Nógrád. 1972. július (28. évfolyam. 153-178. szám)
1972-07-30 / 178. szám
NYELVMŰVELŐ SOROK „A szép magyar beszédért” Üzenet határon túlról Egy könyv, s egy Dózsa-kiállítás ürügyén Azon napon, amikor Újvári Ferenc, soproni tanár hasonló című írása megjelent a Nép- szabadságban. éppen Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek c. kötetét forgattam. Túl voltam már például azon- a cikken, amelyben a kitűnő költő és nyelwédő arról panaszkodik, hogy a XVIII. század óta „a magyar stílus elfakult”, s „Alig hisszük, hogy van nyelv, amelyen az emberek oly kevéssé tudnak írni, mint a magyar nyelven.” Eltöprengtem már azon a megrendítő, nyílt levélen is, amelyet Antoine Meillet úrhoz, a College de France tanárjához intézett Kosztolányi. Megrendítő, fájdalmas kiáltás ez a levél — egy elfogult, s rosszul tájékoztatott nagyhírű tudóshoz, a magyar nyelv védelmében. Hadd emeljem ki most azt a részt, amelyben Kosztolányi arra az állításra válaszol, amely szerint a magyar nyelv a főúri rend kényszerítő akaratának köszönheti fennmaradását: „Eszerint nyelvünket nem nincstelen jobbágyaink tartották fenn, kik a százötven éves török hódoltság alatt is hívek maradtak hozzá, nem a kisne- messég, mely a németesítő Habsburgokkal élethalálharcot vívott a magyar iskolákért és a magyar törvénykezésért. nem nyelvújítóink óvták és istápolták ezt a nyelvet ... nem ők szökkentették virágjába és emelték föl az égig ezt a mindig taposott és szent nyelvet, ezt a legdemokratikusabb nyelvet, melyben szenvedő népünk mintegy megdicsőült; nem, nem és nem. hanem az oligarchák, akik csak németül és franciául tudtak...” Kissé hosszan idéztem ezeket a szívbemarkoló sorokat. De azért tettem, hogy rádöbbenjünk — idősebbek és fiatalok egyaránt —. hogy mit is jelentett elődeinknek ez a nyelv évszázadokon át. Ez a nyelv őrző és őrzött, szívósan megtartó és hűséggel megtartott volt az elnyomatás századaiban — illő tehát megbecsülnünk a szabadság éveiben is. Ránk hagyományozott anyanyelvűnk tehát egyben az örökségünk is. Nem herdálhatjuk el felelőtlenül. Olyan cinikus könnyelműséggel, ahogy Ujváry Ferenc leírja, s ahogy magunk is számtalanszor tapasztaljuk. Újvári Ferencnek igaza ,van. Fiataljaink tudnak szépen is beszélni. De ha egymás ■ között vannak, akkor nyelvhasználatuknak rendszerint semmi köze sincs a kulturált és esztétikus magyar szóhoz. Valami új, zagyva nyelven beszélnek, és ez a beszéd nemcsak érthetetlen a kívülállók számára, hanem igen gyakran durva-és obszcén tartalmú. Az ilyenfajta beszédmód el- harapódzásáért kétségkívül felelőssé tehető az otthon is. az iskola is. Az otthon, amely a beszédre szoktat, s az iskola, amely a beszédre tanít. De a te_temrehívásban még tovább is mehetnénk. A durvaság, s a hivalgó-modemkedő külön- beszéd. terjedésében felelős a sajtó, a könyvkiadás, a televízió — egyszóval az egész társadalom, amely nem egyszer összekeveri a nyerset a forradalmival, a zagyva hibridnyelvet a modernnel. Végül még egyet. A legfőbb baj talán mégiscsak az, hogy ifjúságunk tudatában lehangolóan különvált hazafiság és anyanyelv, magyarság és nyelvszeretet. S itt fordulnék vissza újra Kosztolányihoz. Aki szerint az anyanyelv nemcsak a gondolatközlés eszköze csupán, hanem az ősökhöz való tartozás biztosítéka, s hazafiságunk tartozéka is. Könyvkiadás Kubában Mi ís a könyv? A látszat ellenére erre a kérdésre nem adhatunk egyértelmű választ. Régesrégen a könyvek agyagtá'blákból, kőtáblákból álltak. Könyv szerepét töltötte be a papirusztekercs, a nyírfa kérge. Korunkban a könyv nyomtatott papírlapokból áll. De hány ilyen lap alkot egy könyvet? Az Angliában könyvnek nevezett kötet Írországban legfeljebb brosúrának minősül. Angliában ugyanis minden 6 oldalnál nagyobb terjedelmű kiadvány könyv, Írországban, Spanyolországban és Olaszországban viszont egy könyvnek legalább 100 oldalasnak kell lennie. Magyarországon könyvnek nevezik a legalább 64 oldal terjedelmű kiadványt, Iz- landon könyv a 17 oldalas kiadvány is. Sok országban — többek között a Szovjetunióban és az Egyesült Államokban — nem ismerik a brosúrára és könyvre történő felosztást A kubai könyvkiadás egyike a világon a legfiata- labbaknak. A könyvkiadói mozgalom csak az utóbbi időben indult fejlődésnek. Tíz évvel ezelőtt az volt az általános vélemény, hogy a kubaiak „nem olvasnak”. A szórakoztató irodalom iránti igényt — bűnügyi és szenzációs regények, szerelmi történetek — a sajtó elégítette ki. A sajtótermékek is csak mindössze 10 000 példányban jelentek meg. (Ma csupán a Granma 500 ezer példányban jelenik meg spanyol nyelven, ezenkívül kiadják angol és francia nyelvű változatban is.) Korábban a napilapok és folyóiratok harsogó címekkel és „lenyűgöző” illusztrációkkal próbálták megnyerni az olvasókat. A napilapok hasábjait hirdetések és lottótáblázatok töltötték meg. De ezek a fogások sem jártak túlságosan nagy eredménnyel. Az írás- tudatlanság, az alacsony kulturális színvonal, a nyomor és a könyvek magas ára akadályozta az olvasó- mozgalom terjedését. Csak az 1959-es forradalom után indulhatott fejlődésnek a kubai könyvkiadás. Az államosított nemzeti nyomdában, ahol korábban a különböző bulvárlapokat nyomták, már 1960- ban hozzáfogtak a világirodalom remekműveinek népszerű olcsó kiadásban történő sorozatos kinyomtatásához. E sorozat első könyve Cervantes Don Quijotéja volt. Három év alatt —• 1967 és 1970 között — összesen 53,8 ezer példányban hagyta el könyv a kubai sajtót. Figyelemreméltó a könyvkiadás fejlődési üteme. 1967- ben 8,5 ezer példányban jelentek meg könyvek, 1970-ben 16,3 ezerben, azaz a könyvtermelés csaknem kétszeresére emelkedett. A kubaiak rájöttek az olvasás ízére! A Csehszlovák Szocialista Köztársaság és a Magya: Népköztársaság közös könyv- kiadási egyezménye keretében jelent meg nemrégiben a Corvina kiadásában Szíj Rezső könyve a Pozsonyban élő festő-grafikus Lőrincz Gyuláról, a szlovákiai magyar művészeti élet kiemelkedő alakjáról, néhány hete pedig a Csehszlovák Kultúra Rózsa Ferenc utcai termében két grafikai sorozatát is láthattuk (tv is közvetítette); . az egyik a parasztvezér születésének félezer éves évfordulója jegyében az 1514-es felkelés mozzanatait idézi („Dózsa katonái”), a másik pedig: a „Kosuti sortűz” a Pozsony megyei, földmunkások életét kioltó cáendőrsortűz részleteiről ad számot. — Szíj Rezső ilyen irányú kutatómunkája s ez a kiállítás is azért rendkívül figyelemre méltó, mert a magyar műtörténet egy eléggé elhanyagolt területéről' a határainkon túl élő alkotókról ad hírt, akiknek életútja, sors- és feladatvállalása küzdelemesebb, problematikusabb. többségükben érzelmektől fűtöttebb. Lőrincz Gyula (sz. Magyar- diószeg, 1910) legújabb hazai jelentkezését, s Szíj Rezső nemrégiben megjelent könyvét már ezért is örömmel kell fogadnunk. A mindenkor baloldali magatartású Lőrincz életútja, célja mindmáig a szomszéd népek velünk közös szenvedéseinek, küzdelmeinek ábrázolása volt. Fiatalabb éveiben Kassákkal, Vajda Lajossal, Dési Huberrel és Illyés Gyulával is kapcsolatban állott. A képzőművészeti főiskolán a minden újszerűre fogékony Vaszary János mellett tanul, majd Prága ég Pozsony festészeti és politikai életének sodrában találjuk. Ösztöndíjjal került Párizsba, a Montparnasse művészeti arénájába. Amikor hazatért, Pozsonyban bizonyítja művészeti talentumát. Művei már kiforrott szemléletet sugároznak, a tematika erőltetése nélkül is. Baloldali magatartása miatt azonban emigrációba kényszerül. Párizsban ekkor köt barátságot Bölöni Györggyel és Pór Bertalannal. Távollétében pozsonyi műtermét lepecsételik — később a háborús képeinek zömét is megsemmisíti. Budapesten 1939-ben találjuk, amikor is nyomtatványokat és plakátokat tervez. A felszabadulás után a magyar művészeti élet újraszervezésében tevékenykedik. Emlékezés című albumának 34 rajzáról Kassák ír méltatást. Majd 1946-ban visszaköltözik Pozsonyba, részt vállal a negyvenes évek magyar A ratás. Megkezdését és befejezé" sét már az ókor népei is megünnepelték. Kazáron pedig az aratás idején gyászolták a határt a lányok és a menyecskék. Félgyászba öltöztek. Később a munkamódok változásával változott az emberek gondolkodása, babonái, szokásai átalakultak. Régen hordták az aratókoszorút. Most gépek aratnak. Az idei nyár esői. zivatarai itt-ott újra előcsalták a kaszát. Ez már mégis a múlt. S mi még? Pár éve a televízióban Mátranová- kon felvették az aratási jelenetet. Végignéztük. beszéltek az öregek: hogy voit, mint volt? Hetvenéves, aranyos asszonnyal találkoztam a városban. Itt él a fiánál. Naponta nézi mégis az eget, jön-e fekete felhő? Mennyit aratott! — Ez az aratás 1918-ban volt — mondta. Melyik? Amikor meséket álmodott ebédszünetben a diófa alatt. Meséket, amelyeket édesapjától hallott. — Nem mindenki volt olyan, mint az én édesapám — könnyes a szeme. — Ebédszünetben a diófa alá ment egyik kislány, én voltam. Ahogy elhúzódott a többiektől a fa alá, már nem volt ott. Ledobta magáról a bocskort, le a vászon karkesztyűt, a nagy kötényt, s már lélekben otthon is volt. várta az édesapját, aki a bányából jött haza. VASÁRNAPI MSVm Aratási mese Es mesélt. Legtöbbször a Pistikéről, ez magáról szólt. Hogyan is volt? Egy részét elmondom. A kisfiú felment a burjánzó babszáron az égbe, de a babszár tövét elrágta egy kecske, s a kisfiú leesett. Nagyot huppant. Aztán kiásta magát a földből, amelybe belefúródott, de már sötét este volt. Indult haza, de nem mert bemenni, csak benézett az ablakon. Látta, hogy az asztalnál őt siratja az édesanyja, az apja pedig hosz- szú szárú pipáját szívja, s dörmög magában: csak jöjjön haza ez a büdös gyerek, majd elveszem én a kedvét a csavargástól. Megijedt. Bebújt a kertben egy méhkasba. Fáradt volt, mégsem tudott aludni. Jöttek a betyárok. — Én ezt viszem — mondta az egyik. — Ez jó nehéz, ebben sok méz van. ö volt benne. Fent a hegyen lakomáz- tak a betyárok, utána mentek a szalmakasokért, hogy mézet tegyenek a borukba. Így találtak Pistikére. Megharagudtak. Dühükben hordóba zárták, s a hordót nekitámasztották egy nagy fának. Amikor a betyárok elaludtak. jöttek a kutyák. A kisgyerek kidugta a kezét a csap lyukán de a kutyák nem féltek tőle, ismerték. Belekapaszkodott egyik kutya farkába, a kutya futni kezdett, s a hordó gurult- guruit lefelé a hegyről. A puszta felé. Leérve nekiütődött egy fának, szétrepedt, s a kisfiú kijött belőle. Szaladt haza. be a házba, nagy volt az öröm. Már az édesapa sem haragudott. A mesében ez a végszó. Nem mondtam el az egészet, mert hiszen még sok más csodálatos dolog történt a kisgyerekkel. Ez az. aratás pedig Ságújfalun történt, itt aratott azon a nyáron az a hajdani részes aratólány, s itt álmodott fáradtan édesapja meséiről ebédszünetben a diófa alatt. — A mesének az volt a tanulsága, hogy a történtek után Pistike mindig szófogadó gyerek volt. Édesapám úgy fejezte be: Hiszen ez a Pistike én voltam. A hetvenéves. aranyos asszony meghatottan gondolja és mondja végig újra a mesét. És még sok mesét. És még sok mesét gondol végig újra meg újra. A városi utcán is nézi ilyenkor, aratás idején az eget, jön-e fekete felhő? Elmúlt az az ebédszünet. A mesék nem múlnak el. A mese örök. — Persze, előtte is arattam már. tizenhétben — mondja az asszony. — És utána is. Tóth Elemér Lőrincz Gyula: Pusztai emberek (Olajtempera) kisebbségi művészéletének védelméből, s egyre inkább szereplője minden nagyobb csehszlovákiai képzőművészeti megmozdulásnak. Több rajzciklusa is megjelenik például a Commedia humana, Puszták népe, Cigányok, Szerelem Esztétikai elveit a. személyi kultusz éveiben sem adja fel. Mindvégig következetesen harcol a szlovákiai magyar művészek jogaiért, s az emberséges kultúrpolitikáért. Meggyőződése, hegy nincs külön szlovákiai magyar művészet, hanem csak magyar művészet, amelynek nemzeti formanyelven kell jelentkeznie, s nem külsőségekben: „párta és tulipán nélkül!” Az elvont formavilág, a vízióig fokozott látomások alkotják Lőrincz művészetének igazi területét. Legtöbbször csak a téma vázát hántolja ki ecsetjével, harsogó vörös és kék színek lángolnak fel vásznain, s lázongó nincstelenjeinek ábrázolásával szinte a szenvedés prófétájává magasodik. A rémület és bátorság, az elszántsággal ötvözött, s önvédelmet sugárzik Dózsa-rajzaiból, e megragadó, szinte felkiáltójelekből ösz- szeálló sorozatból is. Robbanásig aktív, érzékeny, új világot formáló művész Lőrincz Gyula, Humánumért aggódó, a Dózsa-évfordulót mélyen át- érző alkotóra találtunk benne. Dr. Tóth Ervin URR IDA: Táncol a sok Anna A sörnek is felfele fut a habja ily könnyedén táncol a sok sok Anna. Mert Anna nap van, névnap este éjjel: Minden Anna a csillagokba ér fel. Százezer Annát ünnepelnek mostan, A zene, mint a dinamit, úgy robban. Annácskák járnak boldog keringőket... A nyári zápor sem zavarja őket. Pereg a dob, kering a sok, sok Anna Százezer sörnek, fut százezer hajba. Könnyed az este, könnyű lepkék szállnak... Végiglegyezik sorra az Annákat. S ahogy a fényben tánc és lepke lebben: Az Annák szállnak szép opálkeretben. NÓGRÁD — 1272. július 30., vasárnap I *
