Nógrád. 1972. július (28. évfolyam. 153-178. szám)

1972-07-23 / 172. szám

NYELVMŰVELŐ SOROK A Dózsa alakja a képzőművészetben Benedek Klek nemegyszer kemény szavakkal marasztal­ta el kora meséit és mese­mondóit. 1898-ban például így ír: . .Együgyű versikék, me­sék, történetek kíséretében megrontói a magyar nyelvér­zéknek, szellemnek, az ízlés­nek, egészséges gondolkodás­nak.’’ Pedig akkor még virágjá­ban volt a mesemondás. Va­jon mit szólna ma, amikor már szinte nem is mesélünk? Hol vannak azok a 'kápráza­tos, régi szép mesék, amelyek­nek szavai, fordulatai annyi­ra beleivódtak az idősebb nemzedékek szókincsébe, be­szédmódjába? Tudunk-e még egyáltalán mesélni? S ha fiataljaink vérszegény nyelv- használatáról beszélünk, nem kell-e szólnunk a mese hiá­nyáról is? A mesemondás sorvadásá­nál jobban alig jelzi bármi is a családi élet átalakulását. Arany János Családi kör-ének meghitt. bensőséges világa még otthona volt a mesének is. De az a Családi kör, amelyről Jókai Anna ír, már nem ismeri az élőszónak ezt a csodáját. Még jó, ha az idegeskedés kisülései után át­veszi a szót a televízió. A mese ma a lemezjátszó­ra. a rádióra, a televízióra van bízva, s ünnepi alkalom­nak számít, ha az újságokból magunk olvasunk fel a gye­reknek egy-egy mesét. És amennyire személytelen ez a fajta mesélés, majdnem any- nyira hatástalan is. S ne tagadjuk: kicsit fé­lünk is mesélni. A mese gya­nússá vált! Túl sok a köze az irreálishoz, a csodáshoz. Már­pedig mi reális érzékű, cso­dákban nem. hívő nemzedéke­E két akarunk! Hogy megmoso­lyogná ezt a szűkmarkú óva­toskodást a már idézett Be­nedek Elek: „Azért fűz mind­máig eltéphetetlen kapcsolat a meséhez, mert nem menekü­lést jelent számomra az élet igazsága elől, hanem magát az igazságot-” Mert az igazság­nak két jelentése van: az egyik, ami a valóságnak meg­felel, a másik, ami a jognak és az igazságosságnak felel meg. S ezt az utóbbit valósítja meg — ha kell, hát csodás ele­mekkel — a mese. A mai mesék — a dolgok teljes félreértése folytán — nem annyira az igazságosság­nak, mint inkább a valóság­nak akarnak megfelelni. Ez­ért legtöbbször szürkék, fan­táziátlanok, nyelvileg is ha­tástalanok. Lendít-e valamit a nyelvi készségeken az ilyen porban csúszó „józan” mese? íme mutatóban egy részlet: „...ötven lépésre a fától be­tonút van és épületek. Az épületekben betegszobák. la­boratórium és mentők van­nak. A gyalogjárón fehér köpenyes nénik és bácsik si­etnek a klinika egyik osztá­lyáról a másikra. Az úttesten autók gurulnak...” Precíz, szá­raz mondatok. Mintha csak gúzsba akarnák kötni a gye­rekek képzeletét. Nyújthat-e az ilyen laposan részletező le­írás olyan élményt, amely a szép szavak őrzője, s a szép nyelvhasználat ösztönzője le­het? Nemrég egy kislánytól cso­dálatos verses mesét hallot­tam: ,,Éjszakáról éjszakára Ballag a hold egymagába. '/ Ballag ékes égi réten / Szív­szorító csendességben- / Mind­megannyi éjszakán át / Te­relgeti égi nyáját, f Terelgeti egymagába, / Éjszakáról éj­szakára. I Ha a holdnak hangja lenne, / Jaj, de szé­pen énekelne, f Hogyha volna furulyája. / Gyönyörűen fu- rulyálna...” Megkérdeztem tőle, hogy mi tetszik neki legjobban ebben a versben. Azt válaszolta, hogy a „szívszorító csendes­ségben". S ahogy megmagya­rázta, szinte megrendített. Ahogy felgyűlt a képzelete, ahogy egymást csalogatva elő­pompáztak a szavak a kis gyerekszájon. Hát ezért kellene sokat és sok szépet melséljii. Mert a mese — többek közt —- a nyelvet is nemesíti. Hiteles Dózsa-portrét nem hagyott ránk a történelem és a művészettörténet, mégis minden Dózsa-ábrázo lásnak históriai és műtörténeti hite­le van: hitelesen vall a kor­szakról, amelyben készült, hű­ségesen ábrázolja, nem a szé­kely nemes arcvonásait, ha­nem — a századot, amely a székely nemest ábrázolta. Művészi pribékek Talán a legkorábbi kompo­zíció a legőszintébb. Nem biz­tos, hogy a keresztes parasz­tok vezére épp olyan busa bajuszt viselt és épp olyan vastag ajkak fölött, ahogyan ezt Taurinus István könyvé­nek címlapján látjuk, de biz­tos, hogy épp olyan kíftok kínjával pusztult el, amint ezt az 1519-es fametszet mu­tatja. A fametszet már a re­neszánsz jegyeit viseli, a szer­ző. akinek könyvét díszíti, maga is neves hum’anista, gyulafehérvári kanonok. Mégis, a leveretés után öt esz­tendővel Bécsben kinyomta­tott könyvborítón a középkor szelleme üt meg. Hiszen a re- neszánszosan szimmetrikus kompozíció középtengelyében a fogát vicsorító, tüzes koro­nától füstölgő fejű Dózsa ül, a szép, szabályos szimmetriát jobbról a vezére húsába ha­rapó parasztkatona, balról a síppal-dobbal gúnyolódó ud­vari zenész szolgáltatja, a mesteri perspektívát a hát­térben karóba húzott embe­rek, s a legszabályosabb rene­szánsz rövidülés azon a ki­végzetten tanulmányozható, akit Dózsa lába elé rakott a fametsző — s alighanem Wer­bőczy pribékje is. Az ábrázolást minden kez­detlegessége ellenére modem­nek érezzük: éppen négy év­századot kellett vámunk a Taurinus-krónika után, míg újra ilyen leplezetlen, elfogu­latlan Dózsa-ábrázolásra ta­láltunk. A barokk például — látvá­nyos, színházias szabályainak megfelelően — mindent idea­lizált. Egy csaknem két évszá­zaddal később keletkezett augsburgi rézmetszet látha­tóan nagyobb gondot fordított Dózsa pompás-szabályos iz­maira, mint magára a kivég- zási jelenetre, s ugyanezzel a grafikai bravúrral, de ugyan­ilyen könnyedén ábrázolja a pribékeket is. Vonaglik a tűz- halálra ítélt az 1694-ben köz­rebocsátott lapon is, ügybuz­galommal rakják a tüzet, emelik a tüzes koronát, kí­nozzák az elfogott harcosokat a hóhérlegények. Csak éppen a vonaglás is, a tűzrakás is, a kínzások is bizonyos balettes koreográfia szerint történnek, és az egész jelenet mintha egy barokk opera színpadát, s nem az életet ábrázolná. Újabb remekek Az ottomán birodalomhoz való tartozás közrejátszhatott abban, hogy évszázadokig nem találni számottevő ma­gyar műalkotást Dózsáról. Az újabb jelentős kompozícióra, most már egy mesterműre, megint kétszáz esztendőt kel­lett várni. A magyar iroda­lom, a nemzeti történelem- szemlélet már a múlt század első felében felfedezte, ma­gáénak vallotta, vagy legalább­is rokonszenvvel ábrázolta a parasztseregek vezérét, ám ugyanennek a gondolatnak festészeti kiteljesedése az ön­kényuralom korára esik. A szabadságharc után a nemze­ti romantika mesterei a nem­zet lelkiismeretének ébren tar­tását vállalják — sokszor az irodalom mellett. így válnak aktuális, lazító szimbólummá .Hunyadi László, Zrínyi és Frangepán mellett Dózsa pa­rasztjai — és így válnak a rongyos parasztkatonái kaca- gányos, sisakos vitézekké. Madarász Viktor festménye, a Dózsa népe, egy évvel a ki­egyezés után, 1868-ban ké­szült, de közvetlen folytatása az elnyomatás esztendeiben készült Hunyadi-képnek, Zrí­nyi-kompozíciónak, közvetlen1 folytatása a komor, baljós nemzeti romantikának. Dózsa népe hideglelős, holdvilágta­lan éjszakában lopakodik, fi­gyel, temet és menekül: a páncélos, puskás, csapzott ha­jú vitézek egy kivégzett — társukat? vezérüket? — vág­ják le a gyalázat akasztófájá­ról, hogy méltóképpen elte­methessék. Ezek a vitézek in­kább nemesek, mint jobbá­gyok, és inkább pusztulásra ítélt földönfutók, mint láza­dók. Sorsuk láthatóan az lesz, mint elődeiké, a kiterített Hu­nyadi Lászlóé ás a siralom­házban ülő Zrínyi Péteré. 'Mégis rendkívüli tett Mada­rász képe — jellemző, hogy még hetven esztendő múlva, a harmincas évek közepén is szemére veti egy nagytekinté­lyű polgári méltatója, hogy ilyen témát választott. A képzőművészet újabb re­meke megint bukott forrada­lom után, az előzőnél is ke­ményebb elnyomás esztende­jében. s megint alig leplezett forradalmi célzattal jelenik meg. Természetesen Derkovits Gyula 1514 című fametszet­sorozatáról van szó. Száza­dunk emberének, ha Dózsára és a képzőművészetre együtt gondol, elsősorban ezek az iszonyatos erejű, feszülő al­kotások jutnak eszébe. Álta­luk válik egy egész kultúra számára fennségesen elpusz- títhatatlanná. Annak ellenére, hogy Dózsa itt sem csupán a kor parasztvezére, s parasztjai sem csupán középkor] parasz­tok. Derkovjts metszetei azért is hitelesek, mert utalása hi­teles : osztályharccal osztály­harcot, lázadással forradalmat ábrázol. Remek diplomamunka Az ötvenes évek elején Der- kovitsOt ferde szemmel nézte a hivatalos művészetpolitika. A sok, korabeli sikeres-siker­telen ábrázolásból, szoborból, képből, grafikából egyet emel­jünk ki: Szabó Vladimir me­sés, nyugtalanítóan költői festményeit, amelyek 1953- ban minden szigornak fittyet hányva népköltészeti szépsé­get, középkori titokzatosságot varázsoltak a műbe A grafikus, aki Derkovits után méltó kézzel nyúlt a té­mához, s aki valóban derko- vitsi sorozatot alkotott később, huszonöt éves volt éppen. Kondor Béla, a mai magyar művészet kiemelkedő mestere főiskolai diplomamunkaként, s ugyancsak középkori és ko­ra reneszánsz mesterek példá­jára, de modem válságok és győzelmek érzésével alkotta meg rézkarcsorozatát. Amely természetesen nem középkori (miként Derkovitsé sem volt az), s amely egy forradalom­mal és vajúdással teli társa­dalom, e társadalom felelős­ségteljes művészetének kife­jezése lett. Ennek kifejezője más-más formában, más-más anyagban az a szobrász, aki a legtöbb és legkitűnőbb Dózsa- szobrokat alkotta a magyar művészet történetében: Somo­gyi József. A két ceglédi szobor Somogyi 1953-ban állította ki első Dózsa-fejét, első egész alakos kompozícióját 1955- ben mintázta, 1958-ban állí­totta fel Cegléden, s már ezek távol álltak a szokott, ünne­pélyesen semmitmondó szo­borideáltól, már ezek megha­tározták modem, kemény Dó- zsa-elképzelésünket. Még in­kább Somogyi 1965-ben és 1971-ben mintázott alakjai. Az előbbi — kicsi, törékeny agyagból készült samottfigura — ugyanazt a végtelen közép­kori elszántságot, s ugyanazt a végtelen középkori kegyet­lenséget fogta formába, amit a Taurinus-féle fametszeten megismertünk, s ami valójá­ban jellemezte a tűzzel, vas­sal középkori osztályharcot vívó, végül tűz és vas által elpusztított forradalmárt. Az újabb, hatalmas méretű bronzszobor a korábbi ceglédi emlékmű helyére készül, s kettős figurájával, fenyegető kaszáival és nyers formatöré­seivel monumentálissá fokoz­za ugyanezt az összetett gon­dolatot. R. Gy. Apuleius: Az aranyszamár (Takács Imre tusrajza) Dr. Szabó Károly Cokat adok a nők véleményére, éppen ezért rendkívüli érdeklő­déssel tanulmányoztam azt a kimuta­tást, amelyet a megkérdezett nők vé­leménye alapján nemrégiben a nyugat­német Wickert Közvélemény-kutató In­tézet állított össze. E szerint a meg­kérdezett nők 71 százaléka azt vallja, hogy a férfiaknak könnyebb az életük, mint a nőknek. A közvélemény-kutató intézet az indokokat a következő öt pontban foglalta össze: 1. A férfiak változatosabb életmódot folytathatnak. 2. A férfiak gyakrabban utazhatnak. 3. A férfiak társaságban szabadabban viselkedhetnek. 4. A férfiakat jobban leköt] a mun­kájuk. 5. A férfiaknak több flörtölési lehe­tőségük akad, mint a nőknek. Ezt mondják a nők, illetve ezt állít­ja a nyugatnémet nők több mint két­harmad része. S én sokat adok a nők véleményére, viszont semmit sem adok a női logikára. Éppen ezért arra a megállapításra jutottam, hogy a meg­kérdezett nőknek eszük ágában sem le­hetett a közvélemény-kutató intézet fél­revezetése, ők (akárcsak az őket meg­kérdező intézet munkatársai) a női lo­gikátlanság áldozatai. Mert vegyük csak sorra! Miért is könnyebb állítólag a férfiak élete? El­sősorban azért, mert változatosabb életmódot folytathatnak. Mit jelent ez a gyakorlatban? Azt például, hogy amíg a nők alkatuknál fogva nem vág­hatnak fát, nem apríthatnak gyújtós,t, nem hordhatják pincébe a szenet, nem trógerolhatnak félmázsás bőröndöket, addig a férfiak mindezt megtehetik, de ezenkívül jogukban áll nemcsak pad­lót kefélni, hanem eszcájgot mosni, csecsemőt pelenkázni, kávét főzni, reg­gelit az ágyba vinni kedvesüknek, te­hát művelhetik a legkönnyebbnek tar­tott női munkákat is. Életünket így te­VASÁRNAPI JEGYZET Kinek könnyebb? szí változatosabbá a nők önzetlensége, akik a házimunkákról is képesek le­mondani a javunkra. Tehát: életünk változatosságát többnyire a nőknek köszönhetjük. A másik vádpont, mármint, hogy a férfiak többet utazhatnak, már alapo­sabbnak tetszik. (Persze, azt nehezen tudom megérteni, hogy a nőknek ki tiltja meg, hogy gyakran utazzanak?' Mindegy: a nők 71 százaléka abban a hitben él, hogy a férfiak többet utaz­hatnak? Csak azt nem értem, azt hon­nan veszik, hogy az utazás olyan jó dolog. Nekem ugyan alkalmam jut az utazásra bőségesen, de a vicinálison döcögős és váróteremben alvás minden szépésgét szívesen átruháznám valame­lyik ellenségemre. Eddig még csak egy férfival találkoztam, aki az utazást kellemes időtöltésnek tartotta, de an­nak olyan hárpia az élete társa, hogy annál még a fegyház is kellemesebb, nemhogy az utazgatás. Harmadik előnyünk, hogy állítólag társaságban szabadabban viselkedhe­tünk, mint a nők. De — bocsánatot kérek! — ki ad engedélyt szabadabb és ha úgy tetszik, szabadosabb viselke­désre, ha nem éppen a társaságunk­ban levő leány vagy asszony, hiszen viselkedésünket nagyban meghatároz­za a nők magatartása. S egyáltalán, mit értenek szabadabb viselkedésen? Csak nem az őszinteséget, a nyílt, igaz beszédet? A negyedik vád a legelfogadhatatla­nabb. Hogyan lehet felróni és különle­ges előnyként elkönyvelni azt, hogy a féx'fiakat jobban leköti a munkájuk. A női logika már számtalan vádat esz- kábált össze a férfiak lejáratására, de azt felróni, hogy a férfiak jobban sze­retnek dolgozni, mint a nők, az már a logikátlanságnak és rosszindulatnak a teteje (S egyáltalán: honnan tudják, hogy a férfiak jobban szeretik a mun­kájukat?) Hát mit tehetünk mi arról, hogy a nők többsége állítólag nem tud beletemetkezni a munkájába? A legfelháborítóbb vádpont azonban utoljára maradt, miszerint a férfiaknak több flörtölési lehetőségük akad, mint a nőknek. Hát ki a csudával flörtö­lünk mi addig, amíg a lányok és asz- szonyok odahaza a fakanalat fogják, a varrógépet tapossák vagy a spájzot ta­karítják? Talántán őzsutákkal kokettá- lunk vagy kisnyulak miniszoknyáját bámuljuk magunkról megfeledkezve? Esetleg a Playboy legújabb számából választunk kedvest magunknak, aki netalántán ráér és megengedi, hogy kiéljük nagyobb flörtölési lehetőségün­ket. Hölgyeim, engedjék meg, de a flörtöléshez két személy kell, egy fér­fi és egy nő. Nő nélkül tehát a flörtö- lés nem megy. Ha a flörtölő férfiak száma növekszik, az többnyire együtt­jár a „megflörtölt” leányok és asszo­nyok számának növekedésével. S el­vétve előfordulhat, hogy valamely fér­fi hasonneműekre veti tekintetét (bár ez nőkkel is előfordulhat!), ámde ezt már a közhit nem is tartja flörtölés- nek. T ogikátlanság, asszony a neved! Még szerencse, hogy ezeket a logikátlanságokat nyugatnémet asszo­nyok hullajtottak el, amire magyar leá­nyok és magyar asszonyok képtelenek lennének. Vagy nem így van? Mj. a véleményük minderről, hölgye­im? Mert mint mondottam, én sokat adok a nők véleményére. VALAMI FURCSA... Valami furcsa, mennybeli réten, ahonnan visszasír a gyerek-kor suhogva vágtam a rendet, a sarjú zöldellt s benne a fészek a drága. Fürjek — mondta — a bátyám s máris a marka formált óvhelyet, őrzeni bölcsőt, lélek-ringásut, s míg az ujjai rácsán ' átcsurgott az a fény, az az édeni tiszta, messze a sás alján csiporászva az anyja hívta az öt-hat pelyhes utódot. Csöndben, ahogy csak felnőtt tudja a dolgát arrébb vitte a giz-gazból odatákolt főbérletet és a lakókat. Fényes nyári meleg volt. És a ''madár még nem tudta, amit én is csak utólag sejtettem meg, hogy ősi a törvény: madárnak a madár s az embernek is ember a farkasa! Szállt a virágszag a haldokló füvek illata sajgóit bennük is meg a mennybeli réten ... Boda István NŰGRÁD - 1972. július 23., vasárnap 7 i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents