Nógrád. 1972. július (28. évfolyam. 153-178. szám)
1972-07-30 / 178. szám
SZEPESI JÓZSEF VERSEIBŐL: BALÁZS JÁNOS FESTMÉNYEIHEZ: Virágzó rönkök Furcsa, majdnem illatos csokorba költött tarka, harmatos, mohos kacs-kacsba vájó bájos rönkfüzér vászonra festett álom színkép varázsa \ pár ecsetvonáson felidéznek sok arcót, sok megcsalt, elfelejtett szépasszony régi arcát s megsiratják — a lelkek. Tavasz - szerelem Napsugaras zöld gyepen hentereg a Szerelem aranyhajú szép kamasz játszik véle a tavasz Almavirág koszorút visel pázsit — gyalogút bársony szőnyeg — Napsugár rajta illeg már a pár Napsugaras zöld gyepen szerelmes a Szerelem aranyhajú szép kamasz csókolgatja a Tavasz CSONKA DEZSŐ: Gyermekszerelem Csacska szavak, táncos lilék, Ördögűző dacos léptek, De az élet ezer útja hófehér. Nagy mindenség, pedig semmi. Kell valahol vágynak lenni, Csodamódon részegít a néma csend. Minden kis perc sokat sejtet, Nagyszépségü édenkertet. Hol lehull a csók gyümölcse pirosán. főnökszerűség lépett ki, s a csapot megszemlélve, kijelentették, hogy „hm, nem is olyan egyszerű a dolog, mert az ember most éppen egy építkezésen dolgozik” és így tovább. Fél négy felé, valahol a Majakovszkij utca végén bementem egy trafikba, kezemben, mint egy fényes ékszer ragyogott a csap a sok fog- dosástól. Eltettem a doboz Kossuthot, fizettem. — Tessék nézni, ilyen csap után nyomozok már reggel óta — mondtam már csak úgy megszokásból. — A néni nézte a csapot, én folytattam, mert tekintetéből láttam, ha csapra nem is, de együttérzésre számíthatok, s ez már önmagában véve sem kis dolog. — Üzletben kapni nem lehet. De vagy húsz szerelőnél is jártam — hiába. — Hát már csap is . í'. illetve csap se — mondta a néniké. — A fiókból kulcsot vett elő, felállt. — Magán csak a kutyás ember segíthet — mondta határozottan. — Nem látott itt a sarkon, a kocsma előtt egy piros micisapkás langalétá embert egy kis sárga kutyával? Mondtam, hogy nem emlékszem. — Na, az nem létezik — mondta a trafikos néni, — Jöjjön, megyek magával. Bezárta a trafik ajtaját, s mentünk a csehó felé. A sarkon ott állt a piros micisapkás, valószínűtlenül magas férfi, mellette az autók kipufogógázaitól megsárgult szőrű, helyes kis medveszerű kutya. A néni bemutatott egymásnak bennünket, s miután a kutyával is már egy fülvakarás erejéig összebarátkoztam, elbúcsúzott, s köszöne- temre csak legyintve, visszásáén! a trafikjába, — Helyes kutya — mondtam. — Kutya — felelte a piros micisapkás magasról, mint egy daru. — Miről van szó? Nyitni kezdtem az aktatáskát, de a kutyás ember megfogta a karói*. — Csak nem fogunk itt az utcán kirakodó- vásárt rendezni! — mondta. — Gyerünk, ledobunk egy pofa sört, jó? f — Jó — mondtam. Bementünk, megvettem a két blokkot, aztán a korsó sörök közé kitettem a csapot. Ő fogta a korsót, koccintottunk — azt mondják, sörrel nem illik koccintani, de én tisztán megéreztem, hogy ilyen esetekben, amikor a sarkon egy kis medveszerű kutya ül, ránk várakozva, s a sörök között egy beteg csap fekszik, a koccintás nemcsak hogy illő, hanem egyenesen szükségszerű is. A micisapkás egy billentés- sel eltüntette a sört, s mivel láttam, hogy fél szemmel figyel — tudtam, hogy most ez amolyan vizsgaféle —, ha nem is egy billentésre, de követtem példáját. — Jó kis sör — mondta a kutyás ember, a száját megtörölve. — Megszomjazik tőle az ember. — Megfogta a csapot, felemelte, megforgatta az ujjai között, aztán mindjárt vissza is tette a két üres korsó közé. — Üzletben persze nem kapható. — mondta. Nem kérdezte, kijelentette, s mint aki a bizonyításomra nem is kíváncsi, hozzátette: — Maga szereti a sört? — Igen — mondtam. Mentem, s hoztam még két korsóval. Miután az előbbihez hasonló egybil- lentős módszerrel ezt is eltüntette, s én kissé leszakadva, bár, de követtem példáját, egy ujját a csapra helyezve, így szólt hozzám: — Most négy óra Van. Fél öt FAVÁGÁS Csattog a fejsze röppen a forgács sírnak a rönkök Hagy itt a sürgés nagy itt a forgás bárd merev érce hull le a mélybe sújtja erős kéz gally recsegésre táncol a fejsze tűz szeme-izzik nyelve a kígyó csapkod az égre bíbor a vére ömlik a gyepre ESTE őszi este a sarkon árva lámpa sápadt vaksi lángja sáros utca lelke Csend mély süket verem úgy hull belé a sóhaj mint csapdába véresen vad ha hull s ha lobban szemében ősi félelem Árván kérdezgetem a holdat mért sápadt mint a holtak? Iványi Ödön: Városkép A NYARALÓ drótsövénnyel bekerített gyümölcsös közepén állt. Harminc napra béreltem ki egy idős asszonytól, Az asszony özvegy volt, a kis házat a gyerekei építették, hogy nyaranta kiadhassa, és így pénzhez jusson. Jó időt fogtam ki, a harminc nap alatt egyszer sem esett. A faház megfelelt a célnak, és a bére sem volt túl sok. A fenyőgerendákból nagy cseppekben olvadt ki a gyanta, a kis padláson tavalyi fű száradt. Nyugalmas, békés hely volt, mint az ilyen, elhágyatott faházak általában, A kert hátsó kapujától gyalogút vezetett a tóhoz, előbb fűzbokrok között, aztán keresztül egy fiatal nyárfaerdőn. Az út utolsó szakasza meredeken szaladt le a vízig. Hajnalban keltem, horgásztam, olvastam vagy csavarogtam, minden különösebb cél nélkül. Találtam egy helyet, félúton a ház és a Balaton között, fent, a meredek partoldalon, ahonnan az egész tavat látni lehetett. Gyakran leültem itt, s amíg itt voltam, nem tudtam semmihez sem kezdeni. A nagy víztükröt néztem, szemben a kék hegyeket, nem csináltam semmit, és itt ez is elég tartalmas dolog volt. Az első hét végén; az ötödik vagy a hatodik napon, után öt perccel Itt lesz Safra- nek. Nem ide jön, hanem Flippingerhez, akinek itt van a második utcában a műhelye. Egy ötliteres gázboyler ügyében van találkozójuk, de Flip- pinger ebben az életben még soha nem volt pontos, most sem lesz. Safranek a műhelyt zárva találja, s akkor bizonyos, hogy betér ide. Lesz cs.ap, fel a fejjel! — Az üres korsókra pillantott, s mindjárt utána rám. Megittuk a harmadik korsót is, s mindjárt utána a negyediket is, mert éppen friss csapolás volt, s azt igazán nem lehetett kihagyni. Éreztem, hogy sok lesz, s az ötödiknél csak neki hoztam, de olyan megvetéssel mért végig, hogy azonnal hoztam magamnak is. Nem fogom az utolsó percekben eljátszani a bizalmát egy rohadt korsó sörrel! Fél öt után öt perccel belépett a csehóba Safranek, dühöngött, hogy Flippinger műhelyén kinn a tábla: AZONNAL JÖVÖK! Miután lekezeltünk, mentem, s hoztam három sört. Megittuk, megmutattam a csapot. — Van ilyen a Flippinger- nek! — mondta Safranek. — Na, isten-isten, ma annyira hajtottunk, hogy egészen ki vagyok száradva. Kihoztam az újabb korsó söröket, s aztán megkérdeztem, hogy lehet az, hogy Flippingernek van ilyen csapja, én meg voltam vagy húsz szerelőnél, lakatosnál, s egyiknek sem volt. Safranek megbökte a kutyás embert: — Hallod, apafej, jó mi? — A micisapkás hangtalanul nevetett. Safranek hozzám fordulva folytatta: — Hol él maga, mondja? Mit képzel, bemegy az utcáról egy szerelőhöz, s az a nyakába boPintér Tamás: Mózes repülői arra figyeltem fel, hogy piros repülőmodell száll el a fejem fölött a tó felé. Nagyon korán volt még, talán öt óra. A fű harmatosán rezgett. a kis szélben, a víz fölött könnyű, fehér pára állt, lassan oszlott, ahogy kelt fel a nap. A kis gép szállt a tó felé, néztem, hogyan emeli magasra a légáramlat, hogyan viszi lassan és lágyan a víz fölé. Mögöttem, fent a meredek tetején, eg/ tizennyolc-húsz év körüli fiú állt. Kifakull farmer és sárga trikó volt rajta. Nem vett észre: a bokor, amelynek a tövében ültem, eltakart Zsebre dugott kézzel állt a fiú, a Balaton felé tartó gépet kísérte a tekintetével. A repülőmodell már jól bent járt a víz fölött, az áramlatból kikerülve egyre lejjebb ereszkedett, aztán rásiklott a vízre. A fiú sajnálkozás nélkül, közömbös arccal nézte. Néhány nap múlva Í6mét megjelent. Most egy krémszínű, nagy számyfelületű modellt hozott magával. A szél kedvező volt a gép egyenerul egy olyan csappal, amit se égen se földön kapni nem lehet. Mert a hivatalos árnál drágábban adni — rázós do log. Ugyanannyiért adni, ab ban meg mi az üzlet? Mert ha kihívja a szerelőt, s ki várja azt az egy-két hetet amíg kimegy, az ugye egészen más. Akkor már van egy kis kiszállás, kőcozás, olajozás, más csapokról is kiderül a la kásban, hogy nem egészen tö kéletesek, ez az, mittudomén, szóval ugrik valami. Na, de így, hogy ráront valakire, fel mutat egy csapot... édes Is lenem! — A micisapkás egy folytában nevetett. Én meg éreztem Safranek szavaiban a győzhetetlen igazságot, s szó nélkül hoztam újabb három sört. összemelegedtünk, beszélgettünk, s hét óra tájt, mikor elbúcsúztunk, a piros micisapkás így okította Safrane- kot: — Aztán az illető haver az unokaöcséd Flippinger előtt. Megnyomod a szót és kész. Kell neki a csap, és abban már benne van a gázboyler is. Ami neki kell! Na! Visszafele Safranek hívott meg egy sörre engem és a kutyás embert. Aztán a kutyás ember hívott meg mindkettőnket. Én is rendeltem még egy búcsúrundót... M ost éjfél van, itt ülök a kád szélén, már felszereltem a csapot. Prímán működik. Kinyitom, zuhog a víz, elzárom, puhán, simán tömít, semmi csepegés, nagyszerű. Most aztán jöhet a KIK-től, vagy a Vízművektől az a bizottság, nem tudnak megbírságolni... Kinyitom ... elzárom ... a fejem nehéz, de azért az gyönyörű, ha valami jól m»kö- dik. Az istenségit. nem világrend gető dolog, ha egy csap tönkremegy! V • i sen, mintha határozott céllal, egy előre kijelölt légifolyosón menne, siklórepüléssel, távol a parttól leereszkedett a vízre. A fiú megfordult, és elment. Érthetetlen, értelmetlen és céltalan játék volt. Még egyszer láttam őt. Ekkor egy kecses, nagyon köny- nyű építésű modellt engedett el. A gépet ismét a tó fölé küldte. Jól láttam, hogy megfigyelte a szél irányát és szándékosan arrafelé engedte útnak. A kis gép eltűnt a távolban. A fiú a kavicsokat rugdalva elsétált a betonút felé. ÖSSZEKAPKODTAM a holmimat és utána siettem. Amikor megszólítottam, hirtelen felém fordította a fejét, zavartan végigmért. Néhány közömbös szót váltottunk a horgászatról, az időjárásról és a tóról. Amikor a házhoz értünk, javasoltam, hogy menjünk le a kikötőbe, béreljünk csónakot és hozzuk ki a vízből a modellt. A fiú megrántotta a vállát. „ . — Minek? A harminc nap letelt.’ Az utolsó délután megjelent a kis öregasszony egy hátizsákos férfival, aki azonnal hozzálátott a horgászbotjai ösz- szeállításához. Átadtam a kulcsokat, fogtam a bőröndömet és kimentem az állomásra. Vége volt. Rossz hangulat fogott el, hogy vége van. öt húszkor kellett megérkeznie a vonatnak, volt még néhány percem. Lementem a parti vendéglőbe, tudtam, hogy nem érek vissza az állomásra időben. A pincér ráért, nagyon bőbeszédű volt, láttam, hogy szívesen társalog. Ittunk. Mintha vizet ittam volna, nem múlt el a rossz hangulatom. A nyárnak vége volt. A terasz eperfáin már halványodtak a levelek. Hűvösödött, felvettem a pulóverem. Csak né- hányan ültek ott rajtam kívül, a tó felől hideg levegőhullámok érkeztek, hallani lehetett, ahogy a víz nekivágódik a kőgátnak. Mindenki bevonult a terembe. Temetőszaga volt az egésznek. A pincér fáradtan beszélt, a jól fizető idénymunkát sajnálta, szidta a pesti éttermet, ahová nemsokára vissza kell mennie. Temetőszaga volt mindennek. Tudtam, hogy a bőröndömben ott a megkezdett munkám, változatlanul, abban a féligkész állapotban, ahogyan lehoztam. A lapok felkunko- rodtak, megsárgultak a napon, gyűröttek lettek, megviseltek, piszkosak. A következő vonatról Is lemaradtam. Hallottam, hogy szól a jelzőharang az állomáson, beérkezett és elment a vonat. Utoljára konyakot ittunk, amit már egyikünk sem kívánt. Jeges konyakot, sörrel. Akkor megjelent a fiú. Most is ugyanabban a farmerban; ugyanabban a trikóban volt. Leült az egyik távoli asztalhoz. Azt piszém, nem ismert még. — Mit hozzák, atya? —t kérdezte a pincér. — Sört — felelte a fiú. A pincér odavitte a palackot, aztán visszaült hozzám. — Micsoda szerencsés fickóit vannak — jegyezte meg. Először nem tudtam, kire érti. — Ez a Mózes — mondta. Fejével a magányosan üldögélő fiú felé intett. — Vannak, akiknek vágányon megy az életük. Egy ujjúkat sem kell mozdítani. Ez kifogta az amerikát... — Hogyan? _ ' _ — Mázlista. Piszok nagy szerencséje van. Más ilyen hozzá hasonló fattyűk a lelencben, vagy miben nevelkednek, ő meg... Nahát neki a falu hozta meg a szerencséjét. Ügy mesélik, hogy öt' vennégy vagy ötvenöt táján már nem tudom biztosan, leni a víznél, a nád között találtak rá. Alig pár napos volt. Ott találták meg, egy rendes pólyába volt bugyolálva, és csendesen nyöszörgött... Tisztára mint a Mózes... Hát így kezdte. A szüleit nem sikerült megtalálni. Lehet, hogy nem is magyarok. Minden újszülött egyformán sír, bármilyen nációból jött is.,. Hát így kezdte. Es ma?..; Ma meg a körzeti orvosnál lakik, a tanácselnöktől kezdve az iskolaigazgatóig mindenki a faterja, a nők úgy bánnak vele, mintha a saját fiuk volna. Ennek aztán semmi gondja, megvan itt mindene. Most meg, azt mesélik, Pestre kerül, megy az egvetemre. Szerencsés fickó, az egyszer biz tos. A fiú közben eltűnt, a sörért járó pénzt az asztalon hagyta. Már csak ketten ültünk a vendéglő teraszán, a pincér meg én. Arról beszéltünk, hogy jövő nyáron találkozunk újra, s hogy milyen nagyon messze van az új nyár. A vendéglő éjfélkor bezárt! Csak hajnalban kaptam vonatot. Még nincs egy éve ennek' Most, nyár elején ott jártam,' hogy lefoglaljam a faházat augusztusra. Elkéstem: az öregasszony azt mondta, már régen kiadta az egész szezonra. Más helyet, ami megfelelt volna, nem találtam. Nem végeztem semmit. Az állomás kisüsti pálinkától és égett zsírtól bűzlő restijében vártam a'-vonatra. Zuhogott az eső, én voltam az egyetlen utas. Eszembe jutott a fiú. Csak hosszas kérdezősködés után akadt egy ember, aki tudott róla: az állomás váltókezelője. Egy fröccs mellett mondta el, hogy ősszel a fiú Pestre ment, azóta nem hallani róla. Ha nyomoztattak volna utána, talán megkerül De nem nyomoztattak. Minek? És ha eddig nem jött vissza, nem is jön már sohasem. A VÁLTÓKEZELŐ kiitta a fröccsöt, előhúzta öreg Doxa- asebóráját. — Tizenhat tíz. öt perc múlva itt a vonatja. Személyvonat — tette hozzá. — Mindenhol megáll. NŐGRAD — 1972, július 30., vasárnap 0
