Nógrád. 1972. május (28. évfolyam. 102-126. szám)
1972-05-14 / 112. szám
f TfTtaJfcoztam. Köszönöm, nem. Ne mesélje. Nem akarok „témát kapni”, nem írok sem könyvet, Bem filmet más élményeiből, író vagyok: amit magam látok, amit magam átélek... •K — Hallgasson meg, — mondta csöndesen. — Hallgasson meg, kérem. Nem kívánom, hogy megírja. Semmit sem kívánok. De ön író. Legalább meg fogja érteni és átérezni. Most menten nyugdíjba. Évtizedeken át ügyész voltam. Azután a büntetőjog professzora. És van egy élményem, nagyon régi, fiatal Ügyész körömiből... ha akarja megírja, ha nem akarja nem ... de én nem bírom elfelejteni. Karácsony előtt én voltam a soros, a börtönt ellenőriztem N. városkában. Az egyik cellában egy kisfiút találtam —, tizenegy éves volt mindössze, tárgyalásra várt. — Miért vagy itt? — Leszm-tam az apámat. Meig is halt. Láttam már gyereket börtönben máskor is. Csavargásért, lopásért, megesett, hogy a csendőrség — intézkedésig, — a felnőttek közé dugta. Mindig iszonyú. De ez ... A bőrtönőr mondta is: „ez már a pólyában gyilkolt.” Fehér Klára: A gyilkos — Nagyon megbántad, ugye? — kérdeztem, mert hat az ember valamit kérdezni akar, ostobaságot, ami a nyál- véré jött. — Nem bántam meg. Jól tettem, — válaszolta komoran Két nappal később megismerkedtem a kisfiú anyjával. Harmincöt év körüli paraszt- asszony volt, — harmincöt éves korában elnyűtt, elfáradt, eltompult a gondoktól. — Borzasztó. Borzasztó. Most itt vagyunk férfi nélkül, — mondogatta. — Borzasztó. Bárha egy dologból jól tette, hogy leszúrta. Mert a ribanca miatt éheztünk. Annak hordta oda azt a keveset, amit keresett, ami a pálinka után megmaradt. Hányszor mondtam neM, téged te kéne szűrni, te' átkozott. Téged le kéne szúrni, mint a disznót, mert elnézed, hogy rongyokban járjunk, hogy éhes sírással feküdjenek le a porontyok. Te a macáddal henteregsz, amíg én beleszakadok. .. ó. teremtőm, téged le kéne szúrni... — Mondja, ugye szereti magát a kisfia? — Hát már hogyne szeretne. Muszáj, hogy szeressen, hiszen már apja sincs... De amíg volt, addig se volt. Akkor este is, én hoztam azt a nagy kerek kenyeret, én gürcöltem érte keservesen, én vállaltam napszámot. Az uram csak ült a pálimkásüveg mellett, egy fillért se tett az asztalra. A kenyér ott volt előtte, a szép nagy kenyér, meg a nagy konyhakés. A gyerek ült az apjával szemben és nézett minket. Én meg csak sikítottam... hogy le kéne szúrni téged, de én nem mocskolom be veled a kezemet... le kéne szúrni téged, te disznó, de énnekem nincs annyi erőm. Akkor felállt a gyerek és felkapta a kést. Nem tudom, mi lett a gyerek sorsa. A nevére se emlékszem. De álmodni szoktam róla. Pedig általában ritkán álmodom. Jelzőtűz odafönn Nem jártam még viharos tengeren, nem éreztem a hajón hánykolódók halálfélelmét, nem tudom, hogy mit éreznek, akik ilyenkor meglátják a parton a torony tetején a jelzőtüzet. De tudom, hogy akkor az az életet jelenti. Á reményt Az embert félelem és bizonytalanság kíséri. Nemcsak a viharos tengeren, de az egyszerű mindennapok harcaiban is. És az ember kétségbeesetten keresi a kapaszkodót, a reményt. Jó azoknak, akik meglátják a jelzőtüzet odafönn; melyet költők gyújtanak. okos, reményt is adó, szép szavaikkal. Benjámin Lászlóval beszélgetek. — Miért lett költő? — Petőfit előbb ismertem, mint a betűket. Édesanyám mesélte, dalolta verseit. És most felsorolhatnám számtalan irórköltő nevét, azokét, akik engem közvetve neveltek. A magam példájából kiindulva hittem és hiszek abban, hogy az irodalom segíthet az embereknek. — Azoknak, akik ismerik ezt az erőt, feltétlenül. De hogyan lehet tágítani a kört? Hogyan lehet megtalálni az utat a költészet világától távol élőkhöz? — Ennek a feladatnak a fele miénk, költőké. Keresnünk kell a lehetőségeket, hogy közel kerülhessünk az olvasókhoz. Témáinkban, publikációkban. De — a feladat másik fele az olvasóké. Nekik is keresniük kell a találkozást. — Mit tart a költészet fontos feladatának? — Szomorúan látom, hogy napról napra szűkebb körben éljük életünket Én magamis. Munkahelyünk van és otthonunk van, ezenkívül minden mástól igyekszünk elzárkózni. Ez a beszűkülés egyhangúsághoz vezet, és ebbe nem szabad belenyugodnunk. Minden művészetnek. Így a költészet fontos feladatának is tartom, hogy tágítsa a gondolkodást. lehetőséget, perspektívát adjon a fantáziának. Mert a megindult gondolatokból előbb-utóbb cselekvés is válik. — Mit tort a legszebbnek az életben? — Magát az életet. Az, hogy él az ember, az mindenképpen gyönyörű. És aki ebben hisz, az megtalálja mindig, nehéz időkben is az értelmet, az apró örömöket. — Mit tart a legfontosabbnak? — Szorongások nélkül lefeküdni esteiként, és másnap azok nélkül ébredni. Ez persze nehéz. — Verseiben nyomon követhető ezeknek a töprengő gondolatoknak. a „de tiszta kell maradjak" élet lehetőségeinek keresése. Ügy érzem, a Tengerek fogságában summázta ezeket a gondolatokat. Megkérem, beszéljen erről a költeményéről részletesebben. — Sokáig készült, formálódott bennem ez a vers, majd két évig írtam. Ha elmezni próbálnám a mondanivalómat, azt hiszem száraz, filozofikus mű kerekedne belőle. Arról, hogy az ember a Végtelen világban is a maga pici, zárt világán belül él. Ez félelmetes és egyben felelősség- teljes felismerés. Mert ki hogyan éli az életét, azt minden ember maga dönti el. És amit választott, azt az utat kell járnia. De mert gondolkodik, lát, hall, az élet sok más lehetőségeit is számba« veszi és ezek ellenében már nem mindig könnyű vállalni a magáét. Hogy mennyire fontos a döntés és hogy amit vállaltunk, azt végig is vigyük — ezt szerettem volna valahogy összegezni. Három ember, A toronyőr, A matróz, A hajósinas mondja el ezeket a gondolatokat, Három ember, három tipus, három magatartás. Ami közös bennük, az az érzés, ami a tengerhez köti őket. Életformájukat, munkájukat, „fogságukat” meghatározza a viz. De emberi mivoltuk, vágyaik, vívódásaik egymással össze nem hasonlíthatók. Gyermekkori olvasmányaim emlékeiből jött elő ez a három ember, a toronyőr. a matróz, a hajósinas. A vizet megmagyarázhatatlanul nagyon szeretem. önmagától adódott ez a forma, hogy az életet a tenger végtelenjébe zárjam, és azon belül próbáljam helyemet, helyünket meghatározni. Legfontosabb mondanivalómat, egyben hitvallásomat A hajósinas mondja el: „Csöndes a víz. A kormányos nem néz a műszerekre, megcélozott egy csillagot, most afelé tart mindig a hajó és Indiába ér. így megyek én is csillagom nyomán, míg el nem süllyed a hajó, míg egy hullám le nem sodor, amíg hajós kell, mindig — Itt a váltás. Kezdjétek fiúk.” (Lá-aa) A tárgyalóterem humora Egy fiatalember ellen társadalmi tulajdon rongálása a vád. A vonat ülésének bőrhuzatát borotvapengével fejtette le. — Megbántam, amit tettem — jelentette ki megtörtén —, és itt, a bíróság előtt megfogadom, hogy ezentúl csak fapados kocsiba szállók! K • Rágalmazasi per. Az írás- szakértő megállapította, hogy a névtelen ' levelet minden kétséget kizáróan a vádlott írta. — Elismeri, hogy ön írta ezt a levelet? — kérdi a bíró a vádlottat. Az hosszan csendben nézi a bizonyítékot, aztán halkan megszólal: — A kézírás az enyém, de a helyesírási hibák nem tőlem származnak.., V Életerős, huszonhat éves fiatalember. A vád: közveszélyes munkakerülés. — Több mint tíz hónapja nem dolgozik. Miből élt? — kérdi a bíró. — Kérem tisztelettel, nyugdíjból. — Maga nyugdíjas? — Én nem. Az édesanyám. .. V Rendkívül csinos, karcsú, hamvasszőke nő. 1 Az eszpresszókban férfiakkal ismerkedett. A szolgálataiért járó összeget előre kérte, aztán egy óvatlan pillanatban mindig megszökött. A bírónak arra a kérdésére, hogy miért hagyta mindig faképnél alkalmi partnereit, a nő így válaszolt: — Engem nem úgy neveltek, kérem. Én csak szerelemmel tudok szeretni valakit. Pénzért soha! A magas, szemüveges férfi ittasan vezette Wartburgját, s az országúton elütött egy kerékpárost, akiről megállapították, hogy ugyancsak alkoholos állapotban közlekedett. A Wartburg tulajdonosa felháborodottan jelentette ki a bíróságon: — Aki nem bírja az italt ne üljön kerékpárra! A válóperes bíró előtt középkorú házaspár áll. A bíró még egyszer megkísérli a békítést: — Gondoljanak arra, hogy húszéves házasok. Két gyermekük már gimnáziumba jár. Nyújtsanak kezet egymásnak és próbálják meg helyrehozni ezt a házasságot. A férfi behúzza a fejét és zavartan dünnyögi: — Rendben van Erzsi, próbáljuk meg újra. Az asszony mélyet sóhajts — Nem bánom, Lacikám. Indulnak kifelé. Az ajtóból a férfi szigorúan visszaszól: — De bíró úr, maga beszélt rá, magáé a felelősség! Galambos Szilveszter „Nem mese ez gyerekem...” Ketten ültek a kerti pádon, „amama” és Jutka. A májusi nap olyan erősen sütött rájuk, hogy Jutka kénytelen volt tenyerével beárnyékolni az arcát. Amama nyugodtan tűrte a cirógató sugarakat és még mosolygott is fiatal dédunokája íellobbanó bosszúságán. — Addig örülj, míg a nap süt! — emelte fel intőleg bütykös mutatóujját. Hadd süssön csak az isten napocskája. Jutka előtt a zöld gyepen egy magas stószban tankönyvek. Közeleg az érettségi, rá kell hajtana. De azért jó lenne megtudni, hogy jött e már a postás. Talán ma... — Ne rohanj úgy gyerekem! — szólt utána amama. Meg oszt’ az előbb járt erre Rozika, de levelet nem hozott. , Jutka durcásan ült vissza a padra. Ez a vénaaszony még talán ölül is neki, hogy Lali ma sem írt. Annyira szereti beleütni az orrát a mások dolgába. És hátha közbejött valami, ami miatt nem tud, ... — vagy nem akar? Jaj de messze van még a jövő nyár, amikor végié leszerel... — Nem úgy megy ám a levélírás a katonáknál, ahogy szeretnék — fordult hozzá barátságosan amama. — De nem ám. Majd ír az, ha teheti. Kissé enyhébb tekintettel nézett az öregasszonyra, aki minden bánatra talált valami vigasztalást. Aztán amama ismét beszélni kezdett; de valahogy sötétebbnek tűntek a szavai, mint az előbb. — Két év. Hát még az is idő nálatok? Hiszen, ha akkor nekem csak két évet kellett vóna várnom Jánosra, most talán... Mit is beszélek no. Rég vöt, minek feszegetni. Olyan fájdalmasan törtek fel belőle a szavak, mintha nagyon nehezen tudna tőlük megválni. * Jutka szánakozVa nézett a ráncos arcú, kis öregasszonyra. Olyan kicsi és vékonyka volt, hogy akár felkarral is felemelhette volna. És szomorú is. Igen. Amama, aki mindig mosolygott, most ettől a pár szótól olyan komor és szomorú lett, hogy Jutka alig ismert rá. Heves mozdulattal átfogta az öregasszony vállát és megkérdezte: — Ki volt az a János? Légy szíves, amama, meséld el? Amama pillanatnyi szomorúsága máris szertefoszlott. Elmosolyodott, de tekintetét még mindig arra a korhadozó deszkakerítésre szögezte, amelyet az előbb bámult: — Meséljem el? Nem mese az gyerekem. Olyan igaz, mint ahogy itt ülünk a pádon. . . Már harmadik esztendeje vót a legínyem Jáno6, amikor elvitték katonának. De nem ám két évre, hanem hat kemény esztendőre Karín- tiába. Én meg csak ríttam, emésztettem magam. Múltak az évek, de János miég mindig baka vót. Egyszer aztán aszongya nekem édesapám: „Borka lányom nem öregedhetsz meg a nyakamon, férj- he’ kell menned! Nem várhatsz örökké Jánosra.” Nagyon nékikeseredtem a mondásának, kimentem a kertbe, felültem a körtefánk ágára, oszt, ríva énekőgettem magamba, hogy: „Fáj a térdem kalácsa, mert megcsípte a kácsa...” — Amint ott énekőgetek, egyszer csak megáll a házunk előtt egy szekér. Négy csengő® ló vót előtte. Nagyon meglepődtem, mert az igaz, hogy a házunk előtt hajtattak el a szákalyi meg a szomszédfalusi gazdák, ha a malomba mentek őröltetnd, de meg sose álltak. Most meg leszállt egy piros arcú legíny, oszt’ aszongya nekem: „Megteccet- té te lyány!” Többet nekem nem is mondott, de édesapámmal estvéli harangszóig kóstolgatták a hegy levét... Telik-múlik a>z idő, egyszer aztán látom ám, hogy az án- gyomasszony olyan igyekezettel varrogat, hogy még a munkáját is hátrahagyja miatta. Meg is kérdeztem: „Án- gyomasszony, mibe buzgólko- dik?” — Nem látod, hogy a jegygatyát varrom? — Oszt kinek lesz az a jegy gatya? — Hát az ette vőlegényednek Borka. — Enyímnek? Hát férjbe’ mernek? — Férjhe’ bizte, szürkületkor, a piros arcú pilinyi legényhe’. — Aztán ríhattam én amennyit csak bírtam, mégis megtartottuk a lakodalmat. Hát ahogy gyövünk kifelé a templomból, ott áll az én Jánosom az ajtóban. Egy pillanatig némán bámultuk egyf mást, aztán alig hallhatóan megszólalt: — Micsinátá, Borka? — Most má én sem tudom — felelten, de a könnyem úgy megieredt, mint a záporeső. Nagyó-nagyó ríttam az úton is. Pesta bátya, istenben bódoguit szegény uram kérdezte is, hogy hát mi a bajom. Én meg csak annyit válaszoltam, hogy azé ríjak, mert messze van Piliny. — Azé ne ríja, már min-« gyá odaérünk! — És ide is értünk, szüretkor lesz hatvan éve. Az öregasszony abbahagyta az elbeszélést és a hirtelen támadt, napsütéses csendben Jutka rádöbbent valamire. Ez a tizennégy gyereket szülő és felnevelő, mosolygós öregasz- szony, akit az egész falu csodál, szeret és talán irigyel is, valójában sose volt boldog. De van ereje ahhoz, hogy még most is — mint ahogy nagyon sok nehéz éven át — mosolyogjon. Horváth Mária NÚGRÁD — 1972. május 14., vasárnap Q
