Nógrád. 1972. március (28. évfolyam. 51-77. szám)
1972-03-12 / 61. szám
Bárjelenet (Jánoeey Ferenc metszete) ÁGH TIHAMÉR: Sétáltatás Először ügy volt, hogy a Rio de Cruz-i filmfesztiválra utazom reprezentálni, de aztán mégis inkább úgy döntöttem, hogy egy puszpángbük- kösi irodalmi est rendezését vállalom. Hiába, kényelmes ember vagyok. Puszpángbük- kös ugyanis lényegesen közelebb van mint Rio de Cruz. Meg talán azért is, jobban, csábított ez a megoldás, mert ebben a műsorban a nagy Rábavölgyi Menyhért is hirdetve volt, ami már egymagában élmény. Nekem. A puszpángbükkösieket pedig nem kérdezte meg senki. Délután érkeztünk meg a községbe, s jókedvemet rögtön, elrontotta a kultúrház igazgatója, amikor tudomásomra hozta, hogy az esti elő- ,-idás iránt semmi érdeklődés nincs. Egy árva jegyet nem .tudtak eladni elővételben, mindez azonban még nem ad aggodalomra okot, mert. a közönség csak azért nem tülekszik a pénztár előtt, mert a faluiban egyszerűen nem hiszik el, hogy a nagy Rábavölgyi Menyhért Puszpáng- bükkösön akarja eltékozolni istenáldotta tehetségét — De hiszen a neve rajta van minden plakáton! — próbálkoztam magyarázkodni. — Nézze meg, akkora betűkkel hirdetjük Rábavölgyi Menyhértet Puszpángbükkösön, mint egyes metropolisokban az Omnia kávét szokták!... — Az nem számít — tromfolt le az igazgató — mifelénk már nem hisz a nép... Múltkoriban is úgy volt például, hogy fellép nálunk a népszerű Grimbusz Aranka, de helyette csak száj- és körömfájás lépett fel. Igazán nem csoda, ha ezek után bizalmatlanok a dolgozók... — De bocsánat, Rábavölgyi Menyhértet, aki már szinte haladó hagyomány, akit a műemlékvédő bizottság a saját színészének tekint, aki még a Ten- kes kapitányában tűnt fel, egy ilyen művészt nem tehetünk ki annak, hogy érdektelenségbe fulladjon a műsora! — Szó sincs róla! Telt ház lesz, csak előbb meg kell nyugtatni a közönséget, hogy Rólbavölgyi Menyhért csakugyan megérkezett a községbe. .. Sétáltatni kell! — Mit kell csinálni? — Mondom: sétáltatni — magyarázta hangjában némi sértődöttséggel az igazgató. — Végig kell vele vonulni párszor a promenádon! , — Hol, kérem szeretettel!? i — A promenádon... az eszpresszó és a nagytemplom között... vasárnap ilyenkor ott vannak a legtöbben— Sétálnak egy órácskát, híre' megy, hogy megérkezett Rábavölgyi Menyhért és meglátja, estére zsúfolt házunk lesz. Belőlem csak a tapasztalat és a jóindulat beszél! Nem ellenkeztem. A kocsiban várakozó Rábavölgyi Menyhérttel igyekeztem tapintatosan közölni, hogy sétálni megyünk. Erre azonban semmi hajlandóságot nem mutatott. Arra hivatkozott, hogy ez nincs benne a szerződésében, különben is neki előadás előtt el kell mélyülnie. Nagy nehezen azonban mégis kötélnek állt, amikor arra figyelmeztettem, hogy a népszerűség mi mindenre kötelezi az embert. Sűrű doho- gások közepette végül is lei- kászálódott a kocsiból ég elindultunk vasárnap délutáni sétánkra a promenádon. A kultúrház-igazgatónak igaza lett Az öregasszonyok még a pletykálkodást is abbahagyták, a kerítésekhez lopakodtak, hunyorgó szemérmes pillantásokkal kísérték a nagy Rábavölgyi Menyhértet, miközben lelkűk mélyén úgy elpirultak, rpint amikor először csalták meg a férjüket. A kocsmában félúton megállt a kés, sokan elhalasztották a menetrendszerű vasárnapi pofozkodást, a haragosok kibékültek, a barátok pedig öez- szevesztek azon, hogy ki kérjen, előbb autogramot a nagy Rábavölgyi Menyhérttől, az egész ország népszerű Me- nyu6átóL Mindenki az utcára tódult fiatalok és öregek, nemzedéki ellentéteket félretéve, egyaránt nagy érdeklődéssel bámulták a ritka látványosságot. Közben elkaptam a hangokat, áhítatos és ámuldozó párbeszédeket, melyek nyomon követték sétánkat. — Né, mán ki megy ott — lökte oldalba bögyös, gúvadt szemű asszonyát egy rátarti férj. — Né mán, ott mén, akit a múlt héten, láttunk a tévében. .. — A Rita Pavóne?! — ál- mélkodott az asszony. — Egy csudát — tudálékoskodott az ember —, a Rita az sokkal szeplősebb, ennek meg niég bajsza is van... ez a Rábaivölgyi Menyus... Ég mi közben csak róttuk az utat le-feL Az esti előadás minden Igyekezetünk ellenére, érdeklődés hiányában mégis elmaradt. Az igazgató a kezét tördelte, a felesége viszont gúnyos, oktató hangon leckéztetett meg bennünket: v — Nem is érdemelnek mást, minek kellett egész délután mutogatni magukat a főutcán?! Nem bolond mifelénk a nép este olyasmiért fizetni, amit nappal ingyen is láthatott! Menyussal egymásra néztünk, tekintetünk fáradt volt és törődött, de abban mindenesetre egyetértett ez a pillantás, hogy talán soha nem fogjuk megismerni a púszpáng- bükkösi közönség lelkivilágát. És a kultúrház-igazgatóét sem... Forgácsok A halál adminisztratív esz- lálkozunk! Aláírás: Rózsa Sán- Aki elfáradt, nem köz, de ezt még senki nem dór. hogy hazaérkezett. . * merte vele közölni. * „ T biztos, Bízunk benne, hogy abban a szünetben, amit halálnak neveznek, végre kipihenhetjük magunkat. Az utóbbi időben kísértetek' látogatnak meg, vigasztal, hogy nem vagyok egyedül. Az illem megköveteli, ha a túlvilágról árnyak üzennek, fekete zsebkendővel integessünk. ★ Érdekes gondolatokat ébreszt bennem, hogy a halhatatlanság a halál egyik mellékterméke. A rabtemető aranyival Jobb a rendesnél, hogy ott nincs kiírva az, hogy feltámadunk. Egy Rózsa Sándor nevű gigantikus magyar betyár képeslapot küldött a hasonnevű tv-film alkotógárdájának. A kártyán ennyi volt: Még taA Marsról állítólag üzenet jött: Mindennel egyetértünk, ami a Földön van. de maradjanak maguknak. ★ Mondom, ember küzdj, de bíznod nem szabad! Ahol a gyermekek neurasz- téniásak, ott a közelben felnőtt hülyéknek kell tartóz- kodniok. A boldogtalan embernek annyi fórja van, hogy őt már nem érheti meglepetés. A boldogtalanság az értelmes emberek sportja. Az ész kóros tünet, felforgácsolja a logikát. A dögkeselyű tudja, hogy neki igaza van, a hiéna sejti, hogy másoknak van igazuk. A tudás olyan, mint a bo- lqndgomija, megzavarodik tőle a tiszta értelem. Van a barátságos embereknek egy olyan típusa, akik elől egy életen át menekülünk. Mióta a vegetatív neurózist feltalálták. azóta kevesebb orvosnövendék bukik el a diagnosztikai vizsgákon. Aki önmagáinak hisz, az már egy embert becsapott. Az emancipáció olyan betegség. melyből csak okos nők tudnak kigyógyulni. . Minden igazi tanár rájön airra, hogy vannak nálánál tehetségesebb tanítványai. Aki ezt nem ismeri fel, annak nem volna szabad tanítania. cs. d. r Elindulok, hív a messzeség Hűvös keleti síé! lebegteti a fák kopasz ágait. Hullámok lassú némasággal nyaldossák a part szürke köveit. Minden kihalt most itt, hol nyáron emberek tömegei nyüzsögnek. Egyedül kószálok a mólón, lábam tétovám keresi léptét. Megállók, elmélázom..Könnyeim kristályait szétszórja a szél. Várok, nem tudatoson, hisz' messze vagy. messze jársz, nem vagy mellettem, mégis érzem lényed közelségét, mert itt vagy. Itt vagy bennem, érzem a szived verését, hangod melegét. Szavaid mint a hullámok tétován, görcsösen suhannak felém. Elindulok hív a messzeség. Megkereslek, bármerre is légy. * A zöldes-kék habok súgdolözva kiáltanak, egyre erősödik a fény, s a fénycsóvában arcod felmerül. * Mosolyogva intesz, lépek feléd. Körülölel a víz. Csodálatos simogatás, halálos simogatás, a Te simogatásod.- Várj meg! - A visszhang zúgva szól: — Várj meg, várj megl — A hang elhalkulva tovaszáll. Mély néma csend. Arcod az átlátszó vízbe merül. Már nincs lépés, nincs szó, csak Te vagy itt a hullámok ölén. Lassan elmerül minden, a móló, a part, a kopasz fák, a szél. Hajam lebegve tart még. Friss, hamvas víz becézve ölel, ő szeret. Elmerülve látom még a nagy csodálkozó szemű halakat. Félek. Minden csendes, nyugodt, halálos néma csend, várom az ébredésem. > , ' V Szabó Piroska \ Álmodás Az Eizsébet-hídon áthaladva Túlnan, Már, pesti oldalon, tért ölelő villamos síneken, Kocogtunk:, En es a sarga villamos. Hársmézű illatát a nyárnak Ott őriztem, híven én, Szívemnek szögletében. Kinyílott virág volt. Mint akkor is. örökké. Emlékeim el nem m^ó A Riviérán, szürke fényeit, Utcák, s terek között, mi vagyunk a 'uzsa vagy. Áthidaló Hajnalon merengők. Tóth Gyula 8 NÓGRAD - 1972. március 12., vasárnap [ A vonatot várta Somogyi Péter. Lapos kocsijával odaállt az állomás kis kapujához és nézelődött. Nem volt különösebb dolga, csak ez a mindennapi. Reggel behozza a gyerekeket az iskolába, utána idehajt az állomás elé. hátha ion valaki. aki a téesz irodájába akar kijutni. Nincs messze, nincs közel sem. Azért van a kocsi, hogy ne gyalogoljon egy jótéttélek sem. Rugós, kényelmes kocsija van Somogyi Péternek. Három lócát csavaroztak a deszkákhoz, a tetejére még sátort húztak, hogy ne ázzanak, ne fázzanak a gyerekek. Az első ülés fölött nincs ponyva. Péternek nem kell. Nem gyerek már. Azhat. fázhat, neki nem árt. Komor embernek tartották a téeszben Somogyi Pétert. Azt mondják róla. hoev a padlásra jár nevetni, és azt, hogy a tej is megsavanyodik a szájában. A gyerekekkel jól összefért. A gyerekek is vele. Azóta rpég jobban, amióta a gyors indítást gyakorolják. Ezt szeretik az iskolások. Mind a kilenc, a hat fiú is, meg a három lány is. Elevenségük határtalan, olyanok, mint a tűzről pattant ördögök. Zúgnak, kacagnak, a lázadó méhraj nincs nagyobb hanggal. Eleinte civakodtak a helyért. Mindegyik az első lócára akart pakolni, de míg osztozkodtak, Péter megbiztatta a lovakat. A rántásra halomra bukott mind. sivítottak és kapaszkodtak, nehogy szétszórod janak. Azóta gyakorolják. Beszállnak a sátor alá, megállnak a lócák előtt, és akkor Péter bácsi indít. Hirtelen ugranak a lovak a hámnak, és a kilenc gyerek egyszerre huppan, le a padra: — Na, még egyszer! Meg kell állítani s, lovakat, hogy újból kezdődjék a játék. Így megy minden reggel. Néha túlon-túl nagy1 a zsia kocsi. Az akácfák hajbókolnak a szélben. Zöldbe lobbant koronájukat félrefordítják, hogy a messzi erdő öreg tölgyei is elláthassanak eddig. A csizmaszárig érő vetést borzolja a szél. és olyan hullámokat vet a hátán, hogy várni lehet, mikor önt el utat. házat és mindent. A harmat- cseppek csak pislantanak a kocsi felé. cseppenő könnyet Somogyi Péter ilyenkor szokott falatozni. Nagy kenyeret, nagy szalonnát és kolbászt, olyan vastagot, mint a kocsirúd. F,z is ió játék. Még nézni is. A gyöngvház- nyeiű bicskának olyan az éle, mint a kifent borotvának, csak úgy kanyarítja a kenyeret, metszi a szalonnát, alig győzik a nagy fogak a harapást. Jut a kis fogaknak is. CSOÓR ISTVÁN: TERMOSZ vaj. Ilyenkor az ostornvéllel fenyeget feléjük, ha nem csendesednek, komoran hátraszól : — Ödakorcolok!... De nem lehet, mert az első sorból már a nyakába csimpaszkodik a legkisebb legény, a Kistóth János gyereke. Két mackós karjával átöleli a nyakát, és a régi nótát kérdezi olyan hanggal, .mintha ő volna a legvénebb ember a 'tanyán: — Péter bátyám, hányán vannak a faluban Jánosok? — Ketten, kölykök, én, meg Kerekes András... Kacagnak a gyerekek, és az új makadámúton vígan halaid ejtenek, mert futhatnak a kerekekkel, és nem hancúroz- hatnak az iskolások között. Délután értük megy a kocsi. Az iskolában várnak rá, alig áll meg. már fent van mind a kilenc. Hancúrozás, topogás. csak annak csüng az orra, aki véletlenül egyest húzott a lutrin. De annak sem sokáig, mert az indítás elfelejtet mindent vele. Mert kívánatos jó lehuppanni az ülésre. Hátukkal úgy esnek neki a deszkának, hogy szinte reccsen, és a cipők orra olyan kalapálást végez, hogy az érzékenyebb dobhártya kinyílik, mint a virág. Egy szelet kenyérre szalonnal kolbász és Kristóth Jancsin kezdi Somogyi Péter: — Kell katona? Nem szégyenlős a gyerek, egyből kivágja: — Kell! Megy a katona sorba, mire kétszer-háromszor fordul, üres a nagybakó. Közben egy-egy szó is elcseppen. Néha Somogyi Péter is kérdez: — Te. hogy szereted a katonát? Jancsi is úgy. mint a többiek: — Nagy kolbász, kicsi ke. nyér...
