Nógrád. 1971. augusztus (27. évfolyam. 180-204. szám)
1971-08-29 / 203. szám
T Évadnyitás Szolnokon Minden színházi évad valójában kétszer kezdődik: először a „színészbe jár ók” kapui nyílnak meg, s a társulati ülésekkel a szakmabeliek számára megkezdődik az intenzív alkotómunka szakasza, melynek eredményeképpen néhány héttel később felgördülhet a függöny a közönség előtt is. Salgótarján mindegyre növekvő színházi törzsközönsége legnagyobb érdeklődéssel — természetszerűen — a szolnoki Szigligeti Színház kulisszái mögül „kiszivárgó” hi- reket, terveket kíséri, hiszen a színház az 1971/72-es évad során immár ötödször mutatja be teljes repertoárját városunkban. E jogos várakozás tudatában Vass Károly igazgató, — aki az elmúlt évad derekán került a Szigligeti Színház élére — évadnyitó programbeszédében kiemelten foglalkozott a salgótarjáni vendégszereplések új vonásaival is. Mit láthat a néző — szolnoki és salgótarjáni egyaránt — az új főrendezővel, Székely Gáborral, valamint — Agárdi Ilona, Büros Gyöngyi, Csomós Mari és Peczkai Endre személyében — új tagokkal erősödött társulat előadásában a most induló évadban? A színház műsortervének az irodalmi igényesség a fő jellemzője, A program gerincét alkotó 'klasszikus (Sophokles: Antigone, Csehov: Sirály) és modern (B. Shaw: A megtört szivek háza, Brecht: A kaukázusi kréta,kör) művek a világ drámairodalmáDemény Ottó : VÁ Z L A T Vésd egy agyagtáblára — engedetlen vágyóik — törd össze és felejtsd el de a cserepek megmaradnak nézésedben egy töredék egy szó kezed mozdulatában amikor átsétálsz a parkon nem arra mész amerről hívnak ment lassan érik be a tett mert a kín bűbájos varázslat mert ma még halogató s elront mindent a magyarázat ha tudnád hogyan tudsz szeretni ha ismernéd szépségedet légy engedelmes szót fogadni majd jó lesz, ma még nem lehet Csendélet, hallal (Pataki József rajza) nak legjavát reprezentálják. Ősbemutatóként — a mai magyar dráma képviseletében — kerül színre Maróti hajós: „Az utolsó utáni éjszaka” című drámája, valamint egy zenés szatíra: „A csirkefogó” címmel, melynek alapanyagát — tehetséges színházi íróként is tisztelt — Csurka István szolgáltatja. A további zenés darabok közül egy — tekintettel a közelgő Mik- száth-évfordulóra — több színház által is bemutatásra szánt musical: a Farkas Ferenc megzenésítette „Noszty fiú” emelkedik ki. A műsor másik jellegzetessége, hogy a műfajilag sok színű, dráma, tragédia, színmű, vígjáték, szatíra széles rétegek igényeit kielégíteni szándékozó darabokat egyazon problémakör (a szubjektum és a társadalom, az egyéni és a közösségi érdek viszonya) variánsai szinte szerves egységgé ötvözik. E gazdag programot a salgótarjáni közönség — a tervek szerint — növekvő előadásszámban tekintheti meg, ugyanis az eddigi gyakorlat szerinti — produkcióként! — kétnapos vendégszereplés háromnapossá bővül. Az elmúlt évadban a Szigligeti Színház tizenegy produkcióját harminc előadásban mutatta be a József Attila Művelődési Központ színpadán, az idén kilenc mű mintegy negyvenötven előadásban szólhat a közönséghez. Űj színfoltja e színházi programnak, hogy Fényes Szabolcs „Maya” című népszerű nagyoperettjét előbb láthatják a tarjáni nézők, mint a szolnokiak, hiszen a premierre városunkban kerül sor október 19-én. Mindezen túl a színház mesz- szemenő segítséget ígért és nyújt a helyi közönségszervező tevékenységhez, propagandamunkához is. Kétségtelen, hogy a szolnoki színház az elmúlt évek során a rendszeres — nem kis gonddal járó — tumézás vállalásával jelentős tényezője lett városunk kulturális életének. E küldetés elismeréseként a Salgótarjáni városi Tanács a Szigligeti Színházat az elmúlt évad végén emlékplakettel tüntette ki. A kitüntetés, úgy tűnik, a kapcsosatok tovább bővítésére sarkallja a színházat, s valóban második otthonának tekinti Salgótarjánt. Csongrády Béla Vihar után te (Farkas András rajza) Népművelő a falun A kultúra, a műveltség a társadalom fontos, produktív erejéhez tartozik, a gazdasági növekedés és a társadalmi haladás egyik alapvető követelménye. Ezért a szocializmus építésének folyamatában annak részeként kell értelmezni a személyiség szocialista formálását, alakítását, a marxista—leninista eszmék meghonosítását a tömegek között. Ez a célkitűzés egyértelmű, világos és összhangban áll a társadalom általános fejlődésének igényéveik A megvalósítást azonban több ellentmondás gátolja. Plakátfestők vagy igazgatók ? Az egyik ilyen ellentmondás : művelődési intézményeink korszerűtlensége. A művelődési otthonok jelentős része a régi népművelési koncepciónak megfelelően épült, kisebb termek nélkül és így szakköri és klubfoglalkozások számára, a népművelés új formáinak meghonosítására alkalmatlanok. A két évvel ezelőtti A napokban felkereste szerkesztő" ségünket egy idén érettségizett kislány, hogy segítségünket kérje elhelyezéséhez. Mint elmondotta, négy- vagy hatórás munkát keres, olyat, amely reggel kezdődik, nem fizikai munka, de azért számolással sem jár (mert a matematika mindig gyengéje volt!) és ahol jól fizetnek. Elmondtuk neki, hogy egy szimpla érettségivel túl igényes, majd ha beáll dolgozni, rájön, hogy az élet nem ilyen könnyed dolog, azonkívül a szorgalmas munka egyébként is az élet értelme. Jót nevetett az erkölcsi prédikáción és elmondotta, hogy ő jelenleg is állásban van, csakhogy egy nagyközségben dolgozik és szeretne mielőbb városba kerülni, mert úgy érzi, ott jobban megtalálná helyét, még ha utazgatni is kell hozzá. Most már arról kezdtük faggatni, hogy mik a tapasztalatai a munkahelyén. Kiderült, hogy az eltelt két hónap alatt még egy tűt sem tett arrébb, egyetlen egyszer fordult elő, hogy az egyik szobatársa megkérte: számoljon utána egy rövid összeadást. Az egész jelenségből arra következtet: őt csupán „négernek” vették föl, hogy alacsony fizetésével javítsa a bérek átlagát. De az is lehet, mondta, hogy mindenki így lóg. Hiszen volt ő már nyári fizikai munkán is és az idős munkások minduntalan arra biztatták, hogy lopja a napot. Kérdeztük, miért nem fordult a főnökhöz. A válasz: vagy nem volt otthon, vagy nem lehetett bejutni hozzá. Akkor miért nem fordult egy idősebb munkatárshoz. Kiderült, hogy ezt is megtette. De a férfi, aki korát tekintve a dédnagyapja lehetne, csak nevetett és különböző illetlen helyeken simogatni kezdte és azt mondta: „Tehát unatkozol, kicsikém?! Mért nem szóltál előbb?” Nem véletlen tehát, hogy a kislány munkahelyet keres, de az sem, hogy oly sokoldalúak, merészek az igényei, így látta, ilyenek a tapasztalatai, azt hiszi, hogy mindenütt csak a fizetésért Vasárnapi jegyzet A példa járnak be. Illetve nem egészen ez a véleménye, mert a szüleit szerencsétlennek tartja. Édesapjának keményen meg kell dolgoznia a bányában, édesanyjának is a tsz-irodán. (Ha ügyesebbek lennének, vélte, akkor találnának olyan helyet, ahol semmit se kell csinálni és jobban is fizetnék!) Vajon hibáztathatjuk-e a lányt téves és különc véleményéért? Azt hiszem, egyöntetűen felmenthetjük a vétkesség vádja alól, viszont annál inkább elítélhetjük azokat a felnőtteket, akik a példát, az okot szolgáltatták a véleményformáláshoz. Nem ő ugyanis az egyetlen, akinek ilyen rossz véleménye alakult ki a munkáról és a felnőttekről. Már más fiatalok panaszát is hallottuk, hogy a nyári munkán a felnőttek azért szidták le őket, mert annyira törik magukat. Ilyeneket mondtak: „Holnap is nap lesz.”... „Senki se végzi el helyettünk.” ... „Ezért senki sem fizet.” (Ez az utóbbi megjegyzés árra szolgált, hogy nem borravalós vagy maszek munka, ezért csak a fizetésüket kapják meg, s így közömbös, hogyan dolgoznak.) Nem mindegy ugyanis, hogy a fiatalok, akik az iskola padjai között any- nyit hallanak az építés szép terveiről, a nagy feladatokról, a munkás öntudatról, a szocialista munkaversenyről — mit tapasztalnak kilépve az életbe. Hiszen azt veszik természetesnek, hogy a szocializmusban különösen feszítetten dolgozik mindenki. Mért is lenne másképp, amikor (és ez cáfolhatatlanul igaz!) mind az egyéni szorgalomnak, mind az ebből származó vállalati haszonnak egyaránt a munkás látja hasznát? S az is igaz, hogy a munkahelyek többségében nem a lógást tekintik eszményképnek, hanem a megfeszített, hibátlan munkát, és kinézik maguk közül azt, aki lazsál, aki rontja a brigád jó hírét, zavarja a termelés feszes ütemét. A munkások zöme arra szolgál példát, hogy nálunk a munkának egy magasabb erkölcsi funkciója érvényesül, mert lehetőséget ad a képességek hiánytalan kifejtésére és ezt még anyagilag is dotálják. De mit is tagadjuk: akadnak, akik ellenkezően viselkednek, de legalább-' is ellenkező hangulatot igyekeznek kelteni. Hogy miért teszik ezt? Ügy gondolom, az okok különbözőek. Vannak, akik kérkednek azzal, hogy ők ilyen mindenkivel szemben álló fenegyerekek. Vannak, akik a múltból hoztak magukkal olyan emlékeket, hogy a munkaadót ki kell játszani. (Megfeledkeznek arról, hogy ők ma már tulajdonosok!) Vannak, akik csak könnyelmű kijelentéseket tesznek és amellett ugyanúgy húznak, mint a többiek. Vannak, akik csak ismerkednek még az ipari munkával és a lazább felfogást magukkal hozták. S folytathatnánk a sort. Bármi is azonban a henye maga® tartás oka, megbocsáthatatlan bűn, ha a fiatalokat káros és kóros felfogásukkal, példájukkal megfertőzik. Fiataljainknak igenis azt kell megtanulniuk, amiről a minapi tanácskozáson az ifjú szocialista brigádvezetők is beszámoltak, hogy nálunk keményen meg kell dolgoznia, képességeink legtöbbjét kell nyújtania, de ennek minden tekintetben megvan az értelme. új besorolás értelmében a falusi művelődési házak fele nem felel meg a korszerű követelményeknek. Ez országos átlag. A másik ellentmondás: a személyi feltételek hiánya. Az ok: a falusi népművelői munkakörök nem vonzóak. Jellemző erre, hogy országosan ma is huszonöt—harminc százalékos a fluktuáció, ennek következtében a képesítési rendeletnek — amely például egyetemi diplomához köti a függetlenített művelődési ház igazgatói tisztét — nem lehet érvényt szerezni. Két számadat is meggyőzően bizonyítja ezt. Országosan, a könyvtárosok több mint felének, a művelődési ház igazgatók több, mint kétharmadának nincs megfelelő szakképesítése. Az okokat vizsgálva megállapítható, hogy a népművelők gyakori cserélődésének több reális oka van. Az egyik: a népművelőkkel szemben támasztott követelmény és felelősség nincs arányban anyagi megbecsülésükkel. Átlagfizetésük kevesebb a pedagógusok fizetésénél, nem is beszélve a falura kerülő műszaki, agrár-, és orvosértelmiség kereseti lehetőségéről. A másik: a népművelők a társadalmi rangsorolásban igen alacsony szinten helyezkednek el. Kétségtelen, hogy szakmai tekintélyük —megfelelő képesítésük mellett elsősorban azzal nőne meg, ha a falu szellemi életében legalább azt az önállóságát megkaphatnák, mint az iskolaigazgatók vagy az orvosok a maguk területén. Ez azonban ma még koránt sincs így. A harmadik: a népművelők munkaköri kötelességei változatlanul kö- rülhatárolatlanok. Gyakran az irányító-szervező munkától kezdve — megfelelő segítőtársak híján — egészen a plakátfestésig terjed a művelődési házak igazgatóinak munkaköre. De vajon reális követelmény-e ez havi kétezer forint körüli fizetésért, ami a pillanatnyi országos átlag? A negyedik: a magasra szabott bevételi tervek a népművelőket gyakran saját igényeikkel szemben is megalkuvásra késztetik. Ebben az esetben egyébként is jelentkezik az a belső ellentmondás: komolyabb bevételt csak nagyobb befektetéssel, esztétikus, jól felszerelt, korszerű intézményekben tud produkálni egy igazgató. Ezek a feltételek azonban csak nagyon kevés helyen találhatók meg. Változtatni kell S végül, ami szintén nem elhanyagolható tényező: a népművelők falusi letelepedését nem segítik — tisztelet a kivételnek — a helyi szervek a különböző szociális juttatások révén sem. Tény, hogy a falura költöző értelmiségiek közül a népművelők juthatnak legutoljára lakáshoz, ugyanakkor, amikor a többszörös jövedelmi lehetőségekkel rendelkező orvost kész lakással várják a falvak. Még a pedagógusokat megillető lakásépítési kölcsönből is csak elvétve részesülhetnek. A tiszteletdíjas népművelők esetében, ha más csoportosításban és más mértékben is, nagyrészt ugyanilyen problémákkal találkozhatunk. Pedig számuk nem jelentéktelen: országosan a művelődési házak vezetőinek közel kétharmada és a könyvtárosoknak több, mint kétharmada tiszteletdíjért végzi nagyon fontos munkáját. Nem véletlen, hogy a pedagógusok nem szívesen vállalják a tiszteletdíjas népművelő feladatkörét, mert azzal — néhány száz forintos tiszteletdíjért — olyan gondot és felelősséget vesznek a nyakukba, amely meghatározza egyéni, sőt családi életüket is, mivel falun népművelni igazán csak az esti órákban lehet. Ugyaniakkor sem erkölcsi, sem anyagi megbecsülést nem kapnak olyan mértékben — ellenszolgáltatásként —, ami egyáltalán vonzóvá tehetné számukra a falusi kulturális munkát. Annak érdekében, hogy a fiatal népművelők és könyvtárosok szívesebben vallják a faluhoz kötődő hivatásukat, változtatni kellene társadalmi helyzetükön, megbecsülésükön. Szükséges lenne számukra olyan kedvezmények bevezetése, amelyeket más értelmiségi kategóriákba tartozók kapnak államunktól, falusi munkahelyük elfoglalásakor. Érdemes legyen Tény: a társadalmi és gazdasági fejlődés teremtette új lehetőségek nemcsak az emberrel, hanem annak művelődésével szemben is új követelményeket támasztanak. Az új feladatokat azonban csupán a régi tudás birtokában megoldani már nem lehet. Csak a folyamatos tudásszerzés biztosíthatja, hogy lépést tudjunk tartani a gyors- és egyre fokozódó ütemű fejlődéssel. Ehhez azonban megfelelően képzett, munkájukat hivatásnak érző népművelők kellenek. Ez az igény viszont szükségszerűen megköveteli nagyobb erkölcsi és anyagi megbecsülésüket, azt, hogy népművelőnek lenni érdemes legyen. Prukner Pál 1 NÓGRAD - jWl. augusztus 29., vasárnap 7
