Nógrád. 1971. szeptember (27. évfolyam. 205-230. szám)

1971-09-19 / 221. szám

András László: Felvágsz a milliómra Vázlat egy könyvillusztrációhoz — Ki az a Tóthné? — kér­di Gigi, ahogy kinyitja a sze­mét. — Milyen Tóthné? — Akit te „drága angya­loménak nevezel a levélben. — Milyen levélben? — Ami alá az volt írva, hogy Tóthné. — Dehát akkor nem én ír­tam a levelet! — De igen, te írtad, nagy gömbölyű betűkkel. Ki az a iTóthné? — Ugyan, hülyeségeket be­szélsz. Én nem írok nagy göm­bölyű betűkkel. — Tudom, de a levelet ál­momban mégis te írtad, tud­tam, hogy te írtad. Ki az a Tóthné? — Nem ismerek semmiféle Tóthnét — Áh, ezt te csak úgy mon­dod. Meg akarsz nyugtatni. Nevetek. Másról beszélünk. Egy óra múlva a fürdőszobá­ban törülközik. Apró vízcsep- pek gyöngyöznek a hátán. Hirtelen felnéz. — Csak tudnám, ki az a Tóthné, a szemét is kikapar­nám. — De drága angyalom... — Ne mondd nekem, hogy ’„drága angyalom!” Annak a Tóthnénak is azt írtad... Végül addig bosszantott ez­zel a Tóthnéval, amíg fel nem pofoztam, visított, rúgott, kar­molt, aztán könyörgött, hogy ne haragudjak, máskor nem teszi, jó lesz. Megbocsátot­tam. Hajaj, gyönyörű, szilaj sze­relem volt ez még akkoriban! Csupa váratlan, csupa kaland, soha nem [Lehetett tudni, mi fog történni a következő perc­ben. Persze nem ezen a Tóthnén vesztünk össze, ez az ügy még a régi lakásban történt, egy vasárnap délelőtt, szakítani pedig már az új lakásban szakítottunk, akkor is vasár­nap volt, de délután. Gigi a létra tetején állt, amikor csöngettek, a szobafes­tő itthagyott, rongyos, tarka kockás inge volt rajta, alatta a shortja, de az olyan rövid volt, hogy az ing alatt szinte nem is látszott, mezítláb állt a létra tetején, a szoba és az előszoba közti ajtó ablaküve­gét mosta, kezében nedves rongy, az arca piszkos, a feje bekötve. Én mentem ajtót nyitni. Kraszmai Rézi jött be, vi­lágoskék nylon és tüll csodá­ban, lábán fehér tűsarkú ci­pő, vidám és repkedős, egy kicsit zavarba jött, ami sor Gigit meglátta a létrán. De azért megcsókolta az arcom. Hogy ő csak erre járt ép­pen, mondta, benézett, mi van velem, már régen nem látott, csicsiri-csicsiri, csacsogott, próbálta áthidalni a kínos szituációt De miért nem telefonált, mielőtt feljött? Lenéztem a kapcsolóra, persze, ebéd után kihúztuk a telefon dugóját. — Még folyik a nagytaka­rítás? — kérdezte pimaszul. — Még folyik — felelte Gi­gi a létra tetejéről fagyosan. — Láthatod. Minden szemetet kitakarítunk innen. Segíteni jöttél? Kétértékű mozdulattal emel­te fel a nedves rongyot Ké­zi óvatosan mögém húzódott. — Áh, nem zavarok — mondta, és némi kaján negéd érződött a hangjában. — Randim van, éppen csak be­néztem, hogy mi újság. — Hát akkor, szervusz — áradt a létra tetejéről az észa­ki szél — menj csak. El ne késs a randevúdról. — Szervusztok. Csak taka­rítsatok, takarítsatok. Kikísértem. Az ajtóban még a fülembe sziszegte: — Dög. Aztán ellibegett Emiatt szakítottunk Gigivel. Nem lakott nálam, csak az utcán találkoztam vele har­madnap. Elfordította a fejét Aztán a következő két hétben minden éjjel megszólalt a te­lefon, a legkülönbözőbb idő­pontokban. Volt, hogy hajnali fél négykor telefonált, más­kor félóránként Néha bele se szólt a kagylóba. Legtöbbször azonban ilyeneket mondott: — Te rohadt szemét! Az, az vagy, szemét! Szemétláda! Aztán letette a kagylót Lassan elmaradtak a telefo­nok is. Vagy egy hónap múlva egy reggel, nyolckor telefonéit — Jó napot. Nem tudja vé­letlenül, merre van a Jókai utcában a zálogház? — Jó napot. Miért érdekli a az magát? — Ahhoz magának semmi köze. Tudja vagy nem tudja? — Tudom. Persze azt is tudtam, hogy ő is tudja. Május közepe volt, szerda, kint sütött a Nap, felvettem az odadobott kesztyűt, fel­ajánlottam, megmutatom a zálogházat. Este újra találkoz­tunk, fent aludt nálam. DEMÉNY OTTÓ: MESE Mert kenyerét jó szívvel odaadta, Árgirus végül célhoz ért. Hasznos barát — manó, boszorka. Ez nem példabeszéd. Táltosló parazsat eszik, az óriás követ. Akin a jóság vértje fénylett — mindenki segített. Átröptetett a hegyeken. A föld mélyébe szállt. Szétszórt tagjai egybeforrtak, legyőzte a halált. Övé lett Tündér Ilona; szép mint a Hold, a Nap. Uralkodnak, míg a világ nem lehet boldogabb. POHÁNKA ERIKA: Fa - ember Már ráncos a fa ... ... Gőgös feje hajbókol. Aszalt levelek búslakodnak rajta. Becsületesen akart kiszáradni, mégis villám vágott belé. Az öreg fában izzott egy rezzenés. A füveik nevettek. 8 NÓGRÁD- 1971. szeptember 19., vasórnop Másnap újra találkoztunk, Tartsd meg. Én csak azzal n hogy moziba megyünk. Már feltétellel vagyok eladó, ha a a híradó fele lement, amikor lényeges kérdésekben én dön- megjött, zöld ballonkabát volt tök a pénz felhasználásáról, rajta, a teddiberjét adtuk elő- — Ügy? Még csak belaszó- ző nap a zaciba. Fején ua- lásom sem lehet, hogy mire rancsszínű muszlinkendő, Iá- költőm a pénzemet? Kegyúr! bán fekete harisnya meg bar- Basa! Szultán! Te strici! na antilopcipő, kezében a — Nyugi, csak semmi izga- piros esernyője, mert éppen lom. Demokrácia van. Majd esett. összeülünk és megtanácskoz­Azóta tart ez újra. Csak zuk. De a költségvetést én ái- másképp. Ez most egy olyan lítom össze, csendesebb, nyugodtabb idő- — És abba nem fér bele a szakunk Gigivel. Több benne Pálné? Mi? Ezen spórolsz? az elmélyült barátság, mint a Ami nekem örömet okoz? Egy szerelem. Fel-félj ön hozzam, ezresen múlik? jól is érezzük magunkat — Jó, nem bánom. Megka- együtt, de érzem rajta, hogy pod a Pálnét Szerencséd van. rugalmasan el akar szakadni Én is utálom, tőlem. Azt viszont szeretné, — Nahát akkor. Meg vagy hogy a barátságunk azért véve. Most mondhatod a költ- megmaradjom. ségvetést Mit csinálunk a Ebben nincs is hiba. pénzzel? Gyakarlott, összehangolt 'd- — Hat először is... Szóval.. szony ez a miénk, pompás kis j^en. Azt teszem, amit isten a játékokkal, két—három szó- bibliában. Embert teremtek a ból teremtünk olyan helyzetet, képmásomra. Téged, amelyből egy pillanat alatt P® fölvágsz az én mifli­szikrát vet a magasfeszültsé- ómra, de fölvágsz! gű áram. Ilyenkor csak hoz- ~ Csönd legyen! így nem záérek, és ahogy elhúzom a *-ehet tervezni! Folyton bele- kezem, máris sziszegve-sishí* gagyogsz itt nékem, aztán ki- regve, kékes-lila fénnyel vib- diliének a gondolatmenetből, rál köztünk az ív. Gyakorlat Na- Szóval, egy: az összes ru­kérdése. hádat a Vicának ajándékozod. Ha udvarolok valakinek, Persze azon kívül, ami rajtad féltékeny. De erről nem sokat van. Nem járkálhatok egy beszélünk. Ha lehet, tartjuk a Pucér nővel az utcán, megállapodást, mindketten — Miért, azt hiszed, nem szabadok vagyunk. néznének meg? Együtt nem ment, külön se, — Engedd meg, hogy erre most próbálunk valami közép- 00 válaszoljak. Kettő: taxin utat. Van, hogy sikerül, van, de a Váci utcába. Három: tel- hogy nem. jesen új gardróbot kapsz, ci­Tegnap is ülünk a Metro- Pőket, táskákat, fehérneműt, pol gyors-étteremben, Gigi mindent. Apró kis cuccokat beleszúrja a villát a túróscsu- is. A részletek nagyon fonto- szába, nagyon szereti, aztán, sak. Topis vagy fiam, ebben mielőtt még bekapná a fala- az ócska ballonban október tot, megszólal. végén. — Ha holnap öttalálatom — De a zöld teddiberemet.. van, megveszlek. Az testvérek — Egy szót se! Az is a Vi- között is egymillió. cáé. Majd adsz neki kétszáz­— Egymillióért megkaphatsz hatvanat, hogy kihozza a za­— mondom kegyesen. dból. — Igen, de anyakönyweze- — Egye fene. öltözködés­tőstül, meg akkor minden 1*®* 3® ízlésed van. , lesz, fehér csipkeruha, uszály, — Nem, majd hagyom, hogy fátyol és a Pálnét elhívom a magad gusztusa szerint vá- nyoszolyólánynak, hogy tartsa sárolj be. Jól is néznénk ki. a sleppet. — Miért? A barna antilopot Pálné a gondnoknő a gyár- * én vettem egyedül. Talán ban, Gigi utálja, mert egyszer nem 3Ó? ki akarta rúgatni. — Az az egy. Azt is én mu­— Majd fütyül az neked el- tattam neked egy körúti kira­jőmni. kathan. — Miért ne? Kap egy ez- Később a kőrúton mentünk, rest. Annyiért neki is meg- A Barcsay utca sarkán egy­éri, nekem is. szercsak megáll.^ — Te csak ne szórd nekem . Látod, te őrült? Nincs a pénzt. Nem olyan sok az a 18 lottószelvényem. millió. Aztán megyünk tovább. Er­— Ki nyeri a pénzt? Te, re nem felelek. Világos, hogy vagy én? Akkor meg mit jár hazudik. A lottószelvény ott a szád? van a pénztárcája kis rekeszé­— Vége. Kész. Csinálj a ben. Tudom. Tegnap kutattam millióiddal, amit akarsz, a táskájában. (Takács Imre rajza) TOLDALAGI PÁL: A RÉGI ÉDEN Emlékeiben elkalandozott, s időnként arra felfigyelt, hogy a történtek, tettek, emberek mögött valahol ott van az a kert, ifjúságának kertje mindig, frissen és készen arra is, hogy felüdítsen; a magas hó és az árvácska egyként mind azt jelentik: „Mindig is szeretnénk, hogy közeledben, benned éljünk, hátha ez megerősít, vagy vigasztalásra szorulva felderít”. Az éden a régi kert volt számára; a szégyen róla ilyenkor lefoszlott, és újra elindult megváltozva, megújulva. Heinrich Böll: Az én drága lábam Most adódott egy lehetőség. Írást kaptam, hogy menjek el a hivatalba, és én el is men­tem. Nagyon kedvesen fogad­tak. Elővették a kartotékomat, és azt mondták: „Hm”. Mire ráfeleltem, hogy: „Hm”. „Melyik láb?” — kérdezte a hivatalnok. „A jobb”. „Egészen?” „Egészen.” „Hm”, mondta újból. Az­után egy halom cédula kö­zött keresgélt. Közben székkel kínált. Jól esett, mert köny- nyen belefáradok az állásba. Végre megtalálta a megfe­lelőnek látszó cédulát. „Azt hiszem”, szólalt meg, „ez magának való. Kellemes munka. Ülő foglalkozás. Cipő- tisztító a Köztársaság téri il­lemhelyen. Na, hogy tetszik?” „Nem tudok cipőt tisztítani. Mindig mondták, hogy milyen rosszul pucolok cipőt.” „Azt meg lehet tanulni”, je­gyezte meg a hivatalnak. „Mindent meg lehet tanulni. Német embernek semmi sem probléma. Ha akarja, elvégez­het egy ingyenes tanfolya­mot.” „Hm”, dünnyögtem. „Tehát megfelel?” „Nem”, mondtam, „nem vállalom. Magasabb járadékot akarok”. „Megbolondult?” — kérdezte szelíd hangon és mosolygott. „Nem bolondultam meg. de senki sem pótolhatja a lába­mat. Még cigarettát sem hagynak árulni.” A férfi hátradőlt a székében és mély lélegzetet vett. „Kedves barátom", kezdte, „a maga lába egy átkozottul drága láb. Ahogy látom 29 éves és a lábától eltekintve makk egészséges. Akár a het­venéves kort is megérheti. Te­hát számítsa ki, kérem: havi hetven márka, tizenkétszer egy évben, vagyis 41x12x70. Szóval ezt számítsa ki kama­tok nélkül, és ne felejtse el, hogy a maga lába nem az egyetlen láb. Mint ahogy nem az egyetlen, aki valószínűleg sokáig fog élni. És ezek után járadékemelésről beszél! Bo­csássa meg, de ez őrültség.” „Uram”, mondtam szintén hátradőlve a széken és léleg­zetet véve, „úgy gondolom, hogy ön nagyon lebecsüli a lábamat. A lábam sokkal drá­gább. Ahogy mondta, ez egy átkozottul drága láb. Különö­sen, ha tekintetbe vesszük, hogy nemcsak fizikailag, de agyilag is teljesen egészséges vagyok. Hallgasson ide.” „Kérem, nagyon kevés az időm.” „Azért figyeljen csak egy ki­csit!” — folytattam „A lábam megmentette az életét egy csomó embernek, akik ma szép nyugdíjat élveznek. Ügy történt a dolog, hogy előretolt állásban feküdtem. Az volt a feladatom, tartsam szemmel az ellenséget, és je­lezzem, ha jönnek, hogy a többiek időben visszavonul­hassanak. A vezérkar már csomagolt, de nem akarta idő előtt feladni állását. Tulaj­donképpen ketten voltunk őr­ségen, de a társamat agyonlőtték, úgy hogy ő már nem kerül pénzbe. Nős volt ugyan, de a felesége egészsé­ges és tud dolgozni. Ezt tehát nagyon olcsón megúszták. Még csak négy hete volt ka­tona, hát mindössze egy leve­lezőlapba, meg egy kis ko­miszkenyérbe került. Derék fickó volt, időben hagyta ma­gát agyonlőni. Így egyedül maradtam az állásban. Fél­tem, hideg is volt, s éppen ke­reket akartam oldani, ami­kor. . „Nagyon kevés az időm”, is­mételte a férfi és elkezdte ke­resgélni a ceruzáját. „Csak hallgasson végig”, mondtam, „most jön a java. Szóval, éppen kúszni akartam hátrafelé, amikor megtörtént ez a dolog a lábammal. Mivel ilyenformán fekve kellett ma­radnom, gondoltam, most le­adom a'drótot. Ügy Is tettem, és így mindenild megpucolt. Először az ezred, azután a zászlóalj, majd az egész had­osztály, szépen sorjában, aho­gyan illik. Az egészben csak az volt a kellemetlen, hogy elfelejtettek magukkal vinni, mert annyira siettek. Érti? Ha meggondolom, igazán ostoba ügy, mert ha nem veszítem el a lábamat, most halott volna a generális, az ezredes, az őr­nagy, meg a többiek és nem kellene nekik nyugdíjat fizet­ni. Most számítsa ki mibe ke­rül a lábam. A tábornok 52 éves, az ezredes 48, és az őr­nagy 50. Mindannyian egész­ségesek és, katonai életmódjuk mellett legalább 80 évesek lesz­nek, mint Hindenburg. Ez te­hát annyi mint: 160x12x30, mert átlagban nyugodtan ve­hetünk harmincait, nemde? A lábam így tényleg nagyon drága láb lett, egyike a leg­drágábbaknak, amit el lehet képzelni. Világos? Mert erről van szó.” „Maga mégis bolond”, mondta a férfi. „Nem én”, feleltem, „nem vagyok őrült, hanem testben, s lélekben sajnos, teljesen egészséges, és kár, hogy nem lőttek agyon néhány perccel korábban, mielőtt ez a dolog történt a lábammal. Sok pénzt takarítottunk volna meg.” „Szóval, elfogadja az ál­lást?” — kérdezte a férfi. „Nem”, mondtam és ott­hagytam. Boldog Balázs fordítása

Next

/
Thumbnails
Contents