Nógrád. 1972. február (28. évfolyam. 26-50. szám)
1972-02-06 / 31. szám
Nyelvművelő sarok Kezdhetünk-e és A kötőszók között való- mondataikat. „És 6 érezte E két kötőszónk mondatszínűleg az és meg a hogy a legrakoncátlanabbak. Beszéltetnek magukról akkor is, amikor nem kellene. Előítéletek teremnek körülöttük. Sok a gond velük, még, ha jól viselkednek is. Hányszor hallja a tanár egy-egy dolgozatjavítás során: „Tanár úr kérem, én úgy tudom, hogy az és elé sohasem, a hogy elé pedig mindig vesszőt teszünk.” Nehéz megérteni, hogy a vesz- szőkitételi kötelezettség tekintetében miért emelődik ki ez a két kötőszó a többi közül. Hiszen nem kivételek. Az általános szabályok vonatkoznak rájuk is. A mondatokat kapcsoló kötőszavak elé mindig vesszőt kell tennünk. Ha az egynemű mondatrészek között és, s, meg, vagy áll ezek elé nem teszünk vesszőt, minden más kötőszó elé azonban igen. Vesszőkivétel tekintetében az és meg a hogy ugyanazoknak a szabályoknak engedelmeskedik, mint a többi kötőszó. Járja körülöttük azonban egy másik mendemonda is. Sokan esküsznek rá, hogy és-sel meg hogy- gyal nem kezdünk mondatot. Ez a tévhit már-már rögeszme. Ha bebizonyítjuk az ellenkezőjét, akkor sem akarnak hinni nekünk. De honnan is származhat ez a fogalmazási babona? Lehet, hogy bizonyos kifejezések téves értelmezéséből. Nyelvtankönyveink ugyanis a következőképpen fogalmaznak: „Csak mondatok közt fordul elő: bár, hogy, ha stb. Mondatok és mondatrészek közt is szerepelhet: és, s, is, meg stb.” A „mondatok közt” kifejezés lenne hát a ludas? Köny- nyen elképzelhető. Ezt a kifejezést azonban nagyon tágan kell értelmeznünk. Mondatok közt van a kötőszó akkor is amikor pont, kérdővagy felkiáltójel után következik, tehát egy új mondat élén áll. Mondatok közt van akkor is, amikor a mellék- mondat sorrendileg megelőzi a főmondatot. Nyilván nem okoskodjék mindezt végig. A magyar nyelvhasználat hagyományaira és, saját nyelvérzékükre támaszkodva alkotják nevetése alatt s mögött, hogy úgy látszik, ez az egyetlen rossz, amit mondhatott.” (Móricz) „Hogy nem helyes és nem szép dolog, hogy csupa olyan szót mond, aminek ez a vén panamista örül..(Móricz) „És hogy e világ terve kegyetlen, hogy vak erők műve az egész, s hogy ez a kegyetlenség teszi magánossá az olyan embert, aki szégyellt, gyalázza, aki nem bírja ki magában állati származása nyomorát...” (Füst Milán) „Ő is mit képzel? Hogy majd hasra esek, ha feleségül akar venni?" (Sarkadi) De megtalálható a mondatkezdő és, hogy a népnyelvben és a népköltészetben is; „Hogy a mennykő csapna belé!” „Hogy az ördög vinne el!” „És utói is érte mind a tizenegy bátyját, épp a tündérek országa határán.” (Tündérszép Ilo- na )„Hogy meglátó öreg király, Hogy haldoklik Júliája. ..” (Szép Júlia) kezdő használatát tehát nem tiltja semmiféle előírás. Sőt: néha a mondanivaló egyenesen megkívánja, hogy az élre kerüljenek. A mondatkezdő és, s, hogy ugyanis sajátos stílushatással rendelkezik. Ha a cikkünkben szereplő idézeteket tüzetesebben megnézzük, észrevesszük, hogy mindegyik felfokozott érzelmi állapotról tanúskodik. Idegességet, indulatot, örömet fejeznek ki. S valóban: a mondatkezdő és, s, hogy egyik szerepe az, hogy a szokásosnál erőteljesebb érzelmek, indulatok kifejezésében segítsenek. Egy alaposabb elemzés azt is kimutatná, hogy a fokozottabb érzelmeket tartalmazó mondatok sokkal erősebben tapadnak egymáshoz, mint a hűvös, tárgyilagos fogantaiésúak. És ezt is érzékeltetni kell! Ennek a belső, indulati kapcsolódásnak is jó eszköze a tárgyalt két kötőszó — a mondat élén. Dr. Szabó Károly GERGELY AGNES: FARKASOK Valaki eltévedt a falka-csapástól valaki elszakadt a nagy, fehér, havazó rohanásból a pelyhek, a fogak, a lábak, a prüszkölő gombolyagok, a gömbölyű szemben a zsákmány vérbe forog, a síkra zuhogó fekete láb-zivatar, az inaszakadtáig guruló, hörgő csont-tömeg, egymásra csattogó körmök, kerékbetört dobhártyák, elbillent lejtő, jézusmária, biszmilláh, herrgott, repülő molekulák rengetegéből valaki elvágta magát vajaki elvágta magát: ott kullog a fazék-soron egyenest a kutyatejszagú éden felé, ahol kerítés van a házak előtt, reggel, délben, este azt mondják „hogy vagy” és tányérból eszik megmosott foggal a húst. Mire ssahad a szombat? Az idő rendkívül drásra költekezés” A népművelőket készer csapta be a szabad szondát. Először: amikor hittek benne. Másodszor: amikor mai nem hittek benne. Nem egészen az ő bűnük. Az élet es néhány szociológus ludas ebben. A szabad szombatok ugyanis nem hoztak telt házat a közművelődés számára; mire a tényeket számbavevő szociológusok kijelentették: a kulturális nyereség — nulla. Ám a szociológusok arra voltak kíváncsiak: Mi van? Az emberformálás hivatását vállaló népművelőnek viszont azt kell kérdeznie: Mi lesz?... Csak így tud ma — a HOLNAP kezére dolgozni Nos, hamarosan kiderült, hogy a szociológusok a jelenségben — a lényeget keresték. A tényekből — a tennivalókat „olvasták” ki. És megfogalmazódott a művelődéspolitikai elv e témában; Meg kell tanítanunk az embereket a szabad idő hasznos eltöltésére! Kétségtelen, sziszifuszi munkát jelentő hétköznapi tennivaló. Ám, társadalmi hatásában történelmi horderejű! ★ „Az idő rendkívül drága költekezés” — mondta egy ókori görög bölcs. S mi, akik a vékony erszényű idővel költekezünk, naponta tapasztaljuk. Drága, mert az idő az emberi teremtőerő, a társadalmi teremtőerő kategóriája. Nem kevésbé drága a szabad idő, melyet Marx „az egyén teljes fejlődésére szolgáló időnek” tart. Témánk ezúttal éppen az: hogy „költekezünk” a megnövekedett szabad idővel? Hát, pazarlóan! A válasz talán meghökkentő: azért pazarló, mert pénzünket gyarapítjuk általa — nem önmagunkat! Nem a magunk személyiségét, képességét, tudását, energiakészletét Ne gondoljuk, hogy elvont, humanista jótékonykodás a szabad szombatok bevezetése hazánkban. Ellenkezőleg, része annak a tudatos társadalomépítésnek, melyben nemcsak a technika fejlődik, hanem mindenekelőtt maga Salgótarján várossá nyilvánításának jubileumi díszünnepségén az ünnepi szónok, a megyei pártbizottság első titkára a város ifjú életkorát méltatva némi nosztalgiával jegyezte meg, hogy jó lenne látni, milyen lesz Salgótarján akkor, midőn kései utódaink az ezeréves évfordulót ünnepük. A nagytermen halk moraj futott végig és a gerincemen enyhe borzongás. S talán mások is azt érezték meg ebből a megjegyzésből, hogy „lám, az emberi élet mennyire véges, maga az Élet pedig milyen végtelen!” A világegyetem, a naprendszer, a föld, a földi életviszonyok fejlődésében egy ezredév alig észlelhető villanás csupán! Tudat alatt arra kellett reagálnunk, hogy hol leszünk mi már ezer év múlva! S hány emberöltő váltja addig egymást! Az ünnepség után még sokáig foglalkoztatta a résztvevőket ez a kurta, nosztalgikus mellékmondat. Volt aki vágyakozva rebegte el, hogy bizony o annak is örülne, ha az ezredfordulót megérné, pedig ahhoz már csak huszonnyolc esztendei egészségre és békességre lenne szükség. Volt aki a város hetvenötödik évfordulójára, a íiatalabbjai pedig a százesztendősre kötöttek tréfás fogadalmat: ha kishal - ták hullanak az égből, akkor is ott lesznek, hogy gratuláljanak az újdonsült díszpolgároknak. Valaki pedig megjegyezte (s ez a megjegyzés alaposan fölkavarta hallgatósága képzeletét): „Én még azt sem tudom elképzelni, milyen lesz a város százesztendős korában.” És ezeréves korában? A puszta gondolattól is „jövősokkot” kap az ember. Valahogy úgy érzi magát. mint az őserdei bennszülött, akit egyik napról a másikra a modern civilizáció körülményei közé kényszerítenek. Hiszen már az önmagában elképesztő, ami a felszabadulás utáni huszonöt esztendő alatt történt, ilyen robbanásszerű fejlődésről álmodni sem mertünk. (A múltkoriban egy salVASÁRNAP1 JEGYZET Á jövő ezred regénye gótarjáni nyugdíjassal beszélgettem, aki elég melankolikus hangulatában kijelentette, hogy már alig várja a halált, mert ebben a felbolydult, gyors és nyugtalan világban nem találja helyét. Ideges a sok autótól, a lakópaloták helyén a régi, kis, kertes házakat keresné és azokat a meghitt kiskocsmákat, ahol még mindenki ráért és türelemmel meghallgatták egymás gondjait, meséit, anekdotáit!) Étát igen: a jövősokk. Ez a fogalom bevonult már az ideggyógyászat tünetei sorába, miután Alvin Toffler szociológus, a Cornell Egyetem professzora közzétette tanulmányát, amelyben a fejlődés felgyorsulásával kapcsolatosan szemléltető összehasonlítást tett: 630 nemzedék még barlangokban élt, csak hetven nemzedék óta tud az ember írni, és mindössze hat nemzedéken át mondható általánosnak az olvasás. „A manapság használt anyagi javak túlnyomó többége egyetlen emberélet folyamán jött létre, az előző nemzedék nem ismerte.” A L’EUROPEO-nak, az olasz liberálisok képes újságjának adott nyilatkozatában a professzor a következő konklúziót vonja le: „A változásokhoz való alkalmazkodásnak megvannak a testi és lelki határai. A szervezet nem tud korlátlanul alkalmazkodni a túl gyors változásokhoz, stresszhelyzetekhez. Ugyanez vonatkozik a pszichikumra.” Én a fejlődés szédületes ütemét látom képzeletünk korlátaibán is: Még a fantasztikus regények írói is egy szűk. elhatárolt körben mozognak, s alig-alig tudnak túljutni H. G. Welsen. Vernén vagy Jókain, pedig őket hivatásuk is nagyobb képzelőerő kifejtésére rendeli, predesztinálja. Olykor képzeletszegénynek érezzük a legvakmerőbbnek szánt filmet is. A robbanásszerű technikai előrehaladással egyidejűleg nem fejlődik képzelőerőnk azonos hatásfokkal. Megijedünk a lehetőségek parttalanságától. Igaz, könnyű dolga volt Jókainak a repülés megálmodásában, s szinte azonosan könnyű Vernének az űrutazás elképzelésében, hiszen nemzedékek hosszú sorát foglalkoztatta már az ősi kultúrák keletkezése óta is ez a Írét kérdés, és sok egyéb is. Hiszen már rajzok, domborművek, ikarusi és daedalusi legendák őrzik az egykori emberek, embemagyságok nagyszerű képzelőerejét. S amikor ők írtak, ezek az álmok még nem valósulhattak meg, de a fizika többé-kevésbé elméletileg már igazolta a vakmerő álmok rideg realitását. De miről álmodjunk mi, amikor már szinte úgy érezzük, hogy az ember mindent tud, amit ludhat? Mit is képzeljünk ezer évvel későbbre? Több és magasabb toronyházat? Felhőkarcolókat? Több és gyorsabb autót? Helikopter- és repülőgépgarázsokat házak mellé? Űrállomást a vasútállomás mellé? Esetleg némi iróniával: több szemet .' kocsit, üzemképesebb telefonhálózatot, több parkolóhelyet és végre taxiállomást a Centrum Áruház árkádjai mellé, esetleg a gyalogos aluljáró megnyitását, vagy a most épülő garzonházak átadási ünnepségét? Amit nagy hirtelen el tudunk képzelni, az megfelelő anyagi erővel és némi jó szándékkal már napjainkban is megvalósítható. Milyen lesz a város ezer év múlva? Ebbe bele lehet őrülni. Pedig van ennél izgatóbb kérd.és is: „Milyen lesz a nógrádi, a salgótarjáni ember ezer esztendő múlva?” — az ember. A dolgozó embér. Marx, midőn a történelmi folyamat lendítőerejéül a termelőerők fejlődését jeleli meg, korántsem gondol egyoldalú fejlődésre. A termelőerők ugyanis számara mindig két tényezőt jelentettek: egyfelől a termelési eszközöket. másfelől az embert Nos, a szabad idő növelésében olyasmit sejtek, hogy a társadalmi felszabadítás ma „bennsőbb területen” munkál. Az emberben! Az egyénben. Hogy felszabadítsa képességeit, alkotóerejét, szellemét. S ha millió egyén fejleszti „személyiségét” — az egész társadalom lesz több általa. Végső soron a szabad idő növelése a dolgozó milliók hosszú távú felkészülését hivatott szolgálni. Felkészülésüket a társadalmi élet eljövendő feladataira. És mit mutat ezzel szemben a szabad szombatok „kórképe”? A szociológusok megállapításai nem hízelgőek. Kimutatták például, hogy 1969-ben 1 millió 460 ezer ember túlórázott, többségük éppen a szabad szombaton. Következésképpen nem arra „szabad” amire hivatott lenne. Nem több tudást, több alkotóenergiát szül — csupán több jövedelmet! Máris adva a feladat: a szabad időt tartozunk felszabadítani a pusztán formális szabadság alól. hogy mind az egyén, mind a közösség számára hasznos idővé változzon! Hogyan? A szabad idő kategórián belül Marx megkülönböztette a szabad időt és a termékeny időt. Erre kérdez rá A szocialista kultúra problémái című könyvében Hermann István: Hogyan válhat a szabad idő termékeny idővé? És Válasza a következő: „Csak akkor, ha a társadalmi termelési folyamat és a társadalom egész szerkezete, belső szervezettsége lehetőre teszi, hogy a szabad idő ne elidegenedett szükségletek kielégítésére szolgáló idő legyen, hanem valóban a magasabb rendű tevékenység számára szolgáló idő, amely más emberré változtatja a személyiséget, aki aztán megújult emberként kerül vissza a termelési folyamatba”. Vagyis a szabad idő metamorfózisát (átváltozását) sürgeti. Mindez azon múlik, miként „költekezünk” szabad időnkkel. Mert lehet az emberi, egyben társadalmi fejlődés előrelendítője, ám lehet a káros kedvtelések szülője is. Figyelmeztető egy svájci szociológus sokat sejtető megjegyzése, miszerint az emberi társadalmat három nagy veszély fenyegeti: az atombomba, a túlnépesedés és a szabad idő. Mi kissé megmosolyogjuk ez utóbbi ’’veszélyforrást”, bár a nyugati életforma körülményei talán kedveznek a bűnös időtöltésnek. A szocializmusban aligha kell tartanunk hasonlótól, hiszen o technikai forradalom párosul a társadalmi forradalommal. Ám attól joggal félhetünk, hogy a több szabad időhöz jutott dolgozó eltéko- zolja a társadalom eme adományát. Elegendő-e tehát, hogy a munkásnak legyen szabad ideje a művelődésre, testi és szellemi megújulásra? Nem. Sokkal fontosabb, hogy maga a munkafolyamat és a társadalmi összfoiya- mat megszülje ezt az igényét1 A szabad idő eltöltése nem az egyén magánügye. Éppen annyira a társadalom közügye is! Érthetelen, hogy az üzemek, vállalatok — miután megteremtették a szabad szombatok bevezetésének termelési, technikai feltételeit — nem sokat törődnek munkásaik szabad idejének „termékennyé” tételével. A népművelés szinte társtala- nul erőlködik. És mennyire megsínyli a mecénás hiányát! Mindha a gazdaságvezetők többsége nem ismerné fel természetes szövetségesét a kultúrában. Termelés és művelődés összefüggésére világít rá Hermann alábbi megállapítása:,,., .a kultúra igazi vagy funkcióját abban lehet látni, hogy az ember, aki kikerült a termelési folyamatból, a kultúra segítségével — amelyet egyrészt ő maga teremt, másrészt mint általános kultúrát magába szív — más szubjektumként kerüljön vissza a termelési folyamatba. Vagyis, ha a szabad idő metamorfózisa megtörténik, ha a szabad időből termékeny idő lesz, akkor az egyet jelent a szubjektum metamorfózisával is: méssá válik, s úgy kerül ismét szembe a maga termelési feladataival.” A jövő társadalmának felépítése, nagy technikai fejlesztése elképzelhetetlen az ember személyiségének teljesebbé tétele nélkül. Ehhez pedig termékeny szabad idő kell! Mert az ember — a pihenés mellett — „a szabad idő egy részét is alkotásra használja fel, s nemcsak tárgyakat alkot, hanem a tárgyalkotással, és amellett, önmagát is alkotja. Ilyen értelemben az ember önmagát alkotó lény”. Érdekes és lényegre tapintó Hermannak ez a fejtegetése. Mindez, persze, tetszetős elmélet marad mindaddig, amíg a társadalom egésze — nemcsak a közművelődés! — fel nem szabadítja az önmagát alkotó egyén számára a szabad időt. Balogh Ödön NÖGRÁD — 1972. február 6., vasárnap
