Nógrád. 1972. július (28. évfolyam. 153-178. szám)

1972-07-15 / 165. szám

Frontfejtésen Kombájnosok Csákánnyal és kapával is termelnek. Szaporán töltik a kaparót A kas gyorsan leér a 340 méteres aknába. Hosszú út vezet azonban még a föld alatt Hányáson, az 5-ös bal­osztóra. Itt dolgozik Tóth G. László szocialista front­brigádja. A csillék mellett haladunk. Ripsz Ferenc fő­aknász közben megjegyzi: — Ez a frontbrigád ko­rábban Győri Ferencé volt. múlt évi nyugdíjba vonulá­sáig. Amikor tavaly búcsúz­tatták, azt is kiszámították, hogy 1954-től, a brigád ala­kulásától addig már több mint egymillió tonna szenet termelt ki a brigád Kányás- aknából. Aztán arról is ne­vezetesek voltak, hogy álta­lában minden új dologban részt vettek. Ha egy új gép jött, vagy új technológiát kellett meghonosítani, erre a brigádra mindig számítani lehetett. Most mégis kézi erővel termelnek, a bal­osztói pillér fejtésben. A frontjuk kétszárnyas, ösz- szesen 110 méter széles. A szénvastagság itt átlagosan 170—180 centiméter. Jó mi­nőségű szén. Sok a régi vá­gat, emiatt nagy a nyomás. Védőpillérben mindig ilyen. Volt róla szó, hogy majd maróhengert alkalmazunk, de a körülmények miatt még eddig nem kerülhetett rá sor — mondta a főak­nász. A front előtt várni kell. Egymás után két robbanás rázza meg a bányát. Rövid füstrevárás következik. — Mi mostoha gyerekek vagyunk? — szól az egyik bányász, azután arról pa­naszkodik, hogy az üres- csille-ellátás gyakran aka­dozik. Hosszú a szállítópá­lya, és ha valahol karambol van, itt a frontfejtésen megérzik. A főaknász ígéri, hogy intézkedik, legyen elég üres csilléje a brigádnak. A beszélgetés az új bére­zésről folyik. Mint kiderül a kedvező hatása már ennél a brigádnál is lemérhető. Ami prémiumfeladatot kap­tak, azt a múlt hónapban teljesítették, így fejenként 500 forinttal többet vihet­nek majd haza. Jól jött ez • bérintézkedés. És ebből az is kiderül, hogy azért Há­nyáson mégsem kezelik mostohán Tóth G. László brigádját sem. Persze, akadt itt más gond is, amiről a fő­aknász nagyon őszintén be­szélt a brigádtagokkal. Ha a brigádnál nem teljesítik a számukra előírt műszakot, akkor csökken a prémium, és bizony volt amikor több volt a távollevő, mint amennyi kívánatos lett vol­na. Ennek a kárát a többi­ek is érzik, akik egyébként végigdolgozták az egész hó­napot. A brigád az első féléves tervét 103 százalékra telje­sítette. Az első negyedév­ben átlagosan 130 forint fe­lett volt az egy műszakra eső kereset az egyéb pótlé­kok nélkül. Az elmúlt hó­napban viszont már 150 fo­rint felett kerestek műsza­konként Azt is megtudtuk még. hogy ezen a frontfejtésen általában a legkevesebb a baleset, bár nem valami ró­zsásak a körülmériyek. Sok új dolgozó is került az utóbbi időben erre a front­fejtésre, és ők is hamaro­san beilleszkedtek a kollek­tívába. Régi, összeszokott brigád, ahol mintegy 60 százalékban törzsgárda- tagok dolgoznak. TiT ár nagyon várták. Az 1 1 első percekben sejlett, hogy ez a találkozó Valentyi- na Jakovievna Komarovával, az elhunyt hős űrhajós fele­ségével, nemcsak kibír, ha­nem megkövetel olyan jelző­ket mint: meghitt, családias, baráti, őszinte, felszabadult és még sorolhatnám tovább. Ahogy beléptünk a Salgó­tarjáni Kohászati Üzemek sza­lagedzőjének emeleti munka- csarnokába, az asszonyok őszinte elismeréssel és szere­tettel a hangjukban mondták: szép asszony. Aztán többször még megismételték. Később, ahogy közelebb kerültek egy­máshoz, újabb elismerő sza­vak hangzottak el, s a brigád mindegyik tagja úgy érezte: régi, kedves ismerős érkezett hozzájuk. Ismerősként üdvözölte öz­vegy Balázs Jánosné kék mun­kaköpenyében. Karonfogva, meghitten beszélgetve men­tek be abba a terembe, ahol az űrhajós iránti mély tiszte­let számos megnyilvánulását mutatták meg a feleségnek. Komarova hosszan nézte férjé­nek hatalmas arcképét, mind­azokat a fotókat, amelyek az ő életével kapcsolatosak. A meghatottságtól alig tudott szólni. Szeme egy pár pilla­natra könnybe lábadt. Néhány percig mélyen hallgatott, erőt vett magán, aztán megkérdez­te Hegyes Ferenctől, az üzem vezetőjétől íogyan gyűjtötték össze az iú bemutatott tár­gyakat, képeket. Nem sokkal később, meg­hitt, baráti beszélgetés kezdő­dött a brigád tagjaival. A munkaasztalt úgy körülülték, mint egy nagy, egyetértő csa­EMLEK Iád. Komarovna otthonos moz­dulattal, mintha övéi között lenne, divatos, fehér retikül- jéből elővette a családi fény­képeket, amelyek kézről kéz­re jártak. Az egyiken csak a család, a másikon a férj, a feleség és Gagarin, a harma­dikon a Moszkvában járt bri­gádtagok és a család volt lát­ható. Később az ajándékok cseréltek gazdát. Bélyegsoro­zat az űrhajósokról, Híd a vi­lágűrbe című könyv, ugyan­csak az űrhajósokról, egy le­mez, amely Lenin beszédei­nek egy részét ismerteti — került a gyári Komarov Bu­gádhoz. — Nagyon örülök, hogy lát­hatom a férjem iránti nagy figyelem és szeretet bizonyíté­kait. Ez nagyon boldoggá tesz engem. Moszkvában már találkoztam a brigád néhány tagjával, akkor nem gondol­tam arra, hogy újra összejö­vünk. Számomra nagy nap ez. Meghat az a figyelem, az a ragaszkodás, amelyet itt a térjem emlékének szentelnek. Nagyon jó érzés tapasztalni, hogy férjem munkája tovább él a brigádban. Az itt dol­gozók is az emberek javára cselekszenek, Nehéz dolog az emberek boldogságáért küzde­ni, de érdemes. Ezt a gondolatot egészítette ki később, amikor felém for­dulva így folytatta: — Férjem egyik levelében — a többi között — azt írta: — Boldog vagyok, mert úgy érzem, hogy valamilyen kis hasznot tettem az emberek életéért... — Hangja itt el-_ KÉTEZER holdem érett ka­sza alá gabona az érsekvad­kerti Magyar—Csehszlovák Barátság Termelőszövetkezet határában. A búzát a napok­ban kezdték aratni, s nem ke­vesebb, mint nyolc kombájnt állítanak csatasorba. Ezek közül ma még csak hat beta­karítógép dolgozik. Tóth Ist­ván, az elnök a tábla szélén áll, onnan n-ézi, hogyan bir­kóznak a kombájnosok a bú­zával, amelyet sok helyen földre döntött az eső, megté­pázott a viharos erejű szél. — Nem is emlékszem, mi­kor volt utoljára ilyen nehéz aratásunk. — Mély ráncok redőzik az elnök homlokát, ahogy beszél. — A kombáj­noknak 30 fokos meleg kell. A száraz, érett búzában ha­ladhatnak igazán. Most meg folyton esik, reggel is kap; tunk egy kevés csapadékot. Nem sokat, az igaz, de az a néhány milliméter is elég volt ahhoz, hogy elrontsa az egész napunkat. Így dohog az elnök, miköz­ben Nagy Ignác a szövetkezet egyik tapasztalt kombájnosa fordul gépével a tábla szélén. Jelzi, hogy szemmel telt a tartály. Késedelem nélkül ér­kezik a pótkocsi. Amíg ki­ürítik a gabonát, szót váltunk a kombájnossal. — Csak ma indultunk a búzával, de ez a tábla alapo­san megdolgoztat mindany- nyiunkat — mondja. — Nem a legjobb a búza. Sok az eső, földre feküdtek a kalá­szok. .. S ez a terület vala­hogy kinőtt a vegyszerezés alól. Eléggé füves is... Valamikor, míg egyénileg dolgoztak az érsekvadkerti gazdák, a határnak ezt á ré­szét nem művelték. Nem is termett az mást, csak sava­nyú füvet, csátét, amelynek senki sem vette hasznát. Most a termelőszövetkezet búzát termel rajta, bár közel sem olyan eredménnyel, mint a határ más részén, a jobban gondozott, termékenyebb föl­deken. — NEHÉZ terület ez — folytatja a megkezdett be­szélgetést Nagy Ignác. — Most, hogy elindultunk, reg­geltől estig dolgozunk. Ki kell használni a jó időt, hadd ha­ladjanak a kombájnok, amíg süt a nap. Jó volna, ha a ter­vezett 3 hét alatt valóban be­fejeznénk a munkát. — Mi történik, ha hiba csúszik a számításba? Az ilyen nehéz talajon könnyen kopik, törik az alkatrész — vetem közbe. — Az már igaz — hagyja helyben a kombájnos. — Az apró hibákat kijavítom én magam. Három éve vagyok a termelőszövetkezetben. Az­előtt a gépállomáson dolgoz­tam. Sokat javítottam, arat­tam már akkor is a vadkerti szövetkezetben. Most is a gépműhelyben dolgozom, ma­gam javítottam a kombájnt. Talán nem lesz vele sok ba­jom. Szerelők dolgoznak, szinte valamennyi kombájnon. Az előkészületek idején saját gépüket javítják, azokkal aratnak, ha elérkezik az ide­je. Így aztán, a kombájnok alapos ismeretében gyorsan elejét veszik a nagyobb hibá­nak. Ha azonban mégis elő­fordul ilyen, közel a gépmű­hely. Ott készenlétben állnak a javításhoz szükséges eszkö­zök, az ügyeletes szerelők. — Érdemes volt átjönni a gépállomásról? — tudakolom. — Eddig igazán nincs okom panaszra — válaszol Nagy Ig­nác, miközben mélyet szív cigarettájából. — Tavaly ha jól gondolom, négy és fél, öt­ezer forintot kerestem az ara­tásban. Talán az idén is meg­lesz ez a pénz. A szövetkezetnek sok pénzt hoz a gabona. Tóth István, az elnök mondja, jóval több két­száz vagonnál az a mennyi­ség, amelynek értékesítésére szerződést kötöttek a Gabona­felvásárló és -feldolgozó Vál­lalattal. Így aztán tisztességes pénzt fizetnek mindazoknak, akik becsülettel kiveszik ré­szüket a betakarításból. A kombájnosok, Nagy Ignác is, mind beneveztek a betakarítá­si versenybe, amelyet a tsz- szövetség hirdetett. S akinek sikerül jól végeznie a vetél­kedőben, annak a jutalma sem marad el. — Ha lehetne... már mennél! — mondja bizonytalanul Nagy Ignác. Szeme nyugtala­nul rebben a táblára, s látja az újabb kombájn érkezését. — Nem szeretném, ha éppen miattam támadna zavar a munkában.., SZINTE egymást hajtják, egymással versengenek a kombájnosok. Ha az időjárás engedi, az érsekvadkerti Ma­gyar—Csehszlovák Barátság Termelőszövetkezetben nem lesz baj a betakarítással. Vincze Istvánná Több huzal az építkezéshez A Salgótarjáni Kohászati Üzemekben nagy feladatok hárulnak a huzalműre. A ha­zai építkezések nagy üteme is több huzalféleséget követel. Emellett nem várt külföldi igények is érkeztek. azNSZK- ból, Iránból, Nigériából és Indiából. A huzalmű dolgozói igye­keznek eleget tenni a felme­rült igényeknek. A fekete és fényezett acélhuzalból az egész évre szóló esedékes ter­vüket túlteljesítették. Nagy­szerű eredményeket érték el a horganyzott és az ónozott acélhuzal-termelésben is. Az előzőkből eddig több mint hétezer tonnát gyártottak és 103 százalék fölött teljesítet­ték az éves esedékes tervet, az utóbbiból megközelítően 110 százalékra teljesítették előírt feladataikat. A huzalmű dolgozóinak és vezetőinek elismerésére szol­gál, hogy a mennyiségi ter­vek teljesítése mellett gondot fordítanak a minőségié is. A huzalmű selejtje az előző év azonos időszakához képest fí- gyelemreméltóan csökkent, A csökkenés éppen a vashuzal­nál. a galvanikus horganyzott huzalnál, és az ónozott huzal­nál következett be, de kiváló eredményeket értek el a mi­nőségi termelésben a rúdvas- ázemben és a PVC-vel be­vont huzalok termelésénél is. A rúdvas selejtje 0,91 száza­lékról 0,80-ra, a rezezett hu­zal munkaselejtje 0,69-ről 0,41-re, az ónozott huzalé 2,66-ról 2,07 százalékra csök­kent. HEZ MÉLTÓA csuklóit, ismét könnybe Iá* badt a szeme, majd néhány meghitt pillanat múlva így szólt: — Ott akart lenni, ahol a legnehezebb a feladat, ahol legtöbbet tud tenni az embe­rekért. Én is a nyomdokaiban szeretnék haladni. Azon fá­radozom, hogy béke és bol­dogság legyen a Földön, jó barátságban éljenek az em­berek, tiszteljék egymást. Büszke vagyok a férjemre, igyekszem méltó lenni em­lékéhez. Özvegy Balázsné, aki Moszkvában töltött egy na­pot Komarova társaságában, fordít egyet a beszélgetés té­máján: — Hogy van a nagy fiú? Hogy tanul? — Vlagyimir 21 éves. Egye­temista, fizikus, kutatómér­nök akar lenni. Jelenleg nyá­ri gyakorlaton van. Mire az Önök hazájából Moszkvába visszatérek, addigra ő is ott­hon lesz, s együtt ünnepeljük 21. születésnapját. — Szívből gratulálunk ne­ki, sok sikert, boldogságot kívánunk az egész családnak — mondják kórusban a bri­gád tagjai. — A bizonyítványa ötös volt — folytatja az elhunyt hős űrhajós felesége. — És a kislányé? — Irina négyes, ötös. Jelen­leg úttörőtáborban van. Ösz- szel megy a hetedik osztály­ba. Állatorvos akar lenni. Meggyőződésem, hogy később másként határoz, és az embe­rek gyógyítására vállalkozik majd. Bozsó János, aki szintén vendége volt Moszkvában Ko- marovának, közbeveti: — Olyan dundi még, mint lanti­kor kint jártunk? — Nem. Sovány lett, csinos, sokkal magasabb, mint én. Amikor megtudták, hogy Ma­gyarországra jövök, s elláto­gatok Salgótarjánba is, na­gyon megörültek, akárcsak én. Somogyi Lászlóné engem biztat, hogy kérjem meg a tolmácsot: Komarova írja a fia képére a nevét: A töltő­toll sebesen szántja a sorokat. Ez kerül rá: „Péternek sok boldogságot kívánok, Komaro­va.” Péter képe mellé teszi a férjéét is, aláírásával. Bo­ros Sándorné két lányának, a 8 éves Zsuzsinak és a 16 éves Juditnak kér egy képet az el­hunyt hős űrhajósról, a fe­leség aláírásával. Somogyiné azt mondja: — Reggel, ami­kor munkába jöttem, a lá­nyok lelkemre kötötték, hogy szerezzek egy képet aláírással. Amikor megkapja, így foly­tatta: — Olyan szép emlék ez, hogy a szobában a legszebb helyre teszem. Később előke­rülnek a brigádnaplók is. Eb­be a következő kedves sorok kerülnek: sok sikert a mun­kában, örömteli és hosszú éle­tet kívánok. Az idő pedig szalad, mintha szárnyai lennének. A családi­as eszmecserét nehezen sike­rül befejezni. Komarova me­leg, érzékeny búcsút vesz mindenkitől. Az ajtóban álló asszonyok szinte egymásnak mondják: — Milyen kedves, milyen barátságos, milyen szerény, és mennyire szereti a férjét. Mint később mondta: férje emlékének és gyermekei­nek él. Gyermekeinek bol­dogsága az ő boldogságát je­lenti. M ég nem volt az Idén szabadságon. Ha megy, akkor szüleihez, Baskíriába utazik, ö a családban a ne­gyedik lány, a legkisebb. A Novosztyi hírügynökségnél dolgozik és tanári oklevele van. V. K. | NOGRÁD — 1972. július 15., szombat

Next

/
Thumbnails
Contents