Nógrád. 1972. július (28. évfolyam. 153-178. szám)

1972-07-16 / 166. szám

Hann Ferenc

RÉZERDÖ

ÁPRILIS kilencedikén reggel négy órakor egy olajos

overálba öltözött Munkás evezett át kerékpárján a didergő hajnalon. Mozdulatai a meleg ágy biztonságából kiszakadt ember tétovaságát sugározták. Ha valaki látta volna, esküdött volna rá: részeg a fickó, pedig csak az álom és a merev, szögletes tárgyakban teetet öltő valóság mesgyéi közötti szakadékot igyekezett áthidalni, belekapaszkodva a nem látható, valahol a valószínűtlenul távoli dimenziókban fickándozó villamosok csörömpölésébe, melyek úgy inaltak át az éjből a nappalba, mint leszegett fejű szarvukkal napot öklelő, friß«, tavaszi fűhöz szokott ko- »ök.

Az overálos ember széles

mozdulatokkal fordult ki a

Fehérvári útra, aztán idegesen rálépett a pedálra. Meghúzta a drótokkal toldott- foldott kéziféket, majd meg- ál/it A Fehérvári út és a Bártfay utca sarkán csengőbongó rézerdő terebélyesedett

A férfi jól emlékezett rá, tegnap este — amikor hazakerekezett a munkából — itt minden a maga helyén volt még. A közértajtóra épp akkor húzták le a rácsot. A tanulólány ágaskodott egész testsúlyát beleadta a feszítő mozdulatokba, kivillant barna, tesült combtöve, s ez a látvány a férfiben azokat az időket idézte fel, amikor még Kátolyban lakott, járt a hegyek közé ezorult, házhelynyi szőlőkbe, romlatlan, füsttel nem terrorizált napot látott az égre osonni, kapáslúnyok hajladozását csodálta, nyelvén érezve az érdes bőr, s a delaware-bor jellegzetes ízét.

Észre sem vette, hogy miközben a rézerdő túlcsavarin- tott. szőlőkacsokra emlékeztető ágbogait bámulja, egy régi délszláv dalt kezd dudo- ráSzni, mely évek óta eszébe sem jutott. Rájött, ez is megfejthetetlen rejtély, éppen olyan, mint az az egyre gyakrabban előforduló bizarr álom, melyben a legcsekélyebb valóságelemet sem sikerült felfedeznie.

AZ ŰJSAGOSBÓDÉIIOZ támasztotta kerékpárját és elindult az erdő felé. A villamossínek a rézbozót előtt megszakadtak, a buszmegállót gondos kezek a Szabolcs" ka Mihály utcáig Vitték előre, nyilván azért, hogy a forgalom — ha kis kerülő árán is — zavartalanul folytasson tovább. Már csaknem körbejárta az erdőt, amikor egy ösvényfélét fedezett fel. Elmosolyodott. A sárgásvörös fák között lapuló betongyalogút ércesen pengő rézlevelekkel volt teleszórva, a fák közül étkező műszél megpengette valamennyit, s a gyári sziréna hangját utánzó, de líraira deformált csengés különösen idegenül hatott a hajnál csendjében.

Az ösvény bejáratánál archaizáló, nagy, Vörös betűkkel pingált tábla meredezetti MAGÁNTERÜLET, TILOS AZ ÁTJÁRÁS!

A férfiben távoli emlékek mozdultak meg. Emlékezett Ilyen táblákra, erdők, gazdaságok elkerített, vagy csak jelképesen elzárt bejáróinál. Tu* lajdonképpen soha nem értette jelentésüket, némi bűntudattal lépett ezekre a területekre- ha éppen arra vitt az útja.

Most is élindult a rézfák között fehérlő szürkés betón- Szalagon, anélkül, hogy egy pillanatig is fontolgatta volna: helyesen cselekszlk-é?

Az első enyhe kanyar után rossz réztűzhelyet fedezett fel. Ügy terpeszkedett az ösvényen, mint egv unatkozó despota a trónszékén. A megcsavart, oroszlánkörmön talpban végződő, fényesre Csiszolt masina körül finom rézpor borította a talajt A férfinek a daktiloszkópiai vizsgálatok jutottak eszébe, melyekről valamilyen olcsó füzetben olvasott: „a finom porban láthatóvá válnak az ujjvégek Jellegzetes rajzolatai...”

Megállt. A csendre felpattant a sütő ajtaja, s egy szőrös mikrokefál-fej ugrott elő, mint & gyermekjátékok rágós krampusza a dobozból. Az üreges szájban egyetlen ka- nérlsárga fog fityegett, az ajkak lecsüngtek, enerváltan, valamiféle hej‘de-íontos-rté- kem-ez-az-egész — kifejezést közölve.

Az overálos ember megkönnyebbülten Ismerte fel a torz jelenségben Szólhajtó Kft- lamonát nagyanyó meséiből. Hirtelen visszatértek a gyermekkor ízei, fényei, a domboldalba vágott pince hangulata, ahol összejöttek estefelé a gyerekek, s nagyanyó is, aki mindig tett-vett, de közben mesélt a Kalamonáról, a kéményen át érkezőről. Most is szinte látta, hogy surran le a kéményen, s dugja ki fejét a kályha nyílásán, köszöntve a kék fényben ázó erdei házikót, s a pihedunnaszagú szoba lakóit.

LAM E szokványosnak ígérkező hajnalon itt vicsorgott, nyálazott előtte a megvalósult, emlékeiben rokonszenves

szörnyeteg, de valahogy mórt nem találta olyan ártalmatlannak, mint harminc eszten- tővel ezelőtt.

Zsebre dugott kézzel állt az ösvény közepén, s elhatározta# magyarázatot kér a különös eseményekre. Kalamona azonban egészen váratlanul, nevén szólítva megszólalt:

— Min csodálkozol? Úgy teszel, mintha nem hallottól volna a vasbozótról. Pedig már két hete, hogy a királylány odaköltözött. Itt van nem messze, egy Villányi úti telken.

A férő mondani akarta, hogy soha nem hallott ilyesmiről, de eszébe villant, hogy hallott valamit fecsegni Wamp Zsuzsannáról, aki talán Ca- nadából tért haza néhány évvel ezelőtt, s most egy romos telken lakik, amit elborítanak az odahurcolt összegörbült vastraverzek, acélhuzalok. Zsuzsánnát sokan ismerték a Körtér környékén, ö maga is Látta néhányszor sétálni, felhasított oldalú szoknyájában, érett körtére emlékeztető arcán megmagyarázhatatlan mosollyal. Kurvának hitték a tejesemberek, az újságkihordók, pedig a lány nem állt szóba senkivel, csak sétált fel, s alá a téren, egészen a neonok fel- tobbanásáig, aztán egyik percről a másikra nyoma veszett,

— Szóval az első megállónál ott feszít az a vaseraő — folytatta Kalamona —, s az én Uram most ideépítetle ezt a rengeteget, hogy meghódítsa vele Zsuzsánna királyklsasz- szony szívét

— Hát ez eddig senkinek sem sikerült — morogta a férfi, s nekidőlt egy pikkelyes törzsű faoszlopnak. — Ki a főnököd? — kérdezte kis szünet után.

Kalamona egy közismert, tisztelettel és félelemmel övezett nevet mondott, nemtörődöm könnyedséggel, S rántott volna egyet a vállán, ha lett volna válla. így csak egyetlen odvas agyarát tolta alsó ajka fölé, nyilván a blzalomger- Jesztés szándékával, de a férfi most először ér az te határozottan, hogy undor fogja el, savanyú lepedék telepedik nyelvére. Rossz kedvé lett.

Megfordult, hogy kilábaljon ebből a gusztustalanul csillogó labirintusból. Kalamona hangja utánakúszott.

— A FŐNŐK nagyszerű ember ám! Nem sajnál semmit a Jóért. Zsuzsánna különben is egy király leánya, a főnök meg éppen legkisebb fiú. Egy szűcs fia. akinek annyi porontya volt, mint a rostán a lyuk. még eggyel több is annál. Én tudom, hogy a főnöknek sikerülni fog.

Az overálos ember káromkodott. Negyed órája már az olajat verejtékező gépek között kellett volna lennie. Határozott mozdulattal ugrott fél kerékpárjára. Izmai szabályosan működtek, a kerekek pörögtek. mint a motolla.

A zöldre mázolt falai; között megnyugodott. Nem érdekelte már sem Kalamona, sem a főnöke, csak Wamp Zsuzsán' na jutott eszébe néha. Maga előtt látta távol ülő. apró, zöld szemeit, rövidre nyírott haját, mosolyát, amit senki sem értett. Ahogy utánagondolt, egyre inkább érezte, ebben a lányban tényleg van valami különös, valami megfoghatsz lan. ..Lehet, hogy valóban királylány” — gondolta. „Az lehet, hiszen vaserdőben lakik. . .**

Tíz órakor megszólalt a csengő. A férfi megnyomott egy kék meg egy vörös gom. bot A fogaskerekek víny- nyogva megálltak, a fekete bőrű gép hanyatt dőlt, meg pihent.

Kilépett a kapun. Pénzt szorongatott a markában. A barna közértesleányra gondolt, aki pár perc múlva kezébe nyomja majd a tejesüveget, a két zsemlét, fülig húzza kamaezszéját, s valami ilyesmit mond:

— Utántöltés, Józsi bécsi? Jobb ia ez, mint a törköly. Tébolyultén fékezett a villa mos. Furcsa árnyalatú mini. um fröccsent szét az a sztfalton. Pillanatok alatt kíváncsiak nőttek ki az úttestből, mint az eső utáni gombák.

A férfi kék overáljábá törölte olajos tenyerét, s a fu- rakodók mögé lépett. A váltak, Izzadó arcok, feszes ruhákba préselt mellkasok között látta, hogy Wamp Zsu- ssénna összeronesoit testét emelik ki a villamos alól.

— Ö, a királylány — dör- mögte a férfi — hát mégis Idekészült..

OLDALRA pillantott A rézerdő helyén éppen akkor

húzott el egy harcsatestű negyvenhetes, bulldogorrát a szélbe fúrva, a rézerdő egyre távolodott, beleolvadva egy vihart ígérő felhő szakadt köpenyének redőlben, s Kalamona csalódott kurrogása szóródott szét a város felett.

HÁZAK KÖZÖTT

(Pataki József tustajta)

Szabó Gyula emlékére

Ráléptél hát a végtelen mezőkre,

A galaktikák a talpad alatt,

Tejút és köd már az alkotás,

S a Gács felé futó izmok megpihentek.

Kongó testedet nem melengeti már Kinga jóságos arca, okos tekintete.

Letetted az élet játékszereit, <

Játszón velük más. ,

A te „bolond-játékod” befejeződött,

Mert szerinted csak ez az élet.

VÖrösmartyt idéző öntépő verseid,

S festményeid Őserdeje utánad zuhognak A Kozmosz beláthatatlan távlatain.

Én fiatal fővel megrendelést adtam neked,

De most már nem érlek el,

Magasan,

Nagyon magasan repülsz.

Emlékszel Nógrádra,

Salgótarjánra,

Karanesberényre,

Ahol menedéket kínált neked A háború zűrzavarában Egy nagyszívű ember?

Öh, már hangodat nem halljuk.

Szférák zenéje, ml hozzánk eljut,

S a Tejút egyik bolygója Helyetted Integet felénk.

Elégedjünk meg hét ezzel,

S azzal, hogy képeid itt maradtak,

Irányzatok es — izmusok fölött Mutatják az örök Humánumot,

Az Egyetemes Művészt,

Aki eljött a Földre, hogy Rendet teremtsen,

Nem sikerült, hát távozott De vigyázzatok,

Bármikor eljöhet S addig is figyelmeztetőül Itt vannak képei.

Most már nem látjuk azokat,

Mert látásunkat könny fátyolozza,

S mert földre borulva Zokogunk a képek előtt

NatM Gyűl*

URR IDA:

MÁK

A szive zárt: titkos virág 6 minden kertben/,'.

érik, érik... mámort ígérőn és kegyelten...

Nem nyílik meg

varázsütésre,

harangszóra,

a vágyait inkább lelkére visszaszórja...

Csak mikor már a hold letérdel

ét mind a fák:

akkor pattan

t ájult iramban: pereg a mák...

várnat de a

Végtelenül...

A főid — az őrök anyag, mely egykor magába fogadja kiszenvedett testünk.,;

Ss te

távol leszel tólem, akár a csillagok, melyek fényénél először megcsókoltál.

De szerelmünket őrzik az éjszakák, a változó élet, j t a távolt csillagok.:;

FAZEKAS LAJOS:

8

KENYERÜNK

Föld melengette, hé óvtft, tétben.

Tavaszi szőlek ringatták.

De rábóllntotta nehéz fejét ^

az emberi szándékra, hogy keresztekbe rakják.

Miatta mormolnak a malmok Tenyér-bölcsője, tűz-ágya volt, s övé az asztalunk.

Hozzá maradtunk legszelídebbek; csak ővele vagyunk.

NÓGRÁD — 1972. július 16., vasárnap

♦ «*♦ ♦*» ♦** ♦*» ♦** ♦*« **♦ ♦** •*« y »**

lókai Annas

Ü rgeöntés

Á

llandóan öntöztem, reggel-este. Mégis hervadnak. Egyszerűen lekonyul a fejük...

Gondterhelten álldogáltak a nárciszok között. Nem Illett ez a különös hervadás a tavaszi képbe. A gyümölcsfák már elvirágzottak, a levelek húsosán és tömötten óvták a fejlődő termést, a ffl az ágyások szélén szemfájdítóan zöl- dellt.

— ...mert a gyom az természetes — mondta Kovács. Lomhán mozgott a kék tré- nlnggatyában — azt az ember időnként kihúzigálja. De kérdezem én: lát itt valamit?

Takács közelebb hajóit a földhöz. A fekete rögök egyenletesen borultak egymásra, a töveknél gyengéd emberi ujjak még kis peremet is vájtak az esőnek.

— Nem égette le, túl sok trágyával, talán?

Kovács legyintett.

Annyit bajlódott a virág- hagymákkal. Lédában Cipelte, a hóna alatt. A vonaton soha nincs hely, egymás nyakába lógnak a horgászbótók, kötöző- spárgák és dióverő póznák, és akkor még húsz pere gyaloglás az állomástól.,.

ÉS most tessék. Amikor éppen virágba szökkent Haldoklik az egész.

— Hát nem tudom — sóhajtott Takács. — Érzékeny növény. És túl korán bontja szirmait. Túl korén.

— Ök nélkül semmi sincs —- Kovács rágyújtott, vigyázott, ne hulljon az ágyásba a parázs. — Mindennek oka van, nem? — harciasán húzott egyet a trénlnggatyán.

Takács hallgatott. Bár mindketten magányosak voltak, más és más mélységben lakták a magányosság kút- gyűrűit. Takácsnak meghalt a felesége, Kovács pedig önszántából elvált. Takács jobban szerette magát a munkát, Kovács Inkább az eredményt becsülte.

— Az ember nyissa ki a szemét *— folytatta Kovács. Kimentek a tóhoz, szívták a friss levegőt. Takácsnak csak a mellkasa emelkedett, Kovács végzett egy-két határozott tornamozdulatot. — Ez a dög már itt van... —, s a fagy- laltosbódéra mutatott.

A táblára három tölcsért festettek, a talpánál fogta ösz- sze őket egy kövér kacsó. Az egyik tölcsérben kávébarna, a másikban vaníliasárga, a harmadikban málnarózsás fagylalt. ínycsiklandozóan csurogtak lefelé a színek, ahogy a gyors munkában az olajfesték megszaladt.

„Cégtul: Szeremfla Ágoston hat. eng. cukrász kisiparos.

Nyitva 7-Slh-lg, Kedden szünnap”.

— Nézze meg azt a bódét.,.

ezek a masszív falak.,.

Odamentek, megkopogtatták a hullámlemezt.

— Lakásnak elfogadnám... és belül... tapéta. Érti? Mosható, ragasztott tapéta. És az a kocsi. Az a szép nagy. Menynyit keres maga egy hónapban? Mennyit, szaki? Kérdezem?

— Kettőt — mondta Takács —, vagy kettőhármat.

— És a kedves felsége? Illetve, bocsánat, mennyit kapott a szegény Magduska, amíg élt? A szövőgépnél?

— Ezerhárom. Ezeröt..,

— Na. Ennek, testvérek között Is tíz darab ezres a nettó bevétele, havonta... Hát lehet ezt tűrni?

— Hát, nem tudom., j — sóhajtott megint Takács.

— ... mert lekvérjancsik vagyunk. Azért. Tudja?

— Talán, ha leszúrnánk egy botot... — mondta kitérően Takács. — Le, a földbe... Nincs alul valami...?

— Az anyjukjóistenlt.;: — hagyta rá Kovács.

Két hónap múlva, amikor a tövek maguktól kifordultak a földből, le is vágott az ásóval, jó mélyen.

— Hé — kiáltott át Takácsnak, aki most töltötte az évi

rendes szabadságát, mind a tizenhárom napot. — Ezt valami tényleg megzabálta. Gyökerestül ..,

— Nálam a napraforgót. Nem is lesz télre szotyolama* gom,

— Maga szetyolamagot csemegézik. Amíg egyesek ...

Nyalták a fagylaltot. Ez a maszek-fagylalt Istenien jó volt. Könnyű, krémes, az ostyája is Illatos. Szeremfia Ágoston fehér sipkát viselt, négy gyereke szintén, az asz- szony átlátszó, fehér nylonkö- penyt, alatta pirospettyes bl. kinlt. Már ötkor ott nyüzsögték á bódéban.

Kovács mem ttidott aludni, gyakran megleste őket, hogyan érkeznek a nagy kocsin, hogyan cipelik be a nehéz kannákat. A mozdulataik harmonikusak, összemflködnek, nem beszélnek. Figyelmes arcukon hét óra öt perckor jelenik meg az első mosoly, az első vendéggel együtt, vezényszóra.

Ez külön Ingerelte.

— Hát nem embertelen? — okította Takácsot, miközben ácsorogtak a sor végén. — A rohadt, büdös pénzért furton- fúrt vigyorogni.

Délutánra a mosoly kissé megereszkedett, este nyolckor épphogy csak lógott a szürke szájszegletekben. A négy gyerek közül — úgy hírlett — három középiskolás, egy még az általánost végzi.

— Baromi munka.— kockáztatta meg Takács. Nézte a legkisebb fiút, folyik róla a verejték, s néhány má-