Nógrád. 1971. október (27. évfolyam. 231-257. szám)
1971-10-10 / 239. szám
Madáchplakettesek Október 11-én rendezik meg Salgótarjánban a Karancs Szálló moízaiktenmóben a- hagyományos Pladách-ünnepséget. Ez alkalommal adlja át dr. Boros Sándor, a megyei tanács elnökhelyettese a Ma. dáci -emlékérmeket azoknak, akik munkásságukkal leginkább szolgálták a Madách-ha- gy.oményok ápolását, a megye kulturális fejlődését. Az ünnepség méltó kiegészítőiéként a salgótarjáni zeneiskola ad műsort. Kulcsár Ödön: A fel nem robbant akna Utolért a lelkiismeret. Az idő begyógyít minden sebet — ezt mondogattuk akkor. És legyintettünk. A barátom halálairól^ én tudósítottam, viszonzásul ő az enyé- mekröl. Szép. megható levelek voltak. „A kegyetlen sors... A haza hű katonája, r. A géppuskák pergő tüzében. Dühömben vicsorítok. Szinte beleroppan a Jogiam. Megyek a templom előtt már megnőttek körülötte a fák, magasabbak, mint a torony. Az út poros, pedig úgy emlékszem: valaha itt téglajárda volt. Átmegyek a tahi. dón, megérintem a korlátot, RÁKOS SÁNDOR: I Ras Shamra torzói A bék^ védelmében írtam: a háború testi-lelki rokkantainak, s egy háborúban elsikkadt korosztály újra megszólaló költőinek ajánlom! Mint a magasból ledobott kő földbe süpped törve keményen e gömb középpontja felé, úgy süllyedt el, merülve térdig, ágyékig, vállig, homlokig a sötétbe ez a nemzedék. S a tömör anyag megnyílott, mint a víz, s befogadta pépesen a rugdalózó szobrokat , és amikor a fejtetőn túl, ismét önmagába botlott, akkor loccsant és csapódott habja csak! Egy elemmel, egy világgal lejjebb száll az, aki élve és kiabálva — sikoltva föld alá kerül — ott azután néma tárgyként folytathatja, amit embermódra kezdett, iszonyú hallgatag szörnyek guggolják körül. Elfutna szegény, menekülne, ha volna testre szabott börtön rácsán ki-bejárás, remélne — de a föld alá nem merül le búvár, a föld mélyébe jutottat eltemették legalább ezer évre! Lszapqsomónként nyeldesi elátkozottsága súlyát, s végül már elnehezedve nyugodnék, de nem hagyja békén a föld alatti sár fölhajtó erejec a puffadt-zöld testet még egyszer fölveti s megfordítja, hogy lába az égre kalimpál, s a föld túz-magja felé merül le a feje. Így kezdődik & süllyedők nem vfzmSyi: földalatti lebegése, orruk-füKik járatain csupasz férgek tekeregnek, hős ér mossa hideg homlokukat, gerincükön cseppkőésep pék peregnek. Eszmél a földalatti város. Lakói ennek is éppúgy éreznek-szenvednek, mint a többiek. Csak az öröm elől zárattak el ők, a beteljesülés nem nőhet nagyra bennük — nyomorított szivek! Értékeik vannak, s nincsen mértékeik; a föld alatt mi volna mérték? Hol az épségük és hol a szépségűk? Vonalai földdel tömődnek, emlékét is régen fölélték. Ezer méterekkel a földkérek alá szorított életek reménytelen, kerge hősisége! Itt nincs levegő, s ha nem bír tartalékból megélni a tüdő az élő sírbolt fulladozó lakóinak vége! Testük a rátapadó börtön falába ütközik, s az visszadobja őket önmagukba, ■«/ fájás keríti be létük határait — lassan múmiává zsugorodik a földmélyi idő minden foglya. Omló bolthajtások homályán csüngenek így fejjel alá a DŐrszárnyú állat-kísértetek, a denevérek; tűzbelü, ércszikrázású nappalok gördülnek el fölöttük s ők gúnynak érzik a fényt — csonkaságuk hideg hold- izzásában élticik, s mint e sötétben tenyésző vak szárnyasok is. megrettenve összeütődnek, ha rémíti őket a rom-palota lehulló köveinek robaja, úgy riadnak.a légterünkből föld alá számkivetettek földmélyi viharok torlódó hangjaira. Jaj, a testet szoborból élőre visszaváltó első mozdulat kínja-gyönyöre s juj, ezerszer jaj, amikor fojtogatva újra bezárul a szerveket merevítő, végtagokat nehezítő mozdulatlanná« köre. Ras Shamra, a földalatti, város, megállít minden fel őt s kényszeríti, hallgatózzon föld alá: elevenen földbezártak kopogtatnak lenn a mélyben, aki fönn él, rettegheti a lenn érő csúf halált! Ras Shamra, a földalatti város, bús ember-istenek torzóit rejti ölében s embernek-istennek lehet-e különb, mint aki némán s tragikus daccal viseli sorsát: aki özön könnyet földalatti barlag kútjába önt? Ras Shamra, a földalatti város, kihullott lépcsőfok az idő útján s ha foghijjas a lépcsősor, az idő hogyan léphetne? Ha kettéválik a víz, s közepén szakadék tátong fulladozó halak sokaságával, hogyan hajózzon rajt, ki szállott tengerekre? Ras Shamra, a földalatti város megváltatlan pokol-hely, csukló jajgatás, kiáltozás hallatik tárnáiból;- 1 a fejjel-lefelé-csapat, a kárhozóké, istenekhez, fáraókhoz, földalatti földfoletti hatalmasokhoz ekként szól: „Samas isten és Hammurabi kiBály, s mind kiket imádni kény szeríttetünk! K ,'gyetlenül betemetett síró ember-istenekkel, • kegy lemből végezzetek már velünk!” Ö NOGRAD — 1971. október 10., vasárnap [ László Anna: % GYIMESNÉT férje és két kamaszfia kísérte ki a pályaudvarra. Csütörtök volt, de a családnak mintha vasárnapja lett volna. Legalábbis az olyan idősödő magányosok szemében, mint Bónis Olga. Nézte, ahogy a férfi, a két fiú a szeretet védősugárzásába fogta a másik nőt Bónis Olga azt gondolta: most még hagyján. Amint elindul a vonat, mindnyájan ez elkövetkező új életformát várják és némely, még kétséges körülményen aggódnak. Jön-e értük autó, kapnak-e külön- szobát, megfelelő asztaltársat az üdülőben... Effélék a gondok, s ebben 6 is osztozik velük. Viszont majd hazaérve, újra a pályaudvarim!... A családi sugárzás a kétheti hiányban csak felerősödik. A magányos meg tör a taxihoz, erőszakoskodik, hogy neki jusson az első kocsi, mert az érkezés elviselhetetlen kietlenségét meg kell rövidíteni. Otthon aztán csak az üres lakás fogadja, a bezártságban megáporodott levegővel, szív- szorítóan némán. Mindezek miatt Bónis Olga egész úton a kapcsolatait mesélte. Ügy - tetszett: fél Budapest jó ismerőse, egy egész kerület lakossága jó barátja, az udvarló szándékéi férfiak is sokan vannak, de még a hetente egyszer nála dolgozó takarítónő is rendkívül meghitt személy. De az utitársak csak a fülsértő hencegést hallották ki a szavaiból, és bosszankodtak. Második hetük elején történt. Délelőtt tíz órára járt, ilyenkor szokták kiosztáni a leveleket az üdülőben. Gyi- mesné, Olgh nyitott ajtaja előtt haladt el. Beszólt: — Hozták már a postát? — Nem is tudom — válaszolt Olga szórakozottan. — Van Itt valami... Alacsony asztalkára muta-, Arkpgyij Kuceaev: • • ÍV* D U LO I tott, ezen kék szabványboríték feküdt, gépelt címzésével lefelé, s így nem látszott, hogy nyitva van, vagy leragasztva. Ebben a pillanatban lépett ki a szomszédból a postát osztó lány és adott át Olgának egy fehér borítékot. Bónis Olga folytatni akarta a szerepet. Fehér levelét nemtörődöm mozdulattal ráejtette a kékre. — Parancsolj — nyújtotta cigarettás dobozát Gyimes- nének. Míg tüzet adott, ujjai megvonaglottak. . — Ügy látszik — mondta a kék boríték kikandikáló csücskére — az tegnapi... ÉS MÁR NEM volt képes tovább türtőztetni magát, feltépte a fehér borítékot, mohón, cafrangosan — mintha a végítéletét tartalmazná, vagy a paradicsomi boldogságot — Nem zavarlak... — köszönt el Gyimesné. Megértette a jelenetet Ettől fogva többször is beszélt Olgának arról, hogy kamaszfiúkkal nem könnyű, kötekednek, szemtelenkednek, kérvényt kell benyújtani míg egy poharat helyre raknak... A házassága jó, de ez nem jelenti azt, hogy nincs temérdek alkalmazkodás kényszer. Nem úgy él az ember, saját kedvére, hangulatára, mint a függetlenek... Egyszóval: igyekezett vigasztalni a magányért Egy későbbi napon egyszer még elment Olga szobája, előtt délelőtt tíz óra körül. Akkor is nyitva volt az ajtó, Olga asztalán boríték, pedig még nem hordták ki a postát Pesten, a pályáudvaron, miután összecsókolóztak, Gyi- mesné rögtön odasúgta a férjének: vigye Olga bőröndjét a taxiig és kérdezgesse az üdülésről, kösse le a figyelmét. Gyimes barátságosan kérte K a bőröndöt, de Olga nyersen rámordult: — Azt képzeli, egyedül nem bírom ?! Gyimes udvariaskodott: dehogynem, csakhát mégis férfinek való. Nyúlt a bőröndért, Olga görcsösen markolta. Gyimes csakazértis... Olga csakazértis... Üuzakodtak. Egy idegen izomhős fiatalember szembefordult velük, ter- peszállásban, fenyegető tekintettel : — Nyugalom néne, a bőrönd marad, én garantálom, rendőr felesleges. Olga megint elátkozta elátkozottnak vélt életét. És durván felkiáltott: — Mindenki engem szán?!' Tartsák meg maguknak!... A fiatalember megrántotta a vállát és elfüstölgött. Gyimes rá támadt a feleségére: — Megkímélhettél volna az ilyen elmegyógyintézeti ápolttól!. Tolvajnak néztek! Az asszony türelmesen elmagyarázta miről van szó. Ebből Gyimes nem akart megérteni, semmit Indulatai nem kívánták az értést, öt perccel az asszony megérkezése után a házaspár már veszekedett. Ez persze a két kamaszfiút is felingerelte. Kedvelték a támadást és ellentámadást, de csak akkor, ha ők voltak a hősei. Megkövetelték, hogy a szülők harmonikusak legyenek. Most az egyik fiú az apját hibáztatta, a másik az anyját emiatt ők ketten is összevesztek. A rendetlenül keresztül-kasul csapkodó dühüket felfokozta a mindnyájukban rokon csalódás: mást vártak ettől az órától. BÖNIS Olga pedig elhatározta: többé nem utazik üdülőbe. Az oly jó két hét társaságban, közösségben hazaérkezéskor megcsúfolódik. Ha nincs aki a pályaudvaron várja az embert s befordulok abba az utcába, A negyedik ház. Változatlan, A kezem a retesz után kaparász, a kapu kinyílik. De mit mondok? Kis gömbölyű kutya szalad elém, inkább sávit, mint ugat. Fejkendős öregasszony jön utána. — Ágota tanító nénit keresi az elvtárs? Még tanít... De nemsokára jön... Tessék befáradni. Megnyugtat. hogy Ágota nincs itthon. A szobában már semmi sem a régi. Csak az illata.' Erről jut eszembe a sült birsalma, nyelek, s szinte böffenésszerű a kérdés. — A sült birsalmát... Bocsásson meg néni ... Szereti még Ágota a sült birsalmát? Az öregasszony nevet. — Honnan tudjam én azt lelkem... Néha jövök csak ide, nagymosáskor... — És Ágota férje? — Férje? Nincs férje. '.I Szegénykémnek még a háborúban meghalt a vőlegénye... Nem tudja elfelejteni... A másik szobában ott a képe. Kinyitja az ajtót. Régii katonaképem, felnagyítva. keretben. Fekete keretben. Már állok, pedig fullaszt a szívem dörömbölő hevessége, s valaki kavarja, mozgatja körülöttem a levegőt i®. Aztán hirtelen a helyére nándiu! minden. — Nem tetszik megvárni? — A gyár... építkezéséhez jöttem... — dadogom. — Gondoltam. .mondták, hogy ki. ad egy szobát... — Férfinak? — Persze, persze:: — Ezt hajtogatom még az utcán is. Valahol le kell ülnöm. A templom. Lepuffanok az utolsó padba. Rideg, ecetszagú hűvösség fon körül. Nyirkos ingem a hátamra tapad. Az oltárképen asszony, karonülő gyerekikel... A feleségem kért, hogy ne vállaljam el ezt aj munkát. Pedig 6 nem is sejthette, hová jövök. Én is csak akkor eszméltem, amikor a vasútállomás mögötti erdiőcske. a mindjárt mellette a-homokbánya Ismerősnek tűnt.., Húszéves volt akkor... Ki tudhatta. hogy eddig vár, hogy 6 mindent komolyam.. Beszélnem kell vele... Megmondani, hogy csak tréfáltunk! Háború Viselje egészséggel Malkin ráérnőknek harminc évet kellett megérnie ahhoz, hogy kalap Vásárlásra szánja el magát. Feleségével indultaik útnak. Az áruházban kevesen voltak, a kalaposztályon meg éppen senki. — Ide nézz — szólt örömmel Maikin a feleségének —. micsoda gazdag választék! — Nyugtával dicsérd a napot — válaszolta az asszony. Az elárusító az egymásra húzott kalapok hegyeit tette le a pultra. Maikin nekilátott próbálgatni. — Ez kicsi — tolta félre az első kalapot. — Ez meg nagy — húzta le fejéről, a következőt a felesébe. — Ez lesz az ön igazi mérete — mondta az elárusító a mérnök fejére nyomva a következőt. > — Nem látok semmit — méltatlankodott halkan, mivel a kalap teljesen eltakarta a szemét. . — Lehet rá lyukakat furatai a szem magasságában! — ajánlotta az elárusító. — Próbáld meg csak ezt a tiroll formájút — kérte a felesége. — Kicsi a fejemre, leesne az első mozdulatnál — adta vissza Malkin. — Lehetne toldani bele egy csíkot — okoskodott udvariasan az elárusító. — Tedd csak ezt a fejedre... — és már nyújtott is felé a felesége egy szalmaka- Larxxt. — Ez igen! kiáltott fel Mai- kin. — Csak szorít. — A foimázón lehetne rajta tágítani — szorgoskodott az elárusító. — Ezt elfogadnád? — és már nyújtott is feléje felesége egy széles, színes szalaggal övezett kalapot. — Pontosan ilyenre vágytam — örült 'meg Maikin — a baj csak az, hogy ha a fülem nem tartaná, akkor a váltamig érne. — A füleken éppen lehetne segíteni... — kezdte az elárusító. — Amint látja — szakította félbe az asszony — a feje nem egészen szabályos.1 Olyan sajátos. Ez a baj. No gyerünk Petjunja. — Álljanak csak meg egy pillanatra — hadarta az elárusító. — Kérem hajoljon le, mutassa a fejét. Maikin lehajolt. Az elárusító két marokba fogta Maikin fejét és gyúrná kezdte erős ujjal vail. Maikin feje majdlhogy ösz- sze nenn roppant az erős szorítástól, és alakiát is megváltoztatta. — Ah, ez aztán a csoda — lelkendezett Malkin neje és már nyújtotta is férjének az első keze ügyébe eső kalapot. A kalapot mintha Maikin fejére szabták volna. — Nagyon, nagyon köszönöm — hálálkodott Maikin. — Semmiség — felelte szerényen az elárusító. — Viselje egészséggel. . Fordította; Sigér Imre volt, hát • a katonák, ugye... Bocsánatot kérek Ágota, dekát a huszonöt év előtti eljegyzés, a szerelmes éjszakák, meg a halálom is csak tréfa volt... Vagy inkáibb: nem gondoltam, hogy... Nem, ez lehetetlen. Semmit sem kell tennem. Az iskola a templom meL tett terpeszkedik. Kékesiekéig fala előtt állok. Megvárom Ágotát... Mégsem lehet úgy elmenni, hogy... Gyerekek jönnek. Arrébb sétálok. Aa épület sarkáig. Először egy férfi engedi ki a gyerekeket. Aztán egy fiatal nő. S harmadiknak Ágota. In- Jrább érzem, mint látom, hogy ő az. Sietős léptekkel indulok az állomás felé. De a nevemet kiáltja a régi hang. — Dénes! Dénes! Huszonöt év ropogva, dobhártyát szakító robajjal zuhan rám. Lassan, görnyedten fordulok hátra. Egy kisfiú szalad vissza mellettem. — Dénes, Dénes, már megint itthagytad a sapkád... Talán inast fogadjunk melléd?! Csupa por az embert
