Nógrád. 1972. január (28. évfolyam. 1-25. szám)

1972-01-07 / 5. szám

Pedagógiáról szülőknek Ismerjük meg gyermekeinket Köztudott, hogy Nógrád az ország legkisebb Lélekszámú megyéje, de irodalmi emlé­kekben mégis egyike a leg- gazdagaibbaknak. Ennek a gazdaságnak gyöngyszemei közöitt lapozgatva találkoztam a néhai volt Fáy András me­séi között egy csípős szatírá- jú mesével „A palóe”-róL Ismeretes, hogy Fáy András az 1800-as évek elején Jobbá­gyiban élt és Mikszáth Kál­mán igen elismerően úgy em­lékezett vissza rá, hogyha an­nak idején Széchenyi nem ér­demelte volna ki „a legna­gyobb magyar”, Deák Ferenc pedig a „haza bölcse” meg­tisztelő címet, úgy azt bátran adományozhatnánk Fáy And­rásnak. aki viszont így kény­telen beérni a. haza mindenese címmel. Nos, ez a minden ízével ha­zájának szolgálni akaró író­mindenes bizonnyal kora tisztségviselőinek magatartá­sán elmélkedve írta az alábbi mesét: „A törpe palóc egy domb­ra állott feL Ob. be kicsiny­nek látszol — Máltának tár­sai. Magasabbra méné. Most még kisebb vagy, mondának azok. Ekkor a Mátra kellő csúcsára mászván fel: Hát most milyennek látszom, or­dító za büszkén. Most már ép­pen nem is látszol, feleiének társai, kik közül egy okosabb: maradj közöttünk a földön, úgymond, úgy legalább lát­szol valaminek. — Így vannak a csekélyek a nagy hivatalok­kal.” Első nézéséé is könnyen megállapítható, hogy a mese műfajilag a tanítómesék közé tartozik, s mint ilyen a ma embere számára is tartalmaz megszívlelendő mondanivalót. Egyik barátommal a mese tanulsága felett elmélkedve felidéztük a hősi korszak né­hány megható emlékét: azokat az eseteket, amikor vezető beosztású járási funkcionáriu­sok is kerékpáron érkeztek egy-egy fontosabb falusi érte­kezletre, vagy rozoga teher­autók sátorponyvája alól búj­tak ki az agitátorok porosán, de a fáradtságukon is átsütő, meggyőző lelkesedéssel Vajon mit szólnának ma az embe­rek, ha a járási pártbizottság valamelyik titkára hasonló körülmények között érkezne? Nyilvánvalóan naiv és nem is helyén való a kérdés, de ugyanígy elgondolkodtató a feltevésből adódó következte­tés is: nevezetesen az úrhat­Fvílem Ínyünk FI AJÁNLATUNK ■ Milyen az ízig-vérig( a tipikus kispolgár? Ha valakinek nem lett volna eddig pontos fogalma róla, az megtudhatta az Ecce homo Homolka című, a Televízió csütörtök esti műsorá­ban vetített csehszlovák filmből. Egyszerű történet ez, nincse­nek mesterségesen kiagyalt, látványos fordulatai. Egy hét­köznapi család vasárnapjáról szól, abból mutat be kronoló- gikus pontossággal néhány jellemző mozzanatot, dé ez épp elég, hogy a szereplő figurák teljes plaszti adásukban, külső és belső énjükben körül járhatókká váljanak, elénk állítsák a kispolgári életforma minden magatartási összetevőjét. A - filmben felmutatott stílusjegyek már öngukbam elégségesek, hogy az Ecce homo Homolka bővérű társadalmi szatírává vál­jék, egy meglehetősen általános életvitel mulatságos kiraka­tává. Ezt azonban rendezői tudatosság teszi még hangsúlyo­sabbá a szereplőgárda gondos egybeválogatásával. Ilyen ra­gyogó karakterfigurákat rég nem láttunk együtt egyetlen filmben, így aztán a már-már bohózati végletekbe csapó tör­ténések még kontrasztosabbá válnak. A film fiatal szerel­mespárja Inkább zavarólag hatott, mintsem segítette a cse­lekmény menetét. A „&ztriptiz”-jelenetek, bármily „izgal­masak” voltak is, kilógtak a film egészéből gyengítették a rendező lényegi szándékát. Mert itt az egyetlen lényeg a námságnak azok a megnyilvá­nulásai, amelyekkel naponta találkozunk, nem hordoznak-e magukban valami olyan ve­szedelmet, amely már a tö­megektől való elszakadást je­lenti? Aki egyszer is megfordult Budapesten a XIII. Röppenty- tyű utcában található használt autókat árusító telepen, ma­ga is csodálkozva láthatja, hogy milyen jó minőségű gép­kocsikat kínálnak eladásra. Hogyan kerültek ezek az ál­lami és vállalati kocsik idő előtt a selejtezés szomorú sor­sára? Nyilvánvalóan úgy, hogy használóik rangon aluli­nak találják régimódi kocsik­ban közlekedni, mikor már sokkal modernebbek is fut­nak. Mindez helyén való, ha valaki a saját pénztárcája ro­vására „előkelősködik”, de ha meggondoljuk, hogy népgaz­daságunk forintjai jobb he­lyen, hasznosabb beruházás­ként felhasználható forintjai bánják ezt a kedvtelést, elköl­tőiket joggal figyelmeztethet­jük szerényebb magatartásra. Persze nemcsak az autók ennek az úrhatnámságnak mércéi: lehetne sorolni a fényűző irodaházakat, a lég­kondicionált hivatali helyisé­geket, a lucullusi lakomákat, a mértékvesztés megannyi hi­valkodó megnyilvánulásait. S mindezek álarca mögött ott húzódik a legnagyobb vesze­delem: ezek az emberek a külsőségek fénymáza mögött egyre inkább nélkülözhetet­lennek, tévedhetetlennek hi­szik magukat, egyre távolabb kerülnek azoktól, akikkel pe­dig „az első az egyenlők kö­zött” viszonyt kellene kialakí­tani ok. Fel nem foghatom ésszel hogy vannak emberek — mondta Petőfi —, akik nem értik, hogy a legfontosabb az egyszerűség. Jó lenne, ha sok- sok nagyobbnak látszani igyekvő emberünk megtanul­ná ezt a, véleményünk szerint, nagyon is kötelező magatartá­si formát, megtanulna ismét a földön járni, s akkor biztosak vagyunk abban, hogy ember­társaik, akikkel ismét megta­nulnak gyalogjáró szóval is beszélgetni, olyan nagynak fogják őket látni, mint ami­lyenek a valóságban. Csukly László A rétsági gimnáziumban be­szélgettünk Orosz Lájosnéval, a Marx Károly Közgazdaság- tudományi Egyetem adjunktu­sával. aki érdekes és nagy si­kerű előadást tartott a járási székhelyen. A gimnázium szü­lői munkaközösségének meg­hívására érkezett Rétságra a budapesti vendég. Több mint száz szülő hallgatta meg elő­adását a környezet személyi­ségformáló szerepéről. — A pedagógia szakembe­re számára mit ielent olyan embereknek előadást tartani, akik nem hivatásos nevelők? — Gyakran tartok előadást szülőknek is. Természetesen legtöbbször Budapesten és Pest megyében. Hozzátenném, hogy magam is szülő vagyok, gimnazista gyermekem van. így ismerem a szülők gondja­it pedagógusként is- Minden­képpen hasznosnak tartom a „Szülők iskoláját”. Arról sza­bad és kell beszélnünk ilyen alkalommal, ami érdekli a hallgatóságot, és úgy, hogy meg is értsék amit az em­ber mondani akar. Az első. megértetni, hogy a szülőnek nemcsak gondját viselnie kell a gyermekének, hanem ne­velnie is. — Sokan csak az iskolától várják a személyiség formá­lását. .. — Igen, a szülők tekinté­lyes része gondolkodik úgy. hogy a születés eleve megha­tározza a gyermek sorsát és az iskola dolga a személyiség formálása. Vagyis azt mond­ják: az iskola arra való, hogy neveljen- Ez, ilyen formában nagyon egyszerű lenne. Véle­ményem szerint az egységes elvek kialakítására nemcsak a családon belül van nagv szükség, igényli ezt a család és az iskola kapcsolata is. — Miért tartja időszerűnek a személyiség vizsgálatának kérdését? — Nevelésünk kerete a kö­zösség. A közösségi nevelés feladatait azonban csak ak­kor tudjuk eredményesen megvalósítani, ha egyenként is ismerjük a gyerekeket. A megfigyelésen túl ma már egyre inkább használatos egy tudományos módszer, a szoci­ometriái vizsgálat. Egyelőre kevés iskolában élnek e mód­szerrel pedig az egyén meg­ismerésében, az alkalmazandó módszerek és elvek tekinte­tében nagy segítséget nyújt, ha okosan alkalmazzuk. — Nevelni nem könnyű. — Valóban nem- A szülők­nek elsősorban a következe­tesség elvét, a személyes pél­damutatást és a tettekkel va­ló nevelést hangsúlyoznám. Szép szavakkal prédikációk­kal ma már nem lehet nevel­ni. Aktív közéleti emberré kell nevelni gyermekeinket. olyanokká, akiket a társada* lom, a közösség tagjainak boldogulása Is érdekel és nem rekednék meg a „kaparj kur­ta magadnak” elv talaján. A vérmérséklet valóban öröklő­dő vonás. Az adottságok is részben. A környezet azonban döntően meghatározza, hogy az adottság tehetséggé fejlő­dik-e, vagy sem. Az érdeklő­dés befolyásolható Gyerme­keink alakuló, változó szemé­lyiségét csak akkor irányít­hatjuk megfelelő irányba, ha alaposan megismerjük őket* Az elismerés, a dicséret, a biztatás és a jutalmazás a legjobb eszköz ebben. — Milyen tapasztalatai vannak e téren? — Sok iskolában elhanya­golják ezeket a rendkívül fontos módszereket. Itt, a rét­sági gimnáziumban, úgv lá­tom eredményesen dolgozik az iskola tantestülete a tehet­ségek kibontakoztatásában, a fizikai dolgozók gyermekeinek segítésében. Bizonyára sokat fog jelenteni, ha összegyűjt­jük a néni kollégiumok jó és hasznosítható tapasztalatait. Ez a munka már megkezdő­dött, magam is részt veszek benne. — Mikor látjuk ismét Nóg" rád megyében ? — Ha hívnak, örömmel jö­vök. , K. S* Kultúra számokban Sikeres évet zárt a salgó­tarjáni Kohász Művelődési Központ. A számok mindennél ékesebben beszélnek. A műve­lődési központ 415 rendezvé­nyét több mint 60 ezren láto­gatták. Az ifjúsági és a felnőtt klubokban 469 összejövetelen több mint 25 ezren voltak je­len. Az ismeretterjesztő elő­adások száma 195 volt, 8778 résztvevővel. A könyvtárnak 1428 beirat­kozott olvasója volt, akik több mint 29 ezer könyvet kölcsö­nöztek. Tavaly 1928 könyv­vel gyarapodott a könyvtár állománya. A filmszínház 220 vetítését 26 882-en nézték meg. Részvét Ismerősöm hosszabb ideig tartózkodott kül­földön, hivatalos kiküldetésben. Hazautazása előtt néhány nappal, sajnálatos baleset érte. Megcsúszott, elesett, eltörött a karja. Hazafelé állati, dóan azon izgult, mennyire meg lesznek ijedve a lányai, ha látják, hogy az anyuká­nak be van gip­szelve a karja. Nyilván, mind­kettő sírva fakad, és ő nem is tud­ja melyiket vi­gasztalja előbb. Törte a fejét mit is mondjon, ho­gyan nyugtat­gassa őket. Hazaérve, a lá­nyok eléje men. tek, örültek, csó­kolgatták. Majd következett a nagy jelenet. Az anyuka levetette a kabátját. Elő­tűnt hatalmasra bepólyált karja. A lányok egy pillanatig mered­ten nézték, aztán mindketten, szin­te egyszerre, ha­talmas nevetésn ben törtek ki. Az anyuka ti nem várt fordu­lattól döbbenten kérdezte: — Csak azí tudnám, mi a csudát nevettek? — Jaj, anyuci} még sohasem lát­tunk . begipszelt karral. Olyan ér­dekes vagy ... — cs — mindenütt fellelhető Homolkák megmutatása volt. ft. ^Mikszáth /{álmán: Ma, pénteken (18.10) az Ikerváriak című dokumentum­film révén ellátogathatunk egy különleges helyzetben, kü­lönleges feladatokat betöltő fiúnevelő intézetbe, majd (18.45) Az államélet és a szocialista demokrácia című sorozatban arról hallhatunk, milyen feladatok állnak előttünk a szo­cialista demokrácia fejlesztésében. Az esti fő műsorban (20.00) Kriminális! címmel két krimiparódiát kapunk, köny- nyed szórakoztatónak. Érdekesnek ígérkezik a Magyar tudó­sok sorozatban (21.10) László Gyulának, a magyar őstörté­net világszerte ismert kutatójának portréja.* (barna) JELENIDÖ Mint már hí­rül adtuk, első­ként Nógrád me­gyében, mégpedig az ötvenéves ju­bileumára készü­lő Salgótarjánban mutatják be el­sőként a Jelenidő című Bacsó-fil­met, amely témá­jában nagyon iz­galmas kérdést, (a szocialista de» mokráciát) tár­gyal. Érdekessége a filmnek, hogy számos civil sze­replője közül hár­man salgótarjáni­ak. Képünk a Jelenidőből való. Ez a csinos lány a közeljövőben .bemutatásra ke­rülő film dgyik mellékszereplője. 4 NÓGRÁD - 1972. január 7H péntek KÍSÉRTET LUBLÓN 8. A főbíró dühbe jött: — Takarodjék kend innen, de íziben. Még a templomra hozza az ilyen pénzt, hogy nem szégyenli magát! Aztán a bírói botjával lök- döste el egyenként az asztal­ról az istentelen tallérokat, undorral dünnyögvén: — Guruljatok vissza a gaz­dátokhoz, Belzebúbhoz! Déli harangszóig együtt ült a tanács, de semmit sem bír­tak határozni. Mindössze so­pánkodtak, jajveszékeltek, míg végre azt indítványozta Faw- lovszky Kristóf: — Hívassuk el a papot: „Ubl humana deficiunt, ibi divina inciplunt auxilia.” Az emberi segedelem itt bevégző­dött. Gyarló földi törvény, hó­hér pallosa, katona golyója, kardja nem fogja Kaszpere- ket. Most már hadd csinálja tovább a dolgot tisztelendő Hanulkovics János uram. Ha igazi szolgája az Istennek, hát beszéljen most a gazdájával. Véghez is ment az engesz­telő mise a halottnak bűnei­ért, de a beharangozott la­kosok e szent buzgólkodás alatt is egyre a Kaszperek mai viselt dolgairól sugdostak, te­referéltek. Biz’, az csakugyan visszájá­ról ült a lovon. Ügy ment végig Gnézdán Is, ahol szin­tén fizetett egypár helyen adósságot. De 'iszen derék, be­csületes kísértet az, aki tud­ja a maga kötelességét. An­nál bizony okosabbat is te­hetne a tisztelendő úr. mint­hogy visszaimádkozza az anyaföldbe. Ma is apró ezüst­pénzt szórt Obgarton a gye­rekek közé. Hát nem szép ez egy kísértettől? Legalább ad­dig hagyjuk künn, míg az a hordónyi arany elfogy. Bi­zony, kár Kaszpereket bánta­ni. Elfér ő itt köztünk. (Már ugyan hiába zálogo­sította el Zsigmond király Lublót. Mégis magyar föld ez, magyar erkölcsökkel. Még a kísértet is mindjárt népsze­rű lesz, mihelyt a hatóság kezdi üldözni.) Estére hazakerült Kaszpe­rek, miután a városi erdőben is csatangolt; egy öregasz* szony legalább azt mesélte (ezek az öregasszonyok min­dig többet látnak, mint más ember, pedig rosszabbak a szemeik), hogy a lejtőn lefe­lé hempergett a lovával együtt, majd a ló, majd a lovas került alól. Nem látott még ilyen lovaglást soha anyaszülte — dicsértessék a Jézus Krisztus. Este vacsoránál az Anna szolgáló hordta fel neki az ételeket. Ügy evett, mint egy arató tót, nem pedig, mint valami finnyás kísértet — legalább így beszélte Anna másnap reggel a kútnál, hoz­zátette azt is, hogy sokáig be­szélgetett este a feleségével túl, az éjféli kakas kukorí- koláson is. Bár szepegett, mégse állta meg, hogy ne hallgatózzék a kulcslyuknál; mit ért, lengyelül beszéltek, nem értett meg semmit, de reggelre már híre-hamva -se volt; a megvetett ágyába be­le se feküdött, vánkos és lepe­dő gyűretlennek maradt. A lublóiak megörültek, hogy az engesztelő mise csakugyan segített. A sztaroszta is fel­éledt néhány nap múlva, de maga mégsem mert elmenni a szépasszonyhoz; hanem a sza­kácsáé j át küldte megkérdez­ni, hogy mikor költözik Var­sóba. — Semmikor — felelte a szépasszony mosolyogva. — Az uram nem engedi. — Ej, ostobaság — dörmög- te a sztaroszta — az a bo­lond kísértet megzavarta. — Pedig mi köze már őhozzá a Kaszpereknek? — Aztán a szakácsnéjának mondá, de mégis a maga meg­nyugtatására : — Mert ritka házasság az, édes fiam Katka, amelyik az egyik fél halálával be ne vég­ződjék. No, ez éppen azokból a rit­kákból való volt, mert két- három hét múlva, mikor már- már napirendre kezdtek térni a lublóiak, majdnem abban a hitben, hogy egy napig ál­modtak mindnyájan, ennyi volt az egész — egyszerre csak megjelent Kaszperek, fehér lován, vörös kalpaggal, veres nadrágban, kék dolmányban, sárga sarkantyús csizmákkal. Uram, én istenem, éppen azt a ruhát viselte, amelyikben el­temették. Megint megszállta a páni félelem a lakosokat — kivált, mert Kaszperek is kellemet­lenebb kezdett lenni. Be-be- nézett adósaihoz, mikor ép­pen nem várták, ott termett fehér lován a házuknál, néha fényes nappal, néha sötét éj­jel, és bezörgetett az ablakai­kon: — Itt vagyok, én, Kasz­perek Mihály. Hozzátok el holnap a pénzemet, amivel tartoztok. El is vitték másnap rende­sen. Nem kellett ahhoz egze- kúeió. Mondta is a szepesj kormányzó, Kozanovich Feli- cián, nagy nevetve^ mikor meghallotta: — Ördöngős Kaszperek. Meg kellene tenni királyi adószedőnek. Váratlanul jött, s váratla­nul tűnt el hetekre. Járt-kelt mindenfelé. Köd vette körül az alakját. Mert sok megmaradt még abból a ködből amit Kálmán király elfújt. Ami rossz történt a vá­rosban, azt mind a Kaszperek csinálta. Roppant tevékeny kísértet volt. Salgovics And­rásnak megérintette egyszer a jobb karját, azóta csúzvan benne, nem tudja emelni. Obgarton meggyűlt egy szé­náspajta — nem akadt a fűz­nek gazdája, hát bizonyosan azt is Kaszperek gyújtotta fel. Rá néhány napra sok ve­szett kutya támadt Lublón, Azoknak is állítólag sós ke­nyérdarabokat hajigált volna ki az ablakon Kaszperek; at­tól vesztek meg. Végre is, ez nem mehet így örökké. Tenni kellene vala­mit. Meg kellene nézni a ha­lottat a temetőben. Hátha voltaképp el sem temették? Hátha csak üres koporsót eresztettek le a sírba? (Folytatjuk) j

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents