Nógrád. 1971. szeptember (27. évfolyam. 205-230. szám)
1971-09-19 / 221. szám
András László: Felvágsz a milliómra Vázlat egy könyvillusztrációhoz — Ki az a Tóthné? — kérdi Gigi, ahogy kinyitja a szemét. — Milyen Tóthné? — Akit te „drága angyaloménak nevezel a levélben. — Milyen levélben? — Ami alá az volt írva, hogy Tóthné. — Dehát akkor nem én írtam a levelet! — De igen, te írtad, nagy gömbölyű betűkkel. Ki az a iTóthné? — Ugyan, hülyeségeket beszélsz. Én nem írok nagy gömbölyű betűkkel. — Tudom, de a levelet álmomban mégis te írtad, tudtam, hogy te írtad. Ki az a Tóthné? — Nem ismerek semmiféle Tóthnét — Áh, ezt te csak úgy mondod. Meg akarsz nyugtatni. Nevetek. Másról beszélünk. Egy óra múlva a fürdőszobában törülközik. Apró vízcsep- pek gyöngyöznek a hátán. Hirtelen felnéz. — Csak tudnám, ki az a Tóthné, a szemét is kikaparnám. — De drága angyalom... — Ne mondd nekem, hogy ’„drága angyalom!” Annak a Tóthnénak is azt írtad... Végül addig bosszantott ezzel a Tóthnéval, amíg fel nem pofoztam, visított, rúgott, karmolt, aztán könyörgött, hogy ne haragudjak, máskor nem teszi, jó lesz. Megbocsátottam. Hajaj, gyönyörű, szilaj szerelem volt ez még akkoriban! Csupa váratlan, csupa kaland, soha nem [Lehetett tudni, mi fog történni a következő percben. Persze nem ezen a Tóthnén vesztünk össze, ez az ügy még a régi lakásban történt, egy vasárnap délelőtt, szakítani pedig már az új lakásban szakítottunk, akkor is vasárnap volt, de délután. Gigi a létra tetején állt, amikor csöngettek, a szobafestő itthagyott, rongyos, tarka kockás inge volt rajta, alatta a shortja, de az olyan rövid volt, hogy az ing alatt szinte nem is látszott, mezítláb állt a létra tetején, a szoba és az előszoba közti ajtó ablaküvegét mosta, kezében nedves rongy, az arca piszkos, a feje bekötve. Én mentem ajtót nyitni. Kraszmai Rézi jött be, világoskék nylon és tüll csodában, lábán fehér tűsarkú cipő, vidám és repkedős, egy kicsit zavarba jött, ami sor Gigit meglátta a létrán. De azért megcsókolta az arcom. Hogy ő csak erre járt éppen, mondta, benézett, mi van velem, már régen nem látott, csicsiri-csicsiri, csacsogott, próbálta áthidalni a kínos szituációt De miért nem telefonált, mielőtt feljött? Lenéztem a kapcsolóra, persze, ebéd után kihúztuk a telefon dugóját. — Még folyik a nagytakarítás? — kérdezte pimaszul. — Még folyik — felelte Gigi a létra tetejéről fagyosan. — Láthatod. Minden szemetet kitakarítunk innen. Segíteni jöttél? Kétértékű mozdulattal emelte fel a nedves rongyot Kézi óvatosan mögém húzódott. — Áh, nem zavarok — mondta, és némi kaján negéd érződött a hangjában. — Randim van, éppen csak benéztem, hogy mi újság. — Hát akkor, szervusz — áradt a létra tetejéről az északi szél — menj csak. El ne késs a randevúdról. — Szervusztok. Csak takarítsatok, takarítsatok. Kikísértem. Az ajtóban még a fülembe sziszegte: — Dög. Aztán ellibegett Emiatt szakítottunk Gigivel. Nem lakott nálam, csak az utcán találkoztam vele harmadnap. Elfordította a fejét Aztán a következő két hétben minden éjjel megszólalt a telefon, a legkülönbözőbb időpontokban. Volt, hogy hajnali fél négykor telefonált, máskor félóránként Néha bele se szólt a kagylóba. Legtöbbször azonban ilyeneket mondott: — Te rohadt szemét! Az, az vagy, szemét! Szemétláda! Aztán letette a kagylót Lassan elmaradtak a telefonok is. Vagy egy hónap múlva egy reggel, nyolckor telefonéit — Jó napot. Nem tudja véletlenül, merre van a Jókai utcában a zálogház? — Jó napot. Miért érdekli a az magát? — Ahhoz magának semmi köze. Tudja vagy nem tudja? — Tudom. Persze azt is tudtam, hogy ő is tudja. Május közepe volt, szerda, kint sütött a Nap, felvettem az odadobott kesztyűt, felajánlottam, megmutatom a zálogházat. Este újra találkoztunk, fent aludt nálam. DEMÉNY OTTÓ: MESE Mert kenyerét jó szívvel odaadta, Árgirus végül célhoz ért. Hasznos barát — manó, boszorka. Ez nem példabeszéd. Táltosló parazsat eszik, az óriás követ. Akin a jóság vértje fénylett — mindenki segített. Átröptetett a hegyeken. A föld mélyébe szállt. Szétszórt tagjai egybeforrtak, legyőzte a halált. Övé lett Tündér Ilona; szép mint a Hold, a Nap. Uralkodnak, míg a világ nem lehet boldogabb. POHÁNKA ERIKA: Fa - ember Már ráncos a fa ... ... Gőgös feje hajbókol. Aszalt levelek búslakodnak rajta. Becsületesen akart kiszáradni, mégis villám vágott belé. Az öreg fában izzott egy rezzenés. A füveik nevettek. 8 NÓGRÁD- 1971. szeptember 19., vasórnop Másnap újra találkoztunk, Tartsd meg. Én csak azzal n hogy moziba megyünk. Már feltétellel vagyok eladó, ha a a híradó fele lement, amikor lényeges kérdésekben én dön- megjött, zöld ballonkabát volt tök a pénz felhasználásáról, rajta, a teddiberjét adtuk elő- — Ügy? Még csak belaszó- ző nap a zaciba. Fején ua- lásom sem lehet, hogy mire rancsszínű muszlinkendő, Iá- költőm a pénzemet? Kegyúr! bán fekete harisnya meg bar- Basa! Szultán! Te strici! na antilopcipő, kezében a — Nyugi, csak semmi izga- piros esernyője, mert éppen lom. Demokrácia van. Majd esett. összeülünk és megtanácskozAzóta tart ez újra. Csak zuk. De a költségvetést én ái- másképp. Ez most egy olyan lítom össze, csendesebb, nyugodtabb idő- — És abba nem fér bele a szakunk Gigivel. Több benne Pálné? Mi? Ezen spórolsz? az elmélyült barátság, mint a Ami nekem örömet okoz? Egy szerelem. Fel-félj ön hozzam, ezresen múlik? jól is érezzük magunkat — Jó, nem bánom. Megka- együtt, de érzem rajta, hogy pod a Pálnét Szerencséd van. rugalmasan el akar szakadni Én is utálom, tőlem. Azt viszont szeretné, — Nahát akkor. Meg vagy hogy a barátságunk azért véve. Most mondhatod a költ- megmaradjom. ségvetést Mit csinálunk a Ebben nincs is hiba. pénzzel? Gyakarlott, összehangolt 'd- — Hat először is... Szóval.. szony ez a miénk, pompás kis j^en. Azt teszem, amit isten a játékokkal, két—három szó- bibliában. Embert teremtek a ból teremtünk olyan helyzetet, képmásomra. Téged, amelyből egy pillanat alatt P® fölvágsz az én mifliszikrát vet a magasfeszültsé- ómra, de fölvágsz! gű áram. Ilyenkor csak hoz- ~ Csönd legyen! így nem záérek, és ahogy elhúzom a *-ehet tervezni! Folyton bele- kezem, máris sziszegve-sishí* gagyogsz itt nékem, aztán ki- regve, kékes-lila fénnyel vib- diliének a gondolatmenetből, rál köztünk az ív. Gyakorlat Na- Szóval, egy: az összes rukérdése. hádat a Vicának ajándékozod. Ha udvarolok valakinek, Persze azon kívül, ami rajtad féltékeny. De erről nem sokat van. Nem járkálhatok egy beszélünk. Ha lehet, tartjuk a Pucér nővel az utcán, megállapodást, mindketten — Miért, azt hiszed, nem szabadok vagyunk. néznének meg? Együtt nem ment, külön se, — Engedd meg, hogy erre most próbálunk valami közép- 00 válaszoljak. Kettő: taxin utat. Van, hogy sikerül, van, de a Váci utcába. Három: tel- hogy nem. jesen új gardróbot kapsz, ciTegnap is ülünk a Metro- Pőket, táskákat, fehérneműt, pol gyors-étteremben, Gigi mindent. Apró kis cuccokat beleszúrja a villát a túróscsu- is. A részletek nagyon fonto- szába, nagyon szereti, aztán, sak. Topis vagy fiam, ebben mielőtt még bekapná a fala- az ócska ballonban október tot, megszólal. végén. — Ha holnap öttalálatom — De a zöld teddiberemet.. van, megveszlek. Az testvérek — Egy szót se! Az is a Vi- között is egymillió. cáé. Majd adsz neki kétszáz— Egymillióért megkaphatsz hatvanat, hogy kihozza a za— mondom kegyesen. dból. — Igen, de anyakönyweze- — Egye fene. öltözködéstőstül, meg akkor minden 1*®* 3® ízlésed van. , lesz, fehér csipkeruha, uszály, — Nem, majd hagyom, hogy fátyol és a Pálnét elhívom a magad gusztusa szerint vá- nyoszolyólánynak, hogy tartsa sárolj be. Jól is néznénk ki. a sleppet. — Miért? A barna antilopot Pálné a gondnoknő a gyár- * én vettem egyedül. Talán ban, Gigi utálja, mert egyszer nem 3Ó? ki akarta rúgatni. — Az az egy. Azt is én mu— Majd fütyül az neked el- tattam neked egy körúti kirajőmni. kathan. — Miért ne? Kap egy ez- Később a kőrúton mentünk, rest. Annyiért neki is meg- A Barcsay utca sarkán egyéri, nekem is. szercsak megáll.^ — Te csak ne szórd nekem . Látod, te őrült? Nincs a pénzt. Nem olyan sok az a 18 lottószelvényem. millió. Aztán megyünk tovább. Er— Ki nyeri a pénzt? Te, re nem felelek. Világos, hogy vagy én? Akkor meg mit jár hazudik. A lottószelvény ott a szád? van a pénztárcája kis rekeszé— Vége. Kész. Csinálj a ben. Tudom. Tegnap kutattam millióiddal, amit akarsz, a táskájában. (Takács Imre rajza) TOLDALAGI PÁL: A RÉGI ÉDEN Emlékeiben elkalandozott, s időnként arra felfigyelt, hogy a történtek, tettek, emberek mögött valahol ott van az a kert, ifjúságának kertje mindig, frissen és készen arra is, hogy felüdítsen; a magas hó és az árvácska egyként mind azt jelentik: „Mindig is szeretnénk, hogy közeledben, benned éljünk, hátha ez megerősít, vagy vigasztalásra szorulva felderít”. Az éden a régi kert volt számára; a szégyen róla ilyenkor lefoszlott, és újra elindult megváltozva, megújulva. Heinrich Böll: Az én drága lábam Most adódott egy lehetőség. Írást kaptam, hogy menjek el a hivatalba, és én el is mentem. Nagyon kedvesen fogadtak. Elővették a kartotékomat, és azt mondták: „Hm”. Mire ráfeleltem, hogy: „Hm”. „Melyik láb?” — kérdezte a hivatalnok. „A jobb”. „Egészen?” „Egészen.” „Hm”, mondta újból. Azután egy halom cédula között keresgélt. Közben székkel kínált. Jól esett, mert köny- nyen belefáradok az állásba. Végre megtalálta a megfelelőnek látszó cédulát. „Azt hiszem”, szólalt meg, „ez magának való. Kellemes munka. Ülő foglalkozás. Cipő- tisztító a Köztársaság téri illemhelyen. Na, hogy tetszik?” „Nem tudok cipőt tisztítani. Mindig mondták, hogy milyen rosszul pucolok cipőt.” „Azt meg lehet tanulni”, jegyezte meg a hivatalnak. „Mindent meg lehet tanulni. Német embernek semmi sem probléma. Ha akarja, elvégezhet egy ingyenes tanfolyamot.” „Hm”, dünnyögtem. „Tehát megfelel?” „Nem”, mondtam, „nem vállalom. Magasabb járadékot akarok”. „Megbolondult?” — kérdezte szelíd hangon és mosolygott. „Nem bolondultam meg. de senki sem pótolhatja a lábamat. Még cigarettát sem hagynak árulni.” A férfi hátradőlt a székében és mély lélegzetet vett. „Kedves barátom", kezdte, „a maga lába egy átkozottul drága láb. Ahogy látom 29 éves és a lábától eltekintve makk egészséges. Akár a hetvenéves kort is megérheti. Tehát számítsa ki, kérem: havi hetven márka, tizenkétszer egy évben, vagyis 41x12x70. Szóval ezt számítsa ki kamatok nélkül, és ne felejtse el, hogy a maga lába nem az egyetlen láb. Mint ahogy nem az egyetlen, aki valószínűleg sokáig fog élni. És ezek után járadékemelésről beszél! Bocsássa meg, de ez őrültség.” „Uram”, mondtam szintén hátradőlve a széken és lélegzetet véve, „úgy gondolom, hogy ön nagyon lebecsüli a lábamat. A lábam sokkal drágább. Ahogy mondta, ez egy átkozottul drága láb. Különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy nemcsak fizikailag, de agyilag is teljesen egészséges vagyok. Hallgasson ide.” „Kérem, nagyon kevés az időm.” „Azért figyeljen csak egy kicsit!” — folytattam „A lábam megmentette az életét egy csomó embernek, akik ma szép nyugdíjat élveznek. Ügy történt a dolog, hogy előretolt állásban feküdtem. Az volt a feladatom, tartsam szemmel az ellenséget, és jelezzem, ha jönnek, hogy a többiek időben visszavonulhassanak. A vezérkar már csomagolt, de nem akarta idő előtt feladni állását. Tulajdonképpen ketten voltunk őrségen, de a társamat agyonlőtték, úgy hogy ő már nem kerül pénzbe. Nős volt ugyan, de a felesége egészséges és tud dolgozni. Ezt tehát nagyon olcsón megúszták. Még csak négy hete volt katona, hát mindössze egy levelezőlapba, meg egy kis komiszkenyérbe került. Derék fickó volt, időben hagyta magát agyonlőni. Így egyedül maradtam az állásban. Féltem, hideg is volt, s éppen kereket akartam oldani, amikor. . „Nagyon kevés az időm”, ismételte a férfi és elkezdte keresgélni a ceruzáját. „Csak hallgasson végig”, mondtam, „most jön a java. Szóval, éppen kúszni akartam hátrafelé, amikor megtörtént ez a dolog a lábammal. Mivel ilyenformán fekve kellett maradnom, gondoltam, most leadom a'drótot. Ügy Is tettem, és így mindenild megpucolt. Először az ezred, azután a zászlóalj, majd az egész hadosztály, szépen sorjában, ahogyan illik. Az egészben csak az volt a kellemetlen, hogy elfelejtettek magukkal vinni, mert annyira siettek. Érti? Ha meggondolom, igazán ostoba ügy, mert ha nem veszítem el a lábamat, most halott volna a generális, az ezredes, az őrnagy, meg a többiek és nem kellene nekik nyugdíjat fizetni. Most számítsa ki mibe kerül a lábam. A tábornok 52 éves, az ezredes 48, és az őrnagy 50. Mindannyian egészségesek és, katonai életmódjuk mellett legalább 80 évesek lesznek, mint Hindenburg. Ez tehát annyi mint: 160x12x30, mert átlagban nyugodtan vehetünk harmincait, nemde? A lábam így tényleg nagyon drága láb lett, egyike a legdrágábbaknak, amit el lehet képzelni. Világos? Mert erről van szó.” „Maga mégis bolond”, mondta a férfi. „Nem én”, feleltem, „nem vagyok őrült, hanem testben, s lélekben sajnos, teljesen egészséges, és kár, hogy nem lőttek agyon néhány perccel korábban, mielőtt ez a dolog történt a lábammal. Sok pénzt takarítottunk volna meg.” „Szóval, elfogadja az állást?” — kérdezte a férfi. „Nem”, mondtam és otthagytam. Boldog Balázs fordítása
