Nógrád. 1972. január (28. évfolyam. 1-25. szám)

1972-01-09 / 7. szám

Dessewjfy László: Igazibb, mint a moziban* Nem olyan egyszerű a do­log, mint ahogyan a srácok elgondolták. Itt van például már maga a kő is. Nem jó ám akármi! Régebben kavicsokkal, meg miegymással dobálództunk, dehát az eredményt se látni, se hallani nem lehetett, ah­hoz túl magas a felüljáró. Azt se tudtuk, hogy eltrafáltuk-e a célt. A sokszögletes kőda­rabok se jók. Ha kézzel dob­juk, a vak is megláthatja. Ha viszont megpöccintettük a lá­bunkkal, valamelyik dudor miatt biztosan irányt változ­tatott. Az én felfedezésem lénye­ge éppen egy rakás marga­rinkockakő, arra feljebb. Tisztára olyan, meg akkora, mint a kupacba rakott mar­garin a boltban, de sötétszür­ke, és marha nehéz. Mindkét tulajdonsága nagyon fontos, de éppen ezért nem lehet csak úgy sétálgatni vele. A kezem­ben egyáltalán nem vihetem, mert feltűnő. A zsebemet, azt meg lehúzza; hogy leesik a nasztróm. Ezért az elhozása csöppet sem egyszerű. A srácok szóba se jöhetnek. Valósággal be kell cserkészni, hogy ki ne stíroljanak. Mostanában a fejvadászok is figyelik a kör­nyéket, lehet, hogy valaki fel­jelentést tett náluk? Néha megjelenik egy-egy zsernyák, kiszáll, nézelődik. Annál iz- gibb. Az ember először csak megy, slattyog, nézi a világot, mintha sehová se menne. Közben éppen az ellenkező irányban indul, mint ahová érni akar. Mikor már biztos, hogy a közelben senki, akkor le a dűlőútról az árokba, bele a gizgazba, kukoricásba. A margarin ott van a kukorica túlsó sarkán, a senki földjén, ahol az útépítők hagyták, a sok szétkent fekete trutymó, eltört betoncső, a kavics, dud- va között, öt évig nincs gon­dom nyersanyagra Aztán be a kockát a zsaca­kóba — magam varrtam egy ócska szatyorból, bőrszíj a fü­le — takaros, és nem látni, hogy mit viszek benne. Az­zal vissza a kukoricásba, és az úton már én vagyok a ke­gyelmes úr. Egy csinos kis zacskó a kezemben, mint va­lami focicsuka, fürdőnasztró, vagy ilyesmi. Igaz, még csak harmadszor csinálom egyedül, mióta le­koptattam a többieket, de így jobb nekem. Magányos cowboy a prérin. Hős partizán a ma­cedón hegyekben, megyek végrehajtani a parancsot. Megvan mindennek a maga Ideje, amint a fater szokta mondani. Bár ő a sörre, meg a borra érti. Részemről a sör keserű. A bor meg savanyú. Nem tudom, hogy mit van­nak olyan nagyra vele? Az ember gyomra majd kiugrik, ha mólés, a feje kavarog és valami húzza oldalra, mint mikor a margarinkövet meg­próbáltam zsebretenni Végül el kellett dobnom Aztán ta­láltam ki a zacskót. Az én akcióm ideje az este- ledés, szürkület. Persze már előbb kijövök helyszínelésre, hogy nincs-e rendőr a kör­nyéken, de az inkább vasár­nap jön ide. mikor én a nagy tolongás miatt nem. Olyankor százan is megláthatnak. De azért hétköznap is csak oldalról közelítek, van egy jó bokros rész, azt kell feltűnés nélkül elérnem, itt már meg- laoulhatok. Innen nézem a naplementét. 'Ami azt illeti, elég érdekes. Tisztára, mint a színes filmek­ben, minden olyan élénk, vi­dám, mint mikor a szerelmes pár smárolni indul a nap­lementében. Vannak srácok, akik ilyenkor már maguk is azt csinálják. Múltkor az or­rom előtt lejtett el a Bra­zil az Ildijével, észre se vet- tok A Brazil éppen a bokrunk­ba próbálta beráncigálni az Ildit. Szép kis hecc lett volna, de az Ildi nem akart. Aztán csak mentek tovább, a nagy arany naplementében, és smá­roltak. Én részemről inkább csak szombaton és vasárnap kedvelem a csajokat, mikor mást se lehet csinálni, hacsak nincs valami jó kis piff-puff a moziban. Egy kis háború, meg ilyesmi. A filmekben csak azt nem bírom, hogy néha sírni kell. Megsebesül a főhős legjobb haverja, vagy éppen a meny­asszonya, aztán ott hal meg az ember orra előtt, a főhős karjában, és az olyan rossz érzés, mintha a muter haldok- lana. Szerencsére a muter egészséges, és egész nap me­lózik. De azt meg kell hagyni, hogy a naplemente a való­ságban majdnem olyan szép, mint a filmeken. Mindenféle 6zínek, meg röhögséges alakú felhők. Végül a Nap már any- nyira leszáll, hogy szemmel lehet kísérni az elbújását, akár bele is nézhet az ember, és nem vakul meg. Ilyenkor kezdődik a Marga­rin-akció. Ma ugyan nincs szép naplemente, inkább olyan kísérteties. Szürkés, fátyolos, de mégsincs elég sötét. Az ember csak fekszik itt, nem messze a töltéstől, mint az a Matuska Szilveszter, akit még ma is annyit emleget­nek, a vonatrabló. Figyel jobbra, figyel balra, nézi az élet zajlását, arra lejjebb, a műúton. A Matuska, az jó fej volt, cseppet sem szívbajos. Az egész gyorsvonatot lerob­bantotta a szakadékba. Mert egészen más az, ha az ember valamit maga csinál. Bár ugyanakkor mégis olyan, mint a moziban. Ki érti ezt? Ahogy az autók mennek a műúton, mindegyikben emberek ülnek, és mindegyiknek van ' külön élete, és mégis mintha az egész egy ablak mögött tör­ténne, máshol, messze egy ki­talált könyvben, vagy íiímen, vagy tévében. És nem lehet tudni, hogy mi lesz a vége. De azt szeretem, hogy iz­galmas, és néha történik is valami. Mielőtt elindítom a követ, úgy érzem, hogy egy bombázógépben ülök fenn, és odalent, nagyon mélyen vala­mi hajó, vagy város, aztán-. booóing! Bumm! Vagy sem­mi. Egy pillanatra még lenéz az ember, hogy lássa a ha­tást, aztán iszkiri, le a fe­lüljáróból, át a földeken. Sokan csak továbbrobognak, észre sem vették, talán célt- tévesztettem, vagy nem érdek­li őket. Persze ez még a kis kavicsok, rossz kövek idejé­ben volt. De a múltkor két pacák visszajött. Sokáig ro- hangásztak a bokrok között, vizsgálták a felüljárót. Azóta jönnék a fejvadászok is. És még izgibb. Persze a célzás törvényével is tisztában kell lenni. Mert ha az utolsó pillanatban in­dul el a kő, akkor az autó már messze jár. Előbb kell in­dítani. De mikor? Olyan tudo­mány ez, mint az űrhajó ki­lövése. Kár hogy nem figy. I- tem eléggé, mikor a Brúnó fizikaórán a törvényeket ma­gyarázta. Ámbár lehet, hogy itt, az életben azok nem is érvényesek. Csak jó érzék kell hozzá, ennyi az egész. Nem kell ide a Brúnó törvé­nye, a távolság, meg a tömeg, meg a micsoda szorzata. Jó érzék kell hozzá, meg idegek is, hogyha egyszer baj lenne. Ha valahogy kiszúrnának, és lebuknék, biztosan kapnék egy-két csárdást. Marhára pi" pás lehet egy ilyen eltrafált autós. Mert mind úgy oda­van a kocsijáért, mintha nem is lopta volna. Már nem úgy, hogy jogtalan használatra, ha­nem a pénzt lopta, amibe ke­rült. A fater mindig mondja, ha a műúton nem tud tőlük átmenni, hagy ezek mind lop­ták, a fene a fajtájukat, mert ugyan miből telne, nekik más­képpen. Nem is baj, ha meg­büntetem őket. A fater úgy­sem tud összelopni egy ko­csira valót. Bütyök bosszút áll! Bütyök, a Bosszú Angyala, áll a mély­sötétedik. Ma elmaradt a nap­lemente. Egy utolsó szemle a bokrok közül, sehol a fejva­dászok, indulás. Persze, a kis hülyék, autóval jönnek vere­bet fogni, hogy mindenki lás­sa őket. Munkára! Először is végigsétálunk a hídon. Egy guggolás, mintha megkötném a cipőfűzőmet, pedig csak gumipapucs van a lábamon. A margarinkő máris a helyén van, a kor­lát oszlopa mellett, éppen a sáv fölött, középen. Ki látja? És ha látja, mi a bizonyítóik, hogy én tettem oda? Most továbbmegyünk, mint aki csak sétáL Ha majd jön egy klassz kocsi, messziről úgy is meglátni, akkor gyor­san visszaügetek, a korlátra könyökölök, mint aki le akar köpni az autó tetejére. A lá­bam a kő mellett... Már jön is! De milyen gyor­san! Klassz nagy kocsi, zöld­nek látszik a félhomályban, marhára hajt, talán százzal is. Ezt nehéz lesz eltalálni. Ez az igazi. Gyerünk! Most! Egy pöccentés, bőink, boóing, bummm. Érzem! Ez most ta­lált. Buummmm! De marha na­gyot szólt ez! Micsoda csi­korgás, csörömpölés a hátam mögött, lent! És megszólalt a kürtjük. Szól, szól... A mindenit! A töltés olda­lában. Felszaladtak a töltés oldalába, és fejreálltak. Az úton millió üveggyöngy. Szét­robbant szélvédőjük. Két pa­cák kirepült az ajtón, kétol­dalt. Ott feküsznek mozdu­latlan. A duda vonyít... Gyerünk innen! A harma­dik most mászik ki. Elesik! Véres? A feje. A keze. El­nyúlt az is! Hű, de nagy baj van. Most mi lesz? Éjieknek segítség kéne. Mentő. De én ? Akkor elkezdik, hogy mit kerestem itt én. Még úgy járok, mint Ma­tuska Szilveszter. Futok. Be a kukoricásba, mint máskor Még mindig szól a kürt. Meddig vonyít? Csak minél messzebb innét, mert... Csak most az egyszer le ne kapjanak. Micsoda roncs! Egy pillanat alatt! És hogy feküdtek ott azok a pasasok! Elnyúlva, mint a moziban... A tó fölött átcikázott va­lamilyen madár. Bár lehet, hogy csak káp- rázat volt, a vakító napfény­foltok negatívja. A főépítésve­zető behúnyta gyulladt sze­mét, úgy lebegett tovább a vízen. Amikor kiúszott a tóra, olyan elszántan tempozott, mint aki egy hajóroncstól me­nekül. A hajóroncs roskado­zott a betontól: ABC-áruhá- zak, irodaházak, panelek és panelek á-típus és bé-típus, egy emelet differenciával, sufnilakások tömegével, ame­lyeknek a főépítésvezető min­dig úgy ugrott neki, mintha a puszta akaratával kitágíthat­ná a falakat. A hajóroncs te­tején, száz meg száz épület, gorombaságok, füstös asztali­lámpák. gomolygó telefonhu­zalok és mészillat fölött egy vékony, barna arc lebegett, a halott tervező arca, a terve­zőé, akinek a főépítésvezető élete főművét, a nagykórhá­zat köszönhette. A tervező korai és ostoba halála óta a főépítésvezető is számba veszi egy szívroham lehetőségét. Krónikusan gyulladásos sze­mét néha a tükörbe mereszti, s megnézi azt a fiatal, sike­resnek mondott férfit, akit a füstök és zsivajok között, időnként elveszít. Egyszer egy fiú lenézett a nyolcadik szint állványzatáról, és meglátta, hogyan csipegetik a daruk, hosszú csőrükkel a betonele­mek, falak, gerendarakások, szendvicssreleteit... Hány nagykórház van egy főépí­•A Központi Sajtószolgálat 19T1. évi tárcanovella-pályázatán meg­osztott harmadik díjat nyert el­beszélés. *A Központi Sajtószolgálat 1971. ség fölött, és lesújt a Nagy évi tárcanovella-pályázatán meg- Lótolvajokra. osztott második díjat nyert elbe- Hohó! Nagyon gyér a for­szélés. galom, és egyre gyorsabban 8 NÓGRÁD — 1972. január 9., vasárnap G. Nyijazov: A barátság érdekében Edző: Holnap szőri tóba lépsz... Sportoló: Igen. Holnap szorltó- ba lépek... Edző: Az ellenfeled neve: Nyúl. A sportban azonban korántsem olyan félős, mint a nyulak. Sportoló: Értettem... Edző: Tapasztalt és veszélyes ellenfél, de mindezt figyelmen kí­vül hagyva azt se felejtsd el, hogy mégiscsak a barátod. Tö­kéletesen mindegy, hogy ki győz kettőtök között. A győztes a sportolók közötti barátság leszl Sportoló: Igenis. A barátság! Edző: Az ellenfél igen energi­kus, szívós. Tehát a taktika? — Az edző mozgó ökölvívóállást vesz fel, és bemutatja a gyakor­latokat. ----- Te a gong után a zonnal támadásba lendülsz. Még fel sem ocsúdik a meglepetéstől, még alig védi magát, te már védhetetlen, megsemmisítő ütést viszel be neki... Es kész a győ­zelem) Sportoló: De ha mégis felocsú­dik, és ő támad? Edző: (Továbbra is Jellegzetes ökölvivómozgást végez.) Ebben ax esetben hagyod, hogy teljes erőből támadjon, klasszikus cselt alkalmazol. Tehát ő támadásba lendül, üt, ám te elhajolsz és hatalmasat csap a levegőbe, mi­közben te egy félelmetes bal­egyenest beakasztasz az állkap­csára. Ezt próbálja védeni. Te, ezt kihasználva, egy Jobbhor­got is beviszel. A nyakát védi? Te a fejét sorozd meg. A fejét kezdi félteni? Akkor aztán neki­esel és megsorozod: egy húszas sorozattal kikészíted, s a — pad­lóra küldöd. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz: vagyis aut! Kiütötted! Győz­tél. Te vagy a — bajnoki Sportoló: Világos. Edző: (Még mindig ugrál.) Az a legfontosabb, hogy ne kí­méld, ne sajnáld az ellenfelet. Ha véletlenül hamarabb a pad­lóra kerül, és netán fel merészel­ne kelni, ne hagyd, hogy kifújja magát! Ütni, ütni és harmadszor is, meg sokadszor is csak ütni. O pedig Ismét a padlón szedi össze magát!... S kész a győze­lem. Sportoló: Nagyszerű. Edző: Üsd, ameddig csak bí­rod! Ne sajnáld! verd hülyére, hogy a ringbe vezető utat Is fe­lejtse el. Hadd menjen el a ked­ve az ökölvívástólI De örökre! Sportoló: Es ml lesz a barát Sággal?.., Edzó: A barátság ettől csak erősebb lesz. Fordította: Sigér Imre Visegrádi este Mikor leszáll az alkony, a havat először rózsás fény borítja be - aztán lejjebb húzódik a hegyek ive, akár az Ö szemöldöke. Fehérvitorlós jégtábláival a Duna lassan szenderegnl kezd; sorra kigyúlnak Maros fényei, a téli éjben virrasztó szemek. S akkor meghallom súgni a tüzet, mint olvó kedves mély lélegzetét — és szétfoszlik szobámban a magány, és sugaras lesz bennem a sötét. Az én rácsos kapum (Népdal) Az én rácsos kapum sárgára van festve; Oda jár a babám minden áldott este: Lovát itatgatja magát csinosítja, A picike száját csókra Igazítja. Rózsám, a szemedért mit nem cselekedném l Dunából a vizet kalánnal kimerném; Annak a medréből igazgyöngyöt szednék} Az én édes rózsámnak azzal kedveskednék Galgahéviz (Pest) Csendélet (Erdős Mihály tusrajza) KERÉNYI GRACIA: san kenegette nagy fehér ha- földre, hagyta, hogy a han- sára a vizet. gyák átbukdácsoljanak a lába A főépítésvezető pislogott, szárán, naint aki mély álomból éb- — Megint véres a szemed — redt. A parton látszott a koc- jelentette ki a felesége, kás pléd, amin a családja ül- — Most kialszom magam — dögéit. Egy világoskék gumi- mondta a főépítésvezető, és karika, egy szatyor, egy fele- bizonyságul lecsukta a sze- ség, két kis piros gatya. Az mét. Hallatna Erzsébet: A főépítés vezető víkendje* egy halvány rózsaszín, egy fe­kete ... láthatatlan tűk döf- ködték a főépítésvezető hu­nyorgó szemét... hogyhogy szó se lehet róla, mit képzel maga, kivel beszél?... az igazgató húsos homlokán gu­rulni készültek az izzadság- cseppek ... az istenedet, te­remtsd elő azt a francos csem­pét! ... az új munkást be­gyömöszölték a betonkeverő­be... hogy az úristenüket ma­guknak ... sörösüvegek ... az asztalokon piros terítő, és asz­parágusz ... tenyerek, kripta­hideg, izzadt, puha, kemény, erős és lanyha kézfogások ... fehér selyemmel bélelt doboz­kákban vörös, zománcfényű csillagok... A vízen lebegő ember só­hajtva leállt, s tapodni kezdte az iszapot. A tó tükre valószí- nűtlenül ragyogott, a gumi­matracok úgy himbálóztak rajta, mint az: örökkévalóság bójái. Egy kövér ember állt a combig érő vízben, s óvato­egyik piros gatya nagyokat ug­rott a levegőbe. Kifelé gázolt, s ahogy fo­gyott lába alól a víz, úgy könnyebbedéit egyre, egészen valami különös szokatlan könnyűségig. Mint ama mese­beli szamár, aki sóval teli zsákjaival a vízbe ment, és súlytalanul sétált ki belőle. Kimostam magamból a sóimat, gondolta meglepődve a főépí­tésvezető. Kiderül hát, hogy fölöslegesen cipekszik az em­ber. Mint a szamár. Nedves homokbuckákon lép­delt át, amelyeknek csúcsán akáclevél lobogók kornyadoz- tak. A kockás pléd mellett féllábra állt, rázta a füléből a vizet. — Pont olyan vagy mint a Judy — mondta gyönyörű­séggel a fia. A felesége rászólt a gye­rekre. de ő csak nevetett. Fü­lében megpattant a zúgás, beleáramlottak a tópart lágy, csiklandós zajai. Lefeküdt a De nem aludt. Egy szöcske ugrott a hasára, tétovázott, aztán elrugaszkodott. A fő­építésvezető tűnődni kezdett, mikor is volt dolga utoljára szöcskével. De csak a gyerek­kora jutott az eszébe. Résnyi- re nyitotta a szemét, a távoli dombok erdőbundáját figyel­te. A sűrű lombok között egy- egy világosabb folt virított. Miféle fa lehet az? A főépí­tésvezető nem tudta, mivel­hogy nem volt erdész. Ahogy az őszes fákat nézte, jóváte­hetetlennek tűnt, hogy nem az. Jó lenne legalább odamenni egy ilyen fához,, megtapogatni a kérgét, szemmel megmérni a magasságát, tenyérre venni egy levelét. Fölült. — Nem megyünk át oda az erdőbe? A felesége rámeredt. De ed­zett asszony volt, csak azt mondta: — A gyerekeknek víz kell, tésvezető életében? A kétszin­tesekbe fekete csempét hozat­tak, gyönyörűt. A piros ruhás nő becsapta a nagy, állami ko­csi ajtaját, orra alatt a feke­te pihék energikusan rezeg­tek ... A fürdőszobába, úgy kérem, hogy egy fekete, egy halvány rózsaszín, egy fekete. 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents