Nógrád. 1972. május (28. évfolyam. 102-126. szám)
1972-05-14 / 112. szám
Szolnoki István Máté evangélista Egy hétig Mátét lesték, meg az időt. A levegő tele volt feszültséggel, nyomorította a/ agyat, csak a cselekvést, a szavakra tettekre való vak reagálást gyorsította fel. Ilyenkor jobbodén az ösztönök uralkodnak, s még a legnemesebb emberben is feltámad egy kissé az állat. Működésbe lép az a lelki alvilág, amelyik kideríthetetlen mélységekben rejtőzik mindenkiben. Teljesen megváltozott a szállás képe. Szertedobált szerszámok, rendetlen polcok, morgó, haragtól fűtött emberek — ennyit látott volna csupán az idegen, ha arra vetette volna jó, vagy rossz sora, ahol a múlt századból ittmaradt félig romos épület árválkodik. A színe valamikor sárga lehetett. A központban csak annyit tudnak az ütött- kopott épületmaradványról, hogy valaki egyszer, lehet, hogy rossz kedvében, átutalta nekik: törődjenek, vesződjenek vele, s ha úgy hozza a sor, költsenek is rá valamit. Ki áldoz azonban manapság volt házakra, amikor egyre- másra bújnak ki a földből a jelen néha kissé formátlan, de a réginél sokkal jobb építményei. A szállásnak emelete is van. A nyilvántartás szerint kétszintes munkásszállás; földszintjét kubikosok lakják, az emeleten pedig raktárak találhatók. Ám furcsa paradoxon: egészen másként van minden mint ahogy a könyvben található: az emeleten laknak a munkások, s a földszinten volt valamilyen raktárféle amíg a raktározni valót ki nem szorították onnan a patkányok, s egyéb, gyorsan gyarapodó férgek. Raktár nélkül persze nem lehetséges az élet, így hát jó kilométerre emeltek egy remekbeszabott beton- és téglakölteményt, csillogó alumíniumtetőveL Most azonban az is szürke, mert végre mossa, áztatja a szakadó eső. Az emberek, megszabadulva az idegszálaikra nehezedő nyomástól, azt lesik: mikor csendesedik le már az elemek vi- askodása, mikor szakad vége ennek a manapi özönvíznek. 1, Máté kimerészkedik az ajtón. Kalapját mélyen a szemére húzza, mintha jelentene valami védelmet az a kopott, vérzett tökfödő. A többiek közül, vagy hárman a lépcsőfeljáró végéről figyelik a nekibuzdulást. — Tiszta búzát mos belőled — kiált utána Huszár, s közben majd lebillen a rozoga grádicsról. Eres, inas kezével hirtelen elkapja a karfát, s csak amikor már biztosan áll újra, akkor folytatja: — Ha egyszer valaki megbolydult, nem tartja azt visz- sza a magasságos isten se. — A pokol összes ördöge is kevés hozzá — erősíti bozontos bajusza alól Bögre, aki amolyan előember a kubikosok között. Két éve jár a csatornához, s ahányan vannak a szálláson, mind az ő toborzottjai. Békességes, türelmes emberek, csak néha buzog fel egyben-egyben a rossz. Leginkább akkor, ha fizetésnapon több időt tölt a városban, mint amennyi feltétlenül szükséges. Ilyenkor Bögre mocskolódik, apját-anyját szidja az elmaradónak, az meg a fogát csikorgatja, ásó, csákány, vagy kés után kapkod, de lassan-lassan megnyugszik. Mátéval azonban már a hét eleje óta nem bír Bögre. Amikor az első villám végigcikázott a szemhatár alján, ledobált mindent, s meg sem állt a szállásig. Amire a többiek bekászálódtak, onnan is eltűnt. Három nap múlva került elő, csütörtök hajnalban. Nem volt boros, de a szemében furcsán tétovázó fények vilióztak. 8 NÓGRAD - 1972. — Édes gyerekem — kezdte csendesen —, ha az a drága jó anyád, aki a világra kínlódott, nem tanított rendre, majd én bepótolom. A többiek szakadjanak meg amíg te csavarogsz? Hát nem, annak a kínba szaladt atyaúristennek sem. Vedd tudomásul: annyi lesz csak a pénzed, amennyiért megizzadsz a gödörben, egy fillérrel se több... Bögre a végére alaposan felhúzta magát. Huszár, meg az idősebb Bertalant próbálják csitítgatni, de kis híján ők fizetnek rá. — Pártoljátok csak, pelen- kázzátok — tolja előre energikus állát —, védjétek a hírest — Majd megszakadhattok helyette, mert amilyen hülye, hamarosan belecsinál abba a tányérba amelyikből most eszik. Máté hallgat. Ügy áll Bögre, előtt ahogy a katona szokott. Két tenyerét a nadrágvarráshoz szorítja, feszesen a szemébe néz. Azokat a furcsa fényeket senki sem vette észre. Volt gondjuk bőven, hiszen szinte mindnyájukban tápászkodott felfelé az a bizonyos lelki alvilág aminek az elektromossággal túltöltött levegő az istápolója. Bögrének is ember- feletti önuralomra volt szüksége, hogy neki ne ugorjék a vigyázzba merevedett Máténak. Szombatra végül megjött a várva-várt enyhülés: megeredt az eső, s ömlött, mintha végítélet várna a világra. Sűrű függönybe burkolt mindent, s az átforrósodott föld vastag, fojtó párával lélegzett. Levegő után kapkodtak az emberek is, de mennyire más volt ez, mint a korábbi. Meleg volt az eső, de lenyomta a port, s megszűrte az oxigént: haldoklásából ébredt az ember, s halálból kelt a fony- nyadó flóra. Csak Máté nem akart ébredni. Hiába szóltak hozzá, a fejét se nagyon vetette arra. Bámult egy pontra, báván, hangtalanul. Aztán, amikor legjobban zuhogott, nekiindult a szinte áttörhetetlennek tetsző esőfüggönynek. 2. Mire megérkezett, alaposan átázott, s ráadásul korholással köszöntötték: — Az eső — szabadkozott határozatlanul. — A ml urunk véres verítékfüggönyön keresztül ment a Golgothára, de nem ros- kadt. Veronika kendője csupán a kínját enyhítette, de a fáradtságát nem. Lelke azonban teremtőjéhez készült, nem csüggedt tehát: a stációkon is csak azért állt meg, hogy kálváriája során dicséretre nyíljon ajka. Pedig ő megízlelte a keserű pohár italát, amelyet mi még csak ezután ismerünk meg. A prédikátor a szállástól alig öt kilométerre lakott egy magányos, roskatag házban. A názáreti tizenharmadik evangélistája — így ismerték mindenütt, ahová az evangélium hirdetése közben eljutott. Hogy valójában kicábda, senki sem firtatta. A pusztán, az elmúlt századok e rekvizitumában, ahol a raktár meg az épülő csatorna jelentette csak a huszadik századot, s ahol valósággal megkövült penész telepedett mindenre, még az is hitt a szavának, aki meghallgatás után ajtót mutatott neki. Mert mondott valamit. Nem nagy dolgokat, csak szavakat, a bibliából, az állítólagos evangélistáktól kölcsönzött mondatokat, de mondott valamit. S a szó jólesik azoknak, akik szűkösen részelnek belőle, s akiknek nemzedékeken át csak a biblia volt az olvasmányuk, s az eseményeket rögzítő történelemkönyvük is. Furcsa a világ. Az alkotó ember irtja a dzsungelt, birkózik a folyondárral, valahol azonban mindig megmarad egy skorpiófészek, s belőle szerterajzanak a reves bőrű férgek, s újra • május 14., vasárnap meg újra törekednek feltámasztani a holtakat, hogy kedvező fészekben újra nyüzsögjenek. Zajuk néha úgy terjed a változó és gyakran fájdalmasan változó történelem során, akár a trópusokon a búbópestis. Erős legyen a lélek, ha ment akar maradni tőle. Máté sosem tartozott az erős lelkű emberek közé. Ugyan, hol gyűjtött volna erőt? A lelencházban ahol jobb híján ráakasztották a Máté nevezetet, mivel éppen szeptember 21-én, az evangélista névnapján tartották keresztvíz alá? Kevés közük volt a lélek vértezéséhez a cselédéveknek is. Máté katona szeretett volna lenni, de amikor sorozták, s a nevét nem tudta leírni, kimondták rá az alkalmatlanságot. A kudarcba fulladt sorozás után találkozott először a prédikátorral. Az első jó szót talán tőle hallotta, s ő volt az is, aki testvérének szólította, házába fogadta, megosztotta vele amije volt. Dolgozott, persze, hogy dolgozott. A prédikátornak adta minden fillérét, mert mit sem számított neki a pénz, a fáradtság, ha testvérének szólította valaki. Aztán elszakadtak egymástól. Az élet másfelé vitte őket Akkor találkoztak megint amikor Máté a csatornaépítéshez szegődött kubikosnak. A közben eltelt évek támasztottak benne kételyt az ige, az evangélium iránt, de az emlékeket, a jó szó ízét nem tudták kitörölni. — Mit tegyek, azt mondja meg — tördelte kínlódva a kezét amikor a városból jövet találkozott a prédikátorral. — Az Írást csak hallgatni tudom. • . — A régiek között is voltak, akik sosem fejthették meg az írás titkait, de az Úr rendeléséből azért jöttek írástudók, hogy továbbítsák hozzájuk a hit szavait. Neked is az a dolgod, hogy hallgasd és hidd. Ne tedd próbára hitedet kétségekkel — oktatta akkor a prédikátor. Útközben ítéletidő támadt rájuk, megáztak, s Máté ágynak esett. Három napig gyötörte a láz, addig nem is látta orvos. A negyedik napon kitévedt a pusztára egy teherautó s Mátét bevitték a kórházba. Egyetlen látogatója volt csupán: a prédikátor. A lázát is könnyebben viselte, ha meglátta gondozatlan haját, bozontos, elhanyagolt sza- kállát. Mi hangzott el mi sem a három hét alatt, tudni sem lehet. Máté a betegséget ve- zekelésnek fogta fel, s büntetésnek, amit azért mért rá a láthatatlan hatalom, mert helyet hagyott lelkében a kétségeknek. — Hitedben megerősödve keltél újra — fogadta örvendező szeretettel a prédikátor —, s nyitva előtted az út, hegy behatolj az evangélium lényegébe. Két hónap telt el csupán, s Máté megismerkedett a betűkkel. Gyerekes örömmel ragasztotta egyiket a másikhoz, s ízlelgette, próbálgatta a kikerekedő szavakat. Akkor ő volt talán a legboldogabb ember a földkerekségen. Boldogsága azonban kevés ideig tartott, mert egy tavaszi napon meglátta a vért. Nem tudta, miként került a nyálába, de kétségbe esett miatta. — Az úr újabb megpróbáltatást küldött rád — intette a prédikátor —, mert kétségeid ismét feltámadtak. Bízzál a teremtőben: ha igaznak tart, elmúlik tőled a keserű pohár... — Ha meg nem, felfordulok — fakadt ki kétségbeesetten, s abban a percben nem hitt semmiben. Hátat fordít talán végleg a prédikátornak, ha csak egy parányi kis szigetecskét is talál a világtengerben, ahol megvetheti a lábát. Hogyan álljon azonban a saját lábán, aki mindig mankóval járt, s hogy gyújtson világot valaki, ha nem ismeri a tűztámasztás módját. E mesterség tudója a prédikátor volt. — El kell jutnod Egresre A könnyező Márta képe előtt mondott imádság megszabadít a szenvedéstől s a félelemtől Is. Meglátod, másodszorra is újjászületve térsz meg. S, hogy még nagyobb nyo- matékot adjon a szavának, kenetteljesen hozzátette: — Imádkozzál az én vétkes lelkem megtisztulásáért is, ahogy testvérnek kell könyörögnie testvére üdvéért. 3. Amikor az első villám vé- gígcikázott a feszültségtől majd szétrobbanó levegőégen, Máté felkerekedett. Mezítláb ment, mint a názárethi, s keresztnek vitte magával göthös tüdejét. Kálvária volt az. Félelemkeltők voltak a stációk amelyeknél egy-egy köhögési roham miatt megpihent. Néha úgy érezte, nem bírja tovább: visszafordul vagy felköti magát az első útjába kerülő fára, s végét szabja a szenvedésnek. Amikor azonban a küszöbig ért, nem bírt belépni a házba: visszatartotta a gondolat, hogy hátha valóban enyhülést hoznak a könnyező Mária képe előtt elmondott imák. — Az evangélium felkent védelmezője vagy most már, testvérem — ezekkel a szavakkal fogadta a puszta szélén Mátét a prédikátor, amikor zarándokút járói visszaérkezett. — Védelmezd hitünket mindenféle sátán ellen. Különösen azoktól, akik a lélektől idegen, pogány tanításokkal akarják kárhozatra juttatni az emberiséget. Máté egy szót sem értett íz egészből, de az, hogy ő felkent katona, teljesen átmelegítette. Ott, abban a pillanatban úgy érezte: gyengül a mellét markoló szorítás, s enyhébb a félelem, ami éjszaka szokott rátörni, amikor sosem látott ismeretlen árnyak környékezik. Amikor útrakelt, hogy megpróbálkozzék az igehirdetéssel, addig ismeretlen, új érzés kerítette hatalmába. Mintha nem is a régi Máté lett volna, hanem Dávid, aki harcba indul Góliát ellen. Képzeletében az is felmerült, hogy ő tulajdonképpen most oroszlánbarlangba megy, s meg kell mérkőznie a vérengző bestiákkal. Különösen akkor hatalmasodott el benne ez a tudat, amikor az egyik tanyán Bögrével találkozott. Az előmunkás arcán félreismerhetetlen lenézés és gúny tükröződött. — Ez ugye könnyebb, mint az ásó meg a lapát? — Az evangélium hirdetése, a hit védelme a tántoríthatatlan katonák dolga. Értéke, súlya nem mérhető világi mértékkel — válaszolt Máté, azokkal a szavakkal amelyeket a prédikátortól tanult. Bögre meglepődött. Másodpercek kellettek míg felocsúdott. — Jól megtanultad — bólintott elismerően. — Talán azt is meg tudod már mondani, mikor jön a világ vége. — Közeleg, közeleg. Hamarosan elérkezik az idő, amikor mindannyian megméretünk. — Na, én lelépek arról a mázsáról — kötözködött Bögre, s mindinkább azon gondolkozott, hogyan tudna gyorsan elmenni Máté közeléből, mert a beszélgetés egyáltalán nem volt ínyére. — Nem testvéremen múlik a szándék, vagy az akarat, olyan hatalmú lény vezeti akkor majd a lépteit, amelynek ereje nagyobb minden világi hatalomnál. — Te teljesen megbolondultál — vágta el a továbbiakat Bögre. — Ha majd megjön az eszed, lehet, hogy visszafogadunk, de addig ne is gyere a szállás környékére. Nem szeretném ha Huszárral meg a többiekkel találkoznál. Még kinevetnének ezzel a te evangéliumoddal. S tudod, úgy van az: lehet az ember pogány, de lehet hívő is, egyformán fáj ha nevetnak rajta. Seöllősi Mária: PÁSZTÓI MENYECSKE Még meg sem voltam... Anyám, Édesanyám, AnyámI Csurgott hideg eső gumicsizmás lábadra, hajad keményítette dér, tested rázta utca köve a szekéren. Mentetek apámmal, t a fagyos káposzta árán bölcsőt álmodtatok nekem. Deák László Rosszabb az még a tüdőbajnál is... Betegségének említése felborította a nyugalmát. A katonából egyszerre megint a te: ha még egyet lép, vagy régi Máté lett, aki úgy érezszól, kiszakad a melléből valami. Görnyedten, rokkantán ment el a tanyáról. 4. Eső megint régen nem esett.V A puszta száraz szikje szinte parázslóit. Kiégett az utolsó tippanszál is, s ameddig a szem ellátott, csak a lapos, élettelen puszta meredezett. Álmosítóan unalmas ilyenkor a vidék. Külön öröm a vándornak, ha találkozik valakivel. Máté is örült volna, de hát az ő útjába nem akadt senki. Otthon a prédikátor ijedt arccal fogadta. — Ha kérdeznek, csak azt mondd: mi csupán a bibliát olvasgattuk, s ha jött valaki hozzánk, még azt is leraktuk. Mást ne mondj, inkább vállald a halált, az evangéliumért teszed. És Máté mindent megígért. Az ősz hajú rendőrtiszt, aki a vizsgálatot vezette, erősen szánta Mátét. — Maga — próbálta belebeszélni a fejébe — társtalansá- gában került a szektába ... Máté mély meggyőződéssel ingatta a fejét. — A hitem diktálta, hogy olvassam a bibliát. .. Kihallgatták a kubikosokat is. Keveset tudtak mondani Mátéról, hiszen ők csak azóta ismerték amióta közéjük került. — Süsü egy kicsit — húzta el a kezét kihallgatás közben a homloka előtt Huszár. — Aki azt a sok maszlagot elhiszi, nem való a mai világra. — Maga verekedni, szokott, amikor pálinkát iszik — pirított rá a rendőr. — Ha részeg vagyok — sütötte le a fejét Huszár —, nem mindig tudom mit csld nálok. — És Máté mindig tudtál Maga ugye sokszor mondta» neki, hogy részeg? — Elég nekem a magara baja, minek venném nyakamba a másét. Egy tüdőbajossal amúgy se szívesen közösködik: az ember. — KI a tüdőbajos? — Hát az evangélista. Többször láttam, amikor pirosai köpött. Egymás mellett dol-( goztunk. Azért is pakoltam el j mellőle a szálláson ... Huszár el sem tudta képzel- ni, miért rázta meg a rendőrtiszt. Azt sem tudta mire» vélni, miért telefonál orvod sért, csak állt, s nézte, meny- nyíre megbolydult körülöttei hirtelenében a világ. — Azonnal kórházba vele —j összegezte a vizsgálat eredmé- nyét az orvos. Nem sokkal később szirénád zó mentőautó fordult a nagyj sárga hivatal elé. 5. Csak az ősz első napjaiban köszöntött megint eső a pusztára. Lassú permet jött, égzengés és villámlás nélkül, da ez is éppúgy szürkére mázolta az ócska szállást meg aa alumíniumtetős új raktárt, mint a nyári vízözön. Aa emeleten különben változatlanul nagy volt a rendetlenség. — Legalább a szerszámokat rakták volna el, mielőtt elmennek — dohogott az idősebb Bertalan. — Mi baja? — kiabál fel hozzá a fia a földszintről. — Azon morfondírozok^ Bögréék meg tudták-e állni, hogy épségben bevigyék azt 3 bort. A fiatalabb Bertalan előbb morgott valamit, aztán hangosan felkiáltott: — Van azoknak magúkhoz való eszük. Felnőtt emberek, meg aztán a beteg elől az egészséges, még ha éhes, ak-j kor se eszi el a kenyeret.., j 1