Nógrád. 1971. szeptember (27. évfolyam. 205-230. szám)

1971-09-19 / 221. szám

Nyelvművelő sarok

Vétjük-e a hibát vagy elkövetjük?

A tanárnak a szó a kenyere — majdnem annyira, mint az írónak, vagy a színésznek. Mindenesetre a ta* nárember általában fokozottabban érzékeny a nyelv jelenségeire.

Tantestületemben például egy idő óta megerősödött a dohogás amiatt, hogy a hi' bál vét szókapcsolat egyre inkább elharapózik a rádióban és a televízióban. Különösen a sportműsorok jeleskednek ennek a láthatóan állandósuló kifejezésnek a terjesztésében. A szélső most hibát vét. A játékosok sok hibát vétettek. Hibavé- tésért büntető. De nemcsak a sportban, másutt is találkozhatunk ezzel a fordulattal: „A kezdő vezetők gyakran vétenek hibát” — mondja a Népszabadság. „Ottó ekkor végzetes hibát vét” — olvashattuk az Esti Hírlap egyik cikksorozatában. „Az igazgató személyi hi' bát védett” — állapítja meg egy riporter.

Vajon miért sérti annyi ember nyelvérzékét a hibát vét fordulat? Éljünk-e vele, vagy igyekezzünk elfeledni?

A Magyar Nyelv Értelmező Szótára a vét ige vonza- tai közül mindenekelőtt a -nak, -nek rágós s az ellen névutós szerkezetet említi. „Ó vétett nekem.” „Vétett a haza, az illem, az illendő' ség, a törvény ellen.”

De szól arról is hogy a népies-régies nyelvben fel- felbukkanik a tárgyas kapcsolat is: „Kaput se vétve hazatalált.” „Szót se vétve mondta csak”. És ezekhez a árgyas vonzatokhoz tar'coz- 6 ,;ak az efféle beszédfordula- j, >k is: Megbocsáthatatlant, n agyőt, sokat vétett.

•’ A vét igének ez az utób- „bi, korábban ritkább, tár- r gyas kapcsolódása kezd elterjedni — az Értelmező Szótár szerint is — a felszabadulás óta. Ezért találkozunk annyiszor mostanában az ilyen alakzatokkal: tizenegyest vét, büntetőt vét, irányt vét, szabálytalanságot vét, stb.

A vét ige tárgyas vonzatúnak tehát megvannak a maga hagyományai nyelvünkben. Mégis, miért érezzük rossz hangzásúnak, idegenszerűnek az említett újabb fejleményeket?

Először ’talán azért, mert az újsütetű vonzatúkkal szemben van egy erőteljesebb, állandósultabb, jobban hangzó kapcsolat: Hibát, szabálytalanságot, büntetőt követ el. „A hibát nem véteni, hanem elkövetni szoktuk” — mondják a nyelvéraékükben megsértettek.

Az idegenkedés másik oka talán nem is annyira nyelvi, mint inkább logikai. Sokan a következőképpen gondolkozunk: ha hibát követünk el, akor vétünk valakinek vagy valami ellen. A hiba elkövetésének eredménye a vétek. Hibát elkövetni any* nyit jelent^ mint véteni. Kifogásolt szerkezetünkben tehát össze van keverve az előzmény és a következmény. Vagy: ha szabálytalanságot követünk el, tulajdonképpen vétünk a szabály ellen. Logikus-e tehát a szabálytalanságot vét kapcsolat? Értelmes dolog-e egy kifejezésbe sűríteni két olyan nyelvi elemet, amelyeknek egyike a cselekvésre, másika pedig a cselekvés következményére vonatkozik. Nyilvánvaló:

mindez logikátlanság.

Az új fejlemények között azonban vannak olyanok is, amelyek talán nem is új és nem bántják a nyelvérzéket. Ilyenek például az irányt vét, jogot vét, lépést vét stb. Ezeknek a tárgyaknak nincs vonzatúk a követel igével. Egészen más jelenségek tehát, mint az előbbiek.

Végül még annyit: ha most felvázolt érvelésemben valahol hibát követtem el, akkor bizonyára vétettem nyelvünk új fejleményei ellen.

Dr. Szabó Károly

Enyésszen az egyén, ha él a köz...

Faust minden ízében, és mindvégig saját érvényesülésére törő individualista, aki alig érez közösséget az emberiség ügyével sorsával: profitálni akar a közösségből, nem pedig szolgálni azt.

Goethe és Madách

Goethe művének végén ugyan látványosat cselekszik Faust: a nép javára termőföldet hódít el a tengertől, de ebben is inkább az emberek és elemek feletti uralkodás vágya vezeti: „Aki uralkodni akar, annak az uralkodásban kell boldogságát megtalálnia ...”

Igaz: utolsó eszmélésében feldereng a nagy gondolat: „Szabad földön, szabad néppel élni”, de Faust akkor már hiába „szól rá a pillanatra: oly szép vagy, ó maradj velem!...”, az individualista Faust „elhanyatlik” és belehal a későn támadt végső vágyba.

Faust elvéti a helyes sorrendet: először szabad földet akar, s csak aztán szabad népet, holott csak szabad nép teremthet szabad földet.

Aminthogy az emberiség nagy problémái nem a tengeren, meg a földeken zajlanak, hanem a társadalmi és politikai életben.

A Faust német kritikusai közül többen — Th. Fischer,

K. Ziegler stb. — bírálóan szóvá tették, hogy „Faustnak politikusként is meg kellett volna jelennie a színen, és a nagy eszmékért küzdő forradalmár szerepét is magára kellett volna öltenie..

Goethének azonban ehhez nem volt politikai érzéke, pedig „szeme előtt viharzott le a francia forradalom tragédiája.”

Madách Imre koncepció tekintetében azzal több Goethénél, hogy Az ember tragédiájában a politikai küzdelem drámáját írta meg.

A görög „polüsz” szó azt jelenti: „sok”, „sokan”. Ebből Származik a „polisz” szó — sokan együtt, közösség — város. És ebből van a „politika” : a sokak, a város, a közösség dolgaival való törődés.

A politika klasszikus meghatározás szerint: „.. .a közösségi problémák megoldásának útja, törekvése az emberi és társadalmi berendezések helyes megoldása felé ...”

Politikus mii

Ádám, ellentétben az individualista Fausttal, sohasem csak a maga boldogságát keresi, hanem mindig a „polisz”, a közösség, az emberiség ügyét látja: „Enyésszen az egyén, ha él a köz, mely egyesekből nagy egészt csinál.,.”

A Tragédia ezért „politikus” mű, a szó klasszikus értelmében.

Madáchot elsősorban nem a történeti tényék és egyéni élettörténések érdeklik önmagukban, hanem a történések mögötti mozgató ingók, az eszmék harca. Az ember tragédiája államformák, közösségi képletek, társadalmi berendezkedések gigászi küzdelme; benne az egész emberiség hatalmas tablói vonulnak el szemünk előtt.

1840. június 28-án, Madách Imre, elsőéves jogász, társai nevében köszönti Virozsil Antalt, a természetjog és magyar közjog pesti egyetemi tanárát. Néhány perces üdvözlő beszédében a 17 éves jogász ilyeneket mond kedves tanárának: .„..Te, az emberiséget állítád élénkbe egész szentségében, s embertársaink jogaiban önnön jogainkat tani tál tisztelni... Elvet adtál, mely- lyel az élet nem céltalan bolyongás, de törekvés egy kitűzött szent cél után, mely mindnyájunkat egyesít..

A közösségi és közéleti szemlélet ilyen korai beállítottsága a fő eredője annak, hogy a költő fő művének központi és alapvető mondanivalója az egész emberi nem előre töreíkvő fejlődésnek küzdelme.

Rövid átfutás a Tragédia színein meggyőzően igazolhatja állításunkat.

Az egyiptomi és athéni szín|yf indenekelőtt ki kell jelentenem,

hogy nem vagyok tagja a B- középnek, de sokukkal jó kapcsolatot tartok fenn és rokonszenvesnek is tartom csodálatos lelkesedésüket. S az is igaz, hogy lelkes szurkoló vagyok magam is, bár nemcsak a Stécénék drukkolok, hanem olykor a Komlónak, az Újpesti Dózsának, sőt még a Fradinak is, ha nemzetközi mérkőzéseket játszik. Egyébként szívesen tetszelgők abban a hitben, hogy tárgyilagosságom minden esetben fölibe kerekedik szurkolói túlfűtöttségemnek. (Elismerem ugyan, hogy könnyebben előfordulhat, hogy valaki önmagának hamis mércéje lesz, mint az, hogy senki se lehet próféta a saját hazájában!) Mindezt azért bocsátom csupán előre, hogy igazoljam: egy vereséget sem tekintek nemzetközi katasztrófának, s néhány be nem rúgott góltól nem áll meg kezemben a toll.

A Stécé—Győr mérkőzés után azonban magam is vegyes érzelmekkel távoztam a Kohász-stadionból és nem tudtam, hogy a csapatot hibáztassam-e, amely az őszi idényben — véleményem szerint — adós marad a gólhelyzetek kihasználásával és erőnlétben sem csillogtat olyan erényeket, mint tavaly, vagy a győri fiúkat, akik kíméletlenül szétrúg’sák, szétszaggatták a mérkőzést (meg a támadók dresszét az öt és felesen!) és gyilkolták szinte a stécé játékosokat. Esetleg harmadik lehetőségként: csatlakozzam-e bírót, sőt bírókat szidok táborához, akik a meg nem adott tizenegyesekkel és a Győrnek megadott lesgóllal látszólag elo- rozottnak tekintették a salgótarjáni fiúk jogos győzelmét. (Elvégre, ha a három bíró az ellenfelet segíti, akkor a tizenegy játékosnak tizennégy másik játékossal kell megküzdeni!) Különösen a sokszor föltett kérdés hatott rám is: hogyan lehet, hogy a múlt idényben Somlai és partjelzői ugyanolyan botrányosan „indiszponáltak” voltak a Győr javára, mint most Vízhányó és segítőtársai? És miért mindig a Győr javára? (Hiszen Somlaiék esetében

Vasárnapi jegyzet

FOCI

még a tárgyilagos győri szurkolók is elismerték a játékvezetők elfogultságát!)

No, ami az utóbbit érinti: a dolgot azért tartom komolynak, mert a rossz játékvezetés legalább annyit árthat az eltemetett sportszerűség feltámasztási kísérleteinek, mint az eladott, vagy másként, lebundázott mérkőzés, vagy a játékosok sportszerűtlen és harácsoló életmódja. S hamarosan arra az álláspontra jutottam, hogy bár kifürkészhetetlen, hogyan végződik a mérkőzés, ha Vízhányó sporttárs csak az ötös sarkán, a szeme láttára elkövetett szabálytalanságok (visszarántás, fölvágás, ökölcsapások, a labda kézzel elütése stb.) felét torolja meg, — játékosoknak és szurkolóknak egyaránt előre kell tekinteniük. A játékosoknak még szervezettebben, még keményebben, még nagyobb erőnléttel kell küzdeniök, a szurkolóknak pedig nem szabad a B- közép maroknyi csoportjára bízni a szűnni nem akaró buzdítást. (Gondoljunk csak az előmérkőzésre: nem akadt volna bíró Magyarországon, aki meg tudta volna akadályozni a Vasas Izzó győzelmét az SKSE ellen, akik öt akciógólt rúgtak a csaknem kilencez- res nézősereg tárgyilagos elismerése mellett.) Biztatni kell a fiúkat, s ők megteszik a magukét. Mert a szívvel, lelkesedéssel a balul sikerült Győr elleni mérkőzésen sem volt semmi baj.

Éppen ezért meglepett az a konklúzió, amit a B-közép fiatal drukkerei vontak le a mérkőzésből. Azt mondták: nem érdemes meccsre járni, mert a reális erőviszonyok érvényesülését kínosan befolyásoljak a téves bírói döntések. S az egész magyar sport jövőjét látták veszélyeztetve a bírói in- diszponáltságok kapcsán.

Aztán jött a pécsi meccs, a bíró nem volt indiszponált, legfeljebb néhány csatár a pálya mindkét oldalán, s a Salgótarján imponáló biztonsággal hozta haza a célul kitűzötc egy pontot S még a távoli Pécsre is eljutottak a szurkolók közül is, s ha nem is volt ott a teljes B-közép, néhányan o’ct is képviseltették klubjukat. Ma pedig a teljes B-közép fölutazott Soroksárra, hogy buzdítsa a fiúkat, lehetőség szerint újabb szép sikerek elérésére.

Lélektanilag nem új, számtalanszor megírt dolog ez: a szurkoló káromkodik és esküdözik, hogy többet ki nem teszi a lábát a futballmérkőzés színhelyére, azután jön a vasárnap, s ha esik, ha fű, ott szorong a lelátón és kinyitja torkát, ha jól megy a játék.

S akkor is, ha baj van az irányzékkal, vagy a bíró fütyülője rossz. Az optimizmus pedig mindig fölülkerekedik a borúlátáson. Elmondjuk, hogy a labda kerek, azt is, hogy nem lehet mindig csak győzni, s ami a Stécé esetében jelenleg is fönnáll: máris jobban szerepeltünk a vártnál.

p* gyben azonban mégis egyetértek, hogy a magyar labdarúgás felemelkedése csak közös összefogássá) és egyetértéssel képzelhető el. Ebből pedig kihagyhatatlanok a tárgyilagos szurkolók, akiket ugyan néhány percre elvakíthat a klubszeretetük, de végső soron mégis elsősorban a szép , foci, a gólra törő játék hívei. S ahogy a hivatása magaslatán nem álló szurkolót eltiltják a pálya látogatásától, meg még a futballistát, tiltsák el az indiszponált játékvezetőket is! Akiken ha nem is a két pontot, de a sport becsületét mindig, minden esetben számon kérhetjük.

ben az individualizmus és kollektivizmus életformájának kérdése feszül egymásnak: milliók egyért, vagy egy a milliókért?!

Fáraó hasztalan igyekszik egyéni dicsőségére piramiskolosszusokat építtetni, milliók kínja-verejtéke árán, „űrt érez, mondhatatlan űrt”, mert minden törekvése „hiú törekvés, dőre nagyravágy”. Végül is rájön, hogy a „millióknak kell érvényt szerezni, szabad államban, — másutt nem lehet”.

Nagy célját: „egy a milliókért” elérni ugyan az athéni színben sem tudja, de ezért — milyen jó szemű politikai látás, „nem a népet átkozza: az nem hibás, mert a nyomor szolgává bélyegezte, s a szolga átkozza: az nem hibás, mert a nyomor szolgává bélyegezte, s a szolgaság vérengző eszközévé süllyesztette néhány dölyfős pártütőnek ...”

A hedonista Ádám

A római szín Sergiolusa szerepében Ádám magának élő hedonista, — fütyül a világra. Kacagva* hallgatja a kéjnő frivol gúnydalát azokról a „bolondok”-ról, akik kardot fogtak, „harcolni mentek ... s még mi végre? ... a rongyos nép jóléte végett ..

Az érzéki, önző gyönyör azonban nem elégíti ki Ser- giolust s megundorodva jön rá, hogy „mást is kér a lélek, mint dagadó párnákon renyhe kéjek..

Azt mutatja meg itt a költő, hogy csak a magának élvező életszemlélet milyen társadalomzüllesztő tényező: „szétbomlik a rend,

senki sem parancsol s szót nem fogad...” De helyes és ösztönző látással azt is megmutatja, hogy az ember, ha maradt még benne atomnyi tisztesség, nem élhet társadalmi érdeklődés és közéleti küzdelem nélkül, mert nem bírja „kéjek mámorával elandalítani azt a szózatot, mely a kebelnek mélyét felveri s jobb cél felé ösztönöz...” Sergiolus felkel heverő párnáiról „csatázni ... s alkotni új világot ..

Madáchban mintha rejtett aggódás is lappangna amiatt, hogy Ádám ezt a „mindig a jobbért” küzdő szüntelen harcot csalódások buktatóin megunja és abbahagyja.

Valóban Ádám többször is beleesik a csüggedés kísértésébe.

A konstantinápolyi szín végén az értelmetlen és gyilkos fanatizmus láttán keserűen mondja: „Csatára száll" tam szent eszmék után, S találtam átkot, hitvány felfogásban ...” s vissza akar vonulni a tudomány magányába: „Ne lelkesítsen többé semmi is, Mozogjon a világ, amint akar, Kerekeit többé nem igazítom, Egykedvűen nézvén botlásait. Kifáradtam, pihenni akarok...” De Lucifernek van igaza:,,. Én alig hiszem, hogy szellemed, e nyugtalan erő. Pihenni hagyjon ...” Ugyanaz az Ádám Keplerként képtelen. de nem is akar szót fogadni a csábítva fenyegető

császári szónak: „Hagyd a világot, jól van az miként van...” s Ádám, feledve csalódását „új tanoknak hívéül szegődik” és máris „rostálja a szentegyház tétéit.”

Persze Kepler-Ádám ismét csak elfárad — emberi dolog ez —, hátat fordít a közélet küzdőterének; nappal családi ügyeivel vesződik, csöndes éjszakánként pedig a csillagos ég titkainak szemlélésébe merül. De „szelleme e nyugtalan erő” s a „lélek, a kínos szent örökség” megint nem hagyja magánemberré válni, sőt „új tetterővel” készül Danton forradalmár szerepére, „szemébe nézni az elavult lomoknak”, „bíróul lépni fel, büntetni, emelni”, „a rideg közönyt leolvasztani”, „nem rettenve vissza a nagy eszközöktől.”

Az új világ dalai

Izgalmasan sokatmondó, hogy Ádám éppen tudományos elmélyedései közben hallja meg „a jövő dalát”, látja meg az „új világot... mely fejlődni fog, ha egy nagy ember eszméit megérti s szabad szót ád a rejlő gondolatnak, ledűlt romoknak átkozott porán”, és így éppen a kepleri természet- tudmányos eszmélkedésben csírázik ki a párizsi forradalom, S aztán milyen megrendítő, hogy Ádám, amikor a „nagyszerű kép”, a francia forradalom álommámorából felébred, keserű nosztalgiával csak „a hitvány kor törpeségén” tud keseregni.

Vissza hát!

Ádám még egyszer megpróbál a közéleti felelősség elől a magánélet belső köreibe menekülni: az űrje- lenetben. De hiába vágyik az emelkedett' gyógyító magányba, a föld nem ereszti, rideg társtalanságból visszavágyik: „Vezess, Lucifer, földemre vissza. Hol oly sokat csatáztam hasztalan. Csatázzam újra, s boldog leszek.” „Vissza hát!” — Int Lucifer megértő gesztussal. Ádám újra ott van ahová való, az élet sűrűjében, erős reménnyel, hogy minden végzettel dacoló tudomány megmenti majd a földet, tele új lendülettel: „égek már látni, a megmentett földön mi új tanért fogok fellelkesülni”

Az eszkimó színben Madách nem a fagyos jégvilágot festi legriasztóbbnak, hanem az elembertelenedett önzést, mely az ember problémakörét az „éhes gyomor filozó- fiájá”~vá szűkítette, — a társait agyonverő, nyomorult fókaszemléletét.

Sokszor szemére vetették Madáchnak, hogy a Tragédiában nem megfelelő a néphez való viszonyulása, a tömegek értéklése.

Mai értelemben vett szo- cilista szemléletet természetesen nem kérhetünk számon a múlt századi költőtől.

Igaz, a Tragédiában vannak keserű kifakadások a „méltatlan nép” ellen. Meggyőződésem azonban, hogy ezek mögött az a sürgető türelmetlenség van, amely nagyobb politikai aktivitást vár a néptől:

„Majd jő idő, bár itt lenne már, Midőn utcákon fogják azt beszélni, De akkor a nép sem lesz kiskorú.”

Az „örök“ Éva

Madách a Tragédiában Éva alakján is nemcsak az örök „női”-t mutatja meg, hanem társadalmi, közéleti vonatkozásban is harcosként állítja Ádám mellé.

Fáraót a rabszolganő tanítja meg „hallani a nép jaját” Lucia hazaszeretete megkapó. Sergiolus lelkiismeretét Júlia ébreszti fel, s az öngyilkoló szándék szakadékszéléről Ádámot Éva vonja vissza az életbe.

A már nagyon szükséges új Madách-életrajz ezt a — rövid írásunkban inkább elvi síkon felvillantott és most csak a Tragédián tájékozódó — politikusi Madách-portrét bizonnyal a gyakorlati, konkrét korpolitika vonatkozásaiban is plasztikusan megrajzolja majd.

Szabó József

NÓGRÁD - 1971. szeptember 19., vasárnap