Nógrád. 1972. június (28. évfolyam. 127-152. szám)
1972-06-11 / 136. szám
A.DY ENDREI Dózsa a korabeli irodalomban „Most a kardinális parancsára két magyar klastrom- nak kell járni és hirdetnie, hogy a keresztes hadat visz- szavonták és, hogy akik ennek ellenére viselik és le nem teszik a keresztet, azokat irgalom és bűntől való oldozás nélkül agyon kell verni, ugyanolyan kegyelemben részesülvén ezért, mint előbb azok, akik fölvették a keresztet. Elment hát a köznép ebbe a két budai klastromba: Szent János mezétlábasaihoz és a prédikátor rendbeli Szent Miklósba, feltámadtak ellenök és mondták a barátoknak: — Meddig fegyverkednek még az urak és nemesek? Bizony már húsz esztendeje. Gazság az egész! Senki se menjen a keresztelek ellen! Ha megtudjuk, hogy valaki ezt akarná, magunk verjük agyon. És amit ti, barátok és papok beszéltek, mind hazugság! Nem hiszünk többé prédikálástoknak, énekelésteknek, nem megyünk többé hozzátok templomba! Némelyek levették tarisznyájokat és a szerzetesekre hajigálták: a két barát elmenekült a szószékről, különben szentet csináltak volna belőlük a parasztok.” (Budai polgár levele, 1514. májusában) „Mondhatatalan gyűlölség van úgyanls közép és nemesség között: sok nemes megfeledkezik az emberségről, és rabszolgaként bánik a paraszttal. A nép engedelmeskedett urainak, de nem jó lélekkel, csak félelemből: ez pedig vajmi rossz őre a békességnek. Mint a sokat zabolázott ló leveti gazdáját, a nép felbátorodva saját sokaságától és seregülésétől, a törökre felvett fegyverét urai ellen fordította; vezére, mint mondottuk, Szittya György volt; a paraszti rendből való összes püspököket gyalázatba hozta ez az egyetértés, mert a parasztok úgy tekintették őket, mint a maguk vérét és sérelmet, romlást nem műveltek rajtuk; ezzel szemben a nemességet váltig bántalmazták.” (Tuberó Lajos följegyzéseiből) Dózsa György lakomáján Sebő pajtás, mit szól a gyomrod? Pajtás, ebeké a vérűnk: Fejünk fölött varjak kárognak. Pajtás, meghalt a vezérünk. Különb volt, mint nyolcvan apátúr, Szentebb úr nem vala itten, Ügy trónolt ott, a tüzes trónon, Mint az egekben az Isten. Tréfás gyilkosok csiklandozták S meghalt komoly, büszke fővel. Háta mögött egy püspök állott Szentelt vízzel és füstölővel. Sebő pajtás, jóllaktunk egyszer, Holt ember varjaknak étkük. Pajtás, mi voltunk a rossz varjak. Mi éhesen széjjeltéptük. Gyomrunkban az élet s az átok, Hajh, gyomor, hajh, kutya bendő. Ti vagytok Magyarország sírja S ti lesztek majd a jövendő. Lesz böjtje a nagy lakomának. Lesz új vezér és új Dózsa. Sebő pajtás, ne köpködj: megvált Bennünket a Dózsa trónja. A PARASZT KIRÁLY (Farkas András metszete) „Tudjátok, hogy a hitetlen nemesek velünk szemben és a keresztesek sereglésének a jelenvaló szent vállalkozásra való gyülekezése ellen ártó kézzel fölkeltek, üldözni, zaklatni és zavarni akarván eképpen bennünket. Meghagyjuk és szigorúan megparancsoljuk ezért tinektek, kiközösítés és az örök kárhozat büntetésének, valamint minden javaitok és fejetek veszésének terhe mellett, hogy mihelyt e levelünket látjátok, késedelem és kifogásokkal való mentegetődzések nélkül jöjjetek, siessetek és jussatok el Cegléd mezővárosába — és kötelesen itt legyetek, hogy e szent had, s áldott gyülekezet kényszeríthesse, megzabolázhassa és megtörhesse ama hitetlen és átkozott nemesek erejét és hadát. — Ha így cselekesztek, jól leszen; máskülönben a fent írt büntetés ér benneteket, de azt is meg nem elégeljük, de házatok előtt kaputok félfájára függesztünk benneteket, felakasztunk, karóba vonatunk, javaitokat elpusztítjuk, prédára bocsátjuk, házaitokat lerombolván, feleségeteket és gyermekeiteket megöletvén stb.” (Dózsa kiáltványából) „Tisztel a mostani kor, tisztelnek majd a jövendők. Írók tollából testes könyvek kerekednek, távoli századokig hirdetve, amit cselekedtünk. Gyatra papírba tehát méltán vetjük bizodalmunk s tiszteletet nyer majd mindenkor a nagyszavú költő: nem feledik soha így e PARASZTI HÁBORÜ-mat sem " * (Taurinus István hőskölteményéből) ötszáztíz s még négy esztendeje kelt kikeletre, hogy rügyezett a berek, zúzmara, tél, fagy után. Már a mező képét a szelíd zefirek simogatták, hullámzott a kecses fű haja pázsitain. Most a parasztnépség megfegyverkezve felindul s esztelenül szörnyű háborúságra vadul. Nem szánt már többé tarlót: ezt vette fejébe — lomha igásbarmát nem böki ösztöke már." (Nagyszombati Márton költményéből) „De az urak és a nemessíg meglátván ezeknek az ö igyeközetököt, könyörgének egyenlő akarattal a János vajdának, hogy ne hagyná őköt a kereszteseknek megrontani, mert a király akkort gyermek vala és semmire gondot nem tud vala viselni. Kinek akkort az urak és a nemesek megeskünek egyenlő akarattal, hogyha a Lajos király gyermektelenül meghalna, tehát senki fejébe a koronát nem tennék, hanem csak az övébe. Mely igiretnek öröme miatt indultatván a vajda, azonhelytt erejét Indító és megverő a kereszteseknek táborokot Temesvárnál, Váradnál és Erdélybe Kolozsvárnál. Ennekfelette Székely Gyergyet, a kereszteseknek hadnagyát megfogd és a hajdúkkal nyersen megeteté. Továbbá a nagybotú Lőrinc papot nyárson megsütteté, mint egy malacot A Balog deák pedig elszalada és a lengyel király zsoldján hala meg. Azért így rontaték meg a keresztessig a János vajda ereje által.*’ (Benczédi Székely István krónikájából) „A szegény község felkele és készek lőnek a törökre menni, de az urak és a nemes népek otthon kezdőnek maradni és ezt kívánják vala, hogy a szegény község hadakoznék őröttek és megoltolmazná őket. A község látván, hogy a nemesek közöl nem jönne senki melléjek, így választónak magoknak hadnagyokat, papokat, barátokat, deákokat, vargákat, házsártosokat, etc. Miérthogy kedig ezek semmit sem tudnak vala a török ellen való hadakozáshoz, ezért haragvának a nemesekre, mondván: — ök szopták ennyi üdőtől fogván a mü verétéken- ket és vérünket; immáron elbúnak és nem mennek országunkért víni a törökek ellen. Jertek, menjünk reájuk, a békavérekre! És úgy kezdik űzni, verni, vágni, nyársolni a nemeseket.” (Heltai Gáspár krónikájából) „Elszánok: szabadságok megkeressék; számtalan szegények erre sietnek, ruhájokra mind keresztet költettek, hogy keresztvén hitért ezt cselekednék." (Bogáti Fazekas Miklós históriás énekéből) „Mai napiglan megmaradt itt Magyarországon a szokás, meg a szomszédos Lengyelországban is — miképpen már mondottuk — ilyen berendezkedést hozott létre az emberek elméje: az alsóbb néposztálybeli embereket a hatalmasabbak rabszolga gyanánt tartják, kiváltképen a falvakon lakókat, akik földmíveléssel szerzik eleségüket; fáradozásuknak csekély a !haszna: nincs semmi nyugsága *a szerencsétleneknek, mindenkor ürügye lévén uraiknak, hogy dühüket töltsék rajtok. Oly keserves az állapotuk, hogy a termés elosztásánál gyakran annyi sem jut nekik fáradságuk jutalmául, amennyi az ő részük; nincs mellettük sem törvény, sem hatalom. Bármit gyűjtenek be a csűrbe, a pincébe, nemes bort vagy jobbfajtát: mindazon a földbirtok urának pecsétje s elvinni vagy otthon felhasználni sem merik addig, míg az úrnak nem tetszik a részét kivenni, s minden nemes tudja, kinek van a terméshez több szava, hatalma.” (Bontos János Mihály históriájából) Dózsa György A kínok trónját A föld rögére Rég megülte Fejek hulltak Pogány gőggel Karóba húzták Hősként egy magyar. Az igazságot, Vért ivott az önkény A Paraszt Isten Oroszlánja Ült a trónra S a sötét kor Hogy lángra Vijjogó sakálja Gyújtsa Odújában Emberhúst sütött A világot Komor szemekben Hegyes kaszák Kővé vált a könny Írták az égre S a némaság A nincstelenek A falakat rázta Testamentumát A hóhérok és Hogy áll a harc Emberarcú szörnyek És küzd az éhségverte Gőgben hatalmas Szolganép Udvarába. Mely bosszúért kiált S ha nem Is dőlt le Minden vasfal És rab maradt még Soká a magyar, Dózsa Györgynek Lángban égő trónja Messzefénylő Örök diadal. ADY ENDRE: Dózsa György unokája Dózsa György unokája vagyok én. Népért síró, bús, bocskoros nemes. Hé, nagyurak, jó lesz tán szóbaállni Kaszás népemmel, mert a Nyár heves. A Nyár heves, s a kasza egyenes. Hé, nagyurak: sok rossz, fehér ököl, Mi lesz, hogyha Dózsa György kósza népe Rettenetes, nagy dühvei özönöl. Ha jön a nép, hé, nagyurak, mi lesz? Rabló váraitokból merre fut Hitvány hadatok? Ha majd csörömpöléssel Lecsukjuk a kaput? Négy mondat Bárki tanítson forradalomra, harcra, Kinek a keze lapátnyéltől érdes, Kinek vasportól fekete az arca. De az ne, akinek a szíve kérges! Bárki tanítson forradalomra, harcra. Ki életét a többieknek adja, Ki nem néz vissza minden kis kudarcra, De az ne, aki a saját zsebe rabja. Bárki tanítson forradalomra, harcra, Ki tudja, hogy mi vörös, mint a vér, KI nem bújik el, kiáll a viharba, De az ne, aki betörőktől fél! Bárki tanítson forradalomra, harcra, Akinek a szeme messze lát, Aki meghallja mindenki szavát, De soha az, aki nem kész a harcra! Gáspár Imre Csonka Dezső Norberlo Fuentesi A mezítlábas kapitány Kubai elbeszélés az ellenforradalmi bandák elleni harc A szántóföld a hegyek közötti mély folyóvölgyben terült el és sűrű maniguabozót vette körül, amelyben a marabufa összenőtt a citromfával, a citromfa az elefánt- tetüfával, az elefánttetüfa a folyondárral, a folyondár a marihuánával, a marihuana a babérfával, a babérfa a kávécserjével és a kávécserje a marabufával. Késsel vágott rossz kis ösvény vezetett a szántóföldtől a mezítlábas kapitány házához. A ház előtt haladt el a Con- dabóba vivő út. A mezítlábas megállította az ökröket. A? állatok egy pillanatra megszabadultak a hangos nógatástól és ösztökéléstől, de tudták, hogy csak egy pillanatra, ezért egykedvűen kérődztek szomorú sorsukon és a lelegelt füvön. A mezítlábas leült a szántóföld szélén, a maniguabozót tövében. Mellette hevert az elemózsiás tarisznya, melyben egy vekni kenyér és egy ku- tacs friss víz volt. A mezítlá- oas enni kezdte a kenyeret, egy-egy korty vízzel segítve minden falatot. Durva vá- szoning volt rajta és derekánál kötéllel megcsomózott kék (I960 —1966) idejéről nadrág; fején baseballsapka. Két lába kinyúlt a nadrág eJrongyolódott szára alól. Hatalmas lábak, piszke» és kérges talpakkal. — Üldöznek — mondta valaki. A mezítlábas megragadta a kését, felpattant és szem- befordult a hang gazdájával. — Üldöznek — ismételte az ember, aki egy Garand karabélyt tartott a kezében, derekáról pedig pisztolytok csüngött alá. — Nem vagyok tolvaj — bizonygatta az ember. — Nem szeretem a menekülők dolgait — felelte a mezítlábas. Az ember hátranézett, fölfelé, oda, ahonnan a földről felvert vöröses porfelhő közeledett nyugodtan, feltartóztathatatlanul. — A milicia — mondta a mezítlábas. — Értem jönnek, de már nem bírom tovább. — Az ember leült a kulacs és a kenyér mellé. — Ad nekem egy darab kenyeret és egy kis vizet? — Vegyél — kínálta a mezítlábas. — És tűnj el, amilyen gyorsan csak tudsz. Nem akarok bajt hozni a családomra. Az ember három húzásra kiürítette a kulacsot, csillapítva a nyelve és a torka között érzett égető szomjúságot. A mezítlábas megkérdezte tőle: — Milyen fegyver ez? — Luguer pisztoly — felelte az ember. — Jó? — Jó márka. — De kicsit öregnek látszik, nem? — Megrozsdásodott a bozótban — magyarázta az ember. — De azzal együtt is jól lő. Remek pisztoly. — Én ezt a fegyvert szeretem — mondta a mezítlábas es megsuhogtatta nádvágó kését. — Coliin? — Igen, Coliin — válaszolta a mezítlábas, — több mint tíz éve használom már. — Mutassa csak a márkáját — kérte az ember. A mezítlábas odaadta neki a machétét, és ő a markolat tövében azt a helyet kereste, ahová a kakast vésték be a gyártó cég nevével: COLLIN. — Nem vitás, valóban Collín. Vigyázzon rá, ez a legjobb machete, a legjobb acélból, Az ember kettétörte a kenyeret, mire a mezítlábas végighúzta a machete élét, a csuklóján. Az ereiből kicsorduló vér a tenyerébe folyta vörösre festve a kenyérbelet — Mért tette ezt velem? — ordított fel az ember. A mezítlábas pontos ütést mért és a machete az ember ölében tartott karabély agyáig hatolt. A kéz a földre hullott, még mindig szorítva a kenyérdarabot. Az ember fel akarta szedni a kezét, de egy újabb machetecsapás, ezúttal a tarkóján, a felbugyborékoiá vérbe fojtotta kiáltását, amely lassan alvadni kezdett szája körül. A mezítlábas felszedte a Garandot és a Luguert, bement a házba a konyhaajtó felől, leszidta a ház körül fut-; kározó gyerekeit, a fegyvereket az ágyára rakta, aztán kiment a kapuhoz, épp akkor, amikor vele szemben megállt a csapat. Az első jeepből Bunder Pacheco szállt ki. A katonák ülve vártak a kocsikban. — Hát, hogy van a mi mez zítlábas kapitányunk? — üdu vözölte Bunder Pacheco. — Ahogy lát itt engem, őrnagy elvtárs... — A mezítlábas két széket kerített elő és odavitte a kapuhoz. Leültek. — Hát mit mesél nekem) kapitány? — Nagyon rosszul érzem magam mostanában, nagyon szomorú vagyok — felelte. — Az aszony elment és ittha-
