Nógrád. 1971. október (27. évfolyam. 231-257. szám)
1971-10-10 / 239. szám
„A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából” (Szatmári Béla illusztrációja Juhász Ferenc művéhez) MISKOLCZI OTT® Lengyel Józsefi* Tátra A Hemád a Kraszna gyors folyása ős fenyvesek felett lebegő szürke pára moréna-falvaik panel-csodája aranymosók pásztorballadája Lomnic léha drótkötél-igája — gyökeret-verve ámulok látva vad-izzón Gerlach-ot (Zokopane 1969) &ÄEASZ MARTON*; Könnyű azt mondani rAnyán nagy tükrét az esőbecsapja, szálaz rá: látok épp csak foltokat — a bodza feszes, hatalmas mell-ikre nem robban át dúlva a kerítésen, elfödték hús, higgadt levélfalak. Cigányra sitit képed sem látogattam, * • * csak kibújt fejem a párna alól. t Kóoálygok e tárgyak között, s a térbe mélyülő ablak szélén egy halvány ér, próbál síkos terepet egy mosoly. Könnyű azt mondani: ma bezárkózom, kávé, szesz űem tagióz; ma dolgozom. Parányi csábhang, elrévült tekintet oldalt: lényed ravasz gyártmánya villan, s érzem az enyhe vérízt torkomon. Tüzecske Egyszerű élet? Nagyszerű élet? Mindkettő. A földhözla- puló, putriszerű házacskában négy fiú mellett egy leány is van. Miből sejthetné, hogy ő, aki semmiben nem különbözik a bolgár falvak többi tíz- és százezer hozzá hasonló szegény gyerekétől, egyszer majd fegyvert fogva harcol, parancsokat oszt és hajt végre, pisztolyával állítja meg a menekülni akaró tábornokot? Nem sejtheti, s éppen ez adja a mű sajátos varázsát. Az a közvetlen, vallomásszerű hang, ahogyan elmeséli életét, azokat az eseményeket, amelyek fokról fokra a jobb életért küzdő kommunisták, majd a németekkel paktáló hatalom ellen harcoló partizánok közé vitték. . Akár kalandregény is lehetne Mitka Grabcseva írása, mert olyan események sorozatán ment át, mint a kalandregények hősei. Mégsem a kalandra — a harcra, az ellenség eszén való túljárásna — teszi a hangsúlyt, hanem az emberre, aki az egyik meg a másik oldalon áll, s miközben küzd vélt, vagy valódi igazáért, maga is formálódik, mássá lesz. Ez a mű legfőbb erénye. Keveseknek sikerült olyan hitelesen bemutatni azt a folyamatot, amelyben az ösztönös ettenáBásbőd. tudatos küzdelem lesz, mint ennek a nagyszerű bolgár asszonynak, aki tettei alapján joggal kapta az Ognyana, a „Tüzecske” nevet küzdőtársaitól A fordulatos cseiekményű, minden sorában hiteles légkörű művet Bödey József fordította, s a Kossuth Könyvkiadó jelentette meg. <m) 1912. május 23. Ami van, nem jól van, a nemes nem nemes, a jog jogtalan — mindezt bélyei Bielek Dezső tanár úrnál 'tanulta meg a kisfiú, a tanár úrnál, aki csampás volt és hitvány volt, és nemes volt. Tisza István híve volt, és a rend őre volt, és elég kicsinyes és ostoba, hogy nyíltan éreztesse ellenséges érzületét egy kisfiúval. Sokra ment- a tanár úr evvel a félénk és vad, vad és félénk fiúval akit\ ő Lucifernek nevezett. — Lucem-ferens, világossághozó — felelt egyszer hirtelen a fiú, persze nem először, hanem mikor már ezt otthon sokszor át is gondolta — és azóta nagy tekintélye volt az osztályban. Most már ő támadott, ő volt a vezető. S mert tilos volt a tüntetésre kimenni, a tanár úr eleve megtiltotta, kiment. 1912-ben nem volt május elseje Magyarországon. A rendőrség megtiltotta volt a tüntetést. De aztán jött a május 23. Iskolakerülőként indult velük a fiú, és aztán ment, egybeforrva az izzó tömeggel Mert izzó áradat volt ez, mely énekelve hullámzott előre, sisteregve özönlött vissza és torpant meg, feldöntött villamosokon ugrált és ujjongva, folyatta vérét, rohamra ment — és menekült. A suhogó kardokra csörömpölő kirakatok feleltek és földből kitépett gázlámpák. Huszárok ugrattak a gyalogjáróra. A tömeg visszahúzódott Vissza a Nagymező ut- cán, a feldöntött villamostól az Oktogon térre. Itt már vérfoltok: sötétedtek. Ruharongyok, elveszett kalapok hevertek szerteszét Rendőrök tántorgó sebesülteket hurcoltak magukkal. Az elhagyott kalaptól a Mozsár utcai kapitányságig keskeny vér- nyom mutatta az utat Aztán ^ vémyomok egész pókhálója, óriási pókháló, a közepén a kapitányság. A tömeg öjca gyülekezett. Ojabb roham! Milyen furcsán; tompán koppan a kemény kalap a rendőrkard alatt Bizonyosan ünneplő kalapja volt az öreg munkásnak, őrzött kincs, amit a tüntetés örömére vett ki a szekrényből. Egész furcsán •Oengyel József 75. születés- napja alkalmából közöljük két rövid írásai. IMietékas helyen megengedték. hogy Erzsébeti Pál jogerősen elítélt köztörvónyest meglátogassam a szomorú rabságban. Börtönőr vezetett a találkahelyre, egy első emeleti magánzárkába, amely csak akkora, mint egy jobbfajta pesti albérleti szóiba, amelyért négyszázötven forintot kér a tulajdonos. A cella berendezése szokásos: egy vaságy, egy mosdó, egy asztal, egy szék, egy vizeskupa. Az elítélt jóvágású, negyvenéves, forma ember, aircán. szemén örökös szomorúság borong, de ez teljesen érthető. Nem tudja. hogy újságíró vagyok, eléggé megUl^tődiötten fogad. — Miért került ide? Az elítélt arca kissé elpirul, ádámcsutkája rángatózni kezd, látszik, hogy birkózik a szavakkal. — Miért került ide? — sürgetem a választ. — Idegien tulajdon eltulajdonítása miatt. Így fogalmazza meg a bűnét, bonyolultan; de finoman. — Szóval lopott? Szomorúan bólint. — Mit lopott? — Téglát. — Mennyit? — Egy vikencHházra valót. — Kitől lopta? A kemény, edzett, jogerősen elítélt köztörvényes, sírással küszködik. Simon Lajos; A börtön téglái — Sajnos, uram hozzányúltam a társadalmi tulajdonhoz. Mert tetszik tudni, kőműves az én becsületes foglalkozásom, egyik építőipari vállalatnál dolgoztaim anno dacu- mal. Engem, meg a Mihályi szaktársat, aki szintén itt ül a szomszédban, a tizennyolcadban, bíztak meg azzal, hogy felépítsük a megyei börtön ú,j kőkerítését. Kaptunk téglát, cementet, homokot. Munkához láttunk, dolgoztunk, dolgozgattunk, bár csak órabért fizetett a vállalat. Aztán, mikor megálltunk egyet füstölni,' Mihályi megemlítetted amit mondani szoktak, hogv minden embernek van egy téglája a börtönben. Én erre hüllyéskedésből azt modtam. hogyha már- ilyen szerencsés helyzetbe kerültünk, hogy módunkban van megtenni, hát vigyük haza a téglánkat. A fájrontkor egy-egy téglát tettünk a táskánkba, a kenyér, meg a szalonna helyére. — Csak nem ezért ülnék? — Nem ezért. Csak a történet kezdődik itt. Este Kubics- ka suszterral iszogattam, s eldlícsekedtem neki, hogy haza hoztam a téglát. Erre Ku- bicska, akiről tudni kell, hogy néha letér az egyenes útról, szépen- megkért, hogyha már ott vagyok, ha már módom adatott, vigyem haza az ő tégláját is. Egy knigli sörért kötélnek álltam. Itt egy pillanatra megszakad a beszélgetés, mert' a rabot meg akarom kínálni egy Kossuth cigarettával, de ő megelőz és elém tart egy egész doboz Savariát. — Hát ezért került ide? Az elitéit fájdalmasan legyint. — Még ez is csak kezdete a történetnek. Szóval dolgoztunk, dolgozgattunk, pedig mint már mondottam, a vállalat csak ’ órabért fizetett. Hát kérem, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy itt mindenkinek van egy téglája. Igen, ,a szólásmondás hatása alatt álltam. Az a bűnös. Néztem. nézegettem a téglákat, s azokra gondoltam, akiket nagyon szeretek. Ez itt Teréz néném téglája.,.. ez az édesapámé. .. ez az édesanyámé... apiott asz. édes feleségemé.., amaz Jóizsi sógoré.,;; nagyon nagy az én famíliám, kérem. Kezdtem félredobálni a téglát, megmondom őszintén a legjavát, mivel mint már mondtam is. nagyon szeretem a famíliámat. Láttam Mihályi szaktársról is, hogy szeretteire gondol éppen, mert ő is kezdte félredobálni a téglákat. megmondom őszintén: a legjavát. Mihályi szaktársnak is elég népes a' famíliája. Mi. dón szeretteink téglája jókora kupacba gyűlt, Mihályi azt mondta, hogy nem érdemes sokat vacakolni, vigyük haza a téglákat egy füst alatt, nem kell begyulladni, a kutya se ugat meg bennünket, csak szerezzek egy belevaló sofőrt, aki vállalja a feketefuvart. Megmondom őszintén, én neim tudtam olyan sofőrt szerezni, de Kufoicska suszter, akiről már említetnem, hogy néha letér az egyenes útról, néhány kirgli sörért beszervezte Kovács huszonnégy Jánost a TEFU-tól. Az éjszaka leple alatt lopa- . kodtuink szeretteink tégláiért. A hold sem világított, a csillagok sem ragyogtak, a kutyák Sem ugattak, minden úgy ment volna, mint a karikacsapás. De pontosan . ebből a cellából, ahol most én ülök, kiiilesett egy rab, egy csirtkelo- pá-sért elítélt senki, észrevette, hogy valami n-gim stimmel és fellármáztá a börtönőröket. koppant i.; sose lehet azt elfeledni ... A tömeget szétverték. A fiú szaladtában kapott egy rúgást Ezt sem lehet elfeledni... Otthon veszekedtek. Az apja akkor már öreg volt és nagyon beteg. Izgatottan kiabált — Mind agyon kéne lőni a betyárját! Ha én volnék ott beléjük lövetnék. És először beléd, akasztófavirág! — Ilyent kíván a 'tulajdon vérének! — sírt az anyja. — Bele! Én csak belé — kiabált egyre mérgesebben a beteg. A fiú kisompolygott a szobából. A keménykalapos öregre gondolt ott a téren, aki nem tudóit futni, akinek a kalapja olyan furcsán koppant. Jaj, miért is izgatódik úgy az apja... És mit mond másnap az iskolában. Vajon tagadja-e, hogy hol járt, vagy valljon be mindent, büszkén ... Amint besötétedett újra csörömpöltek az üvegek, törték a gázlámpákat. Sötétség borult a városra. Csak a katonalovak patkója csattogott a kihalt utcán. A fiú nem feledte el a leckét. De ez a lecke még nem volt elég. Amikor a háború jött, kínozta özvegy, szegény anyját, hogy engedje katonának. Hős szeretett volna lenni. Csak később, hónapok múlva értette meg, hogy nem hőstettek készülnék, ezen a mészárszéken, hogy szimulálni, hazudni kell, kibújni, menekülni. Aztán lassan érezni kezdte, hogy ez sem elég, amikor a vér folyik, és az uzsorások mázsásra híznak ezen a véren. Nemcsak elmenekülni kell, hanem valamit tenni- És keresni kezdte a hősiességet Galambok özönvíz utarrtoi nnnomaig és még nagyon sokáig a béke jel- és értelemképe áss olajágat hozó galamb. Most egy kis történetet akarok elbeszélni minden kitalálás és hozzáadás nélkül. Saját két szememmel láttam, hosszú életemhez képest nem is olyan régen, és a minap talán szá- zadszor jutott eszembe. Dél vol,t éppen * ebédidő, sehki se járt az udvaron. Szélcsend és csend, levegőt rezgető napsütés. Ott pihentem a magtár árnyékos oldalához vetett háttal, nagyon nyugodtan, nagyon éberen. Semmi bajom sem volt; vagy minden bajom nagyon távol. Szemközt, az elkerített baromfiudvarból sok száz kis- csibe csipogása hallatszott: ez is csak része volt a csendnek. Egyszerre villanatos váratlanul, heves szárnycsattogással, a magtár eresbe alól és mindenfelől galambok csapódtak a levegőbe, némelyik hozzám oly közel, hogy szárnyuk szele arcomat érte. Raj röpült a galambdúcból is, az istálló felől még több, sose tudtam, hogy ilyen sok galamb van i'ct. Senki meg nem számolhatná, mennyi, és mind ott körözött a közelben. Nem ember zavarta így fel őket, ragadozó se lehetett, puskadurranás sem volt. Ha lett volna, messzire repülnek, biztonságot ígérő távolba, ahol megnyugodhat hevesen dobogó szívecskéjük. De valamennyi a kiscsibék fölött' maradt, akik ott lenn csipegettek, csipogtak, és néha egymást csipkedték a drótkerítéssel határolt négyszögletes udvaron. Körbe-körbe suhogtak a galambok, mintha levegőörvény szívná, dobná, forgatná őket, pedig ők maguk voltak ez az örvény. Feljebb, lejjebb. Egyszer, szinte a kerítésig ereszkedve és felívelve a tetőknél tízszer magasabbra, fondorqfe ívekben egymás pályáját szelve, sűrűén. Talán már egy perce néztem ezt a kavargó és mégis szabályos formájú tölcsért — egy perc ilyenkor nem rövid idő. De csak akkor értettem meg, hogy mi a galambok ráadásának oka, mikor szememet feljebb emeltem; Fenn; a felhőtlen déli ntar gasságban karvaly körözött kiterjesztett szárnyakkal a kiscsibék fölött, ijesztő lassan, kiszámított pontossággal. Már itt volt a pillanat, mikor összecsukja szárnyát, és mint karmos, sok élű, nehéz kő esik a kiszemelt zsákmányra. De közte és a zsákmány közt ott vannak a galambok, , törlődő sokaságuk cikáztatja szemének mérőónját. A karvaly egy darabig még körözött a kiscsibék fölött, aztán egy-egy lustának látszó számycsapással eltávolodott, apró ponttá vált, eltűnt. Ennyi az egész. Néha ilyenek a galambok. Elhallgatom« a magas röptű összehasonlításokat, nehogy a galambok fölé kerüljek felhős és fellengős szavakkal. CSIKÓ (Gonda Zoltán tusrajza) NÓGRÁD - 1971. október 10., vasárnap 9
