Nógrád. 1972. április (28. évfolyam. 78-101. szám)
1972-04-02 / 79. szám
SZOMRÄKY SÁNDOR: Fújt a szél Ö valaki ment a hídon sziszegve fújt a szél sötét vizet kavart a szél és egy ember ment a hídon Még szálldosött néhány sirály fekete volt az éj s keringett még néhány sirály hideg szomorú volt az éj És nem volt akkor szeretőm oly fehér volt a part ó megfagyott a tér a part és nem volt akkor szeretőm Bűnöm és már lelkem se volt lehullt a gyönge ég jeges utakra hullt az ég s a hídon már senki se volt AKATOS ISTVÁN: DAL A lélek tájai felett arcod, mint sebzett nap remeg, kezdődik - végső számadás - valami belső utazás. Nyílnak világok, mélységek fénye árad. sebek tengerszeme, zárva az út visszafele. Mosolyod, mint fagyott, rezzenéstelen tó ragyog, szívem sötét telében homlokod süt fehéren. KALÁSZ MARTON: Mondjuk: én, a halász Fekszem, tűnődve mesterségemen S kételkedem. Töprengek magamon, s igényem van hinni magamban. Mindez nem egyszerű?! Itt csüng a háló napon. Még lustul a folyó, még nő kicsit a fű. Aztán már alkonyat van. BOÖR ANDRAS: Már megtanulta Erő-vadító konok hidegben Budát figyelte szálkereszten Horgas kezében lapult a puska Hogyan tovább már megtanulta Alom-napokat hozni jöttek Virág-levegőt meggyötörtnek Szabadulást a szolgalétre örök idők becsületére ANTALFY ISTVÁN: Piszok nehéz Lakás is kell, mert kinn az utcán nem élhetek. Éshát - kenyér. És vers is a vacsora mellé. A prog-ramomba belefér. Engem nem jegyeznek a tőzsdén Verseimet sem. Az egész tudományom, hogy ember lettem. Munkám is ez. Piszok nehéz! —ÜSLÜLDÖZÖTTEK (Bajcsik József metszete) CSERES TIBOR: Az utolsó éjszakák 1. Mikor a XI. kerületi Sto- czek utca fölött teljesen elcsitult minden zaj, s a szovjet tüzérség lövegei is távolabbi célpontokat kerestek, német tábori csendőrök érkeztek a szálláskörletet képező, de civilekkel is zsúfolt ház kapuja elé. Az őrök — a külső, egy belső őr 1— simán beengedték őket. Még tiszteletadást is teljesített a,z öreg. Külön parancsuk arra nem volt, hogyan kell viselkedni mostan és Itt, különösen éjszaka, német tábori csendőrökkel. Eszükbe sem jutott, hogy lakott helyen lövöldözzenek. Heten voltak a németek, és határozottan mozogtak, biztos értesülésük lehetett a század helyzetéről. Szerencse, hogy az egyik zászlós (a szemüveges) dolga végzésére éppen a lépcsőházba fordult. És német szóval mindjárt megállította a tábori csendőrök parancsnokát, az Oberfeldwebel! S két német mondat között bekiáltott a tiszti szállásra: — Főhadnagy uram! Német tábori csendőrök! Többet nem mondhatott, mert nem tudhatta, nincs-e közöttük olyan, aki ért magyarul. Nem kellett sok előkészület, csizmanadrágban. asztal mellett álltak a század tisztjei. Két gyertyát gyújtottak. Akkor aztán láthatták, hogy az asztal külső oldalán tűzkész géppisztollyal négy német álL S a magyarok nem nyúlhattak derékszíjuk és pisztolyaik után. Azt a parancsot hozták, hogy a magyar pionírok vonuljanak nyomban a Ferenc József-hídhoz, s onnan, bizonyos veszélyeztetett lőszereket szállítsanak be a Gellérthegy barlangjaiba. Az első szavak után világos volt, hogy Dobay János, az utászszázad főhadnagya nem akarja teljesíteni a kétes szándékú parancsot. Az Oberfeldwebel a kitérő mondatok hallatán ököllel verni kezdte az asztalt. Akkor a zászlós, aki tolmácsolt, mutáló hangon beleszőtte a fordított szövegbe, hogy engedelmeskedniük kell, mert odakint még három német várakozik. Szerencse, hogy a német ökléhez folyamodott. Köve- telődzésére már elébb odahúzódtak a magyar katonák, hiányos öltözékben, s persze fegyvertelenül. De az ökölcsapások miatt megilletődve helyet adtak a két légtornász Iioroghnak, s mindenekelőtt a jutási őrmesternek, aki most is azzal mutatott példát, hogy nyomban zubbonyt öltött, sőt derékszíját is kötött. Abban a pillanatban érezték meg hátuk mögött a veszélyt a németek, amikor János megadta szemével a támadásra a jelt. Csak a kis Horogh, a főhadnagy legénye ismerhette gazdájának ezt a kacsintását: na most! A németek feje egyszerre fordult. Kezük és géppisztolyuk azonban egy pillanattal később rándult. . Ezt a pillanatot használták ki a magyarok. Először látta ezt a kacsintást, mégis egyszerre mozdult a két Horogh- gal a jutási őrmester is. Veszélyes pillanat volt, a csőre töltött, német mintájú, zömök géppisztolyokkal. Az idegen ajkú tábori csendőrök megadták magukat. Az Oberfeldwebel torokütést kapott. Társai tanultak sorsából. Hogy mi a túl biztos fellépés következménye! A kapuban gyanútlanul vi- gyázkodott az ötödik német. Egy szeletke látszott a Dunából, azt figyelte. Három utász kincstári kötöttujjasban, puszta kézzel megfogta a pasast, tenyérrel fogták szájára a kiömlő fölösleges német szavakat. Gyurkában most világosodott meg a szégyen, hogy fegyveres őrként, beengedte szállásköiTelükbe — az ellenséget. 1 Az utolsó két német a legfelső emeletig hatolt a felderítésben. Ezek még nem tudtak semmit. Hogy lövés nem esett, hatalomban érezték magukat, dúdolva jöttek lefelé az emeletről. Csizmájuk jelezte, amint közelednek. Gyurka eléjük ment egy fordulót. Mikor az első német előbukkant, elhúzta a billentyűt, három méternyiről dőlt le a német. Gyurka a halottat nézte, egy lépést hátrált, s nem is gondolt az utolsó vendéggel, a halott társával. Az utolsó német ijedtében egész tárat eresztett Gyurkába. Ezzel az egy némettel aztán hajnalig bíbelődött a század az emeleten. Végül is egy kézigránát végzett vele. 2. János egy alezredes előtt áll. Az ablakon ét a Gellért Szálló körvonalai látszanak. Megtette a jelentését. A feljebbvaló arca komor, kemény, majdnem kérlelhetetlen. — Hogyan történhetett? — Nem tehettünk mást. Olyan hirtelen kellett határoznom, szinte gondolkodni se maradt időm. — Gondolkozni se? — Igen, olyan volt a helyzet, nem lehetett gondolkozni: vagy a teljes megalázkodás, vagy a legmesszebbmenő tiltakozás. — A szövetséges német hadsereg tagjaival szemben! Erre nem gondolt? ■— Nem! — Vállalnia kell a következményeket! ■— Vállalom! Az alezredes váratlanul megenyhül. — Helyes. — Kezét nyújtja: — Szervusz —, s elmosolyodik, közelebb lép Jánoshoz. — Hogy lásd, milyen komolyan gondolom a következményeket : a Gellért ablakaiba egy őrült tüzér alezredes lövegeket állított Közvetlenül akarja lőni az oroszokat A fegyvereket a másik irányba kell fordítani! Érted? Számításaim szerint az oroszok reggelre ott lesznek. Hány embered van? — Nyolcvan. Elég lesz! 3. A század körletében nagy készülődés. — Alázatosan jelentem, nem tudok nyolcvan embert kiállítani. — Hatvanat? — Talán. János bólint. A nyüzsgésben a civilek is előmerészkednek. A szomszédos földszinti lakórészből még küldöttségféle is érkezik. Az a nő vezeti, akit Horogh János számára kiszemelt, s akit a főhadnagy férfias tapintattal nem hódított meg. — Tessék? — Félünk, főhadnagy úr! Ha a katonák elmennek, védtelenek leszünk. — Holnap már nem kell félni. Vagy holnapután. A nő hálás. Az egész ház nevében is szeretné meghálálni a védelmet. — Legfeljebb imádkozni tudnánk magukért. — Hisz maga az imádságban? — Nem. — Én sem. Attól, hogy miben hiszitek ők ketten, és miben nem, kapcsolat létesült kettőjük között. Ha János most megfogná a nő kezét, úgy vezethetné bárhová, mintha már jártak volna arra. Utcára, létre. Akár az ágyba is. Nevetnek. Egymásra nevetnek. Feledve a perc környezetét A szemüveges zászlós lép oda. Nyel egyet. Vár egy pillanatig, s ezt mondja: — Egy tüzér százados keres. — Na, máris? Elfordul a nőtől, hogy a belépő századost fogadja. Mire visszafordul kilépett életéből a nő. Igen. Nemcsak a szobából. — A Gellértből? Megyünk, megyünk. A százados meglepődik. — Talán tisztelegne a főhadnagy úr; Nem ijed meg, elszontyolodik János. Meg is lepődik azonban, de tudja, ennek a századosnak semmi köze nincs a Gellérthez. Milyen kedves volt, milyen más szavú volt az alezredes. összerántja magát. Jelent.’ A százados megenyhül, da barátságossá nem változik. — Fontos parancsot hoztam. Két zászlós, az egyik hadapród, s a hadnagy szivárog be pillanatok alatt Érzik, itt most készül valami. A százados körülnéz. — Csak urak maradhatnak a szobában. Meghátrálnak a legénységiek. Az ajtó becsukódik. De János tudja, ott fülelnek kívül az emberek. — Hindy altábornagy úr parancsa — egészen lehalkítja hangját a százados: — a zászlóalj azonnal vonuljon fel a Várba! A felmentő seregekkel egyesülünk. A legénységnek tudnia kell, hogy a Führer meg a Nemzetvezető gondoskodtak kiszabadításukról, teljes harckészség! — Kitörés? Várta ezt a kérdést a parancshozó. — Igen! Mégpedig harc árán. — Minden fölösleges holmi hátrahagyásával... — mondja a kitalálni való részletes utasítást János. — Ügy van. — Minden lőszert felmál- házva, járművek nélkül. — Helyes. A százados egészen felvidul. — A kitörés Iránya? — Idejében meg fogják tudni. A zászlóalj... — Ez csak század. Kérem szépen... — Megtiltom, hogy ilyen hangon beszéljen. János a tisztjéhez fordul! Előbb a hadnagyhoz szólna, de gondol egyet, a szőke zászlóshoz szól: — Milyen embernek ismer engem a zászlós úr? — Nem is tudom...' — Vadnak, harciasnak vagy szelídnek? A százados hűledezik, a következő mondat neki szól: — Hallotta, százados úr? Én szelíd ember vagyok! A főhadnagy úr szelíd ember. — Mit jelentsen ez? — Azt, hogy menj az anyádba! Te piszok! Az al- tábornagyoddal meg a Ftíh- rereddel, meg a Nemzetveze- tőddel együtt! A hang emelkedőjéből értenek a deszkán túl. És már nyílik is az ajtó, segítő-arcok bukkannak elő. A százados pisztolyához kap, de meggondolja nyomban. — Ez belekerül a minősítésbe! Figyelmeztetem! Én figyelmeztettem. — Mit beszélsz, te vadbarom? — Ezt nekem mondta?! És kezek ragadják meg a századost. — Rámegy a kardbojtja! — Menj az anyádba, te seggfej, a kardbojtoddal együtt! — Hazaáruló! Nagyot lök erre a tüzéren János. De már nem eshet el a százados, adják kézről kézre az emberek. Kifelé. Csak a kapuban kap egy olyan nyomást, hogy iilepre pottyan. Kint a járdán. A járda, söp- retlen, fagyos haván. NÓGRÁD — 1972. április 2., vasárnap 9 I
