Nógrád. 1971. augusztus (27. évfolyam. 180-204. szám)
1971-08-08 / 186. szám
ELKÉSETT NYÁR... F A DÉLUTÁN már szürkeségbe ta’karódzott és a part lassan elnéptelenedett. A für- dőzőktől nyüzsgő Balaton most szelíden álldogált végeláthatatlan medrében és békésen tűrte, hogy a fáradt, de mégis hiú napsugár bíborán tetszelegjen sima tükre felett. Éva, a hosszú hajú fekete lány belefúrta lábát a még langyos homokba és nézte a vizét. A környéken már nem volt senki. Hédi, a szobatárs- nője hívta őt is moziba, de nem ment. — Nem akarok harmadik lenni! — mondta és . Hédi örült is ennek. A távolból még visszakiabált, hogy „koszi”, aztán futva elindult az üdülő felé. Nagyon szerette a magányt Sokszor órákat üldögélt egyedül a szobában otthon is. Szülei azt hitték, hogy tanul, mert a könyv mindig előtte hevert. Pedig ideje nagy részét gondolkodással, elmélkedéssel töltötte. Most is, ahogy a bársonyos vizet nézte, Imrére gondolt, a vőlegényére, ö most otthon maradt, csak vasárnap látogatja meg. Nyár van, sok a munka. Persze Im- • re, aki ügyes kezű gépszerelő hírében állt a faluban, különben is mindig megfogta a munka végét. Nem is nagyon tetszett neki, hogy Éva üdülni megy és főlég az nem, hogy egyedül. De hadd teljen kedve. Az érettségi nagyon megviselte szegényt, ráfér egy kis pihenés. Ha hazajön, úgyis mindjárt munkába áll a tsz-irodán. Mért kell a pénz. Az a négy év is hosszú volt, amíg Éva gimnáziumba járt. Imre már \ nyolcadik után elvette volna, | | de a lány tanulni alkart, A ba- 1 rátnői már régen a tsz-ben dolgoznak, jól is keresnek. Kicsi a falu, kevés a fiatal, szükség' van a munkaerőre a szövetkezetnék Éva meg csak bújta a könyveket, az arca sápadt volt, szinte félelmetesén villant elő nagy, sötét hajlombja alól. De most már vége a tanulásnak. Érettségije jelesre sikerült. [A tanárok szinte könyörögtek szüleinek, engedjék továbbtanulni a lányt Nem szabad elkallódnia. De a szülők másképp döntöttek. És Imre, aki már három éve eljegyezte Évát, nem akart tovább várni. Mire? Lakása, pénze van, a huszonnyolc évé mellé már csak az asszony hiányzik. Meg a kocsi. De ha Éva is dolgozik, hamarosan az is meglesz. HANYATT FEKÜDT a homokban és a sötétedő eget figyelte. Már nem Imrére gondolt, hanem valaki másra. Valaki Olyanra, akire nem lett volna szabad gondolnia. De mégis kellett, mert nem tudott szabadulni attól a kreol bőrű, kék szemű arctól, attól a bátor tekintettől. Úgy nézte őt az a srác már két nap óta, mint egy pajkos kisfiú, aki élvezi, ha rajtakapják valamilyen csínytevésen. Élesen és határozottan kereste Éva tekintetét. És a lány mégsem érezte tolakodónak. Valamiféle megnevezhetetlen szimpátiát keltett benne, amit magának is alig mert bevallani. Hiszen ő már menyasszony. Az Imre menyasszonya és ősszel a felesége lesz. De hát szereti ő Imrét?... Kell, hogy szeresse. Hiszen mindenki azt mondja, hogy olyan rendes fiú. Igaz, kicsit idős hozzá, de „ilyenből lesz a jó férj!” — hajtogatja az anyja is. — Meg aztán nagyon szeret az téged, mindent megtenne érted. Ügy féltett a télen is, amíg a kollégiumban voltál. A barátai meg mindig húzták, bogy „elcsavarják a te nádszál menyasszonyodnak a fejét abban a nagy városban!” — Ha az anyja ilyeneket mondott Éva mindig nevetett és valahogy meg is nyugodott. De most mégis ideges nyugtalanság vett rajta erőt. „Galambom” — így szólította őt Imre a leveleiben. Az osztály- társnői este mindig felolvasták leveleiket a hálóban, hogy megvitassák, elgondolkozzanak, vagy jót derüljenek rajtuk. Éva soha nem mutatta senkinek Imre írásait. Nem akarta, meg nem is merte. Mert mi volt azokban a levelekben? Csupa nagybetű és helyesírási hiba: „.. .Én jól vagyok, Anyám jó van, levágtuk a Disznót, érik az eper.. Ugyan a kék szemű srác hogyan szólítaná őt? Biztosan valami finom, dallamos nevet találna ki. Vagy valami modem megszólítást?... AZ ESTE MÁR teljesen elnyújtózott a Balaton felett Indulni kéne — gondolta Éva, de nem állt fel. Fehér strandköpenyét a vállára terítette, hogy a mohó szúnyogok ne csípjék a bőrét. Hirtelen valaki megfogta a karját. A lány megrezzent. A puha homokon nem hallotta a lépteket. Felnézett... és ő volt. A kék szemű srác, akire nem szabad gondolnia. És most itt áll fölötte. túsz is volt. Nem esketett ösz- sze. Hiányzott a legfelsőbb gyámhatóság engedélye. Elkomorodott. Mélyet szívott a cigarettából. Nézte a parazsat, a kígyózva felszálló füstöt. Halkan beszélt. — Otthonra vágytam. Sohasem volt otthonom. Azért is mentem bele ebbe a házasságba. — A szüleid? — Apám Komlón él. Az anyám? Akkor találkoztam vele utoljára, mikor elmaradt az esküvőnk. Elrohantam, beleültem egy taxiba és pont az anyám vezette. — Taxisofőr? Igen. — Mit szólt? — Semmit. Megkérdezte hová vigyen, mi ez a maskara rajtam, meg hogy vagyok? Simon vigasztalni akarta a lányt, de hirtelen nem tudta mit mondjon. — Hová mentél akkor? Haza, az apámhoz. Egy időre jó lesz ott is, gondoltam. De nem volt jó. Apám egy másik nővel élt Az pedig féltékeny volt rám. Jobbnak láttam eljönni. *— Visszajöttél? — Igen. A férjemhez. Aztán megjött az engedély és összeházasodtunk. — Most mit csinálsz? — Dolgozom, még egy hónapig. — Aztán? — Megyek a Balcsira. Van egy srácom. A Club-bárban pincér, ritkán ér rá. Elhatároztuk, lemegyünk a nyárra. A Vendéglátóiparhoz. Egy kicsit megszedjük magunkat. — Komoly? — Nem tudom. Figyelmes, törődik velem. Jobb mint a férjemmel. — Hány éves voltál mikor eljöttél otthonról? — Tizenhárom, vagy még annyi sem. — Hossz volt Otthon? — Örökös veszekedés meg verekedés. Az apám bányász. Sikta után mindig részegen jött haza. összevesztek. Megverte az anyámat. Az anyám meg idegen pacákokat tartott. Mindig csak sírtam. El akartam szökni. Az apám megsejtette. Bezárt. Négy napig voltam a négy fal között. Mikor hazajött, azt mondtam lemegyek a boltba kenyérért, nincs itthon. Adott egy százast, siessek. Figyelt az ablakból. Én meg elutaztam Pestre a rokonokhoz. Többé nem is mentem vissza. Simon összeszorította a fogát, mélyet lélegzett. Ügy érezte levegöhiányban szenved és megfullad. „Szép vagy, mindig is tetszettél. Szegénykém. Milyen nehezen tud kiharcolni magának egy kis boldogságot” — gondolkozott Simon Lajos. — Hány óra már? — kérdezte a lány. — Még csak tizenegy. Sietsz ? — Fél egyre egy sráchoz megyek. Filmezek. — Filmezel? — Igen. Egy filmes srác vizsgafilmjében szerepelek. — Mit játszol a filmben? — Égy lányt, 'akit felszednek az országúton. Az autós fiú festő. Felvisz a lakására, Modellt állok neki, szerelem kezdődik, de engem a festővel autóbaleset ér. A festő meghal. — Álmodozunk, ábrándozunk? — szólalt meg a fiú. És mielőtt Éva válaszolhatott volna, már nyújtotta is a kezét: — Molnár Gábor vagyok, harmadéves magyar—latin szakos az „ötvösről”. Elnézést kérek, hogy csak így betörtem a magányába, azaz, jobban hangzik így, magányodba. Már régóta néztelek a szemközti pádról. Közben egy Heine-vers jutott az eszembe. „A hajad olyan fekete, a ruhád oly fehér, az ifjúság ígérete az élettel felér...” — Á, bolond vagyok! Csak nyomom a lírát és azt se tudom, kivagy. — Éva — mondta halkan a lány. De hát miért nem küldi el? Hagyja, hogy csak úgy leszólítsák? Hiszen ő már... — Nincs rajtam a gyűrű! — dobbant meg a szíve. A strandra sose hozta magával. — Nem szégyened magad? Gondolj Imrére!!!... Igen, Imrére gondolt, de Gábort mégsem küldte el. Csak ült tovább maga elé meredve és várta, hogy az a másik beszéljen. Mert olyan jó volt hallgatni __ És Gábor beszélt Az „Ötvösről”, a haverokról a kóter- ban, a viharról, ami feldöntötte a sátrat az elmúlt éjjel, a barackfáról, amelyet már kétszer dézsmáltak meg, az autóstoppról, az eltörött konzerv- nyitóról és ki tudja még mi mindenről. Közben aprócska kavicsokat dobált a vízbe és figyelte Évát, aki még mindig csak hallgatott. — Miért nem szólsz semmit, Vicus? Ha untatlak, nyugodtan küldj el „patikába”! — Á, dehogy, csak mondd, nagyon érdekes! Nagyon érdekes. Hát mit akar most 6 tulajdonképpen? Ki akar kezdeni ezzel a sráccal komoly menyasszony létére? Miért nem küldte el, hisz’ éppen az előbb mondta, hogy el is menne?! És ő még biztatta, hogy beszéljen. Minek, miről? Mindegy. És azt mondta, hogy Vica. Így még senki se szólította. Csak ő nevezte így a játékbabáját, amikor az Egri csillagokat olvasta. De az már régen volt. GÁBOR HAZAK lS ÉRTE. Lassan, andalogva haladtak a sötét sétányon a meleg lehel- letű lombok alatt. A fiú megfogta a kezét és Éva nem ellenkezett. Vőlegényével mindig karonfogva ment, mert Imre gyerekesnek tartotta a kézfogást. — Ma mit vesztek fel? — A modell-részt. Tegnap már próbáltuk. — Nem voltál zavarban? — Ö, nem. ök filmesek, más szemmel nézik ... Simon elmerült a gondolataiban. Nem hallotta, mit mond a lány. Visszaemléke- zett. „Két évvel ezelőtt, sokszor találkoztam vele. Moziba vittem, Már akkor nagyon szép volt. Egyszer megkérdezte: — Mit akarsz tőlem? — Meglepett a kérdése. — Semmit sem, hisz’ te még olyan gyerek vagy. Nem elég, ha a barátomnak nevezlek? Igazi barát vagy. Kész vagyok segíteni neked mindenben. És jól érezem magam veled. — Többet nem láttam. Hiába kerestem. Meg sem csókoltam, egyszer sem. Vagy a szeretőmnek kellett volna lenni? — Nem, azt mégsem. És most vetkőzik. Idegenek előtt. Egyedül van. Sajnáljam vagy segítsek rajta? Vagy az akkori mulasztásomat pótoljam? — Nem volna szép tőlem.” Nem tudott dönteni. A lány látta, hogy töpreng. — Szeretnék még veled találkozni. — Mikor? — kérdezte Simon bizonytalanul. — Nem tudom. A filmezés, meg a balatoni út egyelőre leköti az időmet, de majd írok neked. Ott laksz még? — Igen. — Jó, hogy elmondtam neked, te mindig megértő voltál. — Simon érezte, akart valamit mondani. A lány felállt, megölelte a fiút és kisietett az utcára. Simon Lajos zavartan nézett utána. — Jársz valakivel? —■ kérdezte a fiú. — Miért? — Igazad van, mi közöm hozzá. — Nem járok senkivel. Ezt most miért mondta? Miért hazudott? Van ennek értelme? Jó volna most elszaladni, el-el, messzire, ahol senki nincs és semmit nem kérdeznek. Mert úgyse tudna válaszolni. Nem tudna és nem is akar. Már kiértek az útra, közel jártak az üdülőhöz. Gábor vörös futórózsát tépett egy kihajló bokorról és közben megszórta az ujját. Sajnálatkeltő képet vágott, de látva sikertelenségét, hős tenorral hasított bele a csendes éjszakába: „Véremet ontom érted. ..” Erre már Éva is nevetett,. Lehajolt a földre ejtett virágért és a hajába tűzte. De ott sehogyan sem akart megmaradni. Így aztán engedélyt kérve lovagjától, végül is a zsebébe tette. Közben Imre tizennyolc szál vörös szegfűjére gondolt, amit a sszalag- avatóra kapott tőle. A lányok nagyon irigyelték, pedig ő szívesen odaadta volna bármelyiknek. De ezt a szál rószát... Elértek az üdülőhöz. Gábor át akarta fogni a vállát, de Éva kisiklott a keze alól. — Látlak holnap? — kérdezte a fiú. — Kilenckor megyünk a Strandra! — Várlak!!! Évét távirat fogadta szobájában. Imre küldte, hogy holnap leugrik a Balcsihoz, mert sikerült kocsit szereznie a havertól. Ott várja majd Évát a strand bejáratánál. Szép, napos reggelre virradt a másnap. Éva, aki alig aludt valamit az éjjel. Hédivel elindult a szokásos fürdőzésre. Szobatársnője vidáman mesélte esti élményét, de ő most nem tudott odafigyelni. Minden lépésnél egyre fájóbban hasított bele a gyötrő kétségbeesés. Mit tegyen? Szakítson Imrével? Már látta is a falu megvető tekintetét, élükön az anyjával. Kitagadná, megvetné mindenki. És kicsoda ez a Gábor? Még alig ismeri.:. Érdemes lenne miatta mindent felrúgni, szétszaggatni? De hát a szüleinek is meg kell érteniük, hogy az ő boldogsága... Boldogság ? legyirrtene az anyja. Ezt is azokból az össze-vissza könyvekből tanulod. Szép család, Jő férj, ez kell neked. Akkor majd nem lesz időd ábrándozni. És hátha igaza van az anyjának?! Mit ért még ő az élethez, a jövőhöz... Imre már türelmetlenül várta. Mielőtt megcsókolták egymást, Éva riadtan körülnézett, Gábort kereste. — Híztál — jegyezte meg Imre. — De a gyűrű miért nincs rajtad? — Itt van a táskámban, csak a fürdés miatt.., Ügyetlenül ujjára húzta a vastag, csillogó gyűrűt. Ekkor gyors léptekkel magas, kreol bőrű, kékszemű fiú haladt el, mellettük. — Nagyon megbámult téged ez a fickó — mondta Imre. — Ügy rohan, mint aki elkésett . valahonnan. — IGEN — motyogta Éva... Belekarolt Imrébe és lassan elindultak az égszínkékben ragyogó Balaton felé. Horváth Mária MEZEr ANDRÁS: Ég felé emelt karral < Búcsúzom ettől a fától, szépséges magányától, mintha egy erdő állna, úgy, zúg, zeng minden ága. Ég felé emelt karral szólal mezőny! kardal gerincén áramolva tombol, kitárulkozva. Hangok, karok és ágak hallani: allelujáznak. Én sem állhatok szebben: ember az éggel szemben. Karomat öröm nyújtja. - ereim szökőkútja nem lehet láthatatlan — állok kivághatatlan. Zománc és színesfém-kompozíció vázlatterve (Takács Imre rajza) Balázs János versei KÉPEIM • • Képeim rakáson hallgatnak; összekapaszkodva. Sokszor széthányja őket a kíváncsiság sodra: egyiket lökik oldalt, a másikat taszítják hasra, a harmadikat elnézik hosszan és emelik magasra. Ez nagyon szép! Mondják, de ugyanaz valahány. Ennyi sok kép hogy teremhetett a szűk térnek szegényes talaján?! MÉG SOHA... Még soha se mondtam5 tévedni én is szoktam, mert nincsen olyan cselekvésbeli megnyilvánulás, amelyben ne bújna meg tévedés vagy ilyenforma más. Sok ember azért szereti nagyon önmagát í s azért imádja szép cselekvéseit, mert tévedésnek minősíti a kétes érdeket: itt az igazság az is lehet, hogy én is tévedek! BARANYI FERENC: Amit föld növelt fel Az kellene: figyelni arra, ahogy a szél a fát csavarja,' s kilesni — míg a vihar rángat —: titkát a mozgó maradásnak. Az kellene: hajlongó törzsek alatt megsúgni a rögöknek, hogy csel csupán a fenti lengés, fog a gyökér — ezer eres kéz. Az kellene: hajszálgyökérzet összerejét hogy egyre érezd, hogy földbe fogódzó ideggel kötődjön, amit föld növelt fel. Az kellene. De nézd csak őt! Lám, suhan a szelek-szabta pályán, gyökértelenül, buta dacban, és büszkén, hogy hajlíthatatlan': I GYURKOVICS TIBOR: Mit mondanék Mit mondanék, ha erre jönnél, mit mondok majd, ha erre jössz, ha illatozol, mint a gyömbér, és arcodon ragyog a szösz, ha eljössz és azt mondod: este erre vezet az utam el, te addig menj be a terembe, hogy ne lehessen semmi jel, fordulj meg, támaszkodj a falnak, és zárd le fényes szemedet, tartsd vissza kényszerű hatalmad, míg házad előtt elmegyek. NÖGRÁD — 1971. augusztus 8., vasárnap 9
