Nógrád. 1972. május (28. évfolyam. 102-126. szám)
1972-05-14 / 112. szám
I NYELVMŰVELŐ SOROK Cikkbelilegkell elmondanom! ' Nem hiszem, hogy a tényleg szót valaha is leírtam volna. Ha netán kicsúszott a számon, rögtön megbántam. Ez az idegenkedésem még az iskolában alakult ki. Tanáraim annak idején alattomos germanizmusnak tartották a tényleg határozót. Ha feltűnt egyegy feleletben vagy dolgozatban nem késett soha az intelem: „Nem tényleg, hanem valóban, csakugyan, igazán!” Annyira óvakodtam ettől a megbélyegzett szóalaktól, hogy még a végződését is igyekeztem messziről elkerülni. Az illetőleg helyett inkább aziJ- letően-1 használtam. A látha- tólag-nál szívesebben Írtam le a látható-acn alakot. Pedig a tényleg forma használatos volt széltében-hosszában. Hiszen Szili Kálmán A magyar nyelvújítás szótárában 1836-tól datálja az előfordulását. Polgárjogot nyert íróinknál is. Napjainkban már germanizmus voltára sem gondolunk. Azért mert ez a határozósalak a németben is megtalálható, még nem kell rá haragudnunk. Elfogadhatóan jó magyar szó, mint ahogy az a hasonló módon keletkezett tettleg, viszonylag, főleg stb. is. Az idegenszerűség mellett erőszakossággal is megvádolták a tényleg szót. Mára ez a vád is elesett. Nem szorította ki az annyira féltett valóságnak megfelelően, csakugyan, igazán, valóban szinonimákat. (Persze, lehet, hogy éppen a hatásos nyelvművelésnek köszönhető.) Ideje tehát felszámolni az ellenszenvemet: a tényleg szó nem vált veszélyessé. A szó maga nem, de a végződése — úgy látszik — igen! Hadd hivatkozzam egy nemrég kapott levélre, amely így kezdődött: „A vita után nem tudtunk beszélni, ezért levéli- leg kérlek meg...” Mennyire szebb lett volna, ha levélben kért volna meg az illető. Manapság sűrűn hallunk ilyeneket: „Agyilag nem volt teljesen rendben.” „Erkölcsi bizonyítványilag igazoljuk...” „Az iskola tornatermileg jól felszerelt.” „A kórház orvosai műtétileg jól kitesznek magukért.” Nem kell hangsúlyoznunk, hogy mennyire hibásak a felsorolt mondatok. A -lag, -leg ilyenfajta használatával nehezen tudunk megbékélni. A -lag, -lpg rag az eddigi nyelvhagyomány szerint modes tekintethatározó kifejezésére hivatott. ,>Az elnököt baráti- tag figyelmeztették..(baráti módon). ”A munka eszmeileg kifogástalan.” (eszmei tekintetben). A -lag, -leg rag azonban szét akarja feszíteni korlátáit. Más ragok és névutók helyére is belopakodik. Ez történt a fentebb bemutatott mondatokban is. Az agyilag-nál jobb az agyával alak. Az erkölcsi bizonyítványilag helyett erkölcsi bizonyítvánnyal-t kell írnunk. A tornatermileg-nél helyesebb a tornateremmel alak. A kórház orvosai inkább a műtétekben tesznek ki magukért. Persze elképzelhető, hogy tárgyalt ragunk véglegesedik mostanában szerzett pozícióiban. Íróinknál ig olvashatunk már ilyeneket: „összebarátkoztunk családilag is” (Illyés). „Egyházilag temették el” (Moldova). Egyelőre azonban mindenképpen jobb. ha a hagyományhoz tartjuk magunkat. Dr. Szabó Károly Milyen a közönség? Miért áldozott mindift Is pénzt, fáradtságot, energiát a művészetekre az emberiség, amióta csak leszállt a fáról és két lábra állt? — De jó is lenne tudni: mit kíván, mit szeret, .1 szórakozik jól a mai néző— Sokan a nézők, olvasók, hallgatók közül nem is nagyon tudják, hogy ez a kérdés mennyire foglalkoztatja a művészedet, sokszor a kritikusokat és szinte állandóan azokat, akiknek az a hivatása, hogy közvetítsenek a művészet és a műélvező közönség között. Tehát a mozisokat, könyvkiadókat, és -terejsztőket művelődésiház-vezetőket, színházigazgatókat, népművelőket, és így tovább. A közönség ritkán foglalkozik azzal, hogy milyen is 5 mint közönség, de ez nemcsak joga, hanem természetes állapota is. Akkor persze, már érdemes vitatkozni, amikor a közönség egy-egy tagja — bármely tagja: legyen az egyetemi tanár vagy állattenyésztő — a maga igényeit, vízlését, általánosnak tekinti. Nem kevesen vannak ugyanis, akik a közvéleményt azonosnak tartják a saját véleményükkel. Különösen ha egykét barát, ismerős, munkatárs is hasonlóan nyilatkozik egy filmről, egy könyvről, egy tévéjátékról. S az még csak hagyján, hogy a maguk véleményét tartják általánosnak, de ezzel együtt gyakran butának, korlátoltnak, esetleg magamutogató sznobnak bélyegzik azokat, akiknek más a véleményük — bár ilyen más vélemény létezését is alig akarják elhinni! Néha ijesztő méreteket ölt ez a vallásháborúk légkörére emlékeztető gyűlölködés, amely az ilyen ízlésvitákban fellángol. Elég talán arra a példára hivatkozni, amit Kovács András Extázis 7-től 10- ig című, a beatről szóló filmjében idézett Egy levelezőlap tartalmát ismertették a filmben, amelynek írója a beatet játszó, vagy azért rajongó fiatalokat egyszerűen ki akarta pusztítani a világból, méghozzá nem is akármilyen módon, mert azt javasolta: öntsék le őket benzinnel, aztán gyújtsák meg valamennyit! Ha az ilyen példa végletes is, az indulat korántsem ritka. Néha az a benyomása az ilyen levelek olvasóinak, hogy olyan érzelmek is, amelyek egyáltalán nem a művészet színterein keletkeznek, tehát egy főnöki „letolás”, amit nem tanácsos viszonozni, egy idegtéTV éhány hete, amikor hazánkban -*•’ Szőke második kihagyott tizenegyese volt az egyik legvitatottabb belpolitikai probléma, néhány reflexiót fűztem én is az eseményhez. Lehet, hogy gondolataimat kicsit ironikusan róttam papírra, de az MLSZ látja telkemet, a legjobb szurkolói szándék vezetett. A cikket követő élénk reagálásokból joggal következtettem arra, hogy az olvasók klubsovinizmust félretéve, valóban meg is értették, milyen indulatok dúltak bennem cikkem megszövegezésekor. Szurkoló vagyok, s mindenekelőtt a focit szeretem, s a foci iránti érdeklődésem kielégítésére választok klubot, nem pedig a klubhoz választok zöld gyepet és futball-labdát. Mindezt azért hangsúlyozom, hogy amit elmondtam, azért mondtam el, mert tanulságát általánosnak véltem, tehát téglácskának egy új aranykor, aranycsapat felépítéséhez. Mire is hívtam volna föl a figyelmet? Arra, hogy a labdarúgósport kapja vissza harcos sportjellegét, a küzdelem a nyílt színen, alakoskodás nélkül dőljön el, ne pedig a fehér asztalon, személyes; és klubérdekek függvényeként. A bírák tárgyilagos működésükkel ezt segítsék, s ne fordulhasson elő, hogy „vitatható” tizenegyesek dönthessenek el rangsort, bajnokságot vagy kiesést. A gyanús eseteket az illetékes szervek ne kendőzzék, hanem leplezzék le, a rossz formában levő bírókat ugyanúgy vonják ki a forgalomból, ahogyan a tartósan gyengélkedő játékosokat szokás. Felhívtam a figyelmet arra, hogy minden vétség a sporterkölcs ellen az illető sportág virágzásának rovására megy, s ha így ki sem mondtam: a küzdelem háttérbe szorítását az adminisztratív spekulációk mögé a labdarúgás rákfenéjének, a hullámvölgy egyik legkézenfekvőbb magyarázatának tartom. Példáimban több klubcsapat neve is szerepelt, így a Ferencvárosé, a Komlói Bányászé, az MTK-é és a Videotoné, mindig konkrét esetekkel kapcsoVASÁRMPI JEGYZET Sebaj, lesz jobb is latosan. Nagyon furcsán hatott tehát az a nemrégiben Balassagyarmatról érkezett levél, amelynek írója többek között a következőkkel vádol: „A keserűsége sem abból fakad, hogy az FTC kiesett a kupaküzdelmekből, hanem azért, mert a bajnoki táblázaton megelőzte az SBTC-t.” JIsmétlem. erre a fel- tételezésre a levélírónak semmi oka, hiszen a magyar színeket képviselő Fradival annyira azonosítottam magam, hogy többesszám első személyben beszéltem róla („A Zseleznyicsartól éppen úgy kaptuk az első gólt stb.”), pedig valóban nem vagyok Fradi-drukker. Ami viszont a vádat illeti, hogy az SBTC-t szívesebben látnám a Fradi előtt: itt, a nyílt színen töredelmesen beismerem. Ügy gondolom ugyanis, hogy nem kell ahhoz különösebb lokálpatriotizmus, hogy valaki a helyi együttes sikeréért szurkoljon. Van énnekem Fradi-szurkoló ismerősöm is, aki olyankor, amikor az FTC és az SBTC kerül szembe egymással, nem tudja megtagadni nógrádi mivoltát. Azt mondja: „Győzzön a Fradi, de ne a Stécé ellen!” Némi szubjektivitástól egyikőnk sem mentes. De szeretnénk tárgyilagosak lenni, s úgy hiszem, tárgyilagossággal a csapatnak is, a magyar labdarúgás jövőjének is többet használunk. Nem tagadom azt sem, hogy a május 17-i Fradi—Stécé összecsapáson teljes szívvel a tarjáni csapat sikeréért szurkolok, noha vérmes reményeim nincsenek. Tudom, hogy a Stécé az idén még egyszer sem játszotta ki tavalyról ismert bomba formáját, a csapatjáték zötyög, s azóta különösen, hogy a rendkívüli klasszisú Szalayt betegsége távoltartja a zöld gyeptől. De azt is •tudom, hogy éppen a magyar labdarúgás gyengélkedése miatt, ezen a mérkőzésen is minden lehet, hiszen a Stécé előkelő helyezését korántsem a tavaszi idényben nyújtott hibátlan játékának, sokkal inkább az ellenfelek gyengeségének köszönheti. Azután a Komló is megverte a Fradit, s azt hogy a Fradi legyűrte az Újpesti Dózsát (éppen elfogultságom miatt!) nem tudom komolyan venni. A labda is kerek. Álljon azonban bármennyire közel szívemhez a Stécé, a játékosok felületességét nem tudom megbocsátani. Elvárom szurkolótársaim nevében, hogy becsülettel, tisztességesen készüljenek föl az elkövetkező összecsapásokra, éljenek sportszerű életet, gyakorolják a csapatjátékot és a korszerű stílust, amely már annyi meglepő, szép eredményhez vezette el a csapatot! S ha a következő három nehéz ellenféllel szemben (Fradi, Újpest, Tatabánya!) a fegyelem, a küzdeniakarás, a taktikai előírások sem vezetnek eredményre, azt fogom mondani: „Sebaj, lesz jobb is.” S ezt fogom mondani a mai román—magyar mérkőzés után is, ha legalább a jó szándék látható lesz. A zt azonban továbbra is hangsú- lyozni kívánom, hogy a labdarúgás válságából csak úgy lábalhatunk ki, ha nem lesznek bérelt helyek, bérelt bírák, kulissza mögötti susmusok, hanem csak sport lesz és korrekt, kemény foci. Mert annyira elfogult nem tudok lenni, mint történetesen a levélíró, aki tárgyilagosságomat kétségbe vonja. Pedig ő igazán tárgyilagos lehetne, hiszen leveléből is kitűnik, hogy „az FTC pártoló tagja”. pő vita a feleséggel, az igazságtalannak érzett fizetési arány, és miég sok más, hasonló feszültség is, néha a Rózsa Sándoron, egy táncdai- énekes ruháján, egy rosszul megfogalmazott riporteri mondaton, egy nehezen érthető filmen csattan! Ám, ha lehántjuk is az indulatok tüzes burkát, az ellenvetések — akármilyen finoman megfogalmazva is — ellenvetések maradnak, s bizony, a közönség érzi legkevésbé, hogy mint közönség, mennyire nem egységes. Nem ritkán az egységesnek hitt igények is milyen másként jelentkeznek a valóságban, mint a szóban kialakított véleményekben! Nézzünk csak egy egyszerű példát. A moziüzemvezetők, filmankétveze- tők, s minden, a közönség körében csak kicsit is járatos ember igazolhatja: ha megkérdeznek száz nézőt, szereti-e a háborús filmeket, legalább 70—80-an nemmel válaszolnak. Az Is bizonyos, hogy a fennmaradó 20—30 igenlő válasz túlnyomó többsége 15 —20 éves fiataloktól származik. S mégis! Bemutatták A halál 50 órája című, nem is valami nagyon értékes, töméntelen háborús jelenetet, tankok csatáját, égését, felvonultató filmet, s százezrek mentek el, nemre és korra való tekintet nélkül megnézni ezt a produkciót. Idős nénik tömegeit lehetett látni a mozikban! Kloss kapitány (vitathatatlanul háborús kalandjairól) már beszélni sem érdemes: milliók kedvence lett! A közönség tehát szereti a háborús filmeket? Ezt éppen úgy nem lehet állítani, mint az ellenkezőjét Legfeljebb annyit lehet megállapítani, hogy a magyar közönség „általában” nem szereti a háborús filmeket, bizonyos háborús filmeket viszont na- gyonis kedveli. Éppen ez a nagy kérdés, hogy milyenek azok a „bizonyosak?”. Teljességgel megfejthetetle- nek ezek a kérdések? Nagyon sok még a bizonytalanság, s a tudománynak is segítenie kell, de azért egyet, s mást már mo6t is lehet tudni. Előbb azonban érdemes megvizsgálni az előző mondatok egyikében szereplő összetételt: „magyar közönség”. Létezik-e vajon speciálisan magyar közönség? Hiszen a film területén például az évenként bemutatásra kerülő, mintegy 160 produkció közül mindössze húsz a magyar, a többi mind külföldi. A 140:20 arány mellett kialakulhat-e valamilyen nemzeti jelleg, a nézőknek valamilyen nemzeti sajátossága? Valószínűleg igen. A Kloss- kapitány például siker volt Lengyelországban, nálunk és még sok országban, ahol csak vetítették. Ám e sorok írója szeretné idézni egy személyes élményét a közelmúltból. Sor- rentóbam, Del-Olaszországban magyar filmnapokat tartottak. A többi között levetítették A •tizedes meg a többiek című filmünket is, amely a hatvanas években talán a legnagyobb nazai filmsiker volt, s minőén bizonnyal az utolsó eset immár hosszú ideje, hogy a kritika és a közönség egyforma lelkesedéssel állt egy film mellé. Most Olaszországban nemcsak, hogy nem volt különösebb sikere, hanem egy pincér — tehát sznobsággal aligha vádolható olasz néző —, miközben kiszolgálta a magyar vendégeket, kedvesen szóvá tette: miért hoztunk ide ilyen régi, már senkit sem érdeklő háborús történetet? A „Tizedesnek” külföldön általában kisebb sikere volt — kevesebb helyen is mutatták be —, mint jó néhány, itthon sokkal gyérebb érdeklődési kiváltó produkciónak, ami viszont külföldön átütő sikert aratott! Miért? A külföldi nézőnek jobb ízlése van? Szó sincs erről. Csak adott esetben más az ízlése. Mert más történelmet élt át, esetleg mást tanult történelemkönyveiből, nem ritkán másként látja a világot, — mondjuk, mert vallásos, vagy esetleg éppen anarchista, — s másként a saját emberi lehetőségeit e világban. A Tizedes azért is jó példa, mert talán jelez egy olyan nézői tulajdonságot, amely a magyar közönségnek jobban a sajátja, mint más országok közönségének. Ez a Tizedes, mint típus; az ügyes, a tapasztalt, a mindenhez értő, jó humorú, sok mindenre vállalkozó, de alapjában a bajokat túlélni, átvészelni akaró ember ideálja olyan, aki — ha nem is lehet nemzeti karakterrel azonosítani — valószínűleg igen sok emberben keltett rezonanciákat. A mozik nézőteréről például csak annyit lehet biztonságosan megállapítani, több vizsgálat alapján, hogy a jegyek 65—70 százalékát huszonöt éven aluliak vásárolják, s ez rögtön megmagyarázza a romantikus művek népszerűségét is. Ebből meg az következik, hogy azokat a bizonyos sokat tapasztalt, érett hősöket általában a fennmaradó 30—35 százalék kedveli igazán. A 25 évnél idősebb korosztályokhoz tartozók. íme hát, milyen sokféle közönség van, pedig nem is vettünk számba valamennyi típust, s nem is szóltunk arról, hogy a filmen kívül hányféle, egymástól eltérő, zenehallgató, vagy könyvolvasó műélvező akad. Bizonyos közeledés, sőt állandó mozgás a különböző ízlésű, érdeklődésű, felkészültségű nézők, hallgatóit, olvasók között mindig van. Az iskola, a népművelés, a kritika, a sajtó dolga is egyebek között, hogy ez a mozgás gyorsuljon, s ha nem is kiegyenlítődés, — ilyesmire aligha lehet számítani —, de előrehaladás, fejlődés mutatkozzon. Azért áldozott mindig is pénzt, fáradtságot, energiát a művészetekre az emberiség, amióta csak leszállt a fáról és két lábra állt, mert a műélvezet olyan szerves része az emberi életnek, mint a mozgás, vagy a táplálkozás. Aki teljesen mellőzi, úgy él, mint a vitaminok nélkül felnövekvő ember. Bernáth Lászli KINEK KARJA VAN Te ekével, te kalapáccsal, tollal, a rózsa, amely a kórházak udvarán terem, igen, a rózsa illatával. te ekével, te kalapáccsal, tollal, a gőzfűrész ferde fémfogával, a vas az erejével, a felhő azzal, hogy esőt ad a földnek, a föld azzal, hogy kenyeret terem, mindegy, hogy hogyan, ki ekével, ki kalapáccsal, tollal, a rózsa, amely a kórházak udvarán terem, igen, a rózsa illatával, kinek karja van, a két kezével, kinek karja nincs, a mosolyával, mindegy, hogy hogyan, kinek fényes a lelke, szép szavával, akire hallgatnak a vizek, az dalával, szelídítse meg a vizeket, az erős gyúrja meg a fémeket, adjon lelket a lelkes anyagnak, mindegy, hogy hogyan, ki ekével, ki kalapáccsal, tollal, a rózsa illatával, mindegy, hogy hogyan, csak építse, építse, építse ezt a hazát! . , . Juhász Ferenc
