Nógrád. 1972. április (28. évfolyam. 78-101. szám)
1972-04-02 / 79. szám
PALOTAI BORIS: A SZEREP r A hajából szedegette ki a csavarokat, amikor Pali a konyhából bekiabált: — Kész vagy? — Egyél süteményt. Oda- készítettem a kredencre. Szinte látja Palit, amint a süteménynek esik. Ha ő any- nyit enne, egy hét alatt kihízná a ruháit, faluzni se me-' hetne a brigáddal. Mit is kérdezett az előbb Pali? Hja, nehéz vele beszélgetni. Mindig úgy hat, mintha unatkozna, olyan mereven néz rá, mintha attól félne, hogy leragad a szeme. Mit lát vajon rajta, amikor így nézi? A bőre épp elég fáradt, de ezt biztosan nem veszi észre. Egy kis hormonkrém, egy kis rúzs, persze, nem szabad szembeülni a világossággal. S a frizuráját is úgy tudja elrendezni, hogy nem látszik: ritkul a haja, szélesedik a választék... — Mesélj valamit. Pali századszor mondja el, mi újság az irodában, ő oda se figyel, viszont szereti hallani a hangját Palinak nincsenek gyöngéd, könnyű szavai, csak olyan semmilyen szavak. Fantáziája sincs neki, csak az igaz, ami megtörtént vele. S mi történik egy ilyen fiatalemberrel? Akit ő nyomott be a TÜKEHT-hez?! Talán ez volt a legnagyobb nő ügy számára, ez a színésznő barátnő, elhencegett vele a fiuknak, akik folyton faggatják: „Hol játszik a nőd?” És Pali minden alkalommal elmondja, amit tőle hall: hogy most próbál egy klassz szerepet. — Egyél Palikám — mondja gyorsan, mert ellensúlyozni kell, hogy nem játszik, fájdalomdíjat kell fizetnie. — Gyerünk sétálni. — Ilyenkor sétálni! — mondja méltatjankodva, s töpreng, mivel tartsa vissza Palit Hülye krapek! Annyi szíve sincs, mint Varró Pistának, a rendezőnek. E percben nem tudja, kire haragszik: Palira vagy Varró Pistára, a keserűség összegabalyodik benne, s újra érzi elmúlt hónapok céltalan ácsor- gását a titkár előszobájában, amikor a púder meg az önbizalom kezd leolvadni róla. A titkár azt mondja, várd meg az öreget, s mikor végre kipattan az ajtó és Ő azt hiszi, na most! Varró elnyargal mellette és már lent is van a lépcsőn, s hiába rohan utána, csak a hadonászó kezét látja, mert nyargalászva is magyaráz, de nem neki, sohasem neki! — Magadban beszélsz? — kérdi Pali és nevet. Ismeri ezt a kárörvendő nevetést, amelyhez az üres kék szemei asszisztálnak. Milyen jó lenne megadni magát a nyugalomnak, amelytől annyira fél. Milyen jól lenne bőgni, nem törődve azzal, hogy a szemhéja megduzzad; kitaposott szandálban járni és nem nyolccentis sarkokon. Mért nem hagyja futni Palit, akinek sejtelme sincs a színházról, tapsról, arról a masztix-, festék-, varázsszagú világáról? ... ’ Valaki csenget. Bosszúsan néz az ajtóra. Biztosan a villanyszámlát hozzák. — Donát Angéla művésznő? — mondja egy férfihang és levelet nyújt át, meg egy kézbesítőkönyvet. — Tessék aláírni. Fel kéne venni a szemüveget. — Aláírni. Itt ni! — Miféle levelet kaptál? Zsebregyűri a borítékot. Ha egyedül lesz, felveszi a pápaszemét. Ráér. .De Pali máris a levél után nyúl, azzal a mohó mozdulattal, mellyel a vasárnapi ebédeket kapja be. — Te... téged a televízióba hívnak! Össze kell szednie magát, nehogy az izgalom leverje a lábáról. Á szemöldökvonala kivörösödik, s a barackszínű festéken átüt a verejték. — A múlt héten szóltak nekem. — Most már Palival hozatja oda a cipőjét, kurtán, tárgyilagosan rendelkezik: — Rakd el a tányért! A pulóveremet! Aztán ott ül a titkár szobájában, ahol oly gyakran várakozott arcára fagyott mosollyal, sértődésre készen. Cigarettára gyújt, egyetlen Gold Flake-jét szívja el, miközben megdicséri a gépírónőt, hogy milyen ügyes kis orra van! Odahaza majd elhenceg vele a kislány: Donát azt mondta, hogy ügyes kis orrom van! — Tessék, itt a szerepe. Holnap tíz órakor olvasópróba. Rendben — mondja és bátorítólag néz a gépírónőre, Szerkesztői üzenetek B. J. Kalló: Verseiben megszokott érzéseket ír meg. Olyan érzéseket, melyeket élete bizonyos szakaszában minden ember érez is. Ám e lelki folyamatok megléte, intenzív átélése, még nem indokolja a versírást. A jó versnek bizonyos szakmai szintet is teljesítenie kell. A szinK. M. Rétság: Néhány versében (pl.: Csalódás) akadnak biztató részletek. Általában erősen érezhető a korai klasszikusok bénító hatása. Az elküldött versek között nincs ugyan közölhető, de várjuk újabb írásait. K. Gy. Kalló: „Versei" nem te csupán ragrímekre épülő versek. Legtöbbjük verssorok- versszerkesztés, a nóták szövegeire emlékeztető szófűzések ma már közölhetetlenné teszik a verset. T. L. Patak: Egyetlen vers alapján nem lehet ítélni. Beküldött munkája szimpatikus. Küldjön bőségesebb anyagot szerkesztőségünkbe! V. L. Salgótarján: Szándéka tiszteletreméltó, de sajnos nem elégséges. írása nem közölhető. ká tördelt monoton próza. Ritmus nem fedezhető fel bennük, márpedig „attól vers a vers”. Cs. B. Salgótarján: A cél hiába becsülendő. Kis rigmusa nem alkalmas publikálásra. Sz. T. Salgótarján: írásainak színvonala nem éri el. a közölhetőség szintjét. B. Gy. Salgótarján: van Salgótarján valóban szép város. Verse nem éri el a közölhetőség mércéjét. Sz. A. Salgótarján: Megértjük érzéseit: igazak és szépek. A verset formai tökéletlenségei teszik közlésre alkalmatlanná. M. I. Jobbágyi: Néhány rö- videbb versében (Manapság, Fiatalok) vannak biztató sorok. Azt tanácsoljuk, tanulmányozzon át néhány verstannal foglalkozó könyvet. Ez segítheti abban, hogy gondolatait a vers törvényeinek, szabályainak tiszteletben tartása mellett tudja kifejezni. E. M. Salgótarján: A nyilvánvalóan komoly, súlyos aondolati tartalom nem találkozik az alaove+ő formai követelményekkel. Versei nem közölhetők. T. M. Hollókő: Küldjön gon- Igaza dosabban kiválasztott, ismert szerzőtől származó anyagot, hasonló terjedelemben! G. I. Nógrádmegyer: Az alkalmi rigmus még nem vers. Közlésére nincs lehetőségünk. K. I. Szügy: Az alapvető verstani ismeretek nélkül nem lehet verset írni. Hiába rokonszenves mindaz, amit közölni akar, a kész darab nem áll meg a maga lábán. Éppen a kontaktusteremtő erő vész el, az olvasó érdektelenné válik. S. G. Endrefalva: Avult tartalmakat ír meg, avult formában. írásai nem érik el a közölhetőség nívóját. H. É. Nagybátony: Amit ír, igaz. Sajnos ahogyan megírja, nem jó. Versei nem közölhetők. 3 NÓGRÁD — 1972. április 2., vasárnap mintha azt mondaná, te azért hasznos tagja vagy a társadalomnak, elvégre nem lehet mindenki művész! Lent az utcán lapozni kezdi a forgatókönyvet. Egyre gyorsabban lapoz előre, hátra, megint előre, a vékony papír szemrehányóan zizeg, csupa gyűrődés, ahogy ide-oda forgatja. S egyszercsak felszalad a lépcsőkön, berobban a gép- írónőhöz. — Biztos, hogy ez az én szerepem? Nem cserélte össze? A gépírónő bólint és tovább kopog. Ennek a lánynak mondta az előbb, hogy ügyes orra van? — Ez nem szerep. Én, aki... — Tessék letenni az asztalra, — A gépírónő egy papírdarabkára jegyezget. Kint esik. A kalapján ösz- szekunkorodik a szalag. Csak ne várná Pali! De Pali éppen ma várja, amikor olyan ázott, ilyen üres. — Milyen a szerep? — kérdi Pali. — öreg vagyok... Kiszolgált vén csont. Döbbenten kapje fel a fejét. Nem ezt akarta mondani, véletlenül csúszott ki a száján. De most, hogy kibukott belőle, valami megkönnyebbülést is érzett, hogy túl van rajta. öreg... Kinek kell egy öregedő színésznő? Ha százéves anyót kellene játszani. .. az feladat! De ez? Egy nő, aki néha bejön, néha kimegy, senki sem veszi észre. Lehet, hogy nincs is a darabban. .. Akkor már az előszobában álltak. Nehezen nyitotta ki az ajtót. A kilincsen motozott a keze, májfoltos, megviselt kéz, lepattogzott piros körmökkel. Pali lehajolt hozzá, átfogta a vállát. — Te nem vagy jó színésznő? Nagy színésznő? Biztos? — Dadogott, kereste a szavakat. — Mindig attól féltem, hogy mégsem vagy az, akit kerestem. Hogy egyszercsak kiderül... úgy derül ki, mint egy sikkasztás. .. hogy ünnepelt nő vagy... nem olyan árva öregasszony, mint az anyám. Egy pillanatig riadtan hallgatta. Tiltakozni akart, bizonygatni, hogy ő igenis jó színésznő, s az öregség sem olyan biztos. Egyáltalán nem biztos. De, ahogy Pali arcába nézett, torkán akadt a szó. Egészen más arc volt, mint az eddigi. Mintha valamit kutatott volna benne, és azt a valamit mindjárt meg is kapja, csak figyelni kell. — Dehogy vagyok én nagy nő! — mondta és zsebkendőiével megtörölte a szeme alját. ' Aztán feltette a szemüvegét. Pali a szemüveg régimódi keretére bámult. — Ezután minden hónapban... Más fiú is ad haza. KISS DÉNES: Húsvéti palacsinta — Hát a tojásdobálásra emlékszel-e? - kérdezte régi, falubeli ismerősöm, akivel csaknem húsz éve találkoztunk utoljára, ö is Pesten él. — Húsz év?! — hitetlenkedve ingattuk á fejünket, mintha nem is velünk történt volna. Az ember hajlamos arra, hogy az idő múlását csak másoknál érzékelje. A régi barátok, ismerősök arcvonása sem változik meg annyira számunkra, hogy ne ismernénk rá a hajdani kamaszarcra. Különösen, ha együtt jártunk iskolába. — Hogyne emlékeznék a tojásdobálásra, a húsvéthétfői locsolkodásra! - mondom, és a_ vállára ütök. A szótól-e, vagy a mozdulattól, jól látom magunkat a templom alatti réten. Nagy ívben hajigáljuk a festett húsvéti tojásokat. Megvillan kék, piros, tarka színük a tiszta ég alatt, és furcsa tottyanással hullnak a márciusi vagy áprilisi rét puha füvére. Ritka eset volt, hogy eltörött volna egy isi — Hát arra a húsvétra és nagyszombatra emlékszel-e? - s a szavakat megnyomja. Hirtelenében nem kapcsolok. — Melyikre? — A negyvenötösre... — Szélesen mosolyog és már én is emlékszem. — Haha ... - mondom, de nem mosolygok, mert az az egy nagyszombat és húsvét elüt a többitől. Akkor még élt a nagyanyám és a nagyapám. Negyvenöt nagypéntekjén Laci barátommal a kertek alatt ásott és sebtében befedett „bunkerben" őriztük a teheneket, nehogy a németek elhajtsák. Több, mint egy hétig ott aludtunk hátul, a domboldalba vágott ideiglenes istállóban. Aztán következett a nagycsütörtök. Akkor a harangok „nem mentek Rómába”. Amint a németek elhagyták a falut, mindenki a hegyre igyekezett. A „hegy” Zalában dombot jelent. A présházakba szorult a falu népe. A németek még az utcai kis hidakat is felrobbantották. Mindenki azt hitte: nagy harc lesz. Két dombsor közötti völgyben, a „Vargyas- ban” vártuk a világ változását. Mi kilenc-tíz évesek voltunk. Nem sokat törődtünk azzal, hogy a völgy felett, csaknem egy napon át, vijjogva szálltak az aknák, az ágyúk lövedékei. Élveztük az izgalmat. Aztán csend lett. Nagyszombaton szállingózni kezdtek vissza, a három kilométerre levő faluba az emberek. Nagyapám rosszul volt. Szekéren, párnák közt fekve vitték vissza a faluba. Pedig nemrég még kiabálva ígért pofont a csendőrnek meg egy fiatal, leventepuskás katonának, amikor lö- vészárokásásra akarták elvinni. — Pont egy első világháborús rokkantat, egy hatvanöt éves embert akartok tik elvinni árkot ásni! Ástam én eleget az Isonzónál - kiabálta a csendőröknek, tegezve dühében -, amikor tik még pelenkásak voltatok! A csendőr meg a katona elvörösödött. „Nem úgy van az.,.!" — kezdte, de akkor a nagyapa, a szelíd, ősz hajú kis öreg valóságos tigris lett. — Takarodjatok ki a házamból! Majd pont itt állítjátok meg a ruszkit!.... — Ö, persze, hogy emlékszem! - mondom újra a barátomnak és pillanatok alatt megélednek bennem a negyvenötös húsvét képei. Arra már nem emlékszem, hogy április napjaira esett-e húsvét, vagy március végére. De a képek elevenek. Amikor visszaértünk a faluba, nagyapa otthon is ágyba került. Nagyszombat volt és elmaradt a feltámadás! körmenet. Másnap derűs napra virradt a falu. Csönd volt. Egy lövés sem hallatszott. Dél is elmúlt, amikor egy kis tatár, meztelen karddal végigsétált az utcán. Aztán jöttek a többiek. Szürkék voltak és lószagúak. Mi gyerekek nem féltünk. Sokan elbújtak, de nem úgy nagyanyám, a pattogós, szókimondó, szikár öregasszony. Neki már az sem tetszett, hogy annyi „talicskát" toltak be a szobába. Kerekes géppuskák voltak. — Tönkreteszitek a padlómat! - pörölt velük, mert büszke volt a korhadó, hasadozott hajópadlóra. De a szürke köpenyesek csak nevettek. Körülvették, és egyszer csak elkezdtek valamit mutogatni, beszélni. Liszt került elő és tojás. Egy egész kosár tojás. Mutogattak, beszéltek. - Tudom is én mit karattyoltokl - mondta nagyanyám. Aztán az egyikük megfogta és bevezette könyökénél fogva a konyhába. Nagypapa ott feküdt. A katona felkiáltott. Már nem tudom mit, de levette a falról a palacsintasütőt és mutogatott. Végre nagyanyám is megértette, mit akar. — Ááá.... Palacsinta kell nektek?! - kikapta a kezükből a sütőt, és vette a lábasokat, keverte a palacsintának valót. Akkor még csak öt-hat katona volt ott. Nemsokára pattogott a tűz és sültek a palacsinták. A katonák nevetve ették, dobálták egymásnak a forró tésztát. Nem tudom hányat süthetett a nagymama, amikor elfogyott a vágott fa. — Fát! - mondta. — Vágjatok! — és ő is mu- toqatott. Megértették, és mutatták, hogy hoznak amennyi csak kell. — Nem kell nekem a másé! — mondta nagyanyám. — Van nekem is! Ott a fűrész, a fejsze, vágjátok! Fűrészeltek, vágtak! De egyre többen lettek. Nagyanyámról folyt a víz. — Hát hányán vagytok még? - kiabálta. - Az isten se győzi, a fene a hasatokba! — a katonák nevettek és biztatták, hogy süssön csak. De a nevetésük annyira felbosszantotta a nagyanyát, hogy a palacsinták egyre vastagabbak lettek, végül már kézvastagságúakat sütött. A katonáknak ez nem tetszett, és valamelyikük mérgesen mutogatott. — Mutogathatsz! Mit bánom én! Akkor se sütök többet! Az istenit a hasatoknak!.... — odavágta a sütőt és leroskadt az ágyra, de még mondta a magáét. Olyannyira, hogy még a nagyapa is. aki sose volt valami vallásos ember, megsokallta, és azt mondta: — Hagyd már, Kati, fogd be a szád! Mégiscsak feltámadás van mai... — Hát, persze, emlékszem arra a húsvétra is! — mondtam a barátomnak.- Én dőlsz, jást ott a réten? is .. — Elgondolkodott. — Te, mit gon- a mostani gyerekek is dobálják a toAkkor már a Balaton felől napok óta mór- - Nem tudom ... - válaszoltam és az jutott gott az ég alja. Éjjel látni lehetett a villanó- eszembe, kár, hogy elmúltak azok a húsvétok. sokat is. - Ki innen! - Elmentek, és én na- Kár, hogy nem hallatszik gyereknevetésünk az gyón csodáltam bátor nagyapámat. otthoni réteken. Napfelkelte (Gonda Zoltán mrfi rnÉlfl