Nógrád. 1972. február (28. évfolyam. 26-50. szám)

1972-02-06 / 31. szám

Kosa Csaba:

Külföldi cím

WVWWWWlrt ^WAWWWWWWWWWV«\/WWW\»VUW\/V\A^/WV<%AíV\^/Vx\A^

A kupé testszaggal elvegyült. száraz melegében bóklászni kezdett valami mennyei illat.

Eleinte csak óvatosan, a sarokból lengette meg a fátylát, aztán diadalmasan és véglegesen eluralta a légteret. A szállás, ahonnan hódító útjára indult, egy hosszú, szürkésbarna bőr- táska volt, két fogdo6ástól el- zsírosodott, pikkelyessé vált kajla füllel

Ezt a táskát emelték ki hamarosan a sarokból, hogy kotorászni kezdjenek fűszeres illatokat rejtő hasában.

Sóhajtáskeltő, gyönyörű szárazkolbász- szálak kandikáltak elő, a kétségbeejtés kerülget, ha választanom kell közülük. A Férfi azonban nem tétovázott, megragadott egy deli példányt, derékban kettétörte, s csak úgy recsegett, ahogy hatalmas lendülettel beleharapott.

A Nő egy befőttesüveget dédelgetett az ölében, lefejtette róla a celofánt, s kő- nyékig belenyúlt a lébe. Már kezdetben kinézte azt a vastag derekú, húszcentis uborkát, amely hasán megsárgulva, éretten várta a belehasító hegyes fogakat.

— Tessék — mondta a Nő.

— Csöpög — mondta komoran a Férfi, mert amint átharapta az uborka torkát, a bugyborékolva feltörő cseppek végigspriccelték a nadrágját.

— Kimegy? — kérdezte két nyelés között.

— Persze, hogy kimegy, nyugodj meg!

— Múltkor sem ment ki!

— Amire te gondolsz az a paradicsom volt.

— Megint kidobhatom a nadrágom! — mondta a Férfi.

A Nő közelebb hajolt hozzá, hangját lehalkította.

— Csendesen! — súgta. Felém intett.

A Férfi keze félúton, arasz- szal a szája előtt megállt.

— Ugyan — legyintett — Egy kukkot sem ért!

— Nem biztos — aggodalmaskodott a Nő.

— Tán vak vagy? — kérdezte a Férfi, s látszott, hogy kezdi elveszíteni a türelmét.

— Nem látod azt a lapot nála?

— Milyen lapot? — súgta a Nő.

A Férfi dühösen a kolbászba harapott.

— Nahát, valami külföldi újság! — Apró húsdarabok vágódtak a szemközti ülésre.

— Észrevehetted, hogy szavunkat sem érti! Ez egy külföldi vonat, összevissza mászkál, amíg hozzánk érkezik.

A Nő oldalról, vigyázva rám pillantott, a zakómat vizsgálta, aztán a cipőmre ugrott a tekintete, de nem találhatott áruló jelet, mert bólintott.

— Csakugyan papa. Csakugyan.

Az ülés alatt demizson szendergett, jó ötliteres. A Férfi magához emelte, vaskos, zsíros ujjaival átkapcsolta a fonott nyakat, s szuszogva, nyögve inni kezdett. Vékony, vörös sugár csörgött az arcára, s lassan beszivárgott az inge alá.

— Ha egyedül lennénk — jegyezte meg, kezefejével a

száját törölgetve —, ha ez a mókus nincs, végig lehetne dőlni az ülésen.

Megdörzsölte a szemét, álmosan hunyorgott, de csak a cipőfűzőjét lazította meg, hogy kicsit kényelmesebben érezze magát.

— Na — fészkelődött, s a Nő combjára csapott — Adj még valamit!

Üjabb szál kolbászt kezdett meg. A Nő is étvágyat kapott tőle, egy kisebb táskáért nyúlt, s a zörgő zsírpapírokból fehér, duzzadó csirkemelleket csomagolt ki.

— Te — kérdezte a Férfit, már a csontokat szopogatva. — Honnan szedik ezek ezt a rengeteg pénzt?

— Tudom én? Van nekik, annyi biztos!

Körmeivel piszkálgatni kezdte a fogai közé szorult

húsdarabokat.

— Ez a pókusz, ez többet mondhatna róla!

Hátradőlt, kockás zsebkendőjével végigtörölte izzadt arcát. Aztán cigarettára gyújtott. A Nő újra suttogóra fogta, s a táblára mutatott, amely tiltja a dohányzást.

— Nem lesz baj? Ez a külföldi szólhat a kalauznak...

— Örüljön, hogy bagószagot érez!

A Nő mégis ki akarta nyitni a fülke ajtaját, a Férfi azonban lefogta a kezét.

— Ha nem tetszik neki, kimegy!

A sűrű, meleg füst még jobban elálmosította, a sarokba csúszott, s nemsokára elbóbiskolt. A Nő az ülésre rakott néhány kerek, fényesre glancolt almát. Harsogva, ütemre harapott, a boldogságtól valósággal elomlott az ülésen. Tatabánya után azonban furcsa izgalom vett erőt rajta, a csutkákat besöpörte az ülés alá, megigazította a haját, s kölnit locsolt a hónaljára.

— Ébredj! — rázta a Férfi vállát — Ébredj, hallod!

A Férfi pislogott.

— Figyelj na, papa! Eszembe jutott valami. Ez a külföldi a hasznunkra lehetne, összebarátkozunk vele, meghívjuk hozzánk, kicsit áldozunk rá, s a jövő nyáron kivitetjük hozzá Emesét.

— Aha — dünnyögle a Férfi. Lassan ébredezett, vakarta a mellét, ásítozott; végül azonban felfogta, miről van szó. Felült, kiegyenesítette a derekát, s végigmustrált.

— Rendes fickónak néz ki. Kínáld meg kolbásszal!

Maga is feltápászkodott, orrom elé tolta a demizsont.

Húzd meg Sajtfejű, ne sajnáld! Igyál na, rajta! Mi szeretjük a vendégeket, igyál na!

Akkor már a Nő is a nyakamon volt, egy kolbászpárt lengetett a levegőben.

— Tessék parancsolni! Faluról való, disznóöléses! Tessék elvenni, finom ez!

Ráztam a fejem.

— A, Sajtfejű! — legyintett a Férfi. — Nem bírja a gyomra. Ezek nem bírják az ilyesmit.

A nő ugrott a csirkéért: gömbölyödő combok, ingerlő püspökfalatok, puha, fehér mellek tornyosultak az ölében.

— Ezt sem? — kérdezte a Férfi. Azért nem haragudott, a vállamra vert — Sebaj koma! Cseppet se félj! Kitaláljuk majd, mit szeretsz te!

Mellém húzódtak, közrevettek.

— Ejn són métyen, nekem — fuvolázta a Nő — Métyen bitte.

A vasúti hídon robogtunk át, a Férfi bökdösni kezdett a hüvelykujjával.

— Koma te! Hallod! Ad- ressz! Érted koma? Adressz!

— Ejn són métyen — lihegte a Nő.

— Idenézz koma! — a Férfi ceruzával, papírlappal hadonászott — Adressz tiéd! Nekem! Ejh -nem érti, az istennek sem érti! Adressz hé! Hauz tied! Hauz, strasszé, adressz, érted?

— Ö, adressz — kapcsoltam.

Felírtam a címem, gondosan, nyomtatott nagybetűkkel.

GRÖNLAND; UJUKKU- JUKVU 7. III. e. ESZ KIMO A Férfi vette kézbe először a papírt, nézte báván, aztán megmutatta a Nőnek. Összehajoltak, sugdostak valamit a hidegről, s viharos gyorsasággal csomagolni kezdtek.

— Gyerünk! — vezényelt a Férfi.

Súlyos robajjal törtek előre a peronon; a demizson, s a táskák súlyától görnyed- ten menekültek. Néha Ijedten visszapislantottak; nem arkarom-e utolérni őket.

8 NÓGRÁD - 1972, február 6., vasárnap

Váljunk

Hetek óta külön aludtak

már. Irma beletörődött, hogy valami véget ért közöttük. Kár, hogy egyre gyakrabban kimaradozott. Ha kérdezte, ingerülten felelgetett, hogy talán neki is joga van egy kicsit a saját életéhez.

Rendben van szívem, de gondolkozz, hogy meddig mehet ez így? Ilyenkor mindig ezt mondta Irma. ö rohant haza a kutatóintézetből. A két kicsit a szomszéd- asszony hozta a bölcsődéből és az óvodából. A nagyobbik már egyedül járt haza a napköziből. Vacsorafőzés, mosás, takarítás. Irma is unta. „Hát mi vagyok én, rabszolga? Vagy kiöregedett csataló?” A fürdőszobatükör előtt nézegette a testét. Soha senki nem gondolta róla, hogy három gyereket szült. Egy csepp súlyfelesleget sem talált magán. Alakját megirigyelhették volna a gimnazisták is. „És elvégre, mindössze 29 éves vagyok.”

Károly öt évvel volt idősebb nála. Amolyan strandfiú. Az expander és a súlyzók épp úgy a programjához tartoztak, mint mostanában a kimaradozás. Ha hazajött, csak úgy odavetette, mint ma is:

— Szevasz. Van valami vacsora?

Irma tálalat. Károly evett. Rendszerint szótlanul. Így ment már hetek óta.

— Valami bajod van, Karcsi?

— Nekem? Ugyan fiam.

Este Károly az égy szélére

ült.

— Irma, szóval... Figyelj rám — és a nő nyaka alá csúsztatta a kezét. Az asz- szony oldalára fordult, kezéhez törleszkedett. Puhán megcsókolta a tenyér fölött a férfi ütőerét. Károly érezte szája nedvességét. Belezavarodott a mondatba. Csak érezte, hogy a vér szivattyúerős lökésekkel tör előre. Irma lehúzta Károly fejét. Károly a dereka alá nyúlt...

Károly rágyújtott. Felhú- zódzkodott az ágy támlájához. Lecsúszott róla a takaró is. Irma visszabújt az ágyba. Tekintete tisztán csillogott, úgy érezte, hogy most már képes tárgyilagosan gondolkozni.

— Nézd, Irma — kezdte kis szünettel újra Károly. — Tudod, hogy én szeretlek... Tényleg. Meg a gyerekeket is. De ez már nem a régi

Irma ránézett. Talán életében először gyűlölt. Üj, ismeretlen érzés. Megborzongott tőle. Mellette feküdt egy férfi. A férje. Nyolc éve. Mindennap együtt feküdtek le,' együtt keltek. Most, ha ránéz, mégis annyira idegen. Egy más. Egy ismeretlen ember. Néhány perce még szinte extázisbán ölelték egymást. Károly az első érintésre feledte a „nagy jelenetet”. Most hideg. Kíméletlen hangon rákezdi.

Károly nem nézett sehova. Nagy gonddal fújta a füstöt. És Beára gondolt. Talán nem is jobb nő Irmánál. De mégis. Ahogy megszólal. Felhúzza picit a szemét! És soha sem veszekszik. Pihenés mellette minden perc. Irma megszólalt:

— Mi nem a régi? — s meglepődött nyugodt hangjától.

— Hát ez az egész. A mindennapok. Az esték. A harminc rossz között, egy jó. Nem előnyös ez az arány.

— Arányban gondolkozol? Mit akarsz csinálni ?

— Nézd, Irma.. Arra gondoltam. .. öööö... váljunk el.

— És a gyerekek? Órájuk nem gondolsz?

— De. Ügy szeretném, ha a fiú velem maradna. És a két lány veled. Neked is jobb lenne, hidd el.

— Ne győzz meg! És a lakás?

— Hogy-hogy? Csak nem kívánod, hogy Gáborral albérletbe menjek? Ti meg, ellehetnétek a mamánál.

— öten egy' szobában? Ti meg ketten a két szoba, hallban!?... Sose volt valami nagy szociális érzéked.

— Most kezded a cirkuszt? — csattant fel a férfi.

— Semmilyen cirkuszt nem kezdek. Azt meg sem kérdezted, én akarok-e egyáltalán válni? Csak a döntéseidet közlöd. Mit érdekel téged a más élete... Mindig megfutamodtál a nehézségek elől. Meg se próbáltad, hogy valami kiutat keressünk.

— Dehogynem. Próbáltam. Nem bírom vagy nem akarom tovább.

Irmán végigfutott a remegés. „Nem bírja tovább, nem akarja tovább. Erre tényleg nincs mit mondani.”

— Hát jó. Azért egy nap gondolkozási időt csak kaphatok. — És elmosolyodott.

Károly megkönnyebült. Viharra, sirógörcsre is elkészült. Nyolc évig élt Irmával, és annyira sem ismerte, mint egy munkatársát.

Károly korán kelt. Hétre ment a laboratóriumba. Irma még meg is csókolta búcsúzóul.

— Szóval este válaszolsz,

ugye?

— Persze — felelte Irma.

Délután Károly levelet talált az asztalon:

„Döntöttem. Igazad van szívem. Ez igy tényleg nem mehet tovább. A kicsiket hatra hozza haza Manci néni. Ma még a fridzsiderben megtalálod a vacsorájukat. Katinak adjál hashajtót, Zsuzsinak kend be az arcát sárga kenőccsel. (A fürdőszobaszekrényben!) Gábornak csinálj valamit vacsorára. Hogy mit? Találd ki! Hazaköltöztem a mamához. Hát jól van, szívem. — Váljunk el! Csók Irma.”

Regős István

HEGEDŰS LÁSZLÓ:

MONOLÓG

I

Félre gyerekes ólmok, - nincs holhotatlanság! A feltalálók nevét is elfelejtik, én még egyszer volt nagyapám sorsára jutok, majd látjátok feleim szemetekkel: bizony, por és hamu leszek én!

Akkor hát mért morzsolgatom talán másoknál szaporábban az évek tengerijét?

Miért hajtom magamat, mint tehetetlen lutóhomokot a szél?

Mért hajtom a remény,- mint űr-utasok előtt a messzi csillag, hogy szenvedésim dagálya partra sodor egy verssert, melytől megpendül bennetek a szép, halk,

emberi húr.

iiiiiiiuiiMiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiriiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiKiiiiiiiriiiiiiiiiiiriiiHiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiijiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiHiii

Romantikusabb épületet nehéz lett volna elképzelni, kiváltképpen egy vidéki szerkesztőség tanyájául. Hegyoldalba rögzített építészeti remekmű volt ez, villaszerű épület, amelyet az egykori polgármester és egy kőműves képzelete varázsolt a kőszikla alá. Alatta patak csörgedez és a patak fölött keskeny, nyírfából rittyentett hidacska szolgál átjárónak. Belül zegzugos járatok, lépcsők, vörösfenyő berakatok emelik romantikáját. Az újságírók egyszerűen bagolyvárnak hívták, amíg a film után új nevet nem kapott. Azóta „Villa Negra”, nem bagolyvár.

Az idegen kicsit

az írógép billentyűi fölött, mint amikor a héja lecsapni készül áldozatára.

A férfi bójologva meghajolt. Mindezt oly hirtelen tette, ahogyan a keljfeljancsi billeg egyet.

— Vándor Jeremos, író vagyok.

— író? — csodálkozott föl Ica és a gép fedelére fektette tenyerét. Ügy kérdezett föl, mintha sohase látott volna író, pedig éppen a hét folyamán látogatott hozzájuk két Ko6»uth-díjas költő egy neves regényíró társaságában, téma és látnivaló után tudakozódni.

az idegenhez fordult. — Ea most milyen ügyben jár itt?

— Van itt nekem egy kollégám. Egy újságíró...

— Kollégája? — faggatta gyanakodva Ida.

— Mondhatnám azt is, hogy barátom.

— Barátja. És hogy hívják a maga barátját?

— Izé... Ügy zavarba hoztak a kérdéseikkel.. Pedig isten,bizony nem szoktam megijedni az ilyen csinos lányoktól

t— Asszonyoktól — javította ki Ica.

— Izé. Megvan! Az én barátomat Dugonics Elemérnek hívják.

Lakos György;

Bagolyvár

félszegen állott meg a titkárságon, ahol a két csinos gépírónö látta el a titkárnő és az adminisztráció szerepét is. Viseltes, szürke ruhát hordott. Cipője helyenként lyukasra repedezett.

Arcán tengernyi ránc takarta igazi életkorát, csak mint a lónál, kivillanó foga fehérjéből sejthették, hogy fiatalabb annál, mint amennyit mutat. Áradt belőle a pálinkagőz.

Ida és Ica, a két gépírólány már akkor megfigyelte az ablakon át, amikor még csak a hídon közelgett és enyhén im- bolyogva fölkaptatott a több fordulós lépcsősoron. Tapasztalt tekintetük gyepmesternek vagy csőlakónak vélte. Cinkosan villant össze tekintetük.

— Kit keres az elvtárs? — kérdezte Ica, a dundl asz- szonyka, aki mellett megfeszített gerinccel a nyúlánk Ida ült, kinyújtott karmokkal,

— író. Az Alapnak is tagja vagyok.

— Hűha! — csodálkozott most már Ida is. — Aztán talán már könyve is jelent meg?

— Hogyne, öt.

— Az szép. És meséket ír vagy...

— Regényeket.

— Mondja csak még egyszer a nevét! — szólt ismét Ica.

— Vándor Jeromos.

— És hol él?

— Természetesen Pesten.

Ida sokatmondóan végigmérte Icát.

— Hogy kérdezhetsz ilyen hülyeséget! A nagy írók Pesten élnek. Természetesen —

Ida elmosolyogta magát.

— A fotóriporterünk. Csakhogy nincs bent. Megvárja?

— Ha lehet megvárnám; Hideg van kint. A felöltőmet pedig a szállodában hagytam.

— Bizony hideg van. Üljön be a szobájába és várjon.

Ida elvezette Vándor Jeromost, majd kis idő múlva szélesre nyílt képpel tért visz- sza.

— Képzeld író-olvasó találkozóra jött — nevetett —. Engem is hívott. Azt mondta, ha veszek egyet, dedikálja nekem a könyvét. És úgy udvarol,' mintha ő lenne a Casanova.. J

— Te elhiszed, hogy ez csakugyan író? — feddte meg Idát Ica. — Ez anyukám, any-