Nógrád. 1972. június (28. évfolyam. 127-152. szám)

1972-06-11 / 136. szám

\ I ; Dózsa György— korunkban f Á magyar Irodalom az el­múlt évszázadokban mélyen átélte a Dózsa-témát. Művek százai szólnak a paraszthábo­rúról. Ezért az alkotások cse­kély töredékével sem foglal­kozhatunk, s csupán futólag és vázlatosan beszélhetünk azokról is, amelyekhez a leg­több magyar olvasónak, — kortársunknak — személyes emléke-élménye tapad. Aligha tévedünk, ha úgy véljük, hogy Dózsa György irodalmi ábrázolására gondol­va mindenkinek először Pető­fi jut eszébe. A „Még kér a nép”. Dózsa emlékének — a kuruckor óta — ez volt az el­ső nagyerejű, művészi felidé­zése. A vers a hasonló törté­nelmi helyzetről is kapta a hevét Petőfi 1947-ben írta, csaknem háromszáznegyven évvel a Dózsa-tragédia után, — a készülő forradalom sűrű levegőjében. A versnek rop­pant közéleti hatása volt — emlékezzünk: a Bach-korszak cenzori hivatalai az ötvenes években e költemény „min­den eszközzel való törlésére és irtására” kapták az első pa­rancsot —; Vahot Imre, aki közölte, megjelenése után he­tekig reszketett félelmében, hogy lapját betiltják miatta. lenkedőről volna szó, aki a történelem „kiismerhetetlen szeszélye” folytán, „szónoki szuggesztivitásának” (Hóman) erejével maga mellé tudott, állítani ezer meg ezer fegyel­mezetlen jobbágyot. S most ugorjunk egy na­gyot az időben. Kitört a második világhá­ború. Elkövetkezett — hatévi szenvedés után, a magyar nép legjobbjainak, a partizánok­nak és szabadságharcosoknak hősi részvétele, mártírhalála segítségével is — a felszaba­dulás. Már az első pillanatok­ban felmerült a Dózsa-kép (jelentős költőnk verseiben, írók esszéiben, publicisztikai elmefuttatásaiban), s azóta hat, azóta szabadon gyönyör­ködhetünk benne, okulásul és épülésül. „Nem hallottátok Dózsa György hírét? Izzó vas trónon őt elégetétek, De szellemét a tűz nem égeté meg, Mert az maga tűz; úgy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok!" 1 Láng és korbács minden so­ra; sötét fenyegetés, komor [jövendölés. Akik 1847-ben ol­vasták. s értettek belőle, tud­ták, hogy Dózsa veszélyes szellemének felidézése Petőfi költészetének sodró erejével: milliók erejévé válhat. 1 A forradalmi ős sorsa éle­te végéig izgatta Petőfit; pró­zájában is gyakran említi Dó­zsa Györgyöt még útirajzá­ban is keresi a nyomait. A fegyvertelen, kaszával, kapá­val lázadó nép látomása Dó- Vsát idézi emlékezetébe; alak­ját a legalkalmasabbnak tart­ja arra, hogy az ellenfelek em­lékezetébe idézze. És a forra­dalmárokéba „eszmetársaké­ba” is. lelkesítő példaként. A következő mű szinte a következő „kapcsolás”. Eötvös József: „Magyarország 1514- ben”. A központ: a szenvedő nép. Eötvös a lázadó magyar ^paraszt véres tragédiáját, iszo­nnyá sorsát ábrázolta nagy «(erejű regényében, i A Dózsa-téma a század el- teő évtizedeiben sem halkult «1. Ekkor Ady tollán szólalt meg a legerőteljesebben. (Dó­zsa György unokája vagyok «én — Népért síró bús, bocs­ikoros nemes). Ady izzó úr­gyűlöletének ki más lehetett volna élő példája, mint a pa­rasztvezér, aki a „grófi szé- í rű” nyomorult jobbágyainak ■ lázadó seregét vezette az '„urak vad hordája” ellen? Adynál tudatos program lett Dózsa György. A „heves nyár” látomása nála a zsellérhad 4 dühödt seregének látomásával párosul: négyszáz esztendővel e parasztháború után, a Dó- •zsa-korabeli úri rendekéhez hasonló vaksággal országvesz­tő háborúra készülődő Tisza­ikormány felé röppent a vers fenyegető végsora: .Vigyázza­tok. .. A nyár heves, s a ka­sza egyenes”. gyott engem ezzel a tucat gyerekkel — Hallottam róla, kapitány. — Kértem a halált, hogyne vigye el a feleségemet, de'nát maga is tudja, annal^ hiába beszél az ember. — Nem szeretem ilyennek látni magát, kapitány. — Elvitte az asszonyt, kö­nyörtelenül. — Így én is elszomorodom, kapitány. — Sose aggódjon értem, őr- négy. Kér egy csésze kávét? — Hát, ha megkínálna.., A mezítlábas odahívta az egyik gyereket és szólt neki, hogy főzzön kávét. — És, hogy megy a munka? — Nem valami jól, tudja. Á kukoricának rosszul jött ez a szárazság, a kávénak meg alig van ára. Nem, nem va­gyok valami jól. Ráadásul öreg is vagyok már és a ba­rázdák nem sikerülnek egye­nesre. — Idehallgasson, kapitány, miért nem költözik Havanná­ba? Tudja, hogy ott ház, au­tó és fizetés várja magát. ■ — Nem tudok, őrnagy, nem tudok. Maga is tudja, hogy állnak a dolgok. A sza­bályzat azt mondja, hogy a csizma viselése kötelező. így én nem tudok meglenni se- holsem. Várjon egy percet, hogy maga is lássa — és föl­kelt a székről, bement a ház­ba, aztán egy pár csizmával a kezében jött vissza. — Látja? Teljesen új, épp olyan, mint hat évvel ez- e’őtt, amikor kiutalták nekem. De bármennyit is próbálko­De sokszor idézték 1910-ben. a Tanácsköztársaság fennáll á- nak három hónapja alatt Ady látnoki sorait! A verset — Lukács György és Lengyel József feljegyzése szerint — 1919 nyári proletárünnepein a Margitszigeten, a Parlament előtt, vidéki városok főterein — legalább százszor szavalták el. Iskolásfiúk, egyetemisták, művészek, írók. A század huszas és har­mincas éveiben, a Horthy-fa- sizmus kezdeti időszakában nem szívesen hallott a Dózsa- témáról a hivatalos Magyar- ország. A Hóman Bálint tör­ténet — értelmezésének szel­lemében fogant tankönyvek látszólagos objektivitással kel- letlenségüket rosszul palástol­va vették tudomásul, hagy a a magyar népnek létezett egy Dózsa György nevű hőse; örökségét igyekeztek hazafias szólamokkal elhomályosítani, közömbösíteni, — mintha 1954-ben jelent meg egy verseskötet, Juhász Ferenc írta, Tékozló ország v út a címe. Ez már a felszabadult ország új költőjének tisztelgé­se Dózsa György emléke előtt A Dózsa-éposz — terjedel­mét és epikai témáját tekintve — elbeszélő költemény; „egy ismeretlen vándor-költő kró­nikája 1914-ből”. Juhász szin­te teljesen szétzilálja a ha­gyományos históriás ének kereteit, s művét hatalmas lírai monológgá duzzasztja. Nem a történelem-elrendezte sorrend és összefüggés szerint idézi fel a Dózsa-forradalom képét, hanem úgy, ahogyan az ő lelkében, fantáziájában, a feltornyosuló mondanivaló elibe varázsolja. A Tékozló ország-ban a forradalom va­rázsa, a nép hite, ereje szó­lal meg, — az az örökség, szellemi hagyaték, amely ké­pes a Dózsa-élményt teljes értékében átadni a felszaba­dult utókornak. Budáig ellátszik csak egy magányos elégedet- „De most a fizetség A paraszt kaszája holdfényben" szikrázik, K5-lándsáitiak árnya, a kastélyok lángja el — Budáig látszik; el Budáig látszik". Gyönyörű szavakkal szól a gárzik az évszázadokon, s Dózsa-forradalom feiedhetet- erót ad értelmes, új életéhez a len mámoráról, amely átsu- már szabadon élő népnek: nyunk.; „Szabadság, Te egyetlen isteú az ész tartománya, te legvadabb rryjmor; mi alázott szivünket mi perzselő vágyakozá, i kivont szablyárik'1') " húsunkba eddig befel S ezután — nem mint a ja lenyűgözte a nézőket: líri- felszabadulást követő évek kus szépségével, költői rsyel- utolsó Dózsa-emlékműve, ha- vének áradó gazdagságával, ■ nem mint e kurta beszámoló főleg szövegének robosztus egyik fontos témája: Illyés erejével, amelyből a nép ügye Gyula Dózsa-drámájárói né- iránti szeretet sugárzik. A hány szót. 1955-ben jelent meg színművet több bírálat érte Illyés drámája nyomtatásban, bemutatásának idején — jo s rövid néhány hónap múlva gos is, méltánytalan is —, de mér bemutatta a Nemzeti ez nem változtat azon, a ben­Színház, Gellért Endre rende- "ü.n,1leti,most elsősorban ér- ... T11 , ... deklo tényen, hogy a Dozsa­zeseben. Illyés Dózsa-drámá- ábrázolás folyama nem sza­kadt meg. Nem volna teljes Dózsa György irodalmi ábrázolásá­nak e vázlatos képe sem, ha nem számolnánk be röviden arról, hogy híre, példája nem rekedt meg az országhatáro­kon belül; a hősi példa más népek íróinak képzeletét is megragadta. Európai „mí­tosszá” vált. Az angol élet­rajz-irodalom egyik nagy érté­kű alkotásában. James Bos­well Johnson élete című munkájában olvashatunk ar­ról, hogy Oliwer Goldschmith klasszikus Zeck-testvérek cí­mű drámája tulajdonképpen a Dózsa-tragédiát eleveníti fel A német Hans Mitterfelder 1807-ben — Napóleon-ellenes éllel — írt színművének, a ma már alig ismert „Székely hős”-nek szintén Dózsa György a főhőse: egy „mesz- szi székely földről származó szegény nemesfi”, aki évszá­zadokkal ezelőtt „ugyanúgy megszenvedte népe elnyomó tását, mint ma azok, akik Európa elrablójának rabigá­jában nyögnek.” Lelkesítő példa volt Dózsa György alakja: az ő megidézésével szólította honfitársait szabad­ságküzdelemre a német író. Az irodalom — a líra-, drá­ma- és a regényírás, s a művészet sok más műfaja — tündöklővé tette a Dézsa-ké­pet. Születésének 500. évfor dulójára készülve méltán tisztelgünk meghatottan azok emléke előtt, akik művésze­tükkel közelebb hozták az olvasókhoz, nézőkhöz a pa­rasztháború vezérének hősi alákját; mesterségük, tehetsé­gük szuggesztív eszközeivel tették feledhetetlenné, a ma­gyar nép örök élményévé Dózsa Györgyöt. Tamás István zom; nem tüdők cipőben jár­ni. Nem tudom, mi van ve­lem olyankor, de mintha nem kapnék levegőt. Bunder Pacheco elmosolyo­dott — Csak ne nevessen, ne ne­vessen. Biztosíthatom, hogy ez a legjobb cipő a világon — és hatalmas lábára mutatott. — Amikor ez tönkremegy, nem is lesz szükségem többre. A kisfiú odahozta a forró kávét. Bunder Pacheco fel­hajtotta, aztán felkelt és bú­csú zni kezdett. — Elmegy, őrnagy? — Igen, kapitány. Munká­ban vagyunk és várnak a ka­tonák.-«■ Nincs miért sietni — makacskodott a mezítlábas. — Kit hajszolnak olyan kétség- beesetten? — Magua Tondike nyomá­ban vagyunk, tegnap ezen a környéken látták. — Ügy? — álmélkodott a mezítlábas. — Nincs magának véieleniil egy használható szi­varja? Bunder Pacheco keresgélt a zsebeiben és két szivart ta­lált. Odaadta a mezítlábasnak. — Nos, kapitány, mennem kell. — Nem kell sietni, nem kell sietni — hajtogatta a mezít­lábas. — Én mondom magá­nak, hogy nem kell sietni, mert most jut eszembe, hogy Magua Tondike itt fekszik a földemen, s tán már oszlás­nak is indult a napon. (A machete őserdőirtása és cukornádvágásra használ' hosszú és széles pengéjű kés., JUHÁSZ FERENC: ÁLL DÖSA... (Részlet a Tékozló országból) ÁH Dósa, födetlen fővel, csillag-homloka fénylik, mint a bádog, nehéz sisakéi piros vonása metszi át az arccsontokat, a halántékeret, áll ingben, pipázva, a sultogva-annyiszor-megölt, a halál-után-is-rettegett, szakálla loboncában kis piros-mozaikú lepke háborog, ken virágport. S a lángocskát, a lüktetve-lihegő kis szent-József rajzó templomi lobogót a poros indák közül a legnagyobb-síkú fényre szabadítja, hólyag-szíve fölött megfogja málló-vakolatú szárnyát és kinyitja két ujja roppant fogóját: s az tántorog, csapkod a fényben, mint a vakok. Szabadság! Te egyetlen isten, az ész tág tartománya, te legvadabb mámor, mi alázott szívünket fölemelő, mi perzselő vágyakozásunk, kivont szablyánk tüze-érce te, mi húsunkba eddig befelé nőtt szárnyunk, ellened mi les a pusztára épült pára-városokból, köd-palotákból? Mikor ideért a milliárd lábú paraszt-üstökös, a lomha, nehéz eső elvirágzott; a kelő nap a bádogfonál-zuhatagot, a gyöngy-omlást elvágta aranyollajával, s megtelt az ég virágok, rovarok, állati bőr, növény szagával, s kélték a légben párából lovak, s nagy, fehérkelyhű virágok. S az elcsigázott nép gubbasztva ült egy percig itt a síkon, fejét lógatv», remegő lábbal, döngve dőlt el a nedves füvön a barom, s fönt áttetszett'á vár, a kő húsa is,mint viasz-arc ravatalon, s kinőtt a süld légből forgó kacsalábon az oltottmész-fehér semmi-rokon. Kis torzonborz lovacskákon, nagvcsontú barna méneken jött a sereg, nagyfejü, pamat-söréhyű kancákon, ökrökön, szamarakon ömölt az éji áradat; csáürt húz kordét, suttyó ül fekete-szőrű bivalyon, imbolygó-fejű ökrök visznek nagy, vaskoskerekű, vasalt szekeret. Tömör szürke szügyükben mozog a faggyú, a csont, a zsír, az izom, nagy leffedt bőrük a gégétől a szügy aljáig, e gályák vitorlája, a szikes sárba lóg a szakállas vesszőtök szénnel odarajzolt szára. Mint márvány-hajók úsznak lassan a süppéteg, lágy puszta-úton. És cirpel a kerékagy, mint a tücsök, felhorkan egy tó -íléba-néha, s a fényes esőbe bőg az állat, cuppog a nyúlós éjjeli szurok. Esőtől fényes hajú anya ölében alvó vaskos-ikrájú csöppség szuszog. S fölvillan messze hátul egy kaszaél, egy fémsisak gömbje-taréja. Szekér, lő, ember végtelen pántlikában kígyózik át a pusztán és ömlik az eső, özönvízkor volt tán ily duzzadt-emlőjű az ég és víz és csapzott, lelógó szőrű barom, hemzsegő vassisak, mint esőbúborék és vízfalak, harmatos szakáll-bokrok, előredőlt fejek az esőben úszván. A sziklás, széles pofacsontok fölvillognak néha, s a fehér fogak, csomókba összetapad a haj az asszonyok, vad-szemű férfiak fején, a rongyokon, gatyákon, a csigplyáig lenőtt tarkóhajakon esőfény, s alusznak a lovasok a lovon, s alszanak, lehunyt szemmel mennek a lovak. Alszik a jámbor ökör, lehúnyt szempillával ring a lomha bivaly és ömlik csak az eső, a gyöngy-özön, alusznak vánszorogván a mezítlábasok, s odvukba rozsdásodnak a tücskök is, a kis fekete gép-alkatok, mint asztmás nyög a sátras szekér, csörög a laza mellvért, fegyvert zaj. De az eső végtelen végekben omló, zöld üvegből szőtt szövetét a hajnal szabója lemetsző, s lön világosság újra, s derű, s párolgott buján a laska levél, tollas, zöld szolga-fejét emelte a fű, s akkor megállt a tábor az ulicsi mezőn,; s körülhordozá roppant tekintetét. Egy percre leroskadt — s új életre ébredt, megbolydúlt a tábor, gőzölgött a rongy a vállon, a barmok teste, a csimbókos, barna koponya, gőzölt a szekér-fa fehéren, s a mocsár, a virágzó zöld kocsonya, kinyílt a virágok szemérme, száradt a méhek bolyhos farára tapadt virágpor. Az ember-bozcnt kinőtt a síkon: teszi dolgát, ki ezt, ki azt. Gunyhó épüL -száradék gally lángol, tulkot nógat a jobbágy-sarjadék, álgyúba csiszol kő-golyót a másik, hajába törli kőporos kezét, s karéjlő kurucok közt citerát bolygatva éneket mond egy vak, öreg paraszt. MftKAY IDAa ADY ENDRE: 1514 Gyalázat-trónon parasztfenség7 Seregeidtől elhagyottan. Éppúgy, mint akkor, másfélezer éve, hogy föld megindult, szikla roppant, s kiszenvedett a rabszolgák vezére s országba, földbe beledobbant a vád ‘és szégyen ikerlüktetése Már tudták mind: Te nem haltál meg. Roppant trónusod lába gyökeret eresztett, sötét egekre fehér neved lobbant. A toronnyá nőtt törött kardokat újraöntötték késő forradalmakj Az idő lávájába mélyrenyomJad temethetetlen szén-tűz arcodat. Ének aratás előtt Hamu alatt paräzslä hara-. Okölbe szorult, rázó kezek, Irgalmatlan, dühös kiáltás, Közeleg az ünnepetek. Aratásra készülő mezők« Torkon-akadt gyűlölő szarakt Kaszák, mik kiegyenesíttek, Ünnep készül, piros, szabad. «_ Inőnl a vén, magyar tespedés. Pattan a feszült, ostoba búr, Nagy gőgök félve összebúinak S a tisztes, nagy csönd meglapul. Magyar ünnep lesz az aratás, Aratni büzát, vért, fejet: Nő a dühösök szent szektáié« Aratás lesz, ne féljetek. RÉGI VÁR ROMJAI (Erdős Mihály tusrajza)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents