Nógrád. 1972. július (28. évfolyam. 153-178. szám)
1972-07-23 / 172. szám
Yégh Antalt Szégyenszemre T óth néninek ant mondta a portás a gyárkapuban, hogy menjen csak fel egész nyugodtan, belépőt se ad, mehet anélkül is, dehogy küldik vissza, majd meglátja, hógy tárt karokkal fogadják. Furcsának és idegennek érzett itt mindent ahogy belépett a kapun. Harminc évet töltött el eddig gyárban, de nem ebben. Még jó, hogy itt a portás megmutatta, melyik lépcsőházban jut el a személyzetishez. Tegnap munka végeztével Kenyeres bácsi megkínálta egy pohár musttal. Van az öregnek otthon egy lugasa a ház mellett, arról szüretel. Mindig be-behoz egy-egy üveg piros szőlőlét — azt kínálgat- ja kiC6i poharakból. Mintha csak sejtette volna az öreg — hogy ez neki — Tóth néninek — amolyan búcsúztató pohárkoccintás. De Tóth nénin kívül nem tudta senki. Egyszóval; nem mondta, hogy ő ide többet már nem jön, mindent elrendezett magában; ennek vége, odafent az irodában tudják, de a munkatársak közül senki. Mindegy, ennek így kell lenni, ahogy van! Kenyeres bácsi egy pohár mustot félretett —, hogy ez meg a Tóth néni lányáé... Editkéé. Várták, hogy lejön az anyjához munkaidő után, de nem jött. ö ugyanabban a gyárban műszaki rajzoló, ahol az édesanyja takarít. Vagyis, ahol eddig takarított Edit felnőtt, szép lány lett. Igazán szép. Nem csodálkozott rajta senki, hogy nem sokkal aztán, hogy ide helyezték a TMK-hoz azt a fiatal mérnököt — a Csernyeföldyt — még egy hét se telt el, egy délután megvárta a gyárkapuban, aztán együtt indultak el hazafelé. Persze, ki tudja, ml minden előzhette már meg ezt az együttes elindulást. Régen Edit mindennapos volt lent a műhelyben, ahol a mama takarított Onnan ment iskolába, ha délutános volt estére oda ment vissza. A fiúk betettek az egy esztergapad mellé egy kis asztalt — az lett az Editkéé. Azon mindig volt valami, ha Edit jött —, ha más nem, egy szem dió a Kenyeres bácsi kertjéből. Edit és a mama ketten vannak — nem is tudja itt a gyárban senki, hogy a papa meghalt-é, vagy elmaradt a családtól; Edit és a mama, ők így ketten voltak egy egész család; mintha testvérek is lennének — a papájuk meg ez a gyár, a műhely, hosszú évek óta. Ment a folyosókon Tóth néni. Vajon ezeket az új, idegen falakat mikor szók ja meg? A kis táskájából kivette az iratait már a folyosó elején. Hátha nem lesz a személyzetisnél senki, egyből őrá kerül a sor; ne kelljen majd ott kotorászni. Ment, és hallotta, hogy visszhangoznak a folyosó végén cipőjének koppanásai. Félt a zajtól, amit vert a lépteivel. Ha látnák a munkatársai. .. — Megbolondultál, te Eszter? — biztos ezt mondanák neki. Dehogy bolondult 5 meg, igazán tudja, mit csinál, tudta mindig is. Egyedül nevelte fel a gyerekét. Editet, de nem akárhogy. Megadott Editnek mindent. Megad most is. Nincs még Editnek sok fizetése, kezdő. Egyszer a mama is látta Editet azzal a Csemyeföldy nevű mérnökfiúval. De nem tudta jól megnézni, alig mert odatekinteni, ahol ők mentek, pedig szerette volna. Este megkérdezte Editkét. A lánya szívesen beszélt arról a fiúról. Ebből Tóth néni már sok mindent megtudott. Nem is abból, amit Edit mondott, hanem inkább ahogy elmondta. Később arról beszélgettek, hogy Edit mostanában sose jön le a műhelybe, pedig a Tóth néni társai mindig kérdezik Editkét. Kenyeres bácsi pirosbélű körtét is hozott — abból félretett kettőt — be az asztalfiókba, hogy az az Editkéé. Ott fent az irodában rengeteg a munka. És fárasztó. Nincs olyan nap, hogy Editék ne túlóráznának. Szoktak a mamáék is, de ő már fel se veszi az ilyesmit. Edit még fiatal, hamar fárad, kímélni kell. Meg aztán mindig is olyan kis gyenge, fáradékony volt.., Este, ahogy beszélgettek, a mama nem is szólt rá semmit, amikor Edit azt mondta, hogy mit járjon ő folyton le abba a rohadt műhelybe talán azt hiszi valaki, hogy olyan nagy öröm az neki? Ki az, aki szívesen látja viszont a gyerekkori nyomorúságát? Ezt mondta. A mama meg akarta kérdezni, hogy miféle nyomorúság volt az, hiszen meleg volt a műhelyben mindig, meg kényelmes az asztal, igazán tanulhatott, olvashatott Editke az asztal mellett mindig és várta is a műhelyben mindenki, hogy mikor jön már Edit Most már holnaptól kezdve, ha minden jól megy, ide fog járni az új helyre. Elég ho&z- szú sor áll ott a folyosó végén, az lesz a személyzetis szobája, egész biztos. No, mindegy, ha sorba kell állni, hát áll, majd csak rákerül a sor... Ezt a napot úgyis erre szánta. Csak azt tudná, mi szorongatja őt most belülről, mintha félne, pedig nincs mitől. Beáll a sor végére, nem telik nehezen az idő, ha van. az embernek min gondolkozni. Edit; furcsa egy idő óta. Azt mondta, szeret a gyárban dolgozni. Nemrég meg arról beszélt, hogy miért is volt ilyen hülye, miéit ide jött, ment volna máshová — Dehát akkor vissza kellett volna fizetned az ösztöndíjat! — Na és? Visszafizettem volna! Inkább éheztem volna meg! Egy-egy Ilyen beszélgetés után mást, egyebet Edit nem mondott, a mama 6em kérdezősködött, ültek az asztal mellett, vacsoráztak. Edit néha egy-egy pillanatra megállt az evésben, maga elé nézett, vagy messze a fal felé — és hallgattak. Edit akkoriban már minden este Csernyeföldyvel jött ki a gyárkapun. Elkísérte a fiú egészen hazáig. De — érdekes — sose jött be. A mama — Tóth néni — várta, hogy egyszer majd Edit megemlíti, hogy az a fiú eljön vasárnapi délután. Vagy talán ebédre, vacsorára. Igazán szívesen látná, paprikás csirkét főzne, tejfelesen, petrezselyemlevéllel — jó apróra vágná a petrezselyemlevelet, a csirkét a piacon venné, falusiaktól, annak a csirkénak sokkal jobb íze van. ' De vajon nemcsak szórakozni akar az a fiú Mittel? Mérnök, fiatal is, jóképű is, hány lány akadhatna neki, aztán mindig Editet kísérgeti. Igaz, Edit műszaki rajzoló, van végzettsége, de akkor is, mostanában már mindenkinek van végzettsége de jó volna tudni, mi rejtőzik abban, a fiúban legbelül, ha Editre gondol, ök mégis így ketten, egyszerű emberek. Ezt így mondják. Az a fiú meg... egyszer elmesélte Edit, hogy Péternek a nagyapja szolgabíró volt, annak az apja meg alispán, de a Péter szülei már igazán rendes emberek. Ebben Tóth néni nem is mert volna kételkedni. Azon gondolkozott egyszer, hogy vajon Edit tudja-e, ki volt régen a szolgabíró, meg az alispán, vajon honnan tudhatja. Valahonnan biztos tudja, mert nem kérdezte meg. Hogy a vizitre sose került sor, Tóth néni csak várt, várt, nem faggatta Editet. Egy este Edit korábban jött haza, mint ahogy a mama várta. Kedvetlen volt, meg nagyon szomorú. Alig evett, mindig csak messze-messze nézett a tányérja fölött. A mama azt gondolta, no, most bekövetkezett az, amit ő kimondani sem mert soha, sőt még magában végiggondolni se nagyon — egyedül maradt Edit Nem ez történt. Moziba akartak menni nem kaptak jegyet. Csemyeföldy hazakf- sérte Editet, de a fiú nem jött csak az utca elejéig, Edit soha nem engedte, hogy tovább jöjjön, rossz, lucskos idő volt odakint, hamar elbúcsúztak, kevés ideig voltak ma együtt Ekkor mondta a mama, hogy miért nem hívtad be? — Behívni ide? Egy ilyen udvarra? Egy ilyen lakásba, mint a mienk? — Dehát kislányom, mi itt lakunk. Rendes és tiszta itt minden. Nem hanyagoltunk mi el soha semmit ebben a lakásban. Jól érezzük magunkat mindig. Hogy egy kicsit szegényesen vagyunk, hát na, istenem! Nem ez a szégyen! — Ha tudná anyuka, hogy undorodok ezektől az anyukaféle példabeszédektől... a szegénység! Hát anyuka azt hiszi, hógy ez még mindig dicsőség? Mint a maguk idejében? Legyek rá büszke, igaz? — Azt én nem mondtam, kislányom! Akkor este úgy feküdtek le, hogy Edit nem lépett oda villanyoltás előtt a mamához, és nem csókolták meg egymás arcát. Pedig azelőtt ezt mindig megtették. A mama nem aludt, talán Edit se, csak forgolódott, a mama egy ideig számolta, hogy rövid id$ alatt Edit hányszor fordul meg az ágyon de közben gondolkozott is — Editen, meg sok minden máson. Nem haragudott rá, dehogy haragudott, sőt, sajnálta, olyan kegyetlenül mardosó szánakozó sajnálat fogta el a szívét a lánya iránt, hogy azt hitte, már nem is birja tovább, felkelt, odalépett az Edit ágyához nézte az arcát, nézte sokáig, ez aki itt fekszik ez a gyerek, ez az 6 nagylánya, sírni szeretett volna meg könyörögni Editnek, hogy ne haragudjon őrá, bocsásson meg neki — de nem keltette fel. Akkor éjjel határozott el mindent, ezért áll most itt a személyzetis szobája előtt. Bekérték az iratait, állt, és várt. Nem sokat. Kijött egy férfi, kezében Tóth néni irataival, azt mondta, a papírjai mind-mind rendben vannak — dehát tudja ezt Tóth néni is. Az az igazság akkor éjszaka nem határozott ő még el pontosan semmit, majd csak később. Délután a műhelyben mondták Kenyeres bácsiék, hogy mennyire megváltozott, ez az Edit. Tóth néni nem szólt semmit. Eiste felemlítette Editnek. Halkan, félve mondta, hogy mégiscsak be kellene jöjjön a műhelybe egyszeregyszer, a látszat kedvéért. Legalább neki békét hagynának miatta; így meg mindig emlegetik, mondják. — Nem megyek. Semmi közük hozzám — így kezdte. — Elég volt nekem már a szégyenből. A múltkor is bent vagyok a mosdóban, jött két lány a műszaki irodából, hallom, hogy mondják: a takarítónő lánya, meg Csernyeföldy... az a fiatal mérnök. Nem vették észre, hogy bent vagyok. — Senki nem mondja nekem úgy, hogy a takarítónő. Még az üzemvezető elvtárs is úgy mondja nekem, hogy Tóth néni, kedves. — Én csak a takarítónő lánya vagyok Itt... az is leszek mindig! Azt hiszi anya, hogy Péternek megmondtam? Nem is fogom! Soha! Érti! Letagadom! Azt mondtam, a szerszámraktárban dolgozik! — Nem szégyelled magad, kislányom? — a mama csak ennyit szólt. — Én szégyelljem magam? Én? Miért nem szégyelli magát más? Hány év telt már él, hogy mindenkiből az lett, amit akart... maga meg... — így mondta, hogy maga! — és akkor én most nem lennék a takarítónő lánya... Szégyenszemre! — Csakugyan — ő csak ennyit szólt. Nem vesztek össze, ők ketten. Hallgattak együtt, akkor este is sokáig. A régi nagy nevetések helyett mindig csak hallgatnak mostanában! Később is, másnap is, meg aztán Tóth néni végiggondolt újra mindent 1 Senkinek se szólt, csak magában gondolkozott. Edit nem mehet el innen, butaság lenne az ösztöndíjat visszafizetni. De örökös szégyennel nem élhet az ember... ha ez neki az... Ö könnyebben mozdulhat. Nem akarja elveszíteni Editet. Hiszen akkor elveszt mindent. Az egész életét... Majd meg fogjá szokni ezt az új helyet. Csak ne félne itt mindentől ennyire! Több fizetést se kér, nem azért jött el onnan — meg itt se akar mást csinálni, csak takarítani. De szégyen nélkül. Régi városrész Csonka Dezső versei HA AKAROD Sötét szemed van: Fekete-varázs. Rám nézel: izzik Mint a tűzparázs. Kreol a bőröd: Keleti-ék. Rugalmas bársony Álomvidék. Közel áll hozzám... Közel áll hozzám Az ki tudja már, Hogy futó percek birtokosa csak S minden kép, Egy porba rajzolt ábránd, S egy igaz van: a Gondolat! Lábad törékeny Japáni-báj. Egy macska lép így Rosszban ha jár. Sötéten nézlek Komor vagyok. Gyönyörben halsz meg* Ha akarod! Az első csókban... Az első csókban. Benne volt a búcsúnk. A másodikban, Benne volt a vég; A harmadiktól, Féltünk mind a ketten, Mondd, mit akarsz, És mit akarok még? 8 NúGRAD — 1972. július 23,, vasárnap Erdős István: BULIFOCI — Ki lesz a bíró? — kérdezte Kovácsné álmosan, végtelenül lenézve Lajos hóbortos lelkesedését. — Délipart elvtárs — mondta Lajos nem minden ellenszenv nélkül. — Délipart elvtárs, az igazgatási osztályról... — Ügy tűnt, Kovácsné nem hallotta a választ, vagy nem érdekelte az ügy, jegyzeteibe méíyeát, s Lajos lábujjhegyen sürgölődött. Kovácsné mélysötét 'árkokat dörzsölt hanyagul a szeme alatt, aztán mutatóujjával kísérte a könyvben a sorokat. Váratlanul újra megszólalt. — Lajos! Ne legyetek vele tiszteletlenek! Egy műhelyben volt az apáddal ötvenhat előtt... Mire Lajos nagy nehezen összeszedte a felszerelését, dudált a gyár. Két óra. Akár le sem léptünk volna korábban, akartam mondani szemrehányóan Lajosnak, de váratlanul, közvetlen közelről a képembe bámult Culu a hatalmas farkaskutya és házőrző. — Tudod, hogy nem bánt — mondta nevetve Lajos, és újságpapírba csomagolt egy szappandarabot. Míg azon gondolkodtam, honnan a csudából került ez az állat a bevetett ágy tetejére, a farkaskutya Lajos ágyáról a Seriffére ugrott. Onnan az asztalra, Kovácsné könyvei közé. Lesodort egy baracklekváros üveget és egy füles ivópoharat. Bum, bum. Lajos és az anyja meg sem mukkantak. Én majd frászt kaptam az ijedtségtől. Lajos rajtam kezdett röhögni a maga módján; fogta a gyomrát, fetrengett kínjában. Kovácsné feltette-levette szemüvegét, megveregette a kutya hátát, az asztal alá lesett, szegedipapucsos lábával gondosan összetolta az üvegcserepeket az asztalláb mellé, ránkripakodott. — Menjetek már innen a francba. Felidegesítitek ezt a szegény állatot. Culukám, szegénykém, gyere ide! Gyere! Culu, szegény, mint egy megtermett üszőborjú, úgy hevert el az asztalon. Okos, szép fejét a fehér-piros fedelű tankönyvekre hajtotta. Lajos az ajtó mellett fel-alá rohangált, görcsösen nevetett. — A kötelező olvasmányok, édesanyám! Ha, ha, ha, brühaha. Elpusztulok. Culu tanulmányozni akarja a... Kovácsné lekapta lábáról az enyhén baracklekváros papucsát, Lajoshoz vágta. — Rajtam röhögsz te szégyentelen!? Culu felpattant, izmos lábai megfeszültek, hátrált egy lépést az ablak felé, és úgy morgott ránk mintha megveszett volna. Egy pillanatra Lajosban is felakadt valami, abbahagyta az idétlen röhögést, szemeit töröl- gette. A vízcsap mellett álló mosófazékból kiszedte legkisebb öccse bakancsát, visszatette a polcra. Türelmetlenül intett felém: indulhatunk. — Seriffet küldje utánam, ha hazajön — mondta elmenőben — és vonszolt kifelé. Hagyjuk tanulni az öreglányt, mielőtt teljesen be- dilizik. Holnapután vizsgázik valami harapós kádernél az esti egyetemen, egy hete nem lehet megállni előtte, A srácokat meg ismered, azoktól tanulni!? Akár az ördögök. A kolóniától a sporttelepig öt perc volt az út. Nem lettünk éppen utolsók a gyülekezésnél. Utánunk érkezett még Szikár is, a gyári bajnokság legszigorúbb hátvédje. Nála keményebben senki sem bekkel a cégnél, még a profik közt sem. Szakszervezeti bizalmink, menedzserünk Szabó elvtárs osztogatja a sárga trikókat. Nekem adta a nyolcas számút, Szikárnak a hármast, Lajos fekete mezt kapott egyes szám-, mai a hátán. — Kovács, te leszel a kapus! Újvári két napja beteg, neked kell védeni, fiam. Odalépett a falhoz, ahová még délben kifüggesztette a csapat összeállítását, ceruzát húzott elő, firkálni kezdett — Pont oz irodisták ellen — tiltakozott Lajos. Fél éve készülök erre a játékra, hogy büntetlenül összerugdoshatok néhány urat és elvtársat, és álljak a kapuba? Nem állok. — Dehogy nem állsz, — szólt közbe Szikár, — ez a csapat érdeke, ami pedig a keménykedést illeti, csak bízd rám, kisöreg. — Ez a csapat érdeke — mondta Szabó elvtárs is — és rendületlenül nyilazgatta az összeállítási vázlatát a falon. Egymás mellett vetkőztünk szótanul, Lajos. Szikár meg én. A többiek már a pályán melegítettek. —Egyforma gatyát nem kapunk, Szabó elvtárs? — szólt Szikár a pályára igyeka
