volna kezdeni. Egy órára ott voltam. Nagy hosszú hodály ez a Kátai, mint egy birkaakol, valahol hátul, mélyen benn és balra találtam rá a csaprészlegre. Kezdtem kicsatolni az aktatáskámat, mire az eladó, mint egy lélek- és táskalátó: — Csapunk nincs — mond- ta. — Nekem Pesterzsébeten azt mondták, hogy ha valakiknek van csapja, hát azok önök. — Így születnek a legendák — mondta az eladó, s azt tanácsolta, hogy maszek lakatosokkal, vízvezeték-szerelőkkel kell megpróbálkozni. A Wesselényi, Dob, Izabella, Hársfa, Csengery utcában van elég műhely. Halványan emlékszem, hogy ekkor fél kettő lehetett. Körülbelül fél négyig jártam a lakatos- és vízvezeték-szerelő műhelyeket. A műhelyek — nagyobbrészt pincehelyiségek, kongó falépcsőkkel — egyharmada zárva volt. Némelyik vaspán- tos ajtaján cédula fityegett: RÖGTÖN JÖVÖK, vagy: SZABADSÁG MIATT ZÁRVA, vagy valami hasonló felirattal. Egyik helyen a szabadság szót HALÁLESET helyettesítette. Volt ahol egy pókhálós lámpa fényénél egy öregnél öregebb lakatos nézett rám a szemüvege fölött, s miközben fogakopott reszelőjével valami satuba fogott kulcson kínlódott, közölte, hogy csapokkal soha életében nem foglalkozott, s különben is a rossz csapot eldobja az ember, s újat vesz. Volt ahol a hosz- szú és neonnal világított helyiség végében, külön fakalic- kából két, elegánsan öltözött 4
