Nógrád. 1971. október (27. évfolyam. 231-257. szám)

1971-10-17 / 245. szám

Ercfös Tsfvdn

ÉGIG ÉRŐ EPERFA

A vén eperfán eperésze tt vagy nyolc-tíz utcabeli gyerek, mikor a rendőrök a hivatalnokkal Taksár József műhelyébe bementek. Megszokott dolog volt ez. Valaki megint feljelentette az öreget; beadta az iparengedélyt, és mégis úgy dolgozik mint azelőtt. Késő délután volt, meg borult az idő, Taksár mestert alig találták meg egy homályos sarokban. Kukoricát morzsolt, előre nevette hívatlan vendégei dühét; a műhelyben semmi jel nem mutatott arra, hogy mostanában asztalosmunkát végzett volna ott valaki, tyúkok bóklásztak a gyalupadok alatt, baromfiitató állt a szúrósszagú deszkahalom

előtt, jobbra balra tócsák, kacsatoll. Eltelt egy fél óra, mikor a látogatók megint kijöttek az udvarra. Taksár kísérte őket a kapu felé. A gyerekek kuncogtak az eperfa tetején. A vézna, kopaszodó hivatalnok lesett föl a fára.

— Mi van ott?

Bárdos Laci válaszolt, gyerekhangjában nyoma sem volt riadalomnak, félelemnek.

— Ez az égig érő nagy fa... — Na. csak csend legyen, mert ‘felmegyek — mondta elmenőben a hivatalnok, és idegesen csapkodta combján a nadrágot. A kapuban kezet nyújtott az asztalosnak, de ő másfelé figyelt. „Hat óra ” — mondta, s rendületlenül leste a toronyórát. A két rendőr már biciklire szállt. Sütötte hátukat a kapuk mögül leskelő- dők tekintete, hamar elkerekeztek.

A mester félesége — nagy, sovány, fekete asszony, a konyhaajtóbán várta visssza az urát.

— Üsse meg őket a guta... Kész a vacsora.

Taksár József megmosta a kezét, leült az asztal mellé. Az asztalon paprikáskrump- H gőzölgött. Szerette a paprikáskrumplit, akárhányszor szívesen megette.

— Nem az iparengedély miatt jöttek — vetette oda feleségének a késői választ. — Akkor meg minek?

— Az elvtárs á tanácstól már másodszor volt itt...

Az asszony türelmetlenül szavába vágott.

— Mit akart? Űj seprő, jól seper?! Hogy a guta...

— Mondom, hogy nem azért jöttek.

— Az adó védett?

— Nem.

— Mivel vagyunk hátralékban?

— Itt akarna lakni.

Az 'asszony teáskannával a kezében az ura mellé lépett. Fenyegetően letette a kannát a lábas mellé az asztalra.

— Itt? Hol?

— Azt mondja, a két fiúnak elég egy szoba, lakjanak együtt, ő meg a hátsó házba beköltözne lakónak, mert már itt van a faluban egy hónapja, aztán még nincs neki szobája. Az iro- dáhan alszik. Százötven forintot fizetne.

— Te meg mit válaszoltál erre neki?

— Azt, hogy nincs kiadó szobánk. Mit válaszolhattam volna mást?

Taksámé fürkészve nézte pj ura arcát, majd szó nélkül visszavitte a teáskannát. a tűzhelyre. Taksár közelebb húzta a széket az asztalhoz, kenyeret szelt, enni kezdett, majd néhány kanál után megkérdezte.

— Aludttej nincs?

— Eltettem a két fiúnak — mondta Taksámé alázatosan. meg a szokásos szégyenkezéssel.

A mester semmit sem szólt, csak evett, szikár arcára nem is annyira harag, mint inkább iiedtség. szomorúság ült ki. Mikor az utolsó falatot is kikanalazta a tányérjából. az asztalra könyökölt, hatalmas kezével beletú’-t ritkás, ősz hajóba. Kezefején kidagadtak az erek. Sógorára. a két fiú apjára gondolt.

Aztán a gyerekekre, akiknek ő volt a keresztapjuk, aztán a nevelőapjuk lett. Negyvennégyben egy eltévedt golyó sebezte halálra felesége öccsét, aznap mikor bejöttek az oroszok és kipucoltak a németek a faluból. A két iker akkor alig múlt el tíz éves, az anyjuk is meghalt egy évre rá. hogy apjukat eltemették. Mit lehetett tenni? Magukhoz vették az árvákat. Felesége bolondult értük, de ő is úgy szerette őket, 'mintha sajátjai lettek volna. Ä két fiú ügyes volt, szolgálatkész. Kitanulták* mellette a szakmát. Mire katonának kellett menniük, kész ember volt mind a kettő, mesterséget adott a kezükbe. Igaz, nem lettek műbútorasztalosok, mint a szakma nagymenői, hiszen az ő műhelyében a falusiak legfeljebb ha egyszer-egyszer egy konyhabútort rendeltek — kinek lett volna itt pénze 6-7 ezer forintos szobabútorokra, és legtöbbször ablaküvegezés, koporsókészítés járta. De mindezek ellenére a lelkiismerete nyugodt volt; megtanulták a fiúk, amit ma egy asztalosnak tudni kell. Arról meg ki tehet, hogy leszerelés után nem tudott munkát adni nekik?! Magának se volt elég. Különösen azután, hogy az iparengedélyt is muszáj lett beadni. Akkor maga is délelőttönként a mezőre indult kapálni, kaszálni, kölcsönfo- gattal szántani, vetni, boro- nálni és csak este fogta meg a fűrészt, gyalut, hogy végre, ha bújva, lopva is, kedvére dolgozhasson. A két fiú az építkezéseken kapott munkát Miskolcon. Elég jól kerestek, de a pénzt magukra költötték, egy fillért el nem vett tőlük soha hat hónap alatt, mióta eljárnak itthonról.

— Iszol teát? — kérdezte Taksámé a tűzhely mellől.

Felrezzent, osak nemet intett a fejével, és indult ki az udvarra. Az eperfáról a fiúk a kacsáknak rázták a túlérett gyümölcsöt. A kacsák mohón élőrenyújtott nyakkal csaptak le az eperszemekre. Mint a zápor hullt az eper, de a nagycsapat kacsa pillanatok alatt eltűntette mind. Újra meg újra meg kellett rázni egy ágat valamelyik fiúnak a fa tetején, Bárdos Laci úgy vezényelte a többieket, mint az óraláncos testnevelőtanár az iskolában a gyakorlatokat, forgatott • egy szíjdarabot maga előtt, majd időnként lecsapott jobbra vagy balra.

— Jóska! Jobbról kis gally! Nyomás!

Szűcs Lajosnak nem volt három gallya, mint a többieknek, egy nagy tálba óvatosan szedte a legszebb eperszemeket. Mikor Taksár rászólt a fiúkra, hogy elég lesz a kacsák vacsorája, ß indult lefelé a fáról a nagy tál gyümölccsel, be a konyhába.

— Itt a beszolgáltatás, — mondta Taksáménak. Az asszony mosolygott, és tíz fillért nyomott a markába. Szűcs Laci megköszönte a pénzt — ez is egy szem cukor, gondolta és mászott vissza a fára. Nyolcán ültek egy hosszú, erős, nagy galy- lyon, énekeltek. Nagy hangon. de szépen. Taksár mester a műhelyajtónak dőlve, úgy hallgatta a dalt, mint a vasárnapi nagymisén szokta az asszonyok kórusát a templomban. Átszellemültem Égig érő nagy fa, mesebeli hatalmas fa. a királykisasszony könnyeivel lo- csolgatta. Nagy Jóska a magas homlokú fiú felállt a sorból, fellépett egy magasabban álló gallyra, majd hamar visszaült a helyére. A többiek kórusban kiáltozták: gyáva, gyáva, nem mer felmászni a fára . ..

Aztán még három vállalkozó végigcsinálta ezt a fel- állós-visszaülős játékot, míg végre Bárdos Laci indult meg felfelé. Daliás, szén gyerek volt. Mikor a fa legtetejére ért. a többiek megint

8

NÓGRÁD — 1971. október 17., vasárnap

énekelni kezdtek: égig érő nagy fa, mesebeli hatalmas fa.

E

steledett. Taksár meg- babonázottan nézte a gyerekeket. Mintha mind az ő fia lett volna. A kertek alól a folyóról, vízszagot hozott a szél. Taksár József a műhelyben meggyújtotta a petrólueumlám- pát. erre a fiúk, mintegy parancsszóra abbahagyták a játékot, lemásztak a fáról, jöttek a műhelybe. Kacsákat, tyúkokat nem kis hangzavarral átterelték a tyúkólba, seperték a műhely földjét, szedték ''elő a szerszámokat egy titokzatos sarok nagy ládájából. Taksár deszkákat dobott a gyalu- pad elé, világoszöld vászon- kötényét maga elé kötötte, felcsavarta a lámpa lángját. Nagy Jóska két félig kész hokedlit hozott elő valahonnan, és letette a mester elé.

— Erre már csak az ülőrésze kell. és kész...

Taksár megsimogatta a gyerek fejét.

— Az következik — mondta, és az első szál deszkát beszorította a satuba, hogy kettéfűrészelje.

— Ha az következik — szólt közbe Bárdos Laci — akkor a Mezeiék koporsója, hogy lesz meg holnapután- ra? A halott nem tud várni, mester, aztán meg az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó.

— Az is meglesz ma éjszaka — kiabálta túl Taksár a fűrészzajt. és nevetett a_ vitatkozókon.

A szomszéd, Orosz Pista, az ajtó előtt söpört, és egyszer- csak kiabálni kezdett a műhelyajtóból: mester, jön a segítség, jönnek, jönnek...

Taksár abbahagyta a fűrészelést, s még éppen hallotta a kiskapu súlyos csapódását. Megjöttek a fiúk a munkából. Húzni kezdte újra a fűrészt keményen, s amikor a két fiú a műhelybe lépett, alig fogadta a köszönésüket Maga sem tudta pontosan, mi baja velük, abba se hagyta a munkát, úgy kiáltotta nekik ingerülten.

—.Menjetek enni.

— Ráér az még — kiáltott vissza a vörös hajú Miklós, és a kiskabátját felakasztotta a nyitott ajtóra. Pali is' vetkőzni kezdett, már kezébe volt a köténye, amikor Taksár levágta a fűrészt a gyalupadra. — Menjetek innen! Megdermedt a műhely levegője. A testvérek egymásra néztek, nem tudták mire vélni ezt a dühkitörést. A gyerekek az ajtóban összedugták a fejüket. Ekkor kopogott a mestérné a műhelyablakon.

— Laci! Indulás hazafelé! Bárdos Laci kivált a bolyból.* jó éjszakát kívánt, s mint akit puskából kilőttek, indult hazafelé. Tudta, az apja csak egyszer kiált át érte, ha nem megy rögtön, aztán már a szíjostoré a szó; nem szívesen élte volna át újra a megszégyenítést a fiúk előtt. Különösen most, amikor ő lett a szerepben a király. Király lett a pásztorfiú Dói, miután a mese szerint felmegy az égig érő fára a királykisasszonnyal. Kocogott hazafelé, és hadarta magában egy dal szövegét a szerepből: „A császárok, a királyok koronásán járnak, minden napjuk csupa piros pünkösdi vasárnap, de te jámbor libapásztor, járhatsz koronásán, farkát neked csak a Bodri csóválja alásan.” Majd szinte hallotta társai kiáltozását: „Gyáva, gyáva, nem mer fölmászni a fáia!...” Egy jelentéktelen pofonnal megúszta otthon ezt az estét s indulhatott a tejjel a tejcsamokba. A tejcsarnokban, míg rákerülhetett a sor, várnia kellett; sok asszony, néhány gyerek állt előtte.

Taksár, a műhelyében gyalulta a koporsónak való deszkát. Eszeveszett tempóban dolgozott, a felreppenő fehér forgácsok látványa részegítette. a lámpa lángja ijesztő árnyékokat variált a falon, ahogy a mester dühös fújását megérezte. Ű Miklós kabátját

nézte a műhelyajtón. A kabát könyökén a szövet mint a pókháló, olyan volt már, csak a szentlélek tartotta.

Honnan, honnan nem, eszébe jutott az a réges-régi délután, mikor Orosz Pisti a szomszédból, sírva kapaszkodott Miklós nadrágjába, úgy kérte, hogy csináljon neki egy repülőgépet. Miklós még inasgyerek' volt, hajlott a szóra, ment a modellező könyvért a szobába, hogy mintát vegyen, s aztán meg egész komolyan megkérdezze:

— Mester úr, ugye ad nekünk öt-hat szál deszkát erre a repülőre?

És odatartotta a kinyitott modellező könyvet az orra alá. Mutatta a gépet. Megdühödött. kivágta a könyvet az udvarra, Miklóst nyakonvágta. * Akkor legelőször, hogy meghalt az apjuk. Pedig ártatlan dolog volt, gyerekesség. Pali kezében akkor megállt a kalapács, letette, testvére mellé lépett, átölelte a vállát.

— Ne ríjj te meg! A semmiért ...

Mert Miklós ugyanúgy zokogott, mint az ötéves szomszédgyerek! Ezen az estén is közel állt hozzá az a kölyök, hogy elsírja magát Megint a semmiért. Semmiért? A gyalu csak harapta, köpte a forgácsait. Taksár József szégyenkezve vallotta be magának, hogy félelmében volt ilyen kíméletlen fogadott fiaihoz, és talán már az a gondolat is foglalkoztatta, miattuk nem adhatja ki a szb- bát, meg kéne szabadulni tőlük. Mennyivel könnyebben menne minden, ha a fiúk nem laknának már velük. Elvégre felnőttek, álljanak saját lábukra, menjenek munkásszállásra lakni. Legalább nem kell nekik mindennap utazgatni. Csak azt nem értette, ha már el akarja tirhítami a fiúkat a portáról, miért dühös is rájuk még? Az. volna jó, gondolta később, ha ez az új elvtárs éppen most visszajönne ellenőrizni a műhelyét. Munka közben lelné, aztán azt mondaná, dolgozzon csak nyugodtan Taksár mester, nem szólok én senkinek, csak a szoba legyen az enyém. Akkor, ugye. muszáj volna a szobát odaadni neki, még az asszony is megértené, muszáj, hát muszáj, aztán attól kezdve könnyen menne minden, nincs a nagy adó. nem zabái a nyakán két embernyi fiú, akkor lehetne haladni egyről a kettőre. A négy hold földet kiadná felesbe, az elvtárs is kifizetné a nagy pénzt minden hónapban, meghát. hogy itt volna, a kutya se merné háborgatni a háza táját.

Dühödten szétrúgott lába előtt egy förgácscsomót, miközben letette a gyalut. Kegyetlennek, számítónak érezte agya minden mozzaná- sát. Abbahagyta a munkát, elfújta a lámpát, ledobta kötényét a gyalupadra,. ingvál- ban kilépett az udvarra. Az eperfa hatalmas 6ötét tömbjét nezte sokáig, majd a kapuhoz ment, ágaskodva kilépett az utcára. Néptelen volt a járda, a köves út. Becsapta maga mögött a kiskaput, elindult a kocsma felé. Pontosan négy forint volt nála; egy féldecire való. Megcsörgette nadrágzsebében az aprópénzt; némi leikiismeretfurdalás gyötörte. hogy már a reggelre való négy forintot issza meg. A féldeci után odalopódzott a tanácsháza elé, lesett körül, látja-e valaki, aztán bezörgetett az ablakon, amely mögül villanyfény szűrődött ki.

Másnap, mikor a hivatalnok beköltözött a fiúk helyére, Taksámé egy nagy csomó vászonneművel á folyóhoz ment mosni, hogy ne kelljen főznie az urának. Csak késő délután tért haza. Taksár ült a műhely küszöbén. Valahogy kihalt, elhagyatott volt az udvar. Taksámé megsajnálta az urát. Mellé lépett, beletúrt a hajába.

— Te szerencsétlen! — étiéi valamit?

Platánok...

■ ;■ *»■ '«"l

Kulcsár József

Taksár bólintott, hogy evett valamit, aztán felnézett az asszonyra.

— Nem érzem jól magam.

— Azt elhiszem — mondta az asszony, — de majd megvigasztal a lakód, ha hazajön. Meg a gyerekek. Majd jönnek eperészni.

— Majd jönnek — nyúlt az asszony karja után Taksár, és feltápás^zkodott. Szerette volna az eperfa hatalmas ágain ott látni már a gyerekeket, hallani csivite- lésüket. Máskor ilyentájt már jönni szoktak, ha egy- kettő is, de jönnek, gyülekeznek. Az égre nézett, a vakító délutáni kékséget úgy szerette mindig, most meg hideget érzett végteleségé- től. Kacsák totyogtak előtte, utánuk rúgott. Aztán a kapuhoz ment. végignézett az utcán. A kocsma előtt ácsorogtak néhá- nyan, meg egy tehenes szekér jött a mező felől. Visz- szament a műhelybe. Nem találta a helyét. Morzsolni kezdett, és erőszakolta magát, hogy egyhelyben üljön, ne gondoljon semmire, aztán nem sok idő múlva megint a kapuhoz ballagott, megnézte a toronyórát. Hat óra volt. Nem tudta elképzelni. mi lehet a gyerekekkel. Az eperfa alatt elbot- lott egy kacsaitatóban, ahogy felfelé nézett. Nem volt senki a fán. Még «nyár eleién egyszer egy este tizenkét

kunyhót eszkabáltak össze a fiúk az eperfa derékvasitag- ságú ágain napraforgókóró- ból. Hányszor elosztották, hányszor újraosztották a „várakat”. Mindent megengedett nekik, a gyerekek mindent megtettek volna, ha kéri őket. Tavasztól őszig, — de különösen eperérés idején még vasárnap is a fán nyüzsögtek estefelé.

Felesége vacsorázni hívta. Azt válaszolta, nem éhes, majd eszik később. Csak á csörgött az eperfa alatt, mígnem sötétedni kezdett. A felesége többször sürgette a vacsorával, de alig hallgatott rá.

V

árta a gyerekeket. De, hogy aztán csak nem jöttek, elvette a tyúkóltól a létrát, a fának támasztotta, mászni kezdett fölfelé. Szája széle remegett, szeme sarkában könnyek csillogtak. Homályos szemmel látta a lakót hazatérni. Nem fogadta köszönését, csak mászott fölfelé a sűrűsödő sötétben. A fa tetejére érve megragadott egy galy- lyat és kétségbeesett erővel rázni kezdte. Rázta-rázta a hatalmas ágat, olyan süket dühhel, hogy a földre zúduló gyümölcs kopogását sem hallotta, s nem hallotta á kacsák zaját sem, amint fulladásig falták a földön az epret. A gyerekek énekét vélte hallani: égig érő nagy fa, mesebeli hatalmas fa...