Nógrád. 1972. március (28. évfolyam. 51-77. szám)

1972-03-12 / 61. szám

' I

NYELVMŰVELŐ SOROK

Vita a vonatkozó névmásokról

Azzal kezdődött, hogy Péter belekötött Pál házi feladatának egyik mondatába: „Elemeztük azt a négy verset, melyet Csokonai még a kollégiumban írt.”

Péter szerint Pál hibásan egyeztetett. Megfeledkezett arról, hogy a négy vers már több vers, tehát a vonatkozó névmást többes számba kellett volna tennie. A vonatkozó névmást ugyanis számban is egyeztetni kell azzal a szóval, amelyre vonatkozik.

Pál nem adott igazat Péternek. Azt állította, hogy helyesen járt el. Véleménye szerint a négy vers értelemszerűen valóban többes jellegű, formáját tekintve, azonban, egyes számú alaknak számít. Tehát a vonatkozó névmásnak is egyes számba kell kerülnie.

Kinek van igaza? Pál- nak-e, aki a fenti módon fogalmazott, vagy Péternek, aki így javítaná ki barátja mondatát: „Elemeztük azt a négy verset, amelyeket Csokonai még a kollégiumban írt.”

A vitában mindketten irodalmi példákkal érveltek. Íme egy, a Péter hivatkozásai közül:

„Két kutya, melyek előbb Őszinte barátságnak Példái válának hosszú

időktől,

Most egymást marták ..

(Petőfi)

Pál — többek közt — Arany Jánost idézte:

„Serbet, füge, pálma, sok

déli gyümölcs, Mit csak terem a nagy

szultán birodalma..”

Valóban: nagyon sok irodalmi példát sorolhatnánk fel, mindkét álláspont igazolására. Sőt a mindennapi beszédmódból is: „Számtalan emberrel találkoztam, aki szintén úgy vélekedett.” „Tanácsaink sok olyan kérdésben intézkednek, amelyekhez régebben központi rendelkezés volt szükséges.”

A vitát tehát körülbelül így zárhatnánk le: Ha az aki, amely, ami szám jelzős szerkezetre vonatkozik —, s a jelzett szó értelemszerűen többes jellegű, az alakja azonban egyes számú, akkor nyelvünk mindkét egyeztetési módot megengedi. De megjegyezhetjük, hogy az egyes szám magyarosabb. Ha tehát nincs különösebb okunk a többes jellegű vonatkoztatásra, maradjunk meg az e^yes számú megoldásnál.

Volt azonban a vitának egy másik ága is. Amikor Péter kijavította barátja mondatát, a melyet névmást amelyre változtatta. Hivatkozott egyik tanárára, aki

^ohasem engedte meg vonatkozó névmásként használni a rövid alakokat, mondván: azok tulajdonképpen kérdő névmások.

Pál ezen a téren sem hagyta magát. Példákat sorolt fel az irodalomból, s a köznapi beszédből. „Ti is. kiknek vérét a természet kéri...” (Bacsányi) „Mit szenvedtem, feledni tudnám.” (Gyulai) „Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát.”

Pál érvelésének a lényege az volt, hogy a régi magyar nyelvben sokkal gyakoribb a rövid változat, mint a hosszú, de manapság valóban az utóbbi az elterjedtebb. Jóllehet a rövid formájú vonátkozó névmás ma ritkábban fordul elő, alkalmazása mégsem minősülhet hibának. Még akkor sem. ha kérdő névmásként mindig a rövid alakokat használjuk.

Dr. Szabó Károly

TÉNAGY SÁNDOR:

Uralkodásra, parancsolásra

Uralkodásra, parancsolásra születtél, nem is tagadhatod - ahogy ülsz, beszélsz, nézel, ahogy kényszerítesz s vársz a hódolásra,

ahogy minden testrészed kívánja — külön-külön — a csodálatot, ahogy a világot vallatod s ítéled folytonos vallomásra:

zsarnokabb vagy, mintsem gondolod: hiába lenne bármi önmaga, lehet csupán erőd utánzata s várja, kéri már a zsarnokot: kényszerítse újabb'boldog megadásra szemrebbenésed, kisujjad mozdulása.

A szegverők példája

Olyan üzem, minit a többi. Emberekkel, kohókkal, gépekkel. Eredményekkel és gondokkal. Mert az emberek itt is épp olyanok mint máshol, elégedettek és elégedetlenek, jól dolgoznak avagy rosszul, többre, jobbra vágynak- Olyan üzem, mint a többi és mégis híre szaladt. Országszerte beszélnek »ka. példaként emlegetik. Küldöttségek, szakemberek tettek látogatást, hogy ellessék a titkát, hogy lemásolják a jó példát, hogy tanácsot kéfjenek és kapjanak, hogy ne csak egy ilyen legyen, az országban, hanem nagyon sok. Mert Szükség van rá, mert évtizedes gondok oldódnának meg vele.

De bejárható-e ez az út, ugyanígy máshol is ? S ha igen, mi szükséges hozzá? Melyek voltak azok a kedvező szá-i lak, amelyeknek találkozása létrehozta ezt a ma már országosan is ismert üzemet?

Családról családra szállt ez a foglalkozás. Nem kellett hozzá egyéb, csak egy üllő és egy kalapács, meg a szükséges nyersanyag. Az ügyes kezelt alatt formálódott a vas, szaporodtak a sínszegek. Kilójáért három forint húsz fillért adott a tarjám tröszt. Nem lehetett vele sokat keresni, de a megélhetést biztosította. Azok a cigánycsaládok, amelyek sínszöggyártással foglalkoztak lényegesen jobban éltek, mint a szomszédaik. Több jutott élelemre, ruhára, meg italra. 1951. február léén az üllők és kalapácsok aí falu kovácsműhelyébe kerültek; 33 cigány összefogott, hogy közös erővel, közös munkával keresse a további boldogulást.

— A salgótarjáni tűzhelygyár. öntödéjében dolgoztam akkor. Nagy dolog volt ez, mert cigányt nem szívesen alkalmaztak. Ha az ember a lábát lejárta, akkor sem kapott munkát. Én is csak protekcióval kerülhettem be az öntödébe. Nógrádmegyeri vagyok, ismertem a magamfajtát, gyakran láttam, amint a szomszédok Inár hajnalban nekiláttak a munkának, csinálták a sínszegeket. Gondoltam egyet: mi lenne, ha közösen? A pártbizottság megbízott, hogy legyek ügyvezető, próbáljam meg beszervezni az embereket. Nem volt nehéz, jöttek maguktól. Csak attól féltem: mi lesz, ha egymásra

Sokszor megvádoltak már azzal, hogy rosszmáj úan közeledem a nőkérdéshez, velem született irigységemből és kaján- ságomból kifolyólag mindenféle ünneprontásra kapható vagyok. Ennek cáfolataként igyekszem most alkalomszerűen minden korábbi bűnömet jóvátenni, s míg egyes kollégáim rosszmá- júan arra tesznek célzásokat, hogy éppen ideje, hogy leány- és asszonytársaink az egyenlő bérért egyenlő munkát is nyújtsanak, addig én javaslatokat teszek a női egyenjogúság további kiszélesítésére. Néhány olyan probléma megoldásához igyekszem ötleteket kitalálni, támpontot nyújtani, amelyek eddig elkerülték az illetékesek figyelmét.

Azt már nem vetem föl, hogy a nők ugyanúgy megihassák a maguk konyakjait és borát, mint a férfiak, mert ebben az én közreműködéseim nélkül is szembetűnő előrehaladás következett be. Már az ultizásban is igyekeznek helyet kérni a nők, bár a tömeges áttöréstől - még mindig messze járnak. Dohányzás terén viszont már akkora a nők előnye, hogy az némiképp meg is bontja az egyenjogúság egyensúlyát.

Mint említettem, új területeket keresek.

így például el tudom képzelni azt a helyzetet, hogy amíg mi, férfiak a képernyő előtt üldögélünk és műszáláé fonálból immár a tizedik pulóvert kötjük önmagunknak, addig feleségeinknek és leányainknak álljon jogában az elromlott kávéfőzőt, a kicsapott biztosítékot, esetleg a vasalóasinórt megjavítaniuk, ne mondják azt, hogy ezeket az élvezeteket megtagadjuk tőlük. Vagy pedig: amíg mi női módra megfeledkezünk minden név- és születésnapról, addig ők halmozzanak el bennünket ezeken a családi ünnepeken mindenféle ajándékokkal, hozzanak virágot, ruhaneműt, könyvet, s ami szem-szájnak ingere. Természetesen ne a fizetésükből, még kevésbé a mi fizetésünkből, mert akkor csorbát szenvedne az egyenjogúság

Ebből következik, hogy a családi kassza kezelésében is az egyenjogúság

VASÁRNAPI JEGYZET • Mi lesz azzal az egyenjogúsággal?

új, következetesebb érvényesítésére teszek javaslatot. Javaslom ugyanis, hogy a jövőben ne a férfiak adják haza fizetésüket feleségüknek, hanem az asszonyok és leányok' a férjeknek, mégpedig szalaggal, az utolsó fillérig, túlórával és prémiummal együtt. Elvégre joggal vethetik föl (így nőnap táján különösen!), hogy a pénz elköltése kizárólag az ő nyakukba zúdul, míg a férfiak könnyen beszélnek, amikor egy huncut fillér sem fityeg a zsebükben. S ezzel még az a veszély is megszűnik (amivel valamikor ők érveltek a. férfiaknak!), hogy pénzzel a zsebükben rosszra csábuljanak.

Ha pedig elfogy a pénz férj uram tárcájából, altkor forduljon bizalommal hitveséhez, hogy „keríts egy Adyt szívem, különben nem kapsz vacsorát!” S ezentúl ne terheljük őket kétkedéssel prómiumosztás idején, hanem igenis vegyük mi a fáradságot és kérjük számon mi, hogy „Anyukám, édes, mennyi is az a prémium? De jól gondold meg, hogy mit mondasz, mert már a főnöködtől megérdeklődtem, mennyit kaptál!” S ha fizetés napján a nők később jönnek haza (mert hát az egyenjogúság az egyenjogúság!), altkor a férjek és atyák zárják be az ajtót és a férjek csapjanak patáliát. Ezzel mentesítjük mőjeink amúgy is alaposan, igénybevett hangszálait.

Egyáltalán ne. terheljük lányainkat és asszonyainkat fölös beszéddel. Ezentúl mi legyünk a szóvivők, mi dicsérjük a mások feleségeit, hogy „bezzeg, a Ho- bogász Gedeonná mindennap fél öt után öt perccel mór otthon van”... 1. .„bezzeg, a Kupcsulik Ödönné mindig ezer forint fölött hoz prémiumot!”... „Bezzeg, a Csapszéki Maca el tudta

Intézni a családi üdülőbeutalót, csak te vagy olyan mamlasz, hogy OTP-hitel- ből oldod meg a nyaralásunk!”. S légióink fölháborodva, ha ócsárolják a főztünket, vagy késnek, s emiatt kihűl a vasárnapi ebéd.

S ha már a vasárnapnál tartunk: va^ sámaponként a nők vonuljanak ki a stadionba kedvenc labdarúgócsapatuknak szurkolni, mert az egyenjogúság airVa is feljogosítja őket, hogy hetenként egyszer azért kikiabálhassák ők is magukat, s ha már otthon nincs egy 6zavuk se, szidhassák a bírót, az edzőt és a csódacsatárt. Mi férfiak pedig azalatt aludjunk és pihenjünk egy nagyot, fc szidjuk le őket haj nem rekedten jönnek haza, s evégett) kikapott a csapat. De még jobb, ha azon a címen, hogy „te szívein, minden vasárnap kimész a meccsre”, mi kárpótlásul csináltatunk magurknak egy öltöny ruhát a járulékos beruházásokkal együtt, cipővel, felöltővel, fehérneművel. Még jobban is járunk, ha a férfiak öltözködnek idényszerűen (s a nők kapnak csak ötévenként egy öltözet ruhát, mint addig a férfiak!), mert a férfiaknak nem kell retikül, s a meg nem vásárolt retikül ükön rendkívül sokat megtakarítana a család.

Persze, van némi aggodalmam, hogy maguk a nők fognak tiltakozni az egyenjogúság ilyen szellemű kiterjesztése ellen. Mert ők rendkívül végletes személyek. Egyes kérdésekben veszedelmesen követelődzők, más kérdésekben. viszont rendkívül szerények. Így például feltételezem, hogy a feleségek túlnyomó többsége a továbbiakban is hősiesen‘‘magára vállaja a férfiak fizetésének felvételéi, s a fizetés elköltésének terhéfe Már amennyire' én az önzetlen női lelkeket ismerem. Nagyot csalódnék önmagámban, ha nem így lenne!

leszünk utalva, ha együtt dolgozunk?1 Volt olyan — még az elején —, hogy elszedték egymás szerszámait, veszekedtek, marakodtak. Pénzünk nem volt, kölcsönt sehonnan sem kaptunk. Belépéskor mindenki beadott harminc-har- ,minc forintot, a nyersanyagot meg a b.ányától kaptuk. Az első fizetésnél felmerült a kérdés; anyagot vegyünk, vagy bért fizessünk? Adtunk any- nyit, hogy éhen ne vesszen a család, a többiéirt meg anyagot vettünk.

Herczeg Józsefné és Botos And.Qrné nyolc évvel ezelőtt ugyanazon a napon jelentkeztek felvételre. Talán véletlen, hogy egyazon gépen, a sorjázón dolgoznak váltott műszakban. Műszakváltás van. Állnak a gépek. A kovácsműhelyben a kohóban parázslik a tűz, arrébb megyünk, hogy ne süssön.

— Teljesítménybérben dolgozunk. Csillagkulcsot sorjázunk, naponta úgy ezret, ezerkétszázat. A fizetés 1600—1700 forint. Az a hiba, hogy a gép elég gyakran vacakol, ez nekünk is kiesés. Jól kijövünk a cigánydolgozókkal, néha még jobban, mint a magamfajtával. Nem mondom, van mikor morgolódnak, de a régi veszekedős kedvük már jóval alábbhagyott. Sokat köszönhetnek az üzemnek, nagy különbség van a régi meg a mostani életük között. — mondja Herczegné.

Botosné lassan készülődik a munkához, meg nekem is be akarja mutatni, hogy is megy a sorjázás. Beszélgetünk. „1957-ben építettünk házat; 130 e?er forintért, kölcsön nélkül. A férjem is itt dolgozik, van két gyerekem. i Spóroltunk, takarékba raktuk a pénzt. Azóta már a gyereknek is vettem . lakást. Nincs hiányunk semmiben; van tévénk, rádiónk, mosógépünk.”

— Nehéz volt az; hidegben vágni az anyagot. Két ember csinált egy sínszeget. 1953-ban villamosították a községet. Nagy változást hozott ez az üzemben is. Nem kellett többé petróleumlámpa mellett dolgozni. A bőrfúvók helyett tíz ventillátort hozattam. Volt felzúdulás, hogy képzelem én, az emberek ragaszkodtak a régihez. A nagybátyámat győztem meg először, beszereltettem a ventillátort. Rövid idő múlva már a többiek is követelték. Hamar elfelejtették a bőrfúvókat. Utána az volt a célom, hogy olyan anyagot szerezzek, amit nem kell "hidegen vágni. Kaptam is a győri vagongyárból vágott lemezanyagot. Amikor leszórtuk az udvaron, az emberek káromkodtak, kiabáltak, de ázó-' ta is vágott anyaggal dolgozunk. Akkoriban már szépen kerestek az emberek: háromezer forintot is, ha jól ment. A létszám nyolcvan főre emelkedett. 1962-ben kezdtük meg a gépesítést. A szegedi vasipari szövetkezettől kaptunk kölcsön egy rugós ajax- kalapácsot. A dolgozók még sose láttak gépet, féltek tőle, húzódoztak. Egy hónap múlva már két kalapács dolgozott, egy év múlva meg már ők maguk követelték a gépet.

A forró alumínium ezüstös színű, amint formába öntik, azonnal megköt. Szinte percenként dobálják ki az itt dolgozók a zárházat, a WC- lehúzo fogantyúkat. Aztán még egy-két művelet: csiszolás, egyengetés és mehet a csoma- golóba. Kézi szerszámokra is sok a megrendelés, szinte az ország minden részével kapcsolatban áll az üzem. Kezdetben, az éves forgalom 7—8 százezer forint volt, ma harmincmillió. 240 embert foglalkoztatnak jelenleg, nagy részük cigány. Az elnök, Rá ez Béla, jó munkát végzett.

Az egykori szegkovács ktsz- Jől Vastömegcikk Ktsz lett.

— Azzal kezdődött a fejlőlés, hogy dolgozni kezdtek, először csak alkalomszerűen, aztán rendszeresen. Először csak egyszerűbb munkadarabokat, aztán már bonyolultabbat. Imi, olvasni alig tudtak. A körülményeik kényszerítették őket, hogy megtanuljanak legalább alapfokon. 1950-60 között minden évben indítottunk analfabétatanfolyamot. Kezdetben Klues- ka Lajos főkönyvelő és Horváth Jánosné adminisztrátor vállálták a tanító szerepét. Esténként az irodában gyűltek össze az emberek. A ktsz vette a könyveket, felszereléseket. Én is elvégeztem a hetedik—nyolcadik osztályt. Ma már csak mintegy öt százalék az írástudatlanok aránya. Régen hetven százalék volt. Nagyot fejlődtek a cigányok egyéb tekintetben is. A jó anyagi helyzet a körülményeiket megváltoztatta. Üj ház, szép bútor, háztartási gépek; szinte minden itt dolgozó ember rendelkezik velük.

Zsúfolt ez az iroda. Hatan is dolgoznak benne. Botos Ti- borné statisztikus az ablak mellett ül; mindent 'szorgalmasan ír, számol, jegyez. Nem könnyű a munkája. — 16 éves sem voltam, amikor ide kerültem. Pénztárban dolgoztam, aztán elvégeztem Salgótarjánban az egyéves könyvelői tán- folyamot. Ott tanultam könyvvitelt, statisztikát, oklevelet is kaptam. Szerettem tanulni mindig, csak lehetőségem nem volt rá. Ötéves ‘ voltam, amikor a cigány hegyről lekerültünk. Most van szép lakásorn, családom. Nem én vagyok az egyetlen a családban, aki tanult, a bátyám a gépipariban végzett.

— 1945 után, amikor mint szlovákiai magyar tanító' elkerültem állásomból, munkát kerestem. Jól zenéltem, prímás lettem egy cigányzenekarban. Szerettek a cigányok, meg én is Őket. S ez a szeretet a mai napig megmaradt.

Kelemen Gyula, a megyeri iskola igazgatója szinte vajdának számít a cigányok között. Hallgatnak rá, megfogadják a szavát.

— Van < a faluban hét— nyolc család, melyek még mindig magukon viselik az ősök által hagyományozott jellemzőket. . Eáek gyerekei okozzák nekünk a legtöbb gondot. Ápolatlanok, hanyagok, gyakran hiányoznak, aztán túlkorosakká válnak és kimaradnak az iskolából. Van olyan tanulóink is, aki első osztályban csak cigányul értett, és cigányul gondolkodott. A mi községünkben sokat lehet tenni ezért a népcsoportért. A folyamat elindult; a legtöbb cigány jó körülmények között él, a rendszeres munka formálja őket. Iparkodóak, az általam vezetett analfabétatanfolyamon sok jó képességű embert ismertem meg. Csak az „ősközösséghez” való ragaszkodás él bennük még mindig. Illem, modor, viselkedés; ezeket az alapszabályokat csak türelmes munkával, sok foglalkozással lehet elsajátíttatni velük. Ehhez pedig hosszú időre van szükség és arra, hogy aki vállalkozik a feladatra értsen a nyelvükön, tudja őket irá- áiyítani.

Egy cigány, egy paraszt — így mondják Megyérben. Így sorakoznak a tetszetős . házak a faluban. Sokan lejöttek a cigánytelepről, elvegyültek a falusiak közé. Abból már felháborodás van, ha netán két cigányt akarnak egymás mellé rakni. Nem azért hagytuk ott a régit — mondják. A megyeri cigányok nem fogadták el az „akciólakásokat”. Azt mondták: szűkek, kicsik, barátságtalanok. Saját pénzen, saját erőből épültek a manzárdtetős, három szoba-fürdőszobás házak. Meg a ktsz is sokat segített, pl. kedvezményes fuvarral. A ktsz-nek köszönhetjük, hogy emberek lettünk — így mondták az egyik új ház fekete szemű lakói.

Az országban több százezer főt számolnak a cigány etnikai egységhez; Nógrád megye lakosságának egyhuszadát adják a cigányok. Többségük tízegynéhány falu végén ösz- szetákolt, űgynevezett cigánytelep lakója. Anyagi és szellemi ‘ felemelésük társadalmunk égető gondja és régi programja. Nógrádmegyeri példa. De ez a példa azt 'is bizonyítja, hogy a jó példák nem maguktól születnek, hanem úgy, hogy ők maguk, a cigányság adják a kezdeményező erőt. De vannak-e rácz- bélák és vannak-e ilyen erők más községekben is?

V. Kiss Mária ,