Nógrád. 1971. október (27. évfolyam. 231-257. szám)
1971-10-31 / 257. szám
V A z árnyék szék háta mögött, a kerítéslécek háncsa alól csöpp rügyek, ágacskák, gombák du- dorodtak ki. A kisfiú sokáig nézegette őket leguggolva. Hátranézett, a lába között, így olyan érdekes, fordított a világ. A fák lefelé lógnak, meg a ház is. mintha bele akarna esni az égbe, ami így oly mély és kék. A kisfiú majd’ beleszédült. Lehunyta szemét, egyensúlyozta magát zsibbadt lábain. Szeretett itt időzni. Az udvarnak ez volt a legizgalmasabb pontja. Más gyerekek együtt játszanak a bátyjukkal, csak Zsiga nem játszik velem — gondolta, Durva és kárörvendő. Amikor gomtooztunk a Bakosék udvarán, én is be akartam állni. Levagdostam a gombokat apuka rossz nadrágjáról. amivel anyuka a követ szokta mosni. Csutaknak használták, Zsiga nem vette észre, milyen szép gombok vannak rajta. Engem mindig elűz, kiközösít, mert selypítek. Itt biztonságban vagyok mindenkitől, nem vehetnek észre. Kiáltozást hallott a kapu felől. Az én nevemet kiáltozza anyuka! — döbbent rá. Elindult a hatalmas kert végéből és futva érkezett anyukához. Közben savanyú arccal szopogatta a pöszmétebokorról sebtében letépett szemeket Por is ment szájába, mert foga közt csikorgóit a gyümölcs. Mint a kis- csikók, úgy futott érezte, hogy porhanyulnak el a rögök szandálja talpa alatt. Olyan erős patásnak érezte magát mint Csendes, a lovuk. — Tessék anyuka — mondta, és anyja arcát fürkészte. Anyuka mérges. Ez volt az első gondolata. — Hol van az a disznó? — kérdezte anyuka — A boltba kéne menni. Ha száz kezem lenne; se győzném! Franc a büdös kölykébe. Mindjárt este van. Bezár a bolt Kettévágom azt az álla tfajza tot, csak jöjjön haza a csavargó. Szólok az apjának verje ösz- sze! Jód örült, hogy Zsiga kapni fog. de eszébe jutott, hogy akkor őt is előveszik és ő sem eszik ma vacsorát Ártatlan arccal, homlokát ráncolva mondta. — De’ hiszen iskolában van. Az anyja ezt már nem is hallotta. Sírva ment fel a tornácra. Joci az udvar közepén á csörgött A nap nyugodni készült A kisfiú bámulta az ég alján a vörös felhők közt a nagy piros gömböt Olyan közelinek, kereknek, könnyűnek tűnt. Joci kezét emelve szaladt a kerítéshez. elkapni, mint egy nagy Labdát. Álmél- kodva nézte, mint gurul nyugatnak. Félt hogy felakad a Mátéék cseresznyefáján. De mégse... El kell majd mesélni anyukának, megkérdezni, hogy mi lett volna, ha a nap a fára esik, s kipukkad. — Anyuka, anyuka! Láttam, hogy a napocska... — futott befelé, de eszébe jutott hogy anyuka haragszik, és az is, hogy apuka bent alszik a konyhában. Megállt gondolkozott Be kéne menni és azt mondani: „Anyuka, elmegyek én a boltba!” Akkor biztosan látnák. milyen jó gyerek. Arra gondolt hogy a boltban akkor tulajdonképpen vehetne medvecukrot Eddig csak Zsigával, vagy anyukával voltam a boltban. Most mehetnék egyedül. Belépett a küszöbön, és hogy magára terelje a figyelmet Ivott egy bádog vizet. Anyuka sírt és tésztát gyúrt. Apuka aludt a kereveten. Mellén szélesre tárva az ing, mellkasa szőrös, mint egy kalózkapitányé. A kapitány is így alszik a képes könyvben. Jól emlékszik rá. még ki is festette a hajót, meg a halálfejes zászlót. — Mami... suttogta... láttam a napocskát. Ma Máté- éknál alszik. — Anyja nem válaszolt __ , Joci kioldalgott Nem merte megkérdezni, elmehet-e a boltba ő. Hátrament újra a kertbe, a málnabokrok közé. Nézte a földet. Töprengett, hogyan fogja először azt mondani Anyukának, hogy már egyedül is el mer menni a boltba. Addig maid Csendesnek meséli el... Csendes az istállóban lakott. Az erdőről avart hurcolt be «eki apuka kordén. Azon aludt Csendesnek harasztot kellene ennie is, ha apuka nem adja el a babakocsit s kukoricát meg zabot nem vesz az árából. Apuka üvöltött, ha a ló nem kapott eleget enni. Apuka fuvarozott Csendessel. Bizony, bátor, erős ember! Télen is, amikor lövöldözés volt, senki sem mert kimozdulni, mindenki bújt. Féltek a katonáktól. Bezzeg apuka nem. Befogta a Csendest és elkocogtak. Késő éjjel jöttek meg, hatalmasan megrakodva. Anyuka szedte le a holmit a szekérről. Ügy után, Üs most ott ült a küszöbön. Fél lába kint, a másik bent. Erre a mondatra apja felé fordult teljesen. Apja ekkor vette csak észre. — Büdös kölyke... mit bámulsz itt...! — meg akarta ütni Jocit. A kisfiú kiszaladt az udvarra. Már teljesen sötét volt. A tyúkok felkapaszkodtak a létrán és beültek az ólba. Verték egymást. Nyugtalankodtak. Már pillogott fönt néhány csillag. Az eperfáról fehér szemek hullottak, mint a nagy, lombos ég fájának ágain madarakként ülő fények Varga Rudolf: ! Nverí 5 emléke: zet tett, mintha örülne, pedig há- lyogos volt a szeme a rémülettől. Joci belesett az istállóba. Sötét volt bent, mint a kút mélyén. Csendes lustán heve- részett. Tekintetük találkozott A ló szemefehérje barátságosan csillogott — Bejövök, ha nem alszol. Apuka alszik. Csendes nyihogott, hosz- szan, örömmel. A fiúcska levette a pici ablakból a kaparó t, és ügyetlenül tisztogatni kezdte a hosszúsörényű állatot. Simogatta meleg, érzékeny, rángó bőrét. Összemarkolta, kisimította. — A napocska majdnem a cseresznyefára esett. Mátéék- nál... tudod, akiknek az a nagy kutyájuk van. A ló vissza-visszanézett, mintha biztatná a kis ápolót. Farkával sem csapkodott. — Ha majd egyszer elmegyek a boltba, medveszart fogok venni. Jocit meglepte bátorsága. Elismételte néhányszor jó hangosan. Mértéktelen izgalom vett rajta erőt. Halk lépések közeledtek, de nem a kapu, hanem a kert felől. Joci odaszaladt, majd hirtelen megtorpant. A küszöb előtt egy férfi állt. Látszott, hogy ő is meglepődött. Néma csönd volt, csak a kutyák ugattak valahol a kertek végében. — Itt laknák Rakackiék? — Itt anyuka lakik, meg apuka — felelte Joci. De mindj árt hozzátette: — Minket Rakaekinak hívnak. A férfi bámulta a fiúcskát Rosszul öltözött, fáradt, száraz ember volt. Idegen. Ekkor felgyűlt az udvari villany. Anyuka jött ki, valamit leöntött a tornácról. Pár lépést tett az istálló felé, majd felkiáltott. — Jézusisten! — Kendőjéhez kapott és már fordult is meg. Az idegen mosolygott. Mosolya ráfagyott az arcára. Szája kinyílt. A villanyfénynél Joci látta, hogy sok foga hiányzik. Félve megkérdezte: — Neked is az egérke vitte el a fogadat? De választ nem kapott. Apuka jött ki a tornácra. — Te élsz? ... élsz?... Jancsi. .. Bakos azt mondta, megöltek Miskolcon. — Élek. A férfi még mindig mosolygott, végül bement a konyhába. Sokáig nem tudtak mit szólni. Ügy rémlett, hogy már évek óta ülnek egymással szemben. Néha megszólaltak. A csöndet vájták még üregesebbre. — A boltot kifosztották... mondta az idegen. — Ki... nem baj. fő az, hogy élsz. A cigányok... — Kifaggattam őket. Azt mondták, mire ők odaértek, üres volt. Mást beszélnek! — Csak nem gondolod, hogy én ?. Az öcséd... A férfi lehajtotta a fejét. Joci beóvakodott az idegen piszkai. Joci után kijött anyuka is. Sírt. A tyúkólnál már zokogott, kezét tördelve. Joci érezte, nagy baj történt. Jóvátehetetlen. A vendég késő éjjel ment el. Az udvaron is vitatkoztak. — Az én pénzemből vetted a lovadat, hogy lopni járj vele! — kiáltozta a férfi, hadonászott. Joci ott reszketett Zsigával a tornác szélén. — Apukát nem szabad bántani! — akart odakiáltani, de félt, hogy Zsiga megveri. Aznap éjjel Csendes addig forgolódott, toporgott, míg jobb mellső lába a jászol rácsai közé szorult. Ügy találták meg reggel, összetörve, kimerültén. Szeme megtört, mint a beteg emberé. Apuka a bajúszát rágta. Mikor megtudták a szerencsétlenséget, egymás után jöttek a szomszédot. Atiányan roftat, a»ynyi tanácsot adtak. — Le kellene lőni, nem ér ez már egy forintot se! — mondta ki az ítéletet az öreg Zupcsán. Kupec volt. Jobban ismerte a lovakat, mint az állatorvos. Jobb híre is volt, de apuka kituszkolta az istállóból. Az állat bepiszkította magát kínjában. Farkaszőre, sörénye beleázott a húgylébe. Joci keservesen sírt Mozdulni sem mert, így is mindenki belebotlott. Az ajtóból szólon- gatta egyetlen pajtását: — Cendesz! jaj, te Cen- desz...! Apuka hevederrel felkötötte Csendest a mennyezetre. A két hátsó lába földet ért, az elsők a levegőben hintáztak. — Hintaló lett belőle! — röhögött Zupcsán. Az egész falunak elmesélte: „Hallotta szomszéd? Ra- kaczki felkötötte a lovát! Amelyikkel lopni járt. Magát köthetné fel az ilyen ember!” — A bátyád átkozott meg, a bátyád, — nyögte anyuka. Apuka csak a bajszát rág' ta. Lefogyott, elnémult. Ha nagyon felforrt benne a düh, kiment az ólba, felvette a villát és addig verte Csendest, amig a karja bírja. Joci hallotta a ló zokogását. Látta véresre harapdált szája- szélét. Egy gumikerekű kocáin vitték eL Már döglött volt Nyár volt. Forró nyár. A kazlak maguktól gyulladtak fel éjjelenként A kisfiú figyelte a darazsakat, amint ittak a kacsák vályújából. Rosszkedvűen őgyel- gett az udvaron. Meg kellene szökni. Világgá menni, vándorolni. .. vándorolni. Az ostort, meg a kifestőkönyvet vinné magával. Mikor az Istálló elé ért, zajt hallott bentróL óvatosan benézett. Apuka a jászol előtt állt, négykézláb. A nyakán kötőfék. Előtte a földön kukorica. Szájával szedi fel, ropogtatja. Bajusza, homloka fekete. Dermed ten figyelte. Apuka lovat játszik. Közelebb lépett. .. —Apuka... Játszol? A pja fölemelte a fejét. Szeme véres volt, zavaros. A kisfiú félt, de azért mellélépett és megsimogatta a haját, homlokát. — .. .Apuka... Hirtelen hatalmas, sárga fogakat látott. A fájdalom karjába hasított. Elsötétült előtte a világ. KÁRPÁTI KAMILL: Fekete rózsa Hogy a Mézes utcában nem leltelek, a Süllő utcába nem hívtalak. A tó közepén hangraforgó úszott, a nád-folyosón egy kemény kalap. S, hogy a hangraforgó rólad énekelt, hallgattuk én és a kemény kalap, és egyre jobban fájt, hogy nem leltelek, s a Süllő utcába nem hívtalak. Szoknyáját föltűnt hajnal jött a vizen. Bámulták buborékszemű halak. Esetlen, fekete rózsaként úszott, nyomában úszott a kemény kalap. MEZEI ANDRÁS: Varázsolás Szíved fölött egy pipacs ütésed, fiad szédít így becézve, oly szépen követeli, hogy vegyed már észre. Első fü bárány, rét és nap neveli: szabadság legyen véle, bodrozzon arany-gyapjat, ki ne ontassék vére. Totyogósok csöpp ezredei támaszpontjaid vegyék be — Betonját beomlassza pipacsok ütése.-'■g" TÓTH GYULA: AZON AZ UTCÁN Azon az utcán; — Ma már, az ősz barangol. Hol elhaladtál, tétova ódáid között Kutatva emlékeid. Ügy mint akkor Volt az égnek kékjeként. Aláereszkedő felhői árnyalat: Ahol a sárgultan lehulló zizegve földet ért Falevél, Kósza szélnek pajkos játékaként, Sodródott elnyugvó házaid felé! Azon az utcán akkor is —• Ügy köszönt az ősz. Lépteinknek, Ahogy ott elhaladtunk, kéz a kézben... ...De azóta már: — Mi az? Mi emlék és örök! — Talán a csókod édes ize még, A számban, Ahogy lenyugvó alkonyok alatt Álomba ringató, Megsárgult falevél: Haraszt. Azon az utcán: Hol az ősz barangol, Tétova ódáid közül: — Menekülj! Rólad van szó Ember! A milliónyi élőlény közül Akit jogokba formált az élet, Hogy előbb önmagadból indulj, Csak azután ítélj: Két lábon járó lélek, Megáldva: felvértezett. Lehetsz: te női vagy De önmagad után Ítélve, Hogy ősi jogokkal formálta Az (ember) nevet. — Rólad! m. A Morál! ■ másokat i— Egyedül vagy? <— Gondolkodással, — Habár nemek szerint, férfi nem! áldd a természetet, reád: — „Homo” — Rólad van szó! Óriási Glóbuszon: Milliónyi élő. élettelen közül: parányi lét! :-X Kőbánya (Lóránt János tusrajza) ORSOVAI EMIL: EGY ARC Egy arc még ezerkilencszázból akit lepréselt már a távol két gomb szeme a haja kender vasutas volt vagy mestereaiber Sábáéhoz küldték és Doberdóra most képe alatt ketyeg az óra 4
