Nógrád. 1972. július (28. évfolyam. 153-178. szám)

1972-07-23 / 172. szám

Tóth Gyula két verset Kiáltás az ifjúsághoz Fiúk, leányok, a csúcsra fel, hol várnak reánk a kék egek. Zöld füvekből, rakottan pázsitok, amelyek útjain a napfényben bősz csillogás, a gyémánt könnyei, fakasztja csörgedezve kispatak, melynek vizét, ha úgy iszod, hogy nem mohón, meglátod felvidulsz. Kiáltásod nyomán a szikláknál a visszhang megrekedt, ha kiáltasz, így felel: • — Hahó, ha-hó, hahó. Fiúk! Leányok! Élni tudni kell! Kiáltsunk hát, akiknek szabad kimondani a szót, szolgasorsban élő társaink helyett, lehet fekete, vagy fehér, legyen rácstörő pörölyünk Angela Davis-é! Kiáltásom az ijfúsághoz, hangozzon úgy: — „Törjük fel az 0 és társai börtönét!” (Salgótarján, 1972. március 15.) %L. Zsuzsanna elment Nagy fák között a hajnalok fakultan változtak szürke reggellé, — úgy ébredeztem álmaimból — amelyekben, örökké benne élünk. Hol lombsátraid, régen elvesztetten.", 1 A már belőlük nyúló törzshelyek, falevelek nfegsárgultan hevernek a földön. Miként nyár végi estéken volt-szerelem: s akkor, jött az ősz kacagva. Bújni készült át a fák között, hogy ólomszínű köpenyét levetve, lombsátrainkat tépje össze. Mert hittem, ott majdan rád találok, A hegyi úton, hová az emléked kutatni mentem én. Meglrottan élnek benne a verssorok, rímei összecsendülnek, Zsuzsanna távolodó léptein. vö szakszervezeti bizalmi után. — Egy hete folyton mon­dom, hogy fekete klottga- tyát hozzatok, Szikár. Az mindenkinek van. — És ha nekem nincs — kötözködött tovább Szikár, — miért nem kapunk az egyesület szertárából? így támogatják a tömegsportot,, Szabó elvtárs? Se gatya, se tornacipó? — A meccsen keményked­jél, szikár, engem hagyj bé­kén — mondta Szabó, mi­kor látta, hogy Szikár szé­pen vasalt fekete gatyát húz elő táskája mélyéről. — Ne csináljátok ezt fiúk, nincs elég gondom amúgy is vele­tek! Szikár nevetett, hátba bok­szolta Lajost, majd szétve­tett lábakkal leült, nyújtóz­kodott, megfeszítette izmait. — Gyerekek! Szétkenjük ókét a salakon! Galuska Laci, a balszélső nyitotta ránk az öltözőaj­tót, Lajost sürgette a kapu­ba. — Senki sem akar beállni, gyere már, Lajos! Neked is erezni kellene a labdát, mi­re kezdjük. Meglepően sokan állták körbe a pályát. Lehettek vagy ötszázan is. Legtöbb­ször a gyári profik meccse­in nincsenek ennyien. A jó bornak viszont nem kell cé­gér, az üzemi bajnokság rangadójára mindenki kíván­csi. Az erdő felőli kapunál az ellenfél melegített tiszta fehérben. Körülöttük kollé­gák raja. Nők is. Rajzoló lányok, kémcsőmosó vegyé­szek. Némelyiknek a kö­penykéből akkor is kivan a feneke, ha egyenesen áll, ha meg lehajol a guruló labda után, ajajj... Elkelne be­lőlük vagy kettő-három a műhelybe is, így, fehér­köpenyesen. Lajos beáll a kapuba, mi Szikárral kettesben passzol- gatunk. Szabó elvtárs ingá­zik a bemelegítő, kapura lö­völdöző sárga trikós csopor­tok között. Akinek csak te­heti, taktikai utasításokat ad. Nem igen figyel rá senki, pedig ért a futballhoz az öreg. Amíg dekázgatok a labdával, szikár keményen gimnasztikázik. Nyújtott térd­del úgy lehajol, hogy kö­nyökével érintgeti a földet maga előtt. Lajos kapuja mellett megjelenik Seriff vö­rös trikóban. Testvéri meg­értésért magyarázhat vala­mit Lajosnak iskolai dolgai­ról: kit miért kellett meg­vernie, melyik tanár mert szemtelenkedni vele. Seriff tizenöt éves és hatodikos. Kicsit nehézfejű gyerek, de bivalyerős, és az élet dolga­iban járatosabb sok-sok fel­nőttnél. Két éve Kanadából egy nagynénitől kapott két trikót. Mindkettő vörös. Mindkettő mellén seriffjel­vény. Azóta Lajos öccse Se­riff. Baráti körben, iskolá­ban nem tűri, hogy másképp szólítsa valaki. Minden buli- meccsünkön megjelenik, ő a leghangosabb szurkolónk. A régen várt rangadó debire Lajos külön felkészítette. — Technikusok, mérnökök, , -'-'(mi fürdőhely vasút­it állomása, sárga kavi­csos sétány, piros pa­dok, szépen nyesett tamarisz- kusz sövény, virágok, vidám­zöldre mázolt nyomókút. Az állomás mögött bódék. BA­ZÁR ÁRUK — ZÖLDSÉG ÉS GYÜMÖLCS — VEGYES­BOLT — LÁNGOS ÉS SÜLT HAL. Délelőtt tíz óra, de máris kánikula, a legnyomasztóbb, a levegő áll, még a legfelső fa­levelek is rebbenéstelenek. A LÁNGOS ÉS SÜLT HAL bódé még nem üzemel, estefe­le bonyolítja le az igazi for­galmat, mikor a fél nyolcas mozgópostás vonathoz egész tömegek zarándokolnak ki megdőlt vitorlásos és bókoló nádszál előteres naplementés képeslapokkal kezükben (Itt vagyunk, szeretettel gondo­lunk Rátok: Pipi, And, Tibi). Persze este is csak lángos van, a SÜLT HAL csak afféle de­koráció, mint a Sión túl a vasútvonal mellett a kissé már megviselt, de még min­dig virító nagybetűs felirat egy szürke tűzfalon: A PESTI HÍRLAP VEZET. A lángos- hoz negyed papírszalvéta jár, legtöbbször olajfoltosan in­dulnak útnak a képeslapok. A BAZÁRÁRUK-nál van némi forgalom, a VEGYES­BOLT előtt gyönge sorállás, de a ZÖLDSÉG ÉS GYÜ- MÖLCS-nél lassanként ko­moly méretűvé nő a sor. Áru­átvétel, a bódé mögött teher­autó áll, málnát, meggyet, cseresznyét, paradicsomot, zöldpaprikát hordanak be a rekeszekbe, uborkát papírzsá­kokban. Két kiszolgálója van a boltnak, anya és lánya, de valami titokzatos ok folytán (központi rendelet, bizalom hiánya — ki tudja?) nem old­ják meg, hogy egyik intézze az átvételt, a másik a kiszol­gálást. A tény: ÁRUÁTVÉTEL ALATT A KISZOLGÁLÁS SZÜNETEL. A teherautón hozott reke­szek pontosan olyanok — méretre, állapotra — mint a bolt rekeszei, de az áru — da­rabonként! — átkerül ama­zokból emezekbe. Az egyik rakodómunkás a hóna alatt fogja a teherautó rekeszét, a másik belemarkol, kivesz egy paprikát. — Egy! — mondja, s átadja a boltvezető anya ke­zébe. — Egy! — énekli utána az anya, s elhelyezi a papri­kát a bolti rekeszbe... — Kettő! — Kettő! — Három! — Három!... Tegnapról ma­radt áru is van. — Abból nem lehetne közben kiszolgálni? — kérdi valaki. — A lány egy ládán ül, ujjait morzsolgatja: ■ Nem — mondja —, áruát­vétel van! — Mi van? — kér­dezik hátul. — Áruátvétel! Megadóan várakozik a sor, mindenki szép árut akar, s nem szeretné felbőszíteni a boltvezetőt. Meg különben is, nyilvánvaló, hogy ez neki sem népünnepély, valahol távol messze valami emeleti szobá­ban fogalmazódott meg az a Rendelet, Körlevél, Utasítás, Irányelv, Szempont, mit- tudomén, mely a többi között leszögezi, hogy: lehetőleg da­rabonként eszközlendő ... és: ki-ki személyileg felelős a sa­ját rekeszéért (rekeszeiért)... és nincs kizárva, hogy a je­lenleg döglött LÁNGOS ÉS SÜLT HAL bódé mögött ott lappang egy ellenőr, aki már alig várja, hogy saját szemé­lyét, állását, jelentőségét, lé­tét a világban egy ilyesfajta jegyzőkönyvvel hangsúlyozza ki: ...és akkor a 113/c Zöld­ségbolt vezetője (akinek le­váltását a legmelegebben ja­vaslom) a negyvenharmadik zöldpaprika átrekeszelése után hogy ahonnan Ök hárman jöt­tek, ott, legalábbis Bandinak külön szobája van, tehát az a villa valóban villa lehet, nem olyan egyhelyiséges izé, ahol a nagymama az ablak mellet­ti horpadt sezlonon, Vili bá­csi az ablak elé helyezett gu­mimatracon, a két gyerek a szoba közepén szalmazsákon, és a papa, mama az emeletes kaszárnyaágyon „tér nyugo­vóra”. S hogy ezt itt közlik egymással, az sejteti, hogy ők sem együtt alusznak, tehát nemcsak külön szobái, hanem külön aktusai is vannak an­nak a villának. Fürdőszoba is van természetesen, sőt: Zúz­mara fagylaltgép. Van, bizto­san. A Zúzmara fagylaltgép benne van a beszélgetésük hangerejében. Azok az embe­rek, akiknél Vili bácsi az ab­Rákosy Gergely Általában hallgatunk irodisták — mondta, — ren­geteg lógós megbújik köz­tük. Miattuk nincs dohány a zsebben, nem elég okosak ahhoz, hogy jól menjenek a dolgok, meg vagy kétszáz­zal többen is vannak a gyár­ban mint kellene, s micso­da fizetésekkel, prémiumok­kal! Seriff megígérte, majd ad 6 nekik a pálya széléről. Délipart elvtárs, az igaz­gatási osztályról hosszan a sípjába fújt. Tiszta fekete szerelése csak kiemelte kö­vérségét. Törökbasákat raj­zolnak ekkora pocakkal. A pályán körben néma csönd lett. Délipart elvtárs mind­két csapat játékosait sport­szerű játékra buzdította. Mi­kor lassú futással bekocog­tunk a pálya középére, Se­riff nagy hangon kiáltozni kezdett, hajrá téemká, haj­rá téemká. Később a nagy csöndtől megijedt a fiú, s látta a rosszalló tekintete­teket, elhallgatott. A játék feszült csendben kezdődött. Nekem eszembe jutott Ko- vácsné intése: ne legyetek tiszteletlenek Délipart elv­társsal — messzire ballag­va köptem egy nagyot, mi­kor teljesen ártatlan helyzet­ben tizenegyest ítélt a fehé­rek javára. Ettől kezdve Szi­kár nem keménykedett. A kétszer harmincöt perc kel­lemes semmittevéssel telt el. Négy egyre kikaptunk, Se­riff félidőben hazaballagott. Négy órakor a büfében min­denki megkapta a maga korsó sörét. A számlát Sza­bó fizette, szomorúan. magáról és előírásainkról megfeledkezvén, kettesével, sőt hármasával kezdett szá­molni ... Mikor egy-egy áruféleség átrekeszelödik végre: — N.a, még ide egy billegzőt! Na még ide! Meg ide, meg ide, meg ide! Ide meg egy művészi alá­írás! Meg ide! Meg ide! Na, meg még ide, elcsúszott a ne­gyedik indigó. Aztán ide, meg ide... Paprika végeztével követke­zik az uborka, paradicsom, minden szép sorjában. — Egy! — Egy! 1 — Kettő! 1 Nekem mázlim van,' máso­diknak állok a sorban, még ezelőtt egy órával a teherautó­val egy időben futottam be. („Hát akkor megjöttünk vol­na, szépasszony!” — „Gizi­kéin, beszüntetni a kiszolgá­lást: ÁRUÁTVÉTEL!”) Tu­dom, hogy hetvennyolc darab paprika van, kilencvennégy paradicsom, nekem még min­denképpen jut áru, no de per­sze ott hátul, lehet, hogy lesz néhány peches mókus — az ÁTVÉTEL szépen halad, és hurrá, a ribizlit mérlegelik, nem szemenként számolják — mindent összevéve derűs és kiegyensúlyozott a hangula­tom. Az áruátvételt ekkor né­mileg elunva (bár annak is megvolt a maga szépsége), szép, illetve még szebb dol­gokra áhítozva körülpislogok. Előttem az első számú po­tenciális vevő két szőke nő — egynek számítanak, összetar­toznak ugyanis, ez nemcsak bizalmas, félszavas beszélgeté­sükből, egyformára hidrogé­nezett hajukból, egyformán könnyed-hanyag tartásukból, de abból is nyilvánvalóan ki­derül, ahogy a nagy farkasku­tyájuk pórázát időközönkét át­adják egymásnak, s ahogy a kutya mindkettőjüknek egy­formán engedelmeskedik. („Fekszik a kutya!” — „Ül a kutya! ’) Engedelmes a kutya. Ök hárman egymást le sem tagadhatnák, a kutya tartása is éppen olyan könnyed-ha­nyag, annyira összetartoznak, hogy egyáltalán nem érne meglepetésként a harmincfo­kos gőzös kánikulában — mi­közben ott benn a bódéban rekeszből rekeszbe, kézről kézre járnak az uborkák (Egy! -Egy! — Kettő! — Ket­tő!...), ha egyszeriben, mi­alatt az ember letörli a verej­téket szemöldökéről, platina- szőkévé változna át a kutya bundája. Sok minden kiderül. „Bandi még nem mocorgott, nem volt szívem rányitni az ajtót”. Mennyi döntő dolgot elárul egy ilyen mondat No, nem Bandiról, róla legfeljebb csak annyit, hogy szeret aludni, de ez jelen esetben mellékes, vi­szont az már korántsem az, lak előtti gumimatracon al­szik, vagy túl hangosan be­szélnek idegenek között, vagy éppen szemérmesen susmo- rogva. Ök viszont csak úgy, mintha színegyedül lennének, hangsúlyuk, hangszínük min­denféle felesleges kilengéstől ment, a kutyához vagy egy­máshoz szólnak, semmiféle különbséget nem lehet felfe­dezni. Akár a sablon-elképze­lésnek megfelelő grófnők is lehetnének. („János, a derest nyergelje, ma azon lovagolok ki!”, de lehetnének... és le­hetnének ... ó, sokmindenkik lehetnének éppen.) „A kutya” gyönyörű kutya; Minden szempontból az. Nem Öreg, nem esetlenül túl fiatal, hajlékony, izmos, mégis masz- szív, bizonyosra vehető, hogy grammra annyi hús és izom van rajta, amennyit a nem­zetközi kutyakiállítások szab­ványai előírnak. (Nyakörve ezüsttel kivert, lehet, hogy csak nikkel, de akkor is ezüst­nek hat.) És ápolt, még sárga mancsain a fekete körmök is fénylenek — tán valami ku- tyakörömlakk, ki tudja? No és természetesen ízig-vérig fajkutya. És okos, ez sem két­séges, szinte azonosul gazdái minden szavával, bizonyos, hogy minden parancsukat tel­jesíti, tán még a gondolatu­kat is kitalálja. Félig elfordulva ül most, nekem háttal. A fülei a leg­szebbek, majdnem araszosak, gyönyörű szarvasfülek. Szeretném megpöccinteni ennek a gyönyörű kutyának a füleit. Azt nem is mondom: megvakargatni, ahhoz vala­hogy túl előkelő jelenség, de csak úgy megpöccinteni, mint­egy véletlenül, elmenőben. De ekkor véget ér’az áru- átvétel. — Hát először is: másfél ki­ló paradicsomot — mondja az egyik szőke nő, az aki éppen akkor fogja a kutya pórázát. És a mocorgó kutyához: — Leül a kutya! „Először is!” „Másfél kiló paradicsom!” — osztatlan a hatás. Semmi ilyen órás kény­szerű várakozást szinte tör­vényszerűen követő sürgetés, nógatás nem hangzik el. 26 fo­rint egy kiló paradicsom. „Ha nem is - pöccintem meg ennek a kutyának a fülét, de legalább egy kicsit megbillen­tem a hegyit, mondjuk a bal fülét, mikor ezek indulnak, s én odalépek pultközeibe” — gondolom. Málnát, meggyet, paprikát vásárolnak még. Telnek a szatyraik. Ekkor egy férfi közeledik a VEGYESBOLT felől, bal ke­zében egy kiló kristálycukor, lépdel a sor mellett, most megpillantja a kutyát, felde­rül a képe, s gügyögő, kedves dörmögéssel lehajol hozzá. Csak fél szemmel, szinte tu­dat alatt figyelem, már vá­rom, hogy sorra kerüljek, most már tényleg elég lenne a várakozásból. — Hát akkor még talán né­hány szép uborkát... Ül a kutya!... De a kutya nem ül. A ku­tya most kitépi pórázát a gaz­dája kezéből, mint ostor su­hog a szíj utána, s már az egyensúlyát vesztett férfi mel­lén van valami egészen elké­pesztő hörgő acsarkodással, a férfi védekező keze a szájá­ban. Mindez egy pillanat. A két nő gyorsan, de még­is minden nevetséges sietség nélkül letépi a kutyát a fér­firól — s már ott állnak újra mindhárman a pultnál. Az egyik ezt mondja: — öt uborka elég lesz. A másik a kutyának ugyan­azzal a hangsúllyal: — Mit csinált a kutya?! Nem szé- gyelli magát a kutya? Lefek­szik a kutya! A sor elképedten hallgat. A férfi bal markával a jobb kezét szorogatva feltápászko- dik. Dől a kezéből a vér, és akármilyen furcsa, szégyen­kezés ül arcán, mintha a ke­zét is nem elsősorban a vér, a seb miatt szorítaná, hanem, hogy szemérmesen elrejtse. Valamit mond, nem is mond, motyog, nem lehet tisztán ér­teni, megfeszítetten kényszerí­tem az emlékezetem, hogy le­gyen pontos, de nem, nem mernék megesküdni rá, hogy mit is mondott. Lehet, hogy azt: „A szentségit a kutyá­juknak I” De az is lehet, hogy csak annyit: „Bocsánat!” Va­lamit azonban mondott, s ek­kor a sor végén moraj támad, de csak gyönge kis moraj, mintha falon túlról hallaná az ember. Az egyik nő azonnal reagál, felemeli a póráz végét, és megfenyegeti a kutyát: — Te csibész, mondtam ne­ked, hogy maradj otthon! Majd számolunk, ne félj! Nem is fél a kutya, nyu­godtan pislog. A moraj vi­szont a kőfalon túl, mintha már-már felülemelkedne a kőfalon. A másik nő pedig ezt mond­ja, de csak úgy a levegőbe: —> Miért nyúl a kutyához! Az első pedig: — Igen! És mért a kutya fejéhez? Nincs már kőfalon túli mo­raj se. A férfi megindul a vidám­zöld kút felé, hogy kimossa a kezét, serceg a lába alatt a homokba vegyült kristálycu­kor. Körülbelül. más hang nem is hallatszik. , Ekkor a nagy hőség vagy tán amiatt, hogy annyira sze­rettem volna megpöccinteni ennek a gyönyörű kutyának a szarvasfülét, eszembe jut, hogy kamaszkoromban Nagyatádon, hogyan könyörögtem be ma­gam az oroszlánketrecbe, hogy születésnapi dobozgé­pemmel néhány közeli felvé­telt csinálhassak Liziről, a nőstényoroszlánról, és hogyan simogattam meg nagy reme­géssel kerek medvefüleit egy óvatlan pillanatban. És a nagy dán dogom, aki egy ilyen gyönyörű 'szarvasfülű kutyát úgy fel tudott hajítani a le­vegőbe, mint a foxi a pat- kányt, amint idegen gyerekek lógnak a nyakán, nem is ci­rógatják, de tépik a fülét, s ő mosolyog, na: majdnemhogy mosolyog. És mintha történne valóban, egy kopott öregem­ber lépett oda a sorba egy gubancos kis kutyával, és a sor zúgni kezdett, üvölteni, mint a fergeteg, hogy a bü­dös, francos kutyájával men­jen a sorból, még megharap valakit, vegye meg másutt a negyedkiló cseresznyéjét. Valami rettenetes mondás készülődött bennem, de aztán minden visszabillent, és csak néztem, amint a két nő elvo­nul a kutyával, ezüstveretes pórázzal, tarka szatyrokkal a kút mellett görnyedő férfi mellett. Aztán odalépek a pulthoz, s azt mondom mosolypgva (mert szép árut akarok): — Három paradicsomot ké­rek. Hátulról hang süvít felém: — Mozgás ott elöl, a ku$*i úristenit! NŰGRÁD — 1972. július 23., vasárnap 9

Next

/
Thumbnails
Contents