Nógrád. 1971. augusztus (27. évfolyam. 180-204. szám)

1971-08-08 / 186. szám

Viharos éjszaka, toronydaruval

CSAK egy hétig tartott a nyaralásom. Ha egyáltalán nyaralásnak lehet nevezni, amikor valaki nyolc órán keresztül szaladgál az asztalok körül a tányérokkal és poharakkal megrakott tálcával egv narmadosztályú étteremben, hogy a nap fennmaradó tizenhat óráját a Balaton mellett tölthesse.

Már a harmadik napon összevesztem a főnökkel. Záróra után nyújtotta a markát. Mondtam neki: nem azért talpaltam egész nap, hogy «• borravalót az ő zsebébe tömjem. Látni kellett volna azt a fejet. Kékült, zöldült hápogott. Azt hittem akkorát fog ordítani, hogy a légypettyes csillárok is beleremegnek, de meglepetésemre egyetlen hang sem jött ki a torkán. Tágra meresztette a szemét, mint aki nem akar hinni a fülének. Pár pillanatig úgy látszott már-már megszólal, de végül is szó nélkül sarkon fordult.

Petyó, egy szőke, cingár kiszolgálófiú sajnálkozva súgta oda, amikor elment mellettem.

— Akár szedheted a sátorfádat. Kellett ez neked?

Másnap a kezembe nyomták a munkakönyvemet. Mehetek. Fel is út, le is út- Hogy miért, senki sem tartozik magyarázattal. A próbaidőn belül a munkaadónak joga van minden különösebb indoklás nélkül megszűntet" ni a dolgozó munkaviszanyát. Jogilag minden a legnagyobb rendben van. Nincs mit tenni. Le kell nyelni á békát. Még egy hétpróbás ügyvéd sem tudná bebizonyítani, hogy méltánytalanság történt. Ha valaki vizsgálódni kezdene, a főnök nemcsak kivágná magát a kutyaszorítóból, esetleg még föl is magasztosulna. Glória a feje fölé. ö lenne a megvesztegethetetlen, a szent, akit alávaló emberek nem átallották megrágalmazni. De az igazság győzedelmeskedett.

Még három napig maradtam a kis balatoni üdülőhelyen. Ennyire futotta a szünidei keresetemből. Az albérletet nem tudtam volna tovább fizetni. Attól meg elment a kedvem, hogy nyakamba szedjem a környéket és megpróbáljak új munkahelyet találni. Már előre magam előtt láttam a visszautasító, vagy elnézően, esetleg sajnálkozva mosolygó arcokat. Vállvonogatás. Széttáruló karok. Sajnos, most éppen nincs felvétel, fiatalember. Miért nem jött korábban? Tegnapelőtt még vettünk fel egy kisegítőt.

A házigazdám ugyan, marasztalt, maradjak csak nyu- •godtan, ha nincs is pénzem. Úgyis egyedül él, igazán nem zavarom. Éjszaka különben sincsen soha otthon, hiszen éjjeliőr, aki akkor kel, amikor mások a lefekvéshez készülődnek.

Már majdnem belementem a dologba, de akkor történt valami, ami megijesztett.

A házigazdám egészen különleges figura volt. Hosszú időn keresztül tudott mozdulatlanul ülni egy-egy fahasábon, üveges szemében ilyenkor az élet legparányibb jelét sem lehetett észrevenni. Néha érthetelen szavakat motyogott maga elé, s amikor elmentem mellette, még véletlenül sem vette észre a jelenlétemet. De ebben még semmi különös és rendkívüli nincsen. Ilyesmi a magányhoz szokott idős emberekkel gyakran előfordul. Ennél sokkal inkább nyugtalanságot keltett az emberben külső megjelenése. Néhány méter távolságból a felületes szemlélődő csak annyit látott, hogy apró termetű, vézna emberke, aki annyira szürke és semmitmondó jelenség, annyira beleolvad a háttérbe, annyira nincsen rajta semmi, amibe megkapaszkodhatna a tekintet, hogy észre sem lehet venni. Ahogy az út porában heverő kavicsról sem veszünk tudomást.

Egészen más benyomást keltett közelről. Kis madárfeje valójában nem volt csúnya, a részek azonban furcsa ellentmondásba keveredtek egymással. Az első pillanatban ez sem tűnt föl, csak többszöri együttlét után. Eleinte ezért nem tudtam magyarázatát adni, miért érzem olyan nyugtalanítónak a jelenlétét. A részletek fokozatosan, egymás után kezdtek külön életet élni az arcon. Beszélgetés közben egyszer csak azt vette észre az ember, hogy az egyik és másik rész nem illik össze. Később újabb és újabb részletek különültek el egymástól. Mintha az egyiket innen, a másikat onnan kérték volna kölcsön. Végül úgy látszott, hogy egyetlen egy sincs közöttük, ami az öregembernek sajátja lenne.

A NAGY kampós orr

alatt kétségbeejtően kicsi, ellipszis alakú, ráncba húzódó száj ült. Keskeny, körbe futó csík, csupán sarkok nélkül. Száz ránc fölül, száz ránc alul. Mintha nem is egy ember szája, hanem egy degeszre tömött dohányzacskó szorosan bekötött nyílása lenne. Pontosan úgy nézett ki, mintha mindig csücsörítene. Egymáshoz közel álló, apró, mélyen ülő szeme bántóan szúrósnak tűnt, míg nagy elálló füle olyan szelíd embernek mutatta, aki a légynek sem tudna ártani. Az őszes, sörte hajat hordó, széles fejtető és a keskeny arc is feleselni látszottak egymással.

De ezekkel a tulajdonságaival még meg tudtam volna barátkozni. Talán még ahhoz is kedvet kapok, hogy újra munkát vállaljak valahol, ne kelljen fizetség nélkül a nyakán élősködnöm, ha nem hu- zakodik elő azzal a történettel.

Az utolsó délután a vízparton csavarogtam, váratlanul lehűlt az idő. A hőmérő higanyszála nemigen mutathatott többet tizennyolc foknál. A hűvös szél borzolta a vizet, ami elriasztotta a nyaralókat a fürdőzéstől. Csak néhány garbópulóveres fiúval és miniszoknyás lánnyal találkoztam a parton. Kavicsokat hajigáltak a vízbe és fölkiabáltak a közeli társasnyaralón dolgozó munkásoknak, akik valami illetlen megjegyzést tettek a lányokra.

Egy házaspár, kicsit távolabb, három év körüli kisfiút húzott maga után. A csöppség minden áron le akart szaladni a vízhez, bizonyára pancsolni szeretett volna benne. Az apa türelmesen lehajolt hozzá, úgy ma. gyarázgatott neki valamit, talán a hidegről, a szép, új ruháról, amit nem szabad bepiszkítani és a nagymamáról, aki már nagyon, de nagyon várja őket.

Néztem az építkezést. Közelében kis fabódé állt. Az én különös házigazdám abba szokott éjszakára behúzódni, a szerszámok közé. Unalmamban többször elolvastam a táblát, tervező, kivitelező, mikor kezdték a munkát, az átadás napja, az építésvezető neve. A nagyméretű salakblokkokból épülő társasnyaraló öt szintjéből még csak kettő készült el. A toronydaru lehor- gasztott fejjel állt a falak mellett, a munkások a magasban az eget kémlelték.

Korán lefeküdtem. Arra még emlékszem, hogy kilenc óra körül kilőtték az első vi harjelző rakétát, de elaludtam mielőtt az égiháború a ház fölé ért. Arra riadtam föl, hogy valaki rázza a vál- lamat. A szobába behallatszott a hullámverés. Éles fénysugár vágott a szemembe, amit nyomban hatalmas dörrenés követett. Ömlött az eső, a szél hullámokban lökte a súlyos víznyalábokat az ablakpárkányra.

— A toronydaru! A toronydaru — nyögte izgatottan az öreg.

— Mi van vele? — kérdeztem álmosan pislogva.

— Elindult — suttogta rekedten.

— Na és? Majd megáll — mondtam és a másik oldalamra akartam fordulni.

— Kelljen már föl, nézze meg, mit csinál! Kelljen már föl, nem érti?

Rosszkedvűen visszafordultam.

— Miért, mit csinál?

Csak vonszolt volna magával. Szemében eszelős fények bújkáltak. Kezdtem félni tőle.

— Hagyjon már engem békén, öreg! — förmedtem rá. — Mi történt? Mit akar? Nem tud értelmesen beszélni?

Ekkor huzakodott elő azzal a történettel, ami mind között a legfurcsább, amit valaha is hallottam.

Mint annyiszor, az öreg tizenegy óra körül behúzódott a kalyibába. Onnan figyelte a közelgő vihart. A környék már teljesen néptelen és csendes volt, csak a hullámok csapdosták a partmenti betonmellvédet. Talán egy időre el is szundított, nem tudja, de pár pillanatnak tetszett és a vihar már dühöngve rázta a fákat. Méteres hullámok ágaskodtak a betonnak, úgy tűnt, mintha még a föld is mozogna. Ügy mondta, éppen kikukkantott az építkezésre, amikor a sötét égboltot kettéhasította egy hatalmas villám, amit több kisebb követett. Éles csattanás és elnyújtott dörgés, s szakadni kezdett az eső. S ekkor a villámok fényénél meglátta, hogy a toronydaru megbillen a szélben és csikorogva megindul a síneken.

Néhány méter után megállt. Hosszú, zsiráfnyakát tétován ingatta, aztán a kötél kígyózni kezdett lefelé a magasból. Körbefolyta az egyik salakblokkot, ami kis idő után engedelmesen felemelkedett a magasba. Himbálózott a félbehagyott két emelet fölött, majd ráhuppant a sima falfelületre, úgy tapadt a többi salakblokkhoz, mintha a legügyesebb mesterek illesztették volna a helyére. S az öregnek még feleszmélni sem maradt ideje, amikor a toronydaru már a második salakblokkot emelte fölfelé.

Az öreg csuromvizesen állt az ágyam mellett.

— Menjen csak vissza nyugodtan — mondtam neki. — Biztosan álmodta az egészet...

REGGEL sietve összepakoltam és elindultam az állomásra. Az épülő társasház közelébe érvé meglepődve láttam, hogy a munkások már a negyedik emeleten dolgoznak. Az építésvezető egykedvűen integetett a daruvezetőnek. Semmi izgatottság nem látszott rajta. A járókelők a pocsolyákat kerülgetve mentek el mellettem.

Március 16

Nyugdíj után az ember naphosszat sütteti magát a nappal, csak ül a patakpartion, nézeget, meditál Beszélgető partner igen ritkán akad, s ha akad is, inkább maga is beszélni akar, nem meghallgatni mások gondiját. Érdemes megfigyelni, menynyire türelmetlenek vagyunk, ha valaki elkezd beszélni magáról, s hosszúra sikeredett a mondlóka. Mi közöm hozzá, morzsolom magamban a néma válaszokat, és mert tényleg semmi közöm hozzá, a hallgató-álarcot sunyin megőrizve, másra figyelek. Olyasmire, ami legalább egy árnyalattal érdekesebb: egy fiúcska szalad a fák alatt, kondenzcsík mered nyílegyenesen az ég felé egy repülőgép után. Vagy egy kopott anyóka kukában búvárkodik.

Magamból indulok ki tehát. Nehéz is régi történetekre figyelni. És, ha még az a történet nem is igazi történet: csak sorsrész, emlékezettöredék. buta gond, vagy ilyesmi.

Március 16. Ez a nap öthat éve foglalkoztat, olyany- nyira, hogy a legtöbbet erre, gondolok. Március 16. De, hogy melyük év március ti- zenhatodika?

Egy bizonyos, a legnagyobb fiam még óvodás volt, s mert korán jött a meleg, kopaszra volt nyírva, rövid ujjú pulóverben ballagott mellettem, lángost kellett neki vennem. Az óvodáig majszolta, s határozottan emlékszem, hogy zöld zoknit húztam a lábára öltöztetéskor. Az óvónő vörös hajú volt, kövér, karja szőrös. Ott kezdődik az emlékezetkihagyás, hogy nem elékszem rá. miért nem mentem rögtön reggel nyolc órakor a munkahelyemre. Mert, hogy nem mentem, az bizonyos. Langyos reggel volt, noha félhős volt az ég, könnyű szél is fújt és én pontosan ellenkező irányba indultam el, mint amerre a munkahelyem volt. Az újság vezércikkének címére is emlékszem, amit menetközben kezemben tartottam : Munikaversennyel a több termelésért. S emlékszem a repedt tollszárra az Íróasztalomon, dél körül meredtem rá, mintha először láttam volna. A telefon hangja dühítően arrogáns volt. többször kerestek, mindig csak hosszú várakozások után vettem fel a hallgatót. És az ebéd paradicsomleves volt, megpörkölt, tejfölös galuskával, s az ebéd utáni ká- ■

vé kicsit zaocos... Ebéd után meg. rettenetesen feszült várakozásban elaludtam az asztalomra borulva, és akkori álomban hallgattam azt az arrogáns telefoncsengést, és valami könnyű kacagást.

Délután a feleségem orvoshoz akart küldeni, azt mondta rosszul nézek ki, valami összeroppant bennem. Nem tudtam megmondaná, mi bajom. Leballagtam ide a kert végébe, a patakhoz, néztem a szürkészöld vizet. Aztán egy vonatrobogás rántott görcsbe. percekig keresgéltem a nagyposta felett maradozó gőzgomolyt.... Elutazott volna valaki, érkezett valaki? El akartam utazni, el kellett utaznom? Még kopárak voltak a gallyak a fákon. Látom a barnásszürke körtefa görcsös vonaglását, a félretaposott gyalogutak a letöredezett járdaszegélyt, a nyomós ivókút körül viháneoló gyerekeket. És emlékszem annak az estének minden percére, ízére, színére, kínjára. De miért emlékszem? Miért tudom, hogy mindez egy március 16-hoz kötődik? Mi volt ez a március 16? Jóra kellene emlékeznem, rosszra? Mi. ért nem jutott eszembe vagy negyven esztendeig, s miért kínoz az utóbbi években?

Vagy csak egyszerűen széni. Ids öregember vagyok, játszik velem a képzeletem, az em. lékezetem? Széttépett film. kockák részletei kinagyítod, nak bennem értelmetlenül? Ez utóbbiakat nem hiszem. Öreg vagyok, de ép eszű. Friss a gondolkodásom ma is. Csak ez a nap! Túl sokat gondolok rá. Jó volna tudni, rájövök-e valaha még. mit takar ez az évszámnélküli dátum: március 16.

Szeretném, ha szép emlék képe tisztulna ki bennem, ha egyszer mégis a többi részletéhez rendeződik a kép...

No. látja! Hát ilyen egy unalmas öregember. Fecseg, fecseg, se vége, se hossza a mondókának. Hm. Ritkán akad beszélgetőpartner, ritkán akad valaki, aki meghallgat...

Erdős István

Utca Balassagyarmaton

(Csikász István rajza)

t

Kő-Szabó Imre:

T alálkoz

ás

8

NÓGRÁD — 1971. augusztus 8„ vasárnap

Simon Lajos a megbeszélt időben az Emkébe ment. Leült. kávét rendelt. Izgatottan várt. A lány késett. Üj ságot kezdett olvasni, mikor Erika megérkezett. Csinosan volt felöltözve. Látszott rajta a gondosság. Készült erre a találkozásra. Piros kendővel átkötve fekete haja, karján orkánkabát.

— Féltem, hogy nem jössz — mondta Simon, és elvette a kabátot a lánytól.

— Olyan messze lakom.

— Iszol valamit?

— Kávét.

Simon rendelt.

— Mesélj, kíváncsi vagyok.

— Inkább kérdezz.

— Jó.

A lány ivott a kávéból.

— Mikor mentél férjhez?

— Tavaly, szeptemberben.

— És már el is váltál?

— Még nem, eljöttem. Nern bírtam én azt.

— Rossz volt?

— Csak a haverok voltak a fontosak.

•— A férjed mivel foglalkozott?

— Sportol.

— Milyen sportágban?

— Bunyózik.

— Menő?

— NB I-es. Válogatott kerettag. Biztos ismered.

— Hogy hívják?

— Tomcsik.

— Nem hallottam még. Szereted azt a sportot? Kicsit durva.

— Az a legjobb benne. Izgalmas. Meg férfisport.

— A férjed férfi volt?

Nem lepte meg a kérdés.

Maga elé nézett.

— Mértékletes — válaszolta.

— Egy héten egyszer?

— Naptárba lehetett volna jegyezni.

— Dolgoztál?

— Nem.

— Mit csináltál otthon egész nap?

— Vásároltam, takarítottam, főztem. Vártam a férjeméket.

Simont meglepte ez a többesszám. Meg is kérdezte.

— Nem értem?

— Egyedül sohasem jött haza. Mindig a haverokkal. Ettek, aztán elmentek.

— Téged nem vitt?

— Ritkán

— Nem volt rossz?

— Eleinte, de megszoktam. Meg volt abban a házban egy másik lány is. Egy különálló villában laktunk. A haverjával bérelték közösen. Az a másik lány a barátjával élt együtt. Nem voltak házasok. Nóri tizenkilenc éves volt, azzal barátkoztam.

— Mást sohasem csináltál?

— Nemigen. Esetleg magnót hallgattam.

Hirtelen csend állt közéjük. Mindketten szomorú arccal néztek a távolba.

— Iszol egy kis szeszt? — kérdezte Simon.

— Kicsit, régen ittam már.

Konyakot rendelt Simon.

Késve hozták. Addig szótla- nok maradtak. Simon nézte a lányt. Szép volt. Sajnálta is. Szemük találkozott. Hosszan nézték egymást.

— Egészségedre! — emelte fel a poharat Simon.

— Kösz! — felelte a lány és ivott. Megrázkódott. — Elszoktam már tőle.

— Miért jöttél el? — kérdezte a lánytól.

— Későn mentem egyszer haza, dolgom volt. Egy régi barátnőmmel találkoztam, akivel együtt laktam az intézetben. Otthon találtam egy idegen nővel, feküdtek az ágyban.

— Mit éreztél?

— Nem tudom, de megtudtam volna ölni.

A pohara után nyúlt és kí* itta egy hajtásra.

— Egy pár napig még ott maradtam. Nem jött haza napokon keresztül. Éreztem, nincs szüksége rám. összecsomagoltam és eljöttem.

Simonra nevetett. Látszott rajta a megkönnyebbülés. Jó volt, hogy elmondhatta.

— Máskor is előfordult, hogy nem jött haza?

— Ritkán. Egyszer elmaradt. Vagy négy napig nem láttam. Nem Is tudtam hol

van. Csak a rendőrség kereste, meg a barátját, Színest.

— Történt valami?

— En nem tudtam semmiről. Állítólag orkánkabátokat loptak, meg magnót, fényképezőgépet. A szájrét ide hozták.

— A rendőrség téged Is faggatott?

— Igazoltattak. Mit keresek itt? — kérdezték. Intézetben a helyem, kiskorú vagyok. Akkor még nem voltam megesküdve vele. Csak ott éltem. A rendőrségen azt mondták, vagy megmondok mindent a SzinesrŐl meg a férjemről, vagy megyek az intézetbe.

— Elárultad őket?

— Nem. Elmentem az intézetbe.

— Meddig voltál ott?

— Tíz hónapig.

— És akkor miért engedtek ki, hisz’ még most sem vagy tizennyolc éves?

— Hozzámentem.

Simon elgondolkozott. Cigarettát vett elő.

— Rágyújtasz?

— Nekem ez nagyon erős. Tervet szoktam szívni, de ritkán.

Simon hozott egy dobozzal.

— Tessék! — és a lány elé tette.

— Nem kellett volna.

— Most jól esik úgy is.

Erika rágyújtott. A füst lassan és egyenletesen töltötte meg a helyiségnek ezt a részét.

— Engedély kellett a házassághoz?

— Persze. Meg is adták, fel is öltöztem. Elmentünk az anyakönyvvezetőhöz, még mir*