Nógrád. 1972. február (28. évfolyam. 26-50. szám)

1972-02-06 / 31. szám

BÁNYÁSZOK (Bajcsik József metszete) Varlen Szirtmgin: Rendkívüli teremtés Rudik feleségét az egész hi­vatal rendkívüli teremtésnek tartotta. — Az én feleségem, az olyan, de olyan'.. — han­goztatta Rudik. — Hozzá fogha­tó társadalmi munkás talán nem is létezik! Azt is tudta a hivatal va­lamennyi dolgozója, hogy Ru­dik nagyon szereti a felesé­gét. — Ügy szeretem, de úgy — áradozott Rudik. — Minket csak az ásó. meg a kapa vá­laszt el! Ezek után aztán senki sem csodálkozott azon. hogy a nőnap előtti gyűlésen a he­lyi szakszervezeti bizottság elnöke kijelentette: — Büszkélkedünk azzal, hogy kollektívánkból kiemel­kedik egy olyan ember, aki módfelett szereti a feleségét Még a módfelettet is nem zetközi mércét bírón kell ér­teni. Más szóval: hozzájuk csak egy Rómeó és Júlia, vagy egy Valentyin és Va- lentyina mérhető. Az asszonyok el voltak ra­gadtatva Rudiktól, a hivatal legszebb leánya — Lén ócska a titkárnő pedig egyenest bu­kott rá, s megpróbálta meg­babonázni azzal, hogy napon­ta változtatta toalettjét, cse­rélgetve a minit a midivel a maxival és feszesebbnél fe­szesebb nadrágokkal: — Ez a Rudik nem normá,- lis — adta fel a végső re­ményt is Lénoeska. — Vagy az igazság az, hogy ő még mindig a tizenkettedik szá­zadban él. — Jól felvértezte magát jelentette ki a főnök, és el­küldte Rudikot jó meszire, és hosszú időre kiküldetésbe. — Takarékoskodni kellett a napidíjjaL — jelentette ki a teljesen lesoványodva, el nyúzva hazaérkezett Rudik. Viszont teliesitettem minden rámbízott feladatot- Megtet­tem minden tőlem telhetőt, felkerestem mindenkit, min­dig csak a feladatomra^gon- doltam. — ön nagyszerű ember! — dicsérte a főnök. — Csak ilyen lelkesedéssel tovább. Mellesleg városunkban tervbe vették a „Legjobb férj” ki­tüntető címért indítandó ver seny megrendezését- Erre ön az elsőszámú jelölt! A főnökség szavai látnoki- ak voltak. Rudik fölényesen nyerte meg a versenyt. A ' zsűri tagjait különösen el­kápráztatták Rudik versei, amelyeket kedves nejének címzett. Íme, az egyik: Feleségem — drága csillanom. Oly szép vany, mily elragadó! Bölcsőtől sírig az angyalom. Veled senki össze nem Hasonlítható. Sem Sófia Loren, sem Bridzsid Bardó. — Meghívjuk önt kedves feleségével a stúdiónkba — közölte Rudikkal a verseny végén a televízió munkatár­sa. — A riportot kedden ké­szítenénk el. — Kedden a feleségem fog­lalt — szabadkozott Rudik. — Hisz önök megértik: mun­ka után ott a bevásárlás, es­te segíteni kell a tanulásban a fiunknak, főzni kell-.. — Akkor kérjük, hogy fá-’ radjanak be szombaton, és élőben adjuk a riportot. — Hogy képzel ilyet? Szom­baton az asszonytársnak ott a nagytakarítás, mosás, va­salás. stoppolás, a gyerek el­kísérése a korcsolyapályára, és még ezer apróság! — Dehát. ön besegít majd a kedves feleségének. Mond­juk. elkíséri a gyereket a korcsolyapályára — taná­csolta a tv-riporter. — Én? — csodálkozott rá Rudik- — Én ezt nem tehe­tem. Én már hozzáláttam a megyei versenyre való elő­készületekhez, és a légi óbb férjek városi csapatának egyik oszlopos tagjaként ha­marosan elutazom Szocsiba. edzőtáborba,. • Fordította: Sigér Imre MiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiHiiiiHinimiHiiiiiiiiwiiiimiimiiiHiiiiiiiiiiiHiiHHHiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiii ryira író, mint amennyire én a Szukámé felesége vagyok. Egy idő múltán kezdtek be­fele szállingózni az újságírók. Kedélyes, jó munkabírású, minden heccre és tréfára kész fiatalemberek és Dzsilda, a kulturális rovat vezetőnője. A gépírónők mindegyikőjüknek külön elújságolták, hogy érke­zett egy ráncmókus, aki író­nak adja ki magát, s akit Vándor Jeromosnak hívnak. A zömök Vida Emil, az ipar szakértője fölnevetett. — Ez egy vándoríró. Lehet, hogy nem is ír, csak író-olva- 6ó találkozókat tart. Dzsilda, a kultúros meges­küdött, hogy ilyen nevű író nincs, s ha van is, azt nem jegyzik a tőzsdén. A trágyaszakértő Juhász Péter, vagyis a mezőgazdasá­gi rovatvezető, aki a szerkesz­tőségben korelnöknek számit, s aki rendkívül nagy könyv­moly, kijelentette. — Tévedtek. Van ilyen ne­vű író. Az antikváriumok az ő műveivel vannak teli. Tíz kötetet adnak két forintért... Kis idő múlva kiürült a szerkesztőség. Az újságírók elvonultak ebédelni. Ida is ebédelni készült, csak Ica maradt, hogy a telefont és a főszerkesztő szobáját őrizze. — Te jó isten! — kiáltott föl Ida. — A mi írónk még mindig a Dugonics szobájában ül. — Már nem. — Hangzott a falépcső felől. — Elaludtam. Olyan álmosítóan duruzsolt a kályha. Azután mór két hete úton vagyok. Bejártam a Du­nántúlt. a Tiszántúlt... — Mit csinált ott? — Kí­váncsiskodott Ica. — író-olvasó találkozókat tartottam. — És mikor fr? i — Ida bazsalygott. — ö nem ír, csak jár. Azért vándor. Az író fölnevetett. Kacaja hasonlított a részeg ló nyerí­téséhez. — Maga elmegy? — fordult Idához. — Kár. — Mit kezdenék egy ilyen nyeszlett íróval — évődött Ida. — Én röpizek, elvtárs. — De maga marad? — for­dult most már Icához Vándor. — Mindig az ilyen colos lá­nyok voltak a zsánereim. — De rámenős — jegyezte meg Ica. — Tán maga is sportoló — nevetett az író. — Én nem, de a férjem bokszol. A vendég átölelte a cserép­kályhát, s Ica ezt az időt használta ki, hogy nemzetközi női jelekkel Ida értésére ad­ja : fél együtt maradni ezzel a furcsa, ráncos, kakaskodó idegennel. Ida azonban visz- szaintett, hogy maradjon csak nyugodtan, majd ő intézkedik. Ica aggodalma nem volt alaptalan. Alig’ távozott Ida, alig hagyta el a nyárfakor­látos hidacskát, hogy leeresz­kedjen a szűk úton, az épü­lő szálloda mellett, Vándor Jeromos nyomban akcióba lépett. Két- és egyértelmű pornó vicceket mesélt, előadást tartott sikereiről, amikor is az író-olvasó találkozók alkal­mával a falu legszebb asszo­nyai és leányai karjába dől­nek. Nem is szólván a kis­városok leányairól és asszo­nyairól, akik oly rajongói iro­dalmi műveinek, hogy rend­szerint sorban állnak a szállo­dai szobája előtt, hogy válo­gasson közülük. Ica ezt már nem állhatta meg szó nélkül. — Megértem. Hiszen ön egy Adoniszt — Látom, nem hisz nekem — adta a sértettet az író, s tüzelő tekintetén, kezének mozdulatán jól' látszott, hogy támadásra készül. Ha kell, foggal-körömmel, de meghó­dítja ezt a vidéki kis papír­molyt. Ebben a pillanatban fel­csörrent a telefon. Ica menekülésszerűen ugrott a készülékhez. — Halló! Igen. Vándor elv- társ, önt kérik. — Engem? — ön a Vándor Jeromos, író. Fővárosi fölénnyel fogta kézbe a kagylót és még fölé­nyesebben beszélt. „Jó kicsi­kém... Igen kicsikém!... Jó lesz kicsikém! Ha annyira óhajtja, kicsikém!” Fölényes gesztussal helyezte villájára a kagylót. — Na látja! Alig tettem be a lábamat a városba, máris rámszálltak. — Ki kereste? — Egy rajongóm. — Csakugyan nagy sikere lehet a nőknél — mondta Ica. — Ne haragudjon, de nekem nem zsanérom. Én a deltás fiúkat kedvelem. .. — Deltás! — szólt undorral Vándor Jeromos. — A feje meg üres, mint a világűr. Még jó, hogy akadnak lányok, akik az észt, a szellemi képességet tisztelik... De nekem mennem kell. — Máris? —- Vár a kis Szösz! Az Ibo­lya eszpresszóban-. — Az nincs messze. És is­meri a lányt? — Dehogy ismerem. Mit gondol, én valamennyi rajon­gómat ismerem. De van egy megbeszélt jelünk. — És mi az a jel? — Nagyon kíváncsi. Majd ha kedvesebb lesz, én is bi­zalmasabb leszek magához. Kezeit csókolom! — az ajtó­ból még visszaszólt. — Sajná­lom magát. Mért nem hitt ne­kem. Az író átfutott a hídon és futott a jeges kőúton is, szinte bezuhant az új eszpresszó len­gőajtós bejáratán. Ica kacagva figyelte a je­lenetet és csak úgy magának, fennhangon megjegyezte. — Beképzelt majom! Az Ibolya eszpresszó az új­ságírók törzshelye. Ebéd után a város minden részéből itt futnak össze, hogy elfogyasz- szák feketéjüket, s kicseréljék híreiket. Jól ismerik a kiszol­gáló lányokat és a vendégek töbtíségét is. Most is ott ül­tek, amikor Ida befutott hoz­zájuk, hadarva közölni a hírt, hogy az állítólagos Vándor Je- remost egy rajongója nevében lecsalta találkára. Az ismerte­tőjel: a rajongó nő szőke és egy könyv fölé hajolva olvas­ni fog. — No, ebből szép buli lesz — mondja Juhász Péter. A sarok felé mutatott, ahol a város hírneves súlydobónője hullatta szőke hajzatát egy könyv fölé. — Ez a lány már több férfit félholtra vert. — Erőszakoskodott Icával — mondta Ida. Nyílt az ajtó és belépett Vándor Jeromos. A terem kö­zepére lépett és éber szeme végigpásztázta az asztalokat. Nyomban fölfedezte a lányt a sarokban. Az asztalhoz ment és tisztán lehetett hallani, amikor azt mondta: „Rendel­kezésére állok, kicsikém.” A lány mosolyogva fölnézett rá, fölemelkedett és arcul ütötte. Vándor Jeromos átrepült a szomszédos asztal fölött és úgy esett le az olajos padlóra, hogy feje Ida ölében ragadt. Menyasszonybúcsúzó (Népdal) Amott jön egy kocsi, Fénylik az oldala, Fénylik az oldala, Négy ló van befogva. Benne ül egy szép lyány, Hazavivő szép lyány, Benne ül egy szép lyány, Hazavivő 6zép lyány, — Jaj, Bözsi pajtásom, Szerelmes virágom, Szánod-e megbánni A te édesanyád? — Ó, jaj, hogy nem szánnám, Majd, hogy meg nem halok! Kő volna a szívem, Mégis megrepedne. — Jaj, Bözsi pajtásom, Szerelmes virágom, Szánod-e megbánni A te édesapád? — 0, jaj, hogy nem szánnám, Majd, hogy meg nem halok! Kő volna a szivem, Mégis megrepedne. — Jaj, Bözsi pajtásom, Szerelmes virágom, Szánod-e megbánni Te lyánypajtasodat? — Ö, jaj, hogy nem szánnám, Majd, hogy meg nem halok! Kő volna a szívem, Mégis megrepedne. Készítsd, anyám, készíted Bujdosó-ruhámat, Hogy találjon készen, Ha útra indulok! Útra indulásiul, Nagy szívszakadásim, Útra lndulásim, Nagy szívszakadásim, Fonjad, anyám, fonjad, Sárbodor hajamat, Vagy fonod többet vala, Vagy többet már soha. Hugyag (Nógrádi SIMON LAJOS: VADKÖRTEFA Évek utón itt kellett megtalálnom, a múlttól terhes várfalak alatt, hol fény és árny. dicsőség s gyász színében telt el egyszerre minden pillanat. Hétszózesztendős kút, Zách Klóra vére. Mátyás pompája, könyvek, fegyverek, zord páncél, kődísz, - a szél együtt hordott lantpengést és müezzin-éneket. Mindez együtt élt föld és kőhalom közt meredő, csonka várfalak között. A táj félig fénybe s pár messzi orma esőutáni ködbe öltözött. Padfa leltünk a kerengő tövében, út mellett, — körül bokrok, sűrű fák. Pár lépésre mint rég látott barátot láttam meg a görbe vadkörtefát. Meleg futott ót rajtam, mintha régi szívbéli jóbarát, elfeledett szerelmünk toppan elénk. Állt ott némán, s úgy láttam, mosolygott, integetett. Míg párom haját rendezte, cipőjét, , íöltolultak gyermek-emlékeim: a régi öreg vadkörtefák árnya, lombja, gyümölcse rétek szélein. Számban a vadkörte fanyar izével, csak néztem hatalmas elődei korcs utódját, azon is meghatódva: már látszanak apró gyümölcsei. NÓGRÁD — 1972. február 6., vasárnap

Next

/
Thumbnails
Contents